Tárgyak ideje

1977–1979

 

 

 

 

Bádog szitakötő

 

 

 

 

A történet

Mint aki kiment, rázárta az ajtót,
s a kulcsot elveszítette.
Kívül is bent már végérvényesen.
Le-föl, előbb a lakatoshoz,
aztán, mert minden elutazott,
vállal neki, baltával neki,
be mindenáron – hova is?
Hiszen már ott sem, sohasem.
A fogkeféje ugyanaz.
A műfoga még ugyanaz.
De a szekrénye már titokban.
Kabátjának is mindegy, majdnem új.
S minthogy szó nélkül kimehet,
megáll a tárgyak idejében.

 

 

 

Ki megy haza?

Már olyan mély az éjszaka,
hogy legaljáról fölhallatszik
a kopogó cipő jaja.
Ki megy haza?
Legalább ordítana.
Hogy ne férjen el bennem,
hogy tudja: maga maradt
a hálóval fedett veremben,
hogy semmi sincs már, csak a hang,
a félrevert harang
szívverése a paplan alatt.
Lassít, szaporáz, megakad.
Hallott valamit? Csak a gödröt
kerüli ki? Kopog.
Mígnem egy feneketlen kútban
dobognak mind a csillagok.

 

 

 

Bádog szitakötő

Ahogy bezörög félelmetes
bádog csápjaival s megáll,
s borotvát vesz elő, s elmosolyodik,
ahogy a hómezőt begyűri
kabátod és nyakad közé,
és közben hallgat, mintha élne,
ahogy a habbal, a habbal, a habbal
elbódít s lassan bekebelez,
emberi lesz,
már érzékszerveid
mozgatják zörgő csápjait,
már nem tudod, hogy te, vagy ő,
ki feszíti a lassú kést,
mért fogy a hab, hol ütközik
az utolsó szakáll –
leül benned, elmosogatja
szerszámait, és elrugaszkodsz,
fényesen, mint egy bádog
szitakötő.

 

 

 

Úgy mégy el

Hol kezdődött az árulás,
a történetek Janus-arca?
Hol a jeltelen keresztutak, ahonnan
bármerre indulsz, oda sohasem?
A mézes darazsak, a szavak
veszett méhek között, a királynő
műanyag bilibe szüli
a se-méheket-se-darazsakat.
Végül semmi sem ugyanaz,
az érkezésnek háta van,
a jelenlét csak maszkabál,
és úgy mégy el, ha itt maradsz.

 

 

 

Mintha üzenne

Július, a kiürült díszdoboz
fönnakadt egy fán, virít,
mintha igazi virág volna,
mintha valami dolga volna
a képzelet nélküli
novemberi kompozícióban,
mintha ő tartaná a fát,
ő fogná össze gombként ezt az
odamázolt tragédiát,
folt a zsákját, gödör a partját,
halál az életet, mintha
üzenne vele valaki, amikor
majdnem beszakad a világ.

 

 

 

A félelem futamaiból

Gyémánt és diófalevél
villámlik a vak pillanat
hiába állok üvege előtt
megkarcolva a délután
fut benne csupaseb anyám
mintha láncon futna a rab
átfeszül rajtam megakad
merevedünk ijedt szoborrá
s mint akire égbolt zuhan rá
várunk utolsó ítéletet
pedig még el sem végeztetett.

 

 

 

Életed árán

Megkapaszkodni valamiben,
megfoghatóban, elhihetőben,
annyira csak,
hogy egymáshoz feszülő ujjaid
visszaszóljanak,
bőröd villáma szíven üssön:
még, még te vagy,
benne, de te! hogy körülötted
megperdüljön, mert megakad,
megzavarodik: mégse lenne
tökéletes a folyamat?
hogy a tölcsérből felüvöltsön
a protestáló pillanat,
a halandó különvaló,
aki elhitte, hogy szabad, –
annyira csak,
hogy életed árán megjegyezze
halálodat.

 

 

 

Ahogy a tópart

Lezuhanva is fölfelé,
feszülni a tizedik körre,
várni, míg koppan, befúródni
vele a töltés oldalába.
Hinni, hogy úgyis újra kezdi,
hinni, hogy nem is hagyja abba,
tested mágnesét kigyűrűztetni
megint arra a fehér lapra.
Araszolva, hogy el ne vétsük.
Ahogy a tópart kivirágzik,
s vízből a halak fölsajognak, –
hogy mozdulatod emléke mögül
kisétálhasson Antigoné
halott fivérét eltemetni.

 

 

 

A rost beszél

A héja alá, a ricsaja alá,
káprázata és bilincse alá,
megtagadva a sínt,
a kiskanállal adagolt halált,
meg a bőrödben ébredő,
lélegzetedben fészkelő,
perceid kicövekelő
nagy elringató masinát.
Oda, ahol a rost beszél,
pucér csillagok csendjét fújja
lassú szél,
ahonnan, míg fölér,
elhajlik mindén lényeg ujja.
Ott történik meg nélküled,
ami veled.

 

 

 

Lennék örömén a lakat

Rajtam az is csak átfolyik,
ami magától fönnakad.
Belesimultam az anyag
barázdáiba, mint a víz.
Vitt fölfelé három napig
napnál melegebb kábulat,
de csak a köd lett vastagabb,
s néhány fűszál sejt valamit.
Néhány fűszál ágaskodik,
finom rács lesz a köd alatt.
Kerül mögéje pici nap,
lobog belőle kicsi hit.
Lennék örömén a lakat,
de rajta éppúgy átfolyik.

 

 

 

Démoszthenész első búcsúlevele

Búcsúzom a szavaktól, kiköpöm
a nyelvemet emelő kavicsot,
színjátszó lepkék odúja: szám,
legyen, mi volt: csupán garat,
nyelvem, az ideges madár
elég majd fészkén, magtalanul,
szótáraim, színes luftballonok,
hazaszállnak a felhők közé,
szemem fogja csak őket, szemem
anyám arcával tükröz rájuk,
de mint a levegő… szelük mögül
világlik ki a csillag, a távolodó
oá-zó gyerek, aki semmit
nem ért, csak ordít, dadog,
öt érzékkel egy arcra figyel,
kézzel fogható szavakra figyel,
szájba rakható szavakra figyel,
a szó egyetlen szavára figyel…
búcsúzom tőle is… visszaperelni
semmit nem lehet, Philipposz
erősebb, mint a szó, Zeuszi
jelekre függeszti szemét.

 

 

 

Dédapám, március

 

 

 

 

Dédapám, március

 

1

Ha elképzelem, hogy százötven éve
dédapám, ki ezerkilencszázegyben,
hatvannégy évesen abba halt bele,
hogy megrúgta a ló, ha elképzelem,
hogy százötven éve nem is élt még,
s hozzá, hogy élnek száznegyvenkét
éves öregek az újságokban, s ha
mondjuk, Levédiából Etelközbe
az a bizonyos ősünk már nem jön be,
mert unja az örökös költözködést,
s átszivárog délre, Abháziába,
talán koccinthatnék is dédapámmal
az újságokban ma, mikor március
tizenötödike van, s elképzelem,
hogy százötven éve nem is élt, akit
őseim közül még így-úgy ismerek,
hogy negyvennyolc márciusában gyerek,
tizenegy éves sem volt, fiamnál is
két évvel fiatalabb, s csak egy évvel
idősebb, mint apám tizenkilencben,
vagy mint ezerkilencszáznegyvenötben
én, ki dédapám házában születtem,
s így nemcsak génjeimben, de szememben,
fülemben, orromban, bőrömben, minden
érzékszervemben kitörölhetetlen
üzenetével, ha most elképzelem,
hogy százötven éve nem is élt még,
s bizony csak nyolc év múlva ünnepelnénk
akkor is, ha valami ország-világ-
ra szóló tettet visz véghez mégis, mint
gyerek, hisz volt már példa rá, ha mondjuk
rálő Jellasicsra, aki ott vonult
a közelben Pákozd felé, a rácok
élén, nagyanyám nevezte rácoknak
őket s gyalázatosoknak, ezt mindig
hozzátette, ha szóba jöttek mégis,
hisz ezerkilencszázharminckilencben,
mikor a szabadkéményes, a füstös
konyhánkat apámék átépítették,
és elkezdődött a részleges világvég
Európában, a padláson a rag
alatt ott volt dédapám elütőttős
puskája és pisztolya üzenetként,
és ha elképzelem, hogy apám ekkor
harmincéves volt, akárcsak dédapám
ezernyolcszázhatvanhétben, egy évvel
háza felépítése után, máris
három halott, három élő gyerekkel,
kiegyezésre nem hajlandó, űzött
betyárokkal közösködve-komázva,
s újabb vállalkozások közepében
akkora lendülettel, mintha ezer
év öklét akarná szétfeszíteni,
építkezik, földet vesz, pereskedik,
s ha sípujjú ingét feltűri, szalad,
ki merre lát s ordít: „a Peti Csicsa
lovat akar nyúzni, meneküljetek!”,
Peti ragadványnevünk hivatalos
papírjaira is rávezettetett,
akkora lendülettel, hogy amikor
felesége meghal, a gyászévet se
győzi kivárni, és ha elképzelem,
hogy mikor a második asszonyától
tizedik gyerekeként megszületik
nagyapám, az ötödik fiú és a
harmadik István, aki végre életben
marad, dédapám annyi idős, mint én
most, ezerkilencszázhetvenkilencben,
azaz benne a negyvennegyedikben,
és annyira otthon Belső-Somogyban,
hogy keresztkomának a kóci csárda,
a környék immár egyetlen, utolsó
betyárcsárdájának a legutolsó
csaplárosát, Madarász Viktort hívja,
aki bizonyára orgazda, helyi
dualizmus fogójában maga is,
másik törvényt szolgál, ha pandúrokkal,
másikat, ha dédapámmal szól, akit
fülnek küldtek a betyárok az erdő
sűrűjéből, és ha elképzelem, hogy
öcsém neve Madarász keresztapa
miatt Viktor, s öcsém ezerkilencszáz-
harminchétben, pontosan száz évvel
később született, mint dédapám, s némely
viszonylatokban száz év nem is számít,
vagy azt, hogy nagyapámnak is, ki alig
hét évvel Trianon után a hadi-
fogságból hozott bajában pusztult el,
volt egy öccse, kivel osztozkodáskor
úgy összevesztek, hogy utódaik sem,
sohasem békültek ki, látomásból
és hírből ismertem csak, pedig ő az,
akit ezerkilencszáznegyvenötben
fegyveres katona kísért végig a
falun, nyakában tábla, táblán szöveg:
„Így jár, aki a pincébe, szobába
betör, és a menyével rosszul bánik”
mondania is kellett a szöveget,
s ha elképzelem, hogy csupán a saját
pincéjébe és szobájába tört be,
mert a menye már onnan is kizárta,
miután elveszített két háborút,
s csak enni-inni akart, mint az állat,
mentünk utánuk, gyerekek, ijedten,
majd elszégyelltem magam, hazamentem
hallgatni nagyanyámat, akinek jó
alkalom volt ez a gyalázkodásra-
átkozódásra dédapámig vissza,
onnan ide, s nem értettem tajtékzó
dühét, mert tőle, szemtanútól ezt-azt
mégis megtudtam dédapámról, csakhogy
ő két évvel ötvenhat után meghalt,
így sok mindent mégsem, s máig sem tudom,
hogy ki a nagyobb bűnös, az utódok
közül kinek illene közeledni,
felülvizsgálni, beismerni, s végre
megbékélni, ha egyszer egymás mellett
kell élni s múlttal együtt, míg március
tizenötödike lesz, s elképzelem,
hogy százötven éve nem is élt, akit
őseim közül még így-úgy ismerek,
hogy negyvennyolc márciusában gyerek,
tizenegy éves sem volt, fiamnál is
két évvel fiatalabb, és jobbágynak
született, mikor Kossuthot börtönbe
zárták és a Szózat megjelent, ezer-
nyolcszázharminchétben, annyira közel
szívemhez, hogy ha röptét elképzelem,
összekeverem magamat vele, és
azt hiszem, hogy ezerkilencszázegyben,
hatvannégy évesen engem rúgott meg
halálosan az a ló, azért nincsen
befejezve mindmáig annyi minden.
 

2

Talán az utolsó szó jogán, talán
fiam jogán csak, ki egyszer fölöttem
átnyúl majd, hogy túl nemzedékek falán
megkapaszkodjék valami közösben,
ami személyes, el kell mondanom még,
hogy dédapám és március ügyében,
fellebbezések, perújrafelvétel
és ítéletek oda-vissza közben
sikerült végleg összekeverednem
dédapámmal, aki kilencszázegyben
véletlenül és dolgavégezetlen
halt meg, azazhogy megmaradt helyettem,
így esett, hogy ezerkilencszázötven-
ötben, akik illetékes körökben
gyűrt, sípujjú ingétől megijedtek,
lefüggönyözött autóval jöttek
értem is, betolattak a komora
ajtaja elé, de hogyha tükörnek
kinevezhetjük, a függönyös üveg
vert fényében már a pince ajtaja
láthatta fölösleges önmagát, sőt,
a kocsi vége a kiskonyha előtt,
s talán az utolsó szó jogán, talán
fiam jogán csak, ha egyszer mesélünk,
és nem felejtünk, el kell mondanom, hogy
nem ügyeltek a részletekre, a lök-
hárító vonalában a kemence
gubbasztott, mintha minden rendbe lenne,
csupáncsak betolattak udvarunkba,
s úgy jöttek, mintha már mennének vissza,
háttal arcunknak, s háttal a történe-
lemnek, azt játszva mégis, hogy előre,
s ezúttal a mi udvarunkban, ahol
személygépkocsi addig sohasem járt,
s hihettük azt is, hogy csak hátrafelé
képes bejönni, hiszen meglehetős
emelkedő az, ma is legalább két
méterrel magasabban áll a küszöb,
mint az utca, de huszonnégy-huszonöt
éve még nagyobb volt a szintkülönbség,
bár az esővíz száztizenhárom év
óta koptatja, hordja le az utca
közepére az udvart, mintha vissza
kellene állítani valami rég
elveszített harmóniát, azaz ha
jól meggondolom, dédapámhoz még
hátrafelé se jöhettek volna be,
s talán az utolsó szó jogán, talán
fiam jogán csak, ha már belekezdtem,
elmondanám még, hogy dédapám ezekben
a ki-hogyan-jön-be-s-áll-meg ügyekben,
már ezekben a puskapor szagáig
elment, s ha ivott, a hegyről hazáig,
holdvilágnál többször is agyonlőtte
az árnyékát, mert nem ült föl mögéje,
hát lehetett-e egészen véletlen,
hogy hol álltak meg, mikor betolattak?
vagy a helyzet, ahogy bejöttek hozzánk?
hisz már ezerkilencszáznegyvenötben
volt nekem puskám, s igaz, hogy nem a rag
alatt őriztem, hanem jászol alatt,
s igaz, hogy a tusa hiányzott, de még
lőttünk vele, mielőtt beledobtuk
a kenderáztatóba, valamiképp
tudniuk kellett erről, mert ha mégis
komolyan vették dolgukat, bármikor
megeshetett, hogy előlép az egyen-
félelem alól a nem várt valódi
ellenség, aki kenderáztatói
puskát is, ha más nincs, rendbe hozhat, és
azonnal értelmet nyerhet az egész,
s hogy ilyen viszonylagos helyzetekben,
mondjuk, ezerkilencszázötvenötben
mégis szerepet játszhat a véletlen,
bizonyítja, hogy mint a bennszülöttek,
kenyér és víz emlékével kezünkben
mentünk eléjük, anyám és én, várva
valamelyikük emberi szavára,
nem is gondolva, nemhogy dédapámra,
aki ekkor már évek óta ismét
nem érzett mást, csak ezer év keresztjét,
arra se, hogy miért és hova hátra?
hiszen azért hűsöltem otthon éppen,
mert mint legkisebb fiú a mesében,
és a legelső a familiában,
bejutottam mégis főiskolára,
másodjára, s vélhettük, visszazökken,
legalább alattam, a kerék, közben,
a néhány töltény, mit ellövöldöztem
magányosan, és ráadásul versben,
dédapámé volt, akár az itélet,
amit kimondtam, szabadon, azt hittem,
nem kérdezhet rá senki, csak az Isten,
és dédapám, ha egyszer márciusban
összefutunk az első háborúban
megölt magyarok emlékművénél a
másodikban elpusztult magyarokra
emlékezvén, meg a tizenkét pontra,
de leginkább maradék önmagunkra,
s talán az utolsó szó jogán, talán
fiam jogán csak, ha már belekezdtem,
el kell mondanom, hogy közös ügyemben
ekkor történt, hogy összekeveredtem
végleg dédapámmal, akivel ketten
ezt-azt azóta mégis befejeztem,
de sok mindent nem, hiába siettem,
legalábbis így ítélem közelről,
ha az említett otthoni küszöbről
nézem, ahová akkor az apám, mint
élő andráskereszt befeszült, és csak
kemény fölszólításra maradt ép, s mert
elmentünk velük, dédapám s én, mégcsak
meg sem bilincseltek bennünket, szép nap
sütött, de nem ért hozzám, mert a függöny
eltakart, mintha sűrű zabosbükköny
alján nyúl lennék, mintha dédapám, ki
betyároknak vitt hírt, és fülöncsípték,
hallgattam a homályos autóban,
s később is, mert ha mégis megszólaltam,
azok az urak akkor sem értették,
mikor mindent elmondtam dédapámnak,
és arra vártam, hogy végre betyárnak
minősítenek, s valahol megtudják,
hogy az unokát vagy dédöregapját
tartják dutyiban, de kik elítéltek,
ijedten azok is mellébeszéltek,
s talán az utolsó szó jogán, talán
fiam jogán csak, ki egyszer fölöttem
átnyúl, mondom, hogy összekeveredtem
dédapámmal kilencszázötvenötben,
és nem tudom, melyikünk bujdosott el,
amikor mindketten kiszabadultunk,
megint a rengetegbe, ki volt itten
mégiscsak benne minden ütközetben,
s ki lesz az, aki átnyúl majd fölöttem
fiammal együtt, és mondjuk, százötven,
vagy talán száznegyvenkét év múlva, hogy
dédapám életkorát ne feledjem,
tehát kétezer-egyszázhuszonegyben,
talán március tizenötödikén,
talán dédunokámmal és helyettem
elmondhatja itt, hogy befejeztem?

 

 

 

A jóslat kampóján

 

 

 

 

Vése fölött

Köszörűként forog Vése fölött,
visít, remeg az augusztusi ég,
kés röpül a versbe, holt malom zörög,
kifordul a múltból az összes kerék.
Koszorúba-körbe szédül a táj,
felpörög, billen, leesik a szó,
feszítenék féket, s gödör lesz a száj,
szívemet tiporja minden forduló.
Rákezdi a ház is, benne magunk,
apám kezében földnehéz kanál,
csikorog a mennybolt, megkapaszkodunk,
de a köszörűkő csak jár, körbejár.
Azt hittem, hogy pallón áll az idő?
Alatta suhan lefelé, mi él?
És örökké így lesz: becsobban a kő,
s elsimul a hullám, mire partot ér?
Azt hittem? Vékonyul falu, család.
Suhanni: látszat. A palló: pedál.
Ki tapossa? Meddig? Ez volt a világ,
s úgy gyorsul most bennem, mint ami megáll.

 

 

 

Kormos István

Fiam, valaki veled játszik
Füst Milán
 
Te, ki Győrött a nyakkendőmben,
Niklán Divinyi Mehmed-ingben,
de Párizsban is Berzsenyidben,
hova szaladtál homokozni?
Hova, ülni a kocsiútra,
alulról nézni, hogy a csorda
eldübörög megint akolba
Miklóson vagy Normandiában?
Hőmérőtokkal kombinékat
megemelni, mint buborékot,
hova feküdtél óvadéknak
értünk az elkurvult időben?
Mecsér, Udvarhely, Bretagne, Vése,
Európa minden szegénye,
minden rigó alá mi végre,
ha nem játszik már veled senki?
Gyöngyös vízen Nakonxipánba
tart az utolsó szelíd bálna,
miért ítéltél pusztulásra
minden élőt egy zuhanással?
Árva bátyám a nagy mesében
vacog utánad semmiségem,
sárkányod itt csücsül a széken,
s nem tudom verssé varázsolni.

 

 

 

1978. február 6.

Búcsú Nagy Lászlótól
 
Dübörög a föld, zokog a fa,
süket elemek kiabálnak.
Szólhat-e most más? Száguld haza
vak lovon a huszadik század.
Repedt égboltja lélekharang,
hiába hittük koronának.
Tétova árnyak igazodnak,
állnak eleven kopjafának.
Temetünk N. L., hűl a kozmosz,
szökik a meleg a hideghez.
Nyüzsög az anyag, ami fontos,
ezután mindig kevesebb lesz.
Sírodtól kezdve az a vátesz,
ki visszafelé néz s harangoz.

 

 

 

Nincsen veszély

Testedre nőtt rozsdás satu
a keserű, a szomorú.
Rághatod, mint a fát a szú,
nem lesz, csak magányos odu.
Perceghetsz, mintha más baja
ijesztene, szorítana,
ha senkinek sincs panasza,
hamisan szól a muzsika.
Kifényesítve a fülek,
a szemekben ebédszünet,
ragyognak, mint egy testület,
de külön-külön mind süket.
Díszes fejek homok alatt.
Akarod, hogy meglássanak?
Rejtsd el végképpen magadat,
legyél nekik a sivatag.
És sóhajtsd azt, hogy zöld a fa,
nincsen veszély, van még csoda,
megél magyar, megáll Buda,
és nem halunk meg, nem, soha.

 

 

 

Krakkói elégia

Egyszer majd ezt is elfelejted,
végül minden a helyére kerül,
a körgalléros hegyi faházak
kotkodácsolva visszaszállnak
anyád mélázó tyúkjai közé,
Chocholow, a galambház-falu
eldélibábozik Hortobágyra,
s kipenderül belőle ünneplőben
a juhnyájat terelő öregasszony,
ki lencséd elől elszaladt,
sebes pisztráng lesz Zakopane,
és csak nézed majd Lillafüreden,
nem tudod már, hogy sötét foltjai
szelet siklató gorál kalapok,
s a vers, amely a Szinvából zuhog,
miért idéz egy fátyolos hegyet,
megkondul majd a nyár, mint harang,
emlékezik rá bőröd és füled,
de elfelejted, hogy a pécsi dóm,
vagy Zsigmond király harangja-e,
csontjaidból a barna omnibusz
kidöcög egyszer, megállítanád,
de hol lesz Krakkó? szemben Arany János
ül majd és nézi a fagyos Dunát,
s ki néz vissza rá? talán a chocholowi,
báránycsengőt áruló nénike?
vagy az ötven tolnai magyar, ki tegnap
a Wawelben márványként körbeállta
Hedwig királynő nyughelyét?
Vagy maga Hedwig-Jadwiga?
Egyszer majd ezt is elfelejted.

 

 

 

A jóslat kampóján

Illyés Gyulának

 
A jóslat kampóján szavak
és lélek, akár egy darab
combhús, amely addig marad,
míg el nem hordják mind dagadt
szatyrokban, könyv meg sör alatt,
apránként, mint a madarak
a harctéri halottakat,
egy vagy kétszáz év elszalad,
s nem jut belőle jó falat
annak, ki a szelíd vadat
kedveli otthon, abból ad
gyerekének, hogy izmosabb
legyen még magabiztosabb,
aki úgy vesz el, mintha kap,
és nem sír, és nem válogat,
mert tudja, hogy itt ő a pap
és ő a hívek, holmi vad
népekhez nem épít hidat,
rombolni jöttek, halni csak.
A jóslat kampóján igék
és lélek, egy maroknyi nép
hordja az óceán vizét
tenyérben, haza, ezer év
hosszú pallóján, hol kötél-
táncosokat nyelt el a mély,
fizetett mindig, mindenért,
és ráadásul annyi szép
színt, friss vért, hitet, jó erényt
adott a méltó életért,
hogy lett, akár a többi nép,
feketék közt nem feketébb,
jóslat kampóján is fehér,
s az egy vagy két évszázadért
vacoghat vele mind, ki él,
ha fölfogja, hogy szakadék
szélén ki áll, miféle vég
szédít és kit, mekkora rész
akar azért is, élni még.

 

 

 

Ében-ország

Ady Endre emlékének

 
Kívül a fehér bizonyosság,
belül ébenfa, ében-ország,
kemény és nehéz, mint a végzet,
földjein varjak legelésznek,
magaslesen maga a Herceg
lapozgatja a lövésrendet,
de fegyver nem szól, hajtó nincsen,
vadász sincs, csak a Nincsen-isten,
szenes avartól kongó égig
ébenfa-arca feketéllik.
Mutatóujját megmozdítja,
s lapoz a Herceg fürge ujja,
varjú száll, ha a szeme rebben,
ki gondolhatná nála szebben?
ki gondolhatná okosabban
ezeréves, süket vadonban,
mikor ő, a Nincsen: a minden,
s az ő rangja, hogy megsegítsen?
Csak a Herceg papírja villog,
mint egy tejúton túli csillag,
leszegett feje mintha bolygó,
lenne fényében körbe forgó,
mintha ő lenne másik isten,
a fehér Van, az anti-minden,
a lövésrend nagy omegája,
de nevét sehol nem találja,
de templomának népe nincsen,
fölépített temploma sincsen,
csak van pokoli ellensége,
kényszerítője istenségre,
kényszerítője ravaszságra,
magaslesre, lapozgatásra,
jóra, tökélyre, Nincsen-isten
arca mögé, hogy segíthessen,
míg ében alól az a másik,
egyetlen ország kiviláglik.

 

 

 

Állsz egy üres lavórban

Szabadság, szerelem!
E kettő kell nekem.

Petőfi Sándor

 
Onnan a plakátokon, palánkokon,
s a látóhatár vándorló peremén,
állsz egy üres lavórban, amit
úgy nevezek most: emlékezet,
állsz piros kis ingben, füstösen,
annyira hihetetlenül,
hogy meg sem látnak, miközben halomra
öldösik egymást érted, azaz:
négymilliárd-féle képmásodért, amely
„nem tud külsővé válni”, nem te vagy.
Állsz egy üres lavórban, amit
úgy is hívhatnék: jövő,
gyönyörű vagy és meztelen,
tehát mulandó, elpusztítható,
hullámzol lassan, mint a hold
minden alkalmi gravitációban,
s mikor annyira önmagad leszel,
hogy önmagadról elfeledkezel,
fölismer mind, és újra megfogan
az időben a tér, a nincsben a van.

 

 

 

Kockakövek

 

 

 

 

Kockakövek

 

1

Megérint, bemér a béka szeme.
Itt állok, pontosan szembe vele.
Ugyanúgy félve s mérve a távot,
magam is arra a hírre várok.
Hogy talán megfordul, eloldalog,
amiről naponta többet tudok.
*
Jelet ad a kavargó ősköd,
jönnek a félig ismerősök,
a mintha és a mi-lett-volna
elefántjából minden bolha.
Nem kérdeznek, belém se marnak,
csak behavaznak, odafagynak.
*
Annyi mindenről lemaradva,
hogy lassacskán belenyugodva
hagyatkozom a pillanatra,
mint apám szokott a lovakra
sötétben, rossz utakon, tudva:
gyeplő, korbács bajt csak fokozna.
*
Ez a meg-nem-írt-versek könyve,
itt nyugosznak a remekművek,
az elvetéltek, kikapartak.
Ez lehetne a tiszta ablak,
ahol a jövő betekinthet
kinyomtatott örömeinkbe.
*
Mert minden vers alkalmi vers,
alkalmat benne ne keress.
Magadban van, ha megtalálod.
De amikor csak varjú károg,
és azt hiszik: pacsirta szól,
nagy bűn rejtőzik valahol.
*
Ha nem fog már se cél, se part,
a ritmus talán összetart,
amíg a sötét kő alól
valaki megint visszaszól,
s fölkél belőlem, mint tojás
kabinjából a dobogás.
 

2

„Csirkegyár? Versgyár? Egyremegy.
Valami végképp elveszett,
a rugóvá tekert világból.” –
Szólt fiához a csordapásztor,
midőn a gyerek jóllakott,
s megint kezdte a csillagot.
*
Tudván, hogy kellenek hegyek,
mondá az úr: ez itt a hegy.
S mert becsmérelték némelyek,
lejjebb engedte az eget.
És elment. Hívták más ügyek.
Nos, azóta: ez itt a hegy.
*
Zabálhat, turkálhat, kifuthat,
a disznó belakta az ólat.
Otthon van. Úgy néz a világra
lassacskán, mint aki csinálta.
Ha az a nagy lelke nem volna,
moslékba bele se szagolna.
*
Ó, hogy riszálnak, riszoválnak.
Grófi udvarból? Cselédházak
„meg-kell-maradni!”-boltíve alól?
Honnan? Ami itt ki-araszol,
az eredmény hánytató. Semmi!
Érdemes ezért? Megmaradni?
*
Felkötöd magad? Kit érdekel?
Magával van elfoglalva, el-
telve mind. Talán több lesz a hely?
Átmenetileg? És felemel-
kedhet mégis a jobb? Akivel
összefognál, ha már nem leszel?
*
A természetüknél fogva jók,
elfogynak ők is. Csupa volt,
s lehetett-volna a világ.
Hát ne hidd, hogy egy szabad ág,
egy jó nagybácsi, vagy az isten
csak úgy, magadért megsegítsen.
 

3

A tanítványok szétszéledtek,
és elkezdődött a költészet,
a dal, a dal a mennyországról,
az istenről, isten fiáról…
és ahogy mentek, mendegéltek,
egy nagy sötét erdőbe értek.
*
Kondult a gyomor, megfordult a kés,
főműsor lett az esti etetés.
Amaz a múltját, emez álmait,
mézes emlőt szopott a harmadik.
A gazda állt az udvar közepén,
és dudorászott: az ám a legény…
*
„Ahol hatalom, ott az erkölcs”
– nézett rám, s az asztalra vágott.
„Nem krisztusok, okoskodások,
a fog tartotta meg a világot,
és az ököl.” S mert azt hitte, bölcs,
hogy bölcs és jó, hozzátette: „Tölts!”
*
„Én nem versenyzek” – szólt a szikla,
és befeküdt a szélárnyékba.
Fölül, alatta és körötte
zúgott az „öld meg” s az „előre”.
Megtaposva, magára hagyva
azt hitte később, hogy túlélte.
*
Aki felkötötte a kolompot,
ne csináljon másokból bolondot,
kolompoljon! Biztatott nagymama.
És nyargaltam a mezőről haza,
csikócsengő nyakamban, utánam
egy ország, azaz: öcsém és árnyam.
*
Majd pontosan fölmérik azt is,
mi volt az élet, mi a praxis.
Hol sikerült, és mi lett volna,
ha gyakrabban megyek pokolba.
S ha mene, tekel és ufárszin :
velük együtt ülök a sámlin.
 

4

Mi mindig mindent elsietünk,
mi nagyon közelre megyünk.
Van egy emlékünk: Európa,
van egy álmunk: a jelenünk,
van egy-két halálos rögeszménk…
Úgy késünk el, mintha sietnénk.
*
Könnyű befogni menekülőt:
kapjon türelmet, teret, időt.
Fussa ki magát! Vigye a hit,
vagy a félelem, el nem szökik.
Nincsen több utca, csak ez a jó,
szalonnaszagú egérfogó.
*
Ments meg Uram az okosoktól,
mindig mindent jobban tudóktól,
s ha leejtesz egy almacsutkát,
intézkedj, hogy eltakarítsák,
mert mint bagót, fogukra rakják,
és nyálukban csúszkál az ország.
*
Halmozódnak a negatívjai
a lehetségesnek, s nincsen aki
Kolumbuszként, Macedóniai
Nagy Sándorként nemcsak fölismeri,
de oda üti, kettőbe szeli:
világokat mer kimozdítani?
*
Talán a sportban még lehet,
talán a hitelesített
méterek, órák és kilók
azt mutatják, ami a jobb,
és talán akkor, ott dől el,
hogy miért, és hogy mennyivel.
*
Emberi számítás szerint
megvalósulnak álmaink.
Az enyém benned, tiéd másban,
és ami mégsem, az is számtan.
Hát ne tékozold el magad,
ha a tükörben nem te vagy.
 

5

Ő mindig valamit valamiért.
Hogyan értené meg, hogy miért,
miért mászom meg újra a hegyet,
ha úgyis le, ha belegebedek.
„Nincs ott fönn semmi!” – Nincsen. Tudom.
De lent sincs. S ezt is közben. Az úton.
*
Amikor magát kitakarja,
csak: hogy sebeit mutogassa.
Amikor magát ködbe rejti,
büntetni akar, növekedni.
Amikor van csak úgy-se-így-se,
közönséges zsarnok az ipse.
*
Amíg sorra letapogatnak,
bepárásodik minden ablak.
Se ki, se be nem látni, pontos
csak a homály lesz. Önmagukhoz
méregetnek mind, zsák a foltját
keresi, király a bolondját.
*
Mikor lenyúltam magamért,
és eldöntöttem, mindegy volt már.
Magyarázgattam később. Lejjebb.
Tudnom kellene, merre menjek
most, az utolsó keresztútnál.
Vízszintesen már. Semmiért.
*
Mert annyi mindent kellene
tennem, hogy nincsen eleje,
se vége, csupán súlya, fodra:
bele se kezdek. Mint a kobra,
félelmemben fölemelem,
ingatom lassan a fejem.
*
Közben, hatos sorokban vége
annak is, ami mintha béke
lett volna lassan, Európa
kiskertjeibe betaposva,
ágyások, sírok közé útnak,
hogy legyen hely a háborúknak.
 

6

Csak képzelgés? csak gyötrelem?
hogy a tejút gerincemen
vezet keresztül, s mintha egy
kősziklát vinnék, görnyedek
a pattanásnyi föld felett,
mert lüktet, s egyre nehezebb?
*
„Ha ez a növény megszólalna,
ha beavatna a titokba,
ha…” – kanyarog a régi nóta
föl, föl a végtelen toronyba,
mintha szédült kutya tutulna
kút mélyéről a teliholdra.
*
A hegyekbe is belelátom,
a folyókba is belelátom,
fut velem országos halálom
dolgukat értő fenyők alatt.
S az asszony is, ki pohár vizet ad:
akár a fák. Fenséges cáfolat.
*
Mélyül a múltam, mintha gödör,
világ születik a semmiből.
Hátrálok benne: süket vakond,
s jövőm lesz megint minden, mi volt.
Minden, mi lassan körbe forog,
s őriz, ha egyszer megfordulok.
*
Fiú, itt még kell öregedni,
ötről a hatra létrán menni.
Úgy szólni, mintha gyerek volnál,
nem ugrálni a sorompónál.
Úgy pusztulni, mint ki ráérne,
s amit érdemel, az a bére.
*
Mint a leeresztett halastó
mélyén a maradék víz,
csillogok a távoli partra.
A nap, mintha egy béka izzó
szeme volna. Megérint.
S emelem medrem a halakra!

 

 

 

Holdudvar

 

 

 

 

Jónás tűnődése az utolsó leckéztetés után

Cseppenként adagolni,
a cseppet is felezni,
a félcsepp félcseppjébe
maholnap beleveszni,
de állva megmaradni,
de alább sose adni,
mintha az óceánba
kellene belehalni.
Kiért, miért, mivégre?
Miféle ügy vitéze
vezényel magad ellen
halálos vereségbe?
Ki küldte Ninivébe
a paranccsal, hogy vége,
menj, Jónás, hivatalba,
ne légy isten szegénye.
Tér egyetlen urához,
fölvirágzik a város,
csökönyös prófétára
az úristen nem áldoz,
simulni nehéz lánchoz,
mint utolsó imához,
ezt méri rád, ki bajjal
kényszerített magához.
Cseppenként adagolja,
a cseppet is felosztja,
a félcsepp félcseppjébe
befér a napi bomba.
Utad a hivatalba,
mintha abba a halba,
ne fohászkodj, ne átkozz,
nem okád ki, csak halva.

 

 

 

A tűnődés folytatása

Ez lenne az eredmény negyvenévi,
vagy majdnem negyvenévi megfeszült,
mondhatnám, „harc után”? mikor a régi
mértékkel mérve minden teljesült,
s nem követtem el közben semmi bűnt
szándékosan, bár folyton vezekelni
kellett valamiért, ez az idült
bűntudat? vagy ez a látványos semmi
körbe-körbe? ahonnan kirepülni
nincsen esély? ahol minden bedűlt
fal mögött ott egy másik? ez a halni
serkentő céltalanság? ez a hűlt
forgás egy álom körül? vagy a talmi
öröm, hogy azt mondhatnám, „sikerült”?

 

 

 

Hallom, hogy indulsz

Én, aki a költészet közlegénye
vagyok és maradok mindörökre,
sem vitézség, sem hadiszerencse
nem röptetett föl, nem lökött az élre,
azazhogy nem születtem vezérségre,
és alkalom vagy kényszer se törte
kettőbe pályám, tehát előre
haladok, mint egy se hossza, se vége
akaratnak? láncnak? seregnek? része,
aki tudom már, hogy van előbbre,
van hátrább, de mindig körbe-körbe,
így nincs igazi ok pöffeszkedésre,
miért ne húzódnék a sor szélére,
ha hallom, hogy indulsz „legelőre”?

 

 

 

Bűn és büntetés

Ha nem vétem el, mondjuk, „emberileg”
annyiszor, vagy ha nincs hozzá finom
mérlegem, nincs a Code Napoléon
törvényeinél sokkal kegyetlenebb
jogszabályom, hogy meg is büntessenek,
sőt, ha a büntetést azért kapom,
amiért jár, és nem bűntudatom
tényéért, mivelhogy nincs már senkinek,
ha nem akarnám, hogy megszeressenek
mégis, nem lesném minden alkalom
csírájában egy elsüllyedt malom
tervrajzát és Ilmarinent, képetek
égne-e? lennétek tökéletesek,
avagy bűntelenek, mint a majom?

 

 

 

A szobatiszta állat

Ha nem ijednék meg minden idegen
helyzetben újra meg újra, mintha
hirtelen s egyszerre mindent vissza
kellene adnom, de üres a kezem,
ha nem zuhannék be a történelem,
vagy a törzsfejlődés alamizsna-
vermébe folyton, amikor ritka
választásokat kínál föl a jelen
ha úgy állnék meg alkalmi helyemen,
hogy nem látszana ki a kalitka
belőlem, csupán a szobatiszta
állat, ki úrrá lett a természeten,
vagy legalábbis azt hiszi, senkisem
lenne nagyokos? zsarnok? fasiszta?

 

 

 

A béka és a létra

Ha ez a fölfújódott kecskebéka
nem képzelné magát nagy ökörnek,
s nem volna tényleg ökör, ha fölmegy
benne valami, vérnyomás? rakéta?
vagy csak a belek fürge buboréka?
azaz, ha mások tartanák többnek,
mint ami, és ő azért ökörnek
önmagát, mert elhitte nekik néha,
följutott volna-e, mondjuk, a létra
azon fokára, ahol tükörnek
nyoma sincs, mert ökör az ökörnek
ő-ökörségét szóval tanúsítja,
ahol egy közönséges kecskebéka
szemtanú híján csúnyán „lebőghet”?

 

 

 

Alattad a délkör

Ha nem érezném meg egy rezzenésből,
hogy fölösleges lettem, leszaladt
orrom előtt a roló, le a nap,
kibuktam a görbülő mindenségből,
ha mint aki folyvást zuhanva néz föl,
nem látnám bűntelenül magamat,
ahogy besétálok a pillanat
kertjébe hiú jóhiszeműségből,
ha megtanulnám végre, hogy miért öl
minden, ami él, s úgy lennék szabad,
hogy élvezem már mutatványodat,
mert nem taszíthatsz ki a tévedésből
megbillenne-e alattad a délkör?
adnál-e országomért egy lovat?

 

 

 

Gyermeki ruhám

Ha nem hagytam volna magam födetlen
újra meg újra, sőt, ha ostobán
nem fedtem volna föl, amikor bölcsen
megúszhattam volna már, mint szamár,
ha nem számolom, ami visszajár,
és ügyesebben játszom, hogy miközben
körülöttem senki sem az anyám,
itt mindnyájan egy nagy családi körben,
ha mímelem csupán, hogy több menetben
nem védem magam, mert familián
belüli ügy, csak látszólag kegyetlen,
ha nem leplez le a vállalt hiány,
jobban szeretnek, akiket szerettem?
hordhatnám nyíltan gyermeki ruhám?

 

 

 

Holdudvar

Most, hogy ezen a nem várt szezonvégi
kiárusításon végre mindenki,
vagy legalábbis a többség, vagy talán
az, aki, mondjuk, az egész szezonban
az előző szezonvég rongyaiban,
s hogy meg ne sértsük, nem is bizonytalan
esélyekkel titokban erre „spórolt”,
megkaphatná, ami eddig divat volt,
tehát drága, bár nem ért harminc-negyven
százalékkal többet, csak azoknak, kik
vágytak rá, de mégsem juthattak hozzá,
s lettek lassacskán divat-gyalázókká,
vagy közönségesen kimaradtak a
korzókról, a templomokból, sehova
nem jártak, ahol szerették volna, ha
ott vannak mégis, hiszen nem a ruha
teszi az embert, mondták nekik folyvást,
de már hatalom, dicsőség és ország
sem érdekelte őket, s nem véletlen,
hogy csak saját gyártmányú értékekben
hittek lassan, sőt, kételkedni kezdtek
azokban is, mint emberek, hiszen, ha
valamiféle kielégüléshez
el akartak jutni, olyan szegények
mégsem voltak, hogy így-úgy az egészhez
valami közük ne lett volna, mégha
nem is gyűjtöttek soha a divatra,
s különösen nem arra, ami nem is
divat már, s a következő szezonra
még annyira sem lesz az, vagyis nekik
nemhogy harminc vagy negyven százalékkal
olcsóbban, de elképzelhető, hogy még
ingyen se kell már, s marad a szezonvég
mindent túlélő kupeceire és
becsvágyó balekjeire az egész,
egyszóval: érthető a tülekedés
áruházban, korzókon, templomokban,
két hétig, sőt, háromig-négyig, hiszen
amíg mindenki megveszi, -mutatja,
időt és teret igényel, magukra
sem ismernek rá néha, s hogy melyiken
van a leárazott gönc, és melyiken
a teljes áron vásárolt, senki sem
firtatja most még, összekeveredik
átmenetileg minden, könnyű nekik,
mondják, akik semmiféle divatra
nem áldoznak már, és azt hiszik, babra
megy a játék, merthogy, ami divat lesz,
az sem való, legfeljebb a piacra,
s míg így a maguk módján divatoznak,
udvara nő a születő szezonnak,
mely egyszerű holdudvar esetében
a hold előtti vékony felhőréteg
vízcseppjein történő fényelhajlás
következménye, átmérője mindig
a vízcseppek nagyságától függ, és más
néven koszorújelenség, sőt, ha fel-
hőre vagy ködre vetődő árnyképek
körül keletkezik, akkor glória,
így hívják a meteorológia
szakemberei, akik néha a nép
megfigyeléseit igazolva még
esőt is jósolnak, habár az ilyen
jelenségből legfeljebb harminc-negyven
százalékos eséllyel következik
időváltozás, vagy még annyival sem,
csak megtörténik megint vízcseppekben,
ami egyébként elkerülhetetlen
most, hogy ezen a nem várt szezonvégi
kiárusításon végre mindenki
vagy legalábbis a többség, vagy talán
az, aki, mondjuk, az egész szezonban,
az előző szezonvég rongyaiban,
s hogy meg ne sértsük, nem is bizonytalan
esélyekkel titokban erre „spórolt”,
megkaphatná, ami eddig divat volt.

 

 

 

A harmadik napon

Mikor a harmadik napon,
benne immár a sűrűjében,
és benne a helyi időben,
észreveszed megint magad,
valami furcsa állatot látsz,
aki már nem te vagy.
Szemeddel néz, beszél helyetted,
párzik, gyilkol, eszik,
mint aki itt él ezer éve,
de nem emlékezik.
Mikor a harmadik napon
rádöbbensz, hogy föltámadott
benned egy idegen halott,
vergődsz bőrödben, mint a rab,
mert ő, akinek múltja nincsen,
az egyetlen szabad.
Megmosdatod, fölcicomázod,
emlékbe ágyazod,
megijedsz és álmodsz helyette,
szárnyát próbálgatod.
Mikor a harmadik napon
ordítanál a fájdalomtól,
mert nem szökhetsz meg önmagadból,
s mert akkor is bekebelez,
nem számít többé, mit akartál,
az sem, hogy vége lesz.
Az maradsz már, ami kilátszik,
holott nincsen belül,
csak kiszemelte, elfoglalta,
aki majd elrepül.

 

 

 

Szavak a súgólyukból

A kontúrok, Hamlet, a kontúrok!
A Szellem határtalan, örökkévaló,
bennünk ölt testet, hiányaink
mágnesezik ki a homályból, nem lesz
különb, sem gyarlóbb, mint magunk.
Próbákból és tapasztalatból
épül a mezsgye, válik el
gyanútól forma, tűztől a víz,
a többi mind mese.
Pihen a középen való,
kardodról mit se tud, kínjaid
csak te látod bele, húzd körül
piros vonallal részedet.
Előbb a próbák! Köpenyed alatt
férjen el minden, ami van.
Vigyázz a részletekre! Claudius
lenézte őket, azért bűnöző.
Mindnyájan vétkesek vagyunk,
hiszen előttünk, s megfutottunk.
Bennünket jelölsz, ha elkülöníted
pontosan, ami még te vagy.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]