Állsz egy üres lavórban

Szabadság, szerelem! E kettő kell nekem. Petőfi Sándor Onnan a plakátokon, palánkokon, s a látóhatár vándorló peremén, állsz egy üres lavórban, amit úgy nevezek most: emlékezet, állsz piros kis ingben, füstösen, annyira hihetetlenül, hogy meg sem látnak, miközben halomra öldösik egymást érted, azaz: négymilliárd-féle képmásodért, amely „nem tud külsővé válni”, nem te vagy. Állsz egy üres lavórban, amit úgy is hívhatnék: jövő, gyönyörű vagy és meztelen, tehát mulandó, elpusztítható, hullámzol lassan, mint a hold minden alkalmi gravitációban, s mikor annyira önmagad leszel, hogy önmagadról elfeledkezel, fölismer mind, és újra megfogan az időben a tér, a nincsben a van.