A jóslat kampóján

 

 

 

 

Vése fölött

Köszörűként forog Vése fölött,
visít, remeg az augusztusi ég,
kés röpül a versbe, holt malom zörög,
kifordul a múltból az összes kerék.
Koszorúba-körbe szédül a táj,
felpörög, billen, leesik a szó,
feszítenék féket, s gödör lesz a száj,
szívemet tiporja minden forduló.
Rákezdi a ház is, benne magunk,
apám kezében földnehéz kanál,
csikorog a mennybolt, megkapaszkodunk,
de a köszörűkő csak jár, körbejár.
Azt hittem, hogy pallón áll az idő?
Alatta suhan lefelé, mi él?
És örökké így lesz: becsobban a kő,
s elsimul a hullám, mire partot ér?
Azt hittem? Vékonyul falu, család.
Suhanni: látszat. A palló: pedál.
Ki tapossa? Meddig? Ez volt a világ,
s úgy gyorsul most bennem, mint ami megáll.

 

 

 

Kormos István

Fiam, valaki veled játszik
Füst Milán
 
Te, ki Győrött a nyakkendőmben,
Niklán Divinyi Mehmed-ingben,
de Párizsban is Berzsenyidben,
hova szaladtál homokozni?
Hova, ülni a kocsiútra,
alulról nézni, hogy a csorda
eldübörög megint akolba
Miklóson vagy Normandiában?
Hőmérőtokkal kombinékat
megemelni, mint buborékot,
hova feküdtél óvadéknak
értünk az elkurvult időben?
Mecsér, Udvarhely, Bretagne, Vése,
Európa minden szegénye,
minden rigó alá mi végre,
ha nem játszik már veled senki?
Gyöngyös vízen Nakonxipánba
tart az utolsó szelíd bálna,
miért ítéltél pusztulásra
minden élőt egy zuhanással?
Árva bátyám a nagy mesében
vacog utánad semmiségem,
sárkányod itt csücsül a széken,
s nem tudom verssé varázsolni.

 

 

 

1978. február 6.

Búcsú Nagy Lászlótól
 
Dübörög a föld, zokog a fa,
süket elemek kiabálnak.
Szólhat-e most más? Száguld haza
vak lovon a huszadik század.
Repedt égboltja lélekharang,
hiába hittük koronának.
Tétova árnyak igazodnak,
állnak eleven kopjafának.
Temetünk N. L., hűl a kozmosz,
szökik a meleg a hideghez.
Nyüzsög az anyag, ami fontos,
ezután mindig kevesebb lesz.
Sírodtól kezdve az a vátesz,
ki visszafelé néz s harangoz.

 

 

 

Nincsen veszély

Testedre nőtt rozsdás satu
a keserű, a szomorú.
Rághatod, mint a fát a szú,
nem lesz, csak magányos odu.
Perceghetsz, mintha más baja
ijesztene, szorítana,
ha senkinek sincs panasza,
hamisan szól a muzsika.
Kifényesítve a fülek,
a szemekben ebédszünet,
ragyognak, mint egy testület,
de külön-külön mind süket.
Díszes fejek homok alatt.
Akarod, hogy meglássanak?
Rejtsd el végképpen magadat,
legyél nekik a sivatag.
És sóhajtsd azt, hogy zöld a fa,
nincsen veszély, van még csoda,
megél magyar, megáll Buda,
és nem halunk meg, nem, soha.

 

 

 

Krakkói elégia

Egyszer majd ezt is elfelejted,
végül minden a helyére kerül,
a körgalléros hegyi faházak
kotkodácsolva visszaszállnak
anyád mélázó tyúkjai közé,
Chocholow, a galambház-falu
eldélibábozik Hortobágyra,
s kipenderül belőle ünneplőben
a juhnyájat terelő öregasszony,
ki lencséd elől elszaladt,
sebes pisztráng lesz Zakopane,
és csak nézed majd Lillafüreden,
nem tudod már, hogy sötét foltjai
szelet siklató gorál kalapok,
s a vers, amely a Szinvából zuhog,
miért idéz egy fátyolos hegyet,
megkondul majd a nyár, mint harang,
emlékezik rá bőröd és füled,
de elfelejted, hogy a pécsi dóm,
vagy Zsigmond király harangja-e,
csontjaidból a barna omnibusz
kidöcög egyszer, megállítanád,
de hol lesz Krakkó? szemben Arany János
ül majd és nézi a fagyos Dunát,
s ki néz vissza rá? talán a chocholowi,
báránycsengőt áruló nénike?
vagy az ötven tolnai magyar, ki tegnap
a Wawelben márványként körbeállta
Hedwig királynő nyughelyét?
Vagy maga Hedwig-Jadwiga?
Egyszer majd ezt is elfelejted.

 

 

 

A jóslat kampóján

Illyés Gyulának

 
A jóslat kampóján szavak
és lélek, akár egy darab
combhús, amely addig marad,
míg el nem hordják mind dagadt
szatyrokban, könyv meg sör alatt,
apránként, mint a madarak
a harctéri halottakat,
egy vagy kétszáz év elszalad,
s nem jut belőle jó falat
annak, ki a szelíd vadat
kedveli otthon, abból ad
gyerekének, hogy izmosabb
legyen még magabiztosabb,
aki úgy vesz el, mintha kap,
és nem sír, és nem válogat,
mert tudja, hogy itt ő a pap
és ő a hívek, holmi vad
népekhez nem épít hidat,
rombolni jöttek, halni csak.
A jóslat kampóján igék
és lélek, egy maroknyi nép
hordja az óceán vizét
tenyérben, haza, ezer év
hosszú pallóján, hol kötél-
táncosokat nyelt el a mély,
fizetett mindig, mindenért,
és ráadásul annyi szép
színt, friss vért, hitet, jó erényt
adott a méltó életért,
hogy lett, akár a többi nép,
feketék közt nem feketébb,
jóslat kampóján is fehér,
s az egy vagy két évszázadért
vacoghat vele mind, ki él,
ha fölfogja, hogy szakadék
szélén ki áll, miféle vég
szédít és kit, mekkora rész
akar azért is, élni még.

 

 

 

Ében-ország

Ady Endre emlékének

 
Kívül a fehér bizonyosság,
belül ébenfa, ében-ország,
kemény és nehéz, mint a végzet,
földjein varjak legelésznek,
magaslesen maga a Herceg
lapozgatja a lövésrendet,
de fegyver nem szól, hajtó nincsen,
vadász sincs, csak a Nincsen-isten,
szenes avartól kongó égig
ébenfa-arca feketéllik.
Mutatóujját megmozdítja,
s lapoz a Herceg fürge ujja,
varjú száll, ha a szeme rebben,
ki gondolhatná nála szebben?
ki gondolhatná okosabban
ezeréves, süket vadonban,
mikor ő, a Nincsen: a minden,
s az ő rangja, hogy megsegítsen?
Csak a Herceg papírja villog,
mint egy tejúton túli csillag,
leszegett feje mintha bolygó,
lenne fényében körbe forgó,
mintha ő lenne másik isten,
a fehér Van, az anti-minden,
a lövésrend nagy omegája,
de nevét sehol nem találja,
de templomának népe nincsen,
fölépített temploma sincsen,
csak van pokoli ellensége,
kényszerítője istenségre,
kényszerítője ravaszságra,
magaslesre, lapozgatásra,
jóra, tökélyre, Nincsen-isten
arca mögé, hogy segíthessen,
míg ében alól az a másik,
egyetlen ország kiviláglik.

 

 

 

Állsz egy üres lavórban

Szabadság, szerelem!
E kettő kell nekem.

Petőfi Sándor

 
Onnan a plakátokon, palánkokon,
s a látóhatár vándorló peremén,
állsz egy üres lavórban, amit
úgy nevezek most: emlékezet,
állsz piros kis ingben, füstösen,
annyira hihetetlenül,
hogy meg sem látnak, miközben halomra
öldösik egymást érted, azaz:
négymilliárd-féle képmásodért, amely
„nem tud külsővé válni”, nem te vagy.
Állsz egy üres lavórban, amit
úgy is hívhatnék: jövő,
gyönyörű vagy és meztelen,
tehát mulandó, elpusztítható,
hullámzol lassan, mint a hold
minden alkalmi gravitációban,
s mikor annyira önmagad leszel,
hogy önmagadról elfeledkezel,
fölismer mind, és újra megfogan
az időben a tér, a nincsben a van.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]