Nincsen veszély

Testedre nőtt rozsdás satu a keserű, a szomorú. Rághatod, mint a fát a szú, nem lesz, csak magányos odu. Perceghetsz, mintha más baja ijesztene, szorítana, ha senkinek sincs panasza, hamisan szól a muzsika. Kifényesítve a fülek, a szemekben ebédszünet, ragyognak, mint egy testület, de külön-külön mind süket. Díszes fejek homok alatt. Akarod, hogy meglássanak? Rejtsd el végképpen magadat, legyél nekik a sivatag. És sóhajtsd azt, hogy zöld a fa, nincsen veszély, van még csoda, megél magyar, megáll Buda, és nem halunk meg, nem, soha.