Krakkói elégia

Egyszer majd ezt is elfelejted, végül minden a helyére kerül, a körgalléros hegyi faházak kotkodácsolva visszaszállnak anyád mélázó tyúkjai közé, Chocholow, a galambház-falu eldélibábozik Hortobágyra, s kipenderül belőle ünneplőben a juhnyájat terelő öregasszony, ki lencséd elől elszaladt, sebes pisztráng lesz Zakopane, és csak nézed majd Lillafüreden, nem tudod már, hogy sötét foltjai szelet siklató gorál kalapok, s a vers, amely a Szinvából zuhog, miért idéz egy fátyolos hegyet, megkondul majd a nyár, mint harang, emlékezik rá bőröd és füled, de elfelejted, hogy a pécsi dóm, vagy Zsigmond király harangja-e, csontjaidból a barna omnibusz kidöcög egyszer, megállítanád, de hol lesz Krakkó? szemben Arany János ül majd és nézi a fagyos Dunát, s ki néz vissza rá? talán a chocholowi, báránycsengőt áruló nénike? vagy az ötven tolnai magyar, ki tegnap a Wawelben márványként körbeállta Hedwig királynő nyughelyét? Vagy maga Hedwig-Jadwiga? Egyszer majd ezt is elfelejted.