Kockakövek

 

 

 

 

Kockakövek

 

1

Megérint, bemér a béka szeme.
Itt állok, pontosan szembe vele.
Ugyanúgy félve s mérve a távot,
magam is arra a hírre várok.
Hogy talán megfordul, eloldalog,
amiről naponta többet tudok.
*
Jelet ad a kavargó ősköd,
jönnek a félig ismerősök,
a mintha és a mi-lett-volna
elefántjából minden bolha.
Nem kérdeznek, belém se marnak,
csak behavaznak, odafagynak.
*
Annyi mindenről lemaradva,
hogy lassacskán belenyugodva
hagyatkozom a pillanatra,
mint apám szokott a lovakra
sötétben, rossz utakon, tudva:
gyeplő, korbács bajt csak fokozna.
*
Ez a meg-nem-írt-versek könyve,
itt nyugosznak a remekművek,
az elvetéltek, kikapartak.
Ez lehetne a tiszta ablak,
ahol a jövő betekinthet
kinyomtatott örömeinkbe.
*
Mert minden vers alkalmi vers,
alkalmat benne ne keress.
Magadban van, ha megtalálod.
De amikor csak varjú károg,
és azt hiszik: pacsirta szól,
nagy bűn rejtőzik valahol.
*
Ha nem fog már se cél, se part,
a ritmus talán összetart,
amíg a sötét kő alól
valaki megint visszaszól,
s fölkél belőlem, mint tojás
kabinjából a dobogás.
 

2

„Csirkegyár? Versgyár? Egyremegy.
Valami végképp elveszett,
a rugóvá tekert világból.” –
Szólt fiához a csordapásztor,
midőn a gyerek jóllakott,
s megint kezdte a csillagot.
*
Tudván, hogy kellenek hegyek,
mondá az úr: ez itt a hegy.
S mert becsmérelték némelyek,
lejjebb engedte az eget.
És elment. Hívták más ügyek.
Nos, azóta: ez itt a hegy.
*
Zabálhat, turkálhat, kifuthat,
a disznó belakta az ólat.
Otthon van. Úgy néz a világra
lassacskán, mint aki csinálta.
Ha az a nagy lelke nem volna,
moslékba bele se szagolna.
*
Ó, hogy riszálnak, riszoválnak.
Grófi udvarból? Cselédházak
„meg-kell-maradni!”-boltíve alól?
Honnan? Ami itt ki-araszol,
az eredmény hánytató. Semmi!
Érdemes ezért? Megmaradni?
*
Felkötöd magad? Kit érdekel?
Magával van elfoglalva, el-
telve mind. Talán több lesz a hely?
Átmenetileg? És felemel-
kedhet mégis a jobb? Akivel
összefognál, ha már nem leszel?
*
A természetüknél fogva jók,
elfogynak ők is. Csupa volt,
s lehetett-volna a világ.
Hát ne hidd, hogy egy szabad ág,
egy jó nagybácsi, vagy az isten
csak úgy, magadért megsegítsen.
 

3

A tanítványok szétszéledtek,
és elkezdődött a költészet,
a dal, a dal a mennyországról,
az istenről, isten fiáról…
és ahogy mentek, mendegéltek,
egy nagy sötét erdőbe értek.
*
Kondult a gyomor, megfordult a kés,
főműsor lett az esti etetés.
Amaz a múltját, emez álmait,
mézes emlőt szopott a harmadik.
A gazda állt az udvar közepén,
és dudorászott: az ám a legény…
*
„Ahol hatalom, ott az erkölcs”
– nézett rám, s az asztalra vágott.
„Nem krisztusok, okoskodások,
a fog tartotta meg a világot,
és az ököl.” S mert azt hitte, bölcs,
hogy bölcs és jó, hozzátette: „Tölts!”
*
„Én nem versenyzek” – szólt a szikla,
és befeküdt a szélárnyékba.
Fölül, alatta és körötte
zúgott az „öld meg” s az „előre”.
Megtaposva, magára hagyva
azt hitte később, hogy túlélte.
*
Aki felkötötte a kolompot,
ne csináljon másokból bolondot,
kolompoljon! Biztatott nagymama.
És nyargaltam a mezőről haza,
csikócsengő nyakamban, utánam
egy ország, azaz: öcsém és árnyam.
*
Majd pontosan fölmérik azt is,
mi volt az élet, mi a praxis.
Hol sikerült, és mi lett volna,
ha gyakrabban megyek pokolba.
S ha mene, tekel és ufárszin :
velük együtt ülök a sámlin.
 

4

Mi mindig mindent elsietünk,
mi nagyon közelre megyünk.
Van egy emlékünk: Európa,
van egy álmunk: a jelenünk,
van egy-két halálos rögeszménk…
Úgy késünk el, mintha sietnénk.
*
Könnyű befogni menekülőt:
kapjon türelmet, teret, időt.
Fussa ki magát! Vigye a hit,
vagy a félelem, el nem szökik.
Nincsen több utca, csak ez a jó,
szalonnaszagú egérfogó.
*
Ments meg Uram az okosoktól,
mindig mindent jobban tudóktól,
s ha leejtesz egy almacsutkát,
intézkedj, hogy eltakarítsák,
mert mint bagót, fogukra rakják,
és nyálukban csúszkál az ország.
*
Halmozódnak a negatívjai
a lehetségesnek, s nincsen aki
Kolumbuszként, Macedóniai
Nagy Sándorként nemcsak fölismeri,
de oda üti, kettőbe szeli:
világokat mer kimozdítani?
*
Talán a sportban még lehet,
talán a hitelesített
méterek, órák és kilók
azt mutatják, ami a jobb,
és talán akkor, ott dől el,
hogy miért, és hogy mennyivel.
*
Emberi számítás szerint
megvalósulnak álmaink.
Az enyém benned, tiéd másban,
és ami mégsem, az is számtan.
Hát ne tékozold el magad,
ha a tükörben nem te vagy.
 

5

Ő mindig valamit valamiért.
Hogyan értené meg, hogy miért,
miért mászom meg újra a hegyet,
ha úgyis le, ha belegebedek.
„Nincs ott fönn semmi!” – Nincsen. Tudom.
De lent sincs. S ezt is közben. Az úton.
*
Amikor magát kitakarja,
csak: hogy sebeit mutogassa.
Amikor magát ködbe rejti,
büntetni akar, növekedni.
Amikor van csak úgy-se-így-se,
közönséges zsarnok az ipse.
*
Amíg sorra letapogatnak,
bepárásodik minden ablak.
Se ki, se be nem látni, pontos
csak a homály lesz. Önmagukhoz
méregetnek mind, zsák a foltját
keresi, király a bolondját.
*
Mikor lenyúltam magamért,
és eldöntöttem, mindegy volt már.
Magyarázgattam később. Lejjebb.
Tudnom kellene, merre menjek
most, az utolsó keresztútnál.
Vízszintesen már. Semmiért.
*
Mert annyi mindent kellene
tennem, hogy nincsen eleje,
se vége, csupán súlya, fodra:
bele se kezdek. Mint a kobra,
félelmemben fölemelem,
ingatom lassan a fejem.
*
Közben, hatos sorokban vége
annak is, ami mintha béke
lett volna lassan, Európa
kiskertjeibe betaposva,
ágyások, sírok közé útnak,
hogy legyen hely a háborúknak.
 

6

Csak képzelgés? csak gyötrelem?
hogy a tejút gerincemen
vezet keresztül, s mintha egy
kősziklát vinnék, görnyedek
a pattanásnyi föld felett,
mert lüktet, s egyre nehezebb?
*
„Ha ez a növény megszólalna,
ha beavatna a titokba,
ha…” – kanyarog a régi nóta
föl, föl a végtelen toronyba,
mintha szédült kutya tutulna
kút mélyéről a teliholdra.
*
A hegyekbe is belelátom,
a folyókba is belelátom,
fut velem országos halálom
dolgukat értő fenyők alatt.
S az asszony is, ki pohár vizet ad:
akár a fák. Fenséges cáfolat.
*
Mélyül a múltam, mintha gödör,
világ születik a semmiből.
Hátrálok benne: süket vakond,
s jövőm lesz megint minden, mi volt.
Minden, mi lassan körbe forog,
s őriz, ha egyszer megfordulok.
*
Fiú, itt még kell öregedni,
ötről a hatra létrán menni.
Úgy szólni, mintha gyerek volnál,
nem ugrálni a sorompónál.
Úgy pusztulni, mint ki ráérne,
s amit érdemel, az a bére.
*
Mint a leeresztett halastó
mélyén a maradék víz,
csillogok a távoli partra.
A nap, mintha egy béka izzó
szeme volna. Megérint.
S emelem medrem a halakra!

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]