A történet
| Mint aki kiment, rázárta az ajtót, |
| s a kulcsot elveszítette. |
| Kívül is bent már végérvényesen. |
| Le-föl, előbb a lakatoshoz, |
| aztán, mert minden elutazott, |
| vállal neki, baltával neki, |
|
| Hiszen már ott sem, sohasem. |
|
| De a szekrénye már titokban. |
| Kabátjának is mindegy, majdnem új. |
|
| S minthogy szó nélkül kimehet, |
| megáll a tárgyak idejében. |
|
|
Ki megy haza?
| Már olyan mély az éjszaka, |
| hogy legaljáról fölhallatszik |
| Hogy ne férjen el bennem, |
| a hálóval fedett veremben, |
| hogy semmi sincs már, csak a hang, |
| szívverése a paplan alatt. |
| Lassít, szaporáz, megakad. |
| Hallott valamit? Csak a gödröt |
| Mígnem egy feneketlen kútban |
| dobognak mind a csillagok. |
|
Bádog szitakötő
| bádog csápjaival s megáll, |
| s borotvát vesz elő, s elmosolyodik, |
| és közben hallgat, mintha élne, |
| ahogy a habbal, a habbal, a habbal |
| elbódít s lassan bekebelez, |
| mozgatják zörgő csápjait, |
| már nem tudod, hogy te, vagy ő, |
| mért fogy a hab, hol ütközik |
| szerszámait, és elrugaszkodsz, |
|
Úgy mégy el
| Hol a jeltelen keresztutak, ahonnan |
| bármerre indulsz, oda sohasem? |
|
| A mézes darazsak, a szavak |
| veszett méhek között, a királynő |
| a se-méheket-se-darazsakat. |
|
| a jelenlét csak maszkabál, |
| és úgy mégy el, ha itt maradsz. |
|
|
Mintha üzenne
| Július, a kiürült díszdoboz |
| fönnakadt egy fán, virít, |
| mintha igazi virág volna, |
| mintha valami dolga volna |
| ő fogná össze gombként ezt az |
| folt a zsákját, gödör a partját, |
| üzenne vele valaki, amikor |
| majdnem beszakad a világ. |
|
A félelem futamaiból
| mintha láncon futna a rab |
| merevedünk ijedt szoborrá |
| s mint akire égbolt zuhan rá |
| pedig még el sem végeztetett. |
|
Életed árán
| Megkapaszkodni valamiben, |
| megfoghatóban, elhihetőben, |
| hogy egymáshoz feszülő ujjaid |
| bőröd villáma szíven üssön: |
| benne, de te! hogy körülötted |
| megperdüljön, mert megakad, |
| megzavarodik: mégse lenne |
| hogy a tölcsérből felüvöltsön |
| aki elhitte, hogy szabad, – |
| hogy életed árán megjegyezze |
|
Ahogy a tópart
| feszülni a tizedik körre, |
| várni, míg koppan, befúródni |
| Hinni, hogy úgyis újra kezdi, |
| hinni, hogy nem is hagyja abba, |
| tested mágnesét kigyűrűztetni |
| megint arra a fehér lapra. |
| Araszolva, hogy el ne vétsük. |
| Ahogy a tópart kivirágzik, |
| s vízből a halak fölsajognak, – |
| hogy mozdulatod emléke mögül |
| halott fivérét eltemetni. |
|
A rost beszél
| A héja alá, a ricsaja alá, |
| káprázata és bilincse alá, |
| a kiskanállal adagolt halált, |
|
| pucér csillagok csendjét fújja |
| elhajlik mindén lényeg ujja. |
|
| Ott történik meg nélküled, |
|
|
Lennék örömén a lakat
| Rajtam az is csak átfolyik, |
| de csak a köd lett vastagabb, |
| s néhány fűszál sejt valamit. |
| finom rács lesz a köd alatt. |
| de rajta éppúgy átfolyik. |
|
Démoszthenész első búcsúlevele
| Búcsúzom a szavaktól, kiköpöm |
| a nyelvemet emelő kavicsot, |
| színjátszó lepkék odúja: szám, |
| legyen, mi volt: csupán garat, |
| elég majd fészkén, magtalanul, |
| szótáraim, színes luftballonok, |
| hazaszállnak a felhők közé, |
| szemem fogja csak őket, szemem |
| anyám arcával tükröz rájuk, |
| de mint a levegő… szelük mögül |
| világlik ki a csillag, a távolodó |
| nem ért, csak ordít, dadog, |
| öt érzékkel egy arcra figyel, |
| kézzel fogható szavakra figyel, |
| szájba rakható szavakra figyel, |
| a szó egyetlen szavára figyel… |
| búcsúzom tőle is… visszaperelni |
| semmit nem lehet, Philipposz |
| erősebb, mint a szó, Zeuszi |
| jelekre függeszti szemét. |
|
Dédapám, március
| Ha elképzelem, hogy százötven éve |
| dédapám, ki ezerkilencszázegyben, |
| hatvannégy évesen abba halt bele, |
| hogy megrúgta a ló, ha elképzelem, |
| hogy százötven éve nem is élt még, |
| s hozzá, hogy élnek száznegyvenkét |
| éves öregek az újságokban, s ha |
| mondjuk, Levédiából Etelközbe |
| az a bizonyos ősünk már nem jön be, |
| mert unja az örökös költözködést, |
| s átszivárog délre, Abháziába, |
| talán koccinthatnék is dédapámmal |
| az újságokban ma, mikor március |
| tizenötödike van, s elképzelem, |
| hogy százötven éve nem is élt, akit |
| őseim közül még így-úgy ismerek, |
| hogy negyvennyolc márciusában gyerek, |
| tizenegy éves sem volt, fiamnál is |
| két évvel fiatalabb, s csak egy évvel |
| idősebb, mint apám tizenkilencben, |
| vagy mint ezerkilencszáznegyvenötben |
| én, ki dédapám házában születtem, |
| s így nemcsak génjeimben, de szememben, |
| fülemben, orromban, bőrömben, minden |
| érzékszervemben kitörölhetetlen |
| üzenetével, ha most elképzelem, |
| hogy százötven éve nem is élt még, |
| s bizony csak nyolc év múlva ünnepelnénk |
| akkor is, ha valami ország-világ- |
| ra szóló tettet visz véghez mégis, mint |
| gyerek, hisz volt már példa rá, ha mondjuk |
| rálő Jellasicsra, aki ott vonult |
| a közelben Pákozd felé, a rácok |
| élén, nagyanyám nevezte rácoknak |
| őket s gyalázatosoknak, ezt mindig |
| hozzátette, ha szóba jöttek mégis, |
| hisz ezerkilencszázharminckilencben, |
| mikor a szabadkéményes, a füstös |
| konyhánkat apámék átépítették, |
| és elkezdődött a részleges világvég |
| Európában, a padláson a rag |
| alatt ott volt dédapám elütőttős |
| puskája és pisztolya üzenetként, |
| és ha elképzelem, hogy apám ekkor |
| harmincéves volt, akárcsak dédapám |
| ezernyolcszázhatvanhétben, egy évvel |
| háza felépítése után, máris |
| három halott, három élő gyerekkel, |
| kiegyezésre nem hajlandó, űzött |
| betyárokkal közösködve-komázva, |
| s újabb vállalkozások közepében |
| akkora lendülettel, mintha ezer |
| év öklét akarná szétfeszíteni, |
| építkezik, földet vesz, pereskedik, |
| s ha sípujjú ingét feltűri, szalad, |
| ki merre lát s ordít: „a Peti Csicsa |
| lovat akar nyúzni, meneküljetek!”, |
| Peti ragadványnevünk hivatalos |
| papírjaira is rávezettetett, |
| akkora lendülettel, hogy amikor |
| felesége meghal, a gyászévet se |
| győzi kivárni, és ha elképzelem, |
| hogy mikor a második asszonyától |
| tizedik gyerekeként megszületik |
| nagyapám, az ötödik fiú és a |
| harmadik István, aki végre életben |
| marad, dédapám annyi idős, mint én |
| most, ezerkilencszázhetvenkilencben, |
| azaz benne a negyvennegyedikben, |
| és annyira otthon Belső-Somogyban, |
| hogy keresztkomának a kóci csárda, |
| a környék immár egyetlen, utolsó |
| betyárcsárdájának a legutolsó |
| csaplárosát, Madarász Viktort hívja, |
| aki bizonyára orgazda, helyi |
| dualizmus fogójában maga is, |
| másik törvényt szolgál, ha pandúrokkal, |
| másikat, ha dédapámmal szól, akit |
| fülnek küldtek a betyárok az erdő |
| sűrűjéből, és ha elképzelem, hogy |
| öcsém neve Madarász keresztapa |
| miatt Viktor, s öcsém ezerkilencszáz- |
| harminchétben, pontosan száz évvel |
| később született, mint dédapám, s némely |
| viszonylatokban száz év nem is számít, |
| vagy azt, hogy nagyapámnak is, ki alig |
| hét évvel Trianon után a hadi- |
| fogságból hozott bajában pusztult el, |
| volt egy öccse, kivel osztozkodáskor |
| úgy összevesztek, hogy utódaik sem, |
| sohasem békültek ki, látomásból |
| és hírből ismertem csak, pedig ő az, |
| akit ezerkilencszáznegyvenötben |
| fegyveres katona kísért végig a |
| falun, nyakában tábla, táblán szöveg: |
| „Így jár, aki a pincébe, szobába |
| betör, és a menyével rosszul bánik” |
| mondania is kellett a szöveget, |
| s ha elképzelem, hogy csupán a saját |
| pincéjébe és szobájába tört be, |
| mert a menye már onnan is kizárta, |
| miután elveszített két háborút, |
| s csak enni-inni akart, mint az állat, |
| mentünk utánuk, gyerekek, ijedten, |
| majd elszégyelltem magam, hazamentem |
| hallgatni nagyanyámat, akinek jó |
| alkalom volt ez a gyalázkodásra- |
| átkozódásra dédapámig vissza, |
| onnan ide, s nem értettem tajtékzó |
| dühét, mert tőle, szemtanútól ezt-azt |
| mégis megtudtam dédapámról, csakhogy |
| ő két évvel ötvenhat után meghalt, |
| így sok mindent mégsem, s máig sem tudom, |
| hogy ki a nagyobb bűnös, az utódok |
| közül kinek illene közeledni, |
| felülvizsgálni, beismerni, s végre |
| megbékélni, ha egyszer egymás mellett |
| kell élni s múlttal együtt, míg március |
| tizenötödike lesz, s elképzelem, |
| hogy százötven éve nem is élt, akit |
| őseim közül még így-úgy ismerek, |
| hogy negyvennyolc márciusában gyerek, |
| tizenegy éves sem volt, fiamnál is |
| két évvel fiatalabb, és jobbágynak |
| született, mikor Kossuthot börtönbe |
| zárták és a Szózat megjelent, ezer- |
| nyolcszázharminchétben, annyira közel |
| szívemhez, hogy ha röptét elképzelem, |
| összekeverem magamat vele, és |
| azt hiszem, hogy ezerkilencszázegyben, |
| hatvannégy évesen engem rúgott meg |
| halálosan az a ló, azért nincsen |
| befejezve mindmáig annyi minden. |
|
| Talán az utolsó szó jogán, talán |
| fiam jogán csak, ki egyszer fölöttem |
| átnyúl majd, hogy túl nemzedékek falán |
| megkapaszkodjék valami közösben, |
| ami személyes, el kell mondanom még, |
| hogy dédapám és március ügyében, |
| fellebbezések, perújrafelvétel |
| és ítéletek oda-vissza közben |
| sikerült végleg összekeverednem |
| dédapámmal, aki kilencszázegyben |
| véletlenül és dolgavégezetlen |
| halt meg, azazhogy megmaradt helyettem, |
| így esett, hogy ezerkilencszázötven- |
| ötben, akik illetékes körökben |
| gyűrt, sípujjú ingétől megijedtek, |
| lefüggönyözött autóval jöttek |
| értem is, betolattak a komora
|
| ajtaja elé, de hogyha tükörnek |
| kinevezhetjük, a függönyös üveg |
| vert fényében már a pince ajtaja |
| láthatta fölösleges önmagát, sőt, |
| a kocsi vége a kiskonyha előtt, |
| s talán az utolsó szó jogán, talán |
| fiam jogán csak, ha egyszer mesélünk, |
| és nem felejtünk, el kell mondanom, hogy |
| nem ügyeltek a részletekre, a lök- |
| hárító vonalában a kemence |
| gubbasztott, mintha minden rendbe lenne, |
| csupáncsak betolattak udvarunkba, |
| s úgy jöttek, mintha már mennének vissza, |
| háttal arcunknak, s háttal a történe- |
| lemnek, azt játszva mégis, hogy előre, |
| s ezúttal a mi udvarunkban, ahol |
| személygépkocsi addig sohasem járt, |
| s hihettük azt is, hogy csak hátrafelé |
| képes bejönni, hiszen meglehetős |
| emelkedő az, ma is legalább két |
| méterrel magasabban áll a küszöb, |
| mint az utca, de huszonnégy-huszonöt |
| éve még nagyobb volt a szintkülönbség, |
| bár az esővíz száztizenhárom év |
| óta koptatja, hordja le az utca |
| közepére az udvart, mintha vissza |
| kellene állítani valami rég |
| elveszített harmóniát, azaz ha |
| jól meggondolom, dédapámhoz még |
| hátrafelé se jöhettek volna be, |
| s talán az utolsó szó jogán, talán |
| fiam jogán csak, ha már belekezdtem, |
| elmondanám még, hogy dédapám ezekben |
| a ki-hogyan-jön-be-s-áll-meg ügyekben, |
| már ezekben a puskapor szagáig |
| elment, s ha ivott, a hegyről hazáig, |
| holdvilágnál többször is agyonlőtte |
| az árnyékát, mert nem ült föl mögéje, |
| hát lehetett-e egészen véletlen, |
| hogy hol álltak meg, mikor betolattak? |
| vagy a helyzet, ahogy bejöttek hozzánk? |
| hisz már ezerkilencszáznegyvenötben |
| volt nekem puskám, s igaz, hogy nem a rag |
| alatt őriztem, hanem jászol alatt, |
| s igaz, hogy a tusa hiányzott, de még |
| lőttünk vele, mielőtt beledobtuk |
| a kenderáztatóba, valamiképp |
| tudniuk kellett erről, mert ha mégis |
| komolyan vették dolgukat, bármikor |
| megeshetett, hogy előlép az egyen- |
| félelem alól a nem várt valódi |
| ellenség, aki kenderáztatói |
| puskát is, ha más nincs, rendbe hozhat, és |
| azonnal értelmet nyerhet az egész, |
| s hogy ilyen viszonylagos helyzetekben, |
| mondjuk, ezerkilencszázötvenötben |
| mégis szerepet játszhat a véletlen, |
| bizonyítja, hogy mint a bennszülöttek, |
| kenyér és víz emlékével kezünkben |
| mentünk eléjük, anyám és én, várva |
| valamelyikük emberi szavára, |
| nem is gondolva, nemhogy dédapámra, |
| aki ekkor már évek óta ismét |
| nem érzett mást, csak ezer év keresztjét, |
| arra se, hogy miért és hova hátra? |
| hiszen azért hűsöltem otthon éppen, |
| mert mint legkisebb fiú a mesében, |
| és a legelső a familiában, |
| bejutottam mégis főiskolára, |
| másodjára, s vélhettük, visszazökken, |
| legalább alattam, a kerék, közben, |
| a néhány töltény, mit ellövöldöztem |
| magányosan, és ráadásul versben, |
| dédapámé volt, akár az itélet, |
| amit kimondtam, szabadon, azt hittem, |
| nem kérdezhet rá senki, csak az Isten, |
| és dédapám, ha egyszer márciusban |
| összefutunk az első háborúban |
| megölt magyarok emlékművénél a |
| másodikban elpusztult magyarokra |
| emlékezvén, meg a tizenkét pontra, |
| de leginkább maradék önmagunkra, |
| s talán az utolsó szó jogán, talán |
| fiam jogán csak, ha már belekezdtem, |
| el kell mondanom, hogy közös ügyemben |
| ekkor történt, hogy összekeveredtem |
| végleg dédapámmal, akivel ketten |
| ezt-azt azóta mégis befejeztem, |
| de sok mindent nem, hiába siettem, |
| legalábbis így ítélem közelről, |
| ha az említett otthoni küszöbről |
| nézem, ahová akkor az apám, mint |
| élő andráskereszt befeszült, és csak |
| kemény fölszólításra maradt ép, s mert |
| elmentünk velük, dédapám s én, mégcsak |
| meg sem bilincseltek bennünket, szép nap |
| sütött, de nem ért hozzám, mert a függöny |
| eltakart, mintha sűrű zabosbükköny |
| alján nyúl lennék, mintha dédapám, ki |
| betyároknak vitt hírt, és fülöncsípték, |
| hallgattam a homályos autóban, |
| s később is, mert ha mégis megszólaltam, |
| azok az urak akkor sem értették, |
| mikor mindent elmondtam dédapámnak, |
| és arra vártam, hogy végre betyárnak |
| minősítenek, s valahol megtudják, |
| hogy az unokát vagy dédöregapját |
| tartják dutyiban, de kik elítéltek, |
| ijedten azok is mellébeszéltek, |
| s talán az utolsó szó jogán, talán |
| fiam jogán csak, ki egyszer fölöttem |
| átnyúl, mondom, hogy összekeveredtem |
| dédapámmal kilencszázötvenötben, |
| és nem tudom, melyikünk bujdosott el, |
| amikor mindketten kiszabadultunk, |
| megint a rengetegbe, ki volt itten |
| mégiscsak benne minden ütközetben, |
| s ki lesz az, aki átnyúl majd fölöttem |
| fiammal együtt, és mondjuk, százötven, |
| vagy talán száznegyvenkét év múlva, hogy |
| dédapám életkorát ne feledjem, |
| tehát kétezer-egyszázhuszonegyben, |
| talán március tizenötödikén, |
| talán dédunokámmal és helyettem |
| elmondhatja itt, hogy befejeztem? |
|
|
Vése fölött
| Köszörűként forog Vése fölött, |
| visít, remeg az augusztusi ég, |
| kés röpül a versbe, holt malom zörög, |
| kifordul a múltból az összes kerék. |
|
| Koszorúba-körbe szédül a táj, |
| felpörög, billen, leesik a szó, |
| feszítenék féket, s gödör lesz a száj, |
| szívemet tiporja minden forduló. |
|
| Rákezdi a ház is, benne magunk, |
| apám kezében földnehéz kanál, |
| csikorog a mennybolt, megkapaszkodunk, |
| de a köszörűkő csak jár, körbejár. |
|
| Azt hittem, hogy pallón áll az idő? |
| Alatta suhan lefelé, mi él? |
| És örökké így lesz: becsobban a kő, |
| s elsimul a hullám, mire partot ér? |
|
| Azt hittem? Vékonyul falu, család. |
| Suhanni: látszat. A palló: pedál. |
| Ki tapossa? Meddig? Ez volt a világ, |
| s úgy gyorsul most bennem, mint ami megáll. |
|
|
Kormos István
Fiam, valaki veled játszik |
|
| Te, ki Győrött a nyakkendőmben, |
| Niklán Divinyi Mehmed-ingben, |
| de Párizsban is Berzsenyidben, |
| hova szaladtál homokozni? |
|
| alulról nézni, hogy a csorda |
| Miklóson vagy Normandiában? |
|
| megemelni, mint buborékot, |
| értünk az elkurvult időben?
|
|
| Mecsér, Udvarhely, Bretagne, Vése, |
| minden rigó alá mi végre, |
| ha nem játszik már veled senki? |
|
| Gyöngyös vízen Nakonxipánba |
| tart az utolsó szelíd bálna, |
| miért ítéltél pusztulásra |
| minden élőt egy zuhanással? |
|
| Árva bátyám a nagy mesében |
| sárkányod itt csücsül a széken, |
| s nem tudom verssé varázsolni. |
|
|
1978. február 6.
| Dübörög a föld, zokog a fa, |
| Szólhat-e most más? Száguld haza |
| vak lovon a huszadik század. |
|
| Repedt égboltja lélekharang, |
| állnak eleven kopjafának. |
|
| Temetünk N. L., hűl a kozmosz, |
| szökik a meleg a hideghez. |
| Nyüzsög az anyag, ami fontos, |
| ezután mindig kevesebb lesz. |
|
| Sírodtól kezdve az a vátesz, |
| ki visszafelé néz s harangoz. |
|
|
Nincsen veszély
| Testedre nőtt rozsdás satu |
| Rághatod, mint a fát a szú, |
| nem lesz, csak magányos odu. |
|
| Perceghetsz, mintha más baja |
| ha senkinek sincs panasza, |
|
| ragyognak, mint egy testület, |
| de külön-külön mind süket. |
|
| Díszes fejek homok alatt. |
| Akarod, hogy meglássanak? |
| Rejtsd el végképpen magadat, |
|
| És sóhajtsd azt, hogy zöld a fa, |
| nincsen veszély, van még csoda, |
| megél magyar, megáll Buda, |
| és nem halunk meg, nem, soha. |
|
|
Krakkói elégia
| Egyszer majd ezt is elfelejted, |
| végül minden a helyére kerül, |
| a körgalléros hegyi faházak |
| kotkodácsolva visszaszállnak |
| anyád mélázó tyúkjai közé, |
| Chocholow, a galambház-falu |
| eldélibábozik Hortobágyra, |
| s kipenderül belőle ünneplőben |
| a juhnyájat terelő öregasszony, |
| ki lencséd elől elszaladt, |
| sebes pisztráng lesz Zakopane, |
| és csak nézed majd Lillafüreden, |
| nem tudod már, hogy sötét foltjai |
| szelet siklató gorál kalapok, |
| s a vers, amely a Szinvából zuhog, |
| miért idéz egy fátyolos hegyet, |
| megkondul majd a nyár, mint harang, |
| emlékezik rá bőröd és füled, |
| de elfelejted, hogy a pécsi dóm, |
| vagy Zsigmond király harangja-e, |
| csontjaidból a barna omnibusz |
| kidöcög egyszer, megállítanád, |
| de hol lesz Krakkó? szemben Arany János |
| ül majd és nézi a fagyos Dunát, |
| s ki néz vissza rá? talán a chocholowi, |
| báránycsengőt áruló nénike? |
| vagy az ötven tolnai magyar, ki tegnap |
| a Wawelben márványként körbeállta |
| Hedwig királynő nyughelyét? |
| Vagy maga Hedwig-Jadwiga? |
| Egyszer majd ezt is elfelejted. |
|
A jóslat kampóján
|
Illyés Gyulának
| combhús, amely addig marad, |
| míg el nem hordják mind dagadt |
| szatyrokban, könyv meg sör alatt, |
| apránként, mint a madarak |
| egy vagy kétszáz év elszalad, |
| s nem jut belőle jó falat |
| gyerekének, hogy izmosabb |
| legyen még magabiztosabb, |
| aki úgy vesz el, mintha kap, |
| és nem sír, és nem válogat, |
| mert tudja, hogy itt ő a pap |
| rombolni jöttek, halni csak. |
|
| és lélek, egy maroknyi nép |
| hosszú pallóján, hol kötél- |
| táncosokat nyelt el a mély, |
| fizetett mindig, mindenért, |
| színt, friss vért, hitet, jó erényt |
| hogy lett, akár a többi nép, |
| feketék közt nem feketébb, |
| jóslat kampóján is fehér, |
| s az egy vagy két évszázadért |
| vacoghat vele mind, ki él, |
| ha fölfogja, hogy szakadék |
| szélén ki áll, miféle vég |
| szédít és kit, mekkora rész |
|
|
Ében-ország
|
Ady Endre emlékének
| Kívül a fehér bizonyosság, |
| belül ébenfa, ében-ország, |
| kemény és nehéz, mint a végzet, |
| földjein varjak legelésznek, |
| lapozgatja a lövésrendet, |
| de fegyver nem szól, hajtó nincsen, |
| vadász sincs, csak a Nincsen-isten, |
| szenes avartól kongó égig |
| s lapoz a Herceg fürge ujja, |
| varjú száll, ha a szeme rebben, |
| ki gondolhatná nála szebben? |
| ezeréves, süket vadonban, |
| mikor ő, a Nincsen: a minden, |
| s az ő rangja, hogy megsegítsen? |
| Csak a Herceg papírja villog, |
| mint egy tejúton túli csillag, |
| leszegett feje mintha bolygó, |
| lenne fényében körbe forgó, |
| mintha ő lenne másik isten, |
| a fehér Van, az anti-minden, |
| a lövésrend nagy omegája, |
| de nevét sehol nem találja, |
| de templomának népe nincsen, |
| fölépített temploma sincsen, |
| csak van pokoli ellensége, |
| kényszerítője istenségre, |
| kényszerítője ravaszságra, |
| magaslesre, lapozgatásra, |
| jóra, tökélyre, Nincsen-isten |
| arca mögé, hogy segíthessen, |
| míg ében alól az a másik, |
| egyetlen ország kiviláglik. |
|
Állsz egy üres lavórban
| Onnan a plakátokon, palánkokon, |
| s a látóhatár vándorló peremén, |
| állsz egy üres lavórban, amit |
| úgy nevezek most: emlékezet, |
| állsz piros kis ingben, füstösen, |
| hogy meg sem látnak, miközben halomra |
| öldösik egymást érted, azaz: |
| négymilliárd-féle képmásodért, amely |
| „nem tud külsővé válni”, nem te vagy. |
| Állsz egy üres lavórban, amit |
| gyönyörű vagy és meztelen, |
| tehát mulandó, elpusztítható, |
| hullámzol lassan, mint a hold |
| minden alkalmi gravitációban, |
| s mikor annyira önmagad leszel, |
| hogy önmagadról elfeledkezel, |
| fölismer mind, és újra megfogan |
| az időben a tér, a nincsben a van. |
|
Kockakövek
| Megérint, bemér a béka szeme. |
| Itt állok, pontosan szembe vele. |
| Ugyanúgy félve s mérve a távot, |
| magam is arra a hírre várok. |
| Hogy talán megfordul, eloldalog, |
| amiről naponta többet tudok. |
|
| Jelet ad a kavargó ősköd, |
| jönnek a félig ismerősök, |
| a mintha és a mi-lett-volna |
| elefántjából minden bolha. |
| Nem kérdeznek, belém se marnak, |
| csak behavaznak, odafagynak. |
|
| Annyi mindenről lemaradva, |
| hogy lassacskán belenyugodva |
| hagyatkozom a pillanatra, |
| mint apám szokott a lovakra |
| sötétben, rossz utakon, tudva: |
| gyeplő, korbács bajt csak fokozna. |
|
| Ez a meg-nem-írt-versek könyve, |
| itt nyugosznak a remekművek, |
| az elvetéltek, kikapartak. |
| Ez lehetne a tiszta ablak, |
|
| Mert minden vers alkalmi vers, |
| alkalmat benne ne keress. |
| Magadban van, ha megtalálod. |
| De amikor csak varjú károg, |
| és azt hiszik: pacsirta szól, |
| nagy bűn rejtőzik valahol. |
|
| Ha nem fog már se cél, se part, |
| a ritmus talán összetart, |
| valaki megint visszaszól, |
| s fölkél belőlem, mint tojás |
|
|
| „Csirkegyár? Versgyár? Egyremegy. |
| Valami végképp elveszett, |
| a rugóvá tekert világból.” – |
| Szólt fiához a csordapásztor, |
| midőn a gyerek jóllakott, |
| s megint kezdte a csillagot. |
|
| Tudván, hogy kellenek hegyek, |
| mondá az úr: ez itt a hegy. |
| S mert becsmérelték némelyek, |
| És elment. Hívták más ügyek. |
| Nos, azóta: ez itt a hegy. |
|
| Zabálhat, turkálhat, kifuthat, |
| a disznó belakta az ólat. |
| Otthon van. Úgy néz a világra |
| lassacskán, mint aki csinálta. |
| Ha az a nagy lelke nem volna, |
| moslékba bele se szagolna. |
|
| Ó, hogy riszálnak, riszoválnak. |
| Grófi udvarból? Cselédházak |
| „meg-kell-maradni!”-boltíve alól? |
| Honnan? Ami itt ki-araszol, |
| az eredmény hánytató. Semmi! |
| Érdemes ezért? Megmaradni? |
|
| Felkötöd magad? Kit érdekel? |
| Magával van elfoglalva, el- |
| telve mind. Talán több lesz a hely? |
| kedhet mégis a jobb? Akivel |
| összefognál, ha már nem leszel? |
|
| A természetüknél fogva jók, |
| elfogynak ők is. Csupa volt, |
| s lehetett-volna a világ. |
| Hát ne hidd, hogy egy szabad ág, |
| egy jó nagybácsi, vagy az isten |
| csak úgy, magadért megsegítsen. |
|
|
| A tanítványok szétszéledtek, |
| és elkezdődött a költészet, |
| a dal, a dal a mennyországról, |
| az istenről, isten fiáról… |
| és ahogy mentek, mendegéltek, |
| egy nagy sötét erdőbe értek. |
|
| Kondult a gyomor, megfordult a kés, |
| főműsor lett az esti etetés. |
| Amaz a múltját, emez álmait, |
| mézes emlőt szopott a harmadik. |
| A gazda állt az udvar közepén, |
| és dudorászott: az ám a legény… |
|
| „Ahol hatalom, ott az erkölcs” |
| – nézett rám, s az asztalra vágott. |
| „Nem krisztusok, okoskodások, |
| a fog tartotta meg a világot, |
| és az ököl.” S mert azt hitte, bölcs, |
| hogy bölcs és jó, hozzátette: „Tölts!” |
|
| „Én nem versenyzek” – szólt a szikla, |
| és befeküdt a szélárnyékba. |
| zúgott az „öld meg” s az „előre”. |
| Megtaposva, magára hagyva |
| azt hitte később, hogy túlélte. |
|
| Aki felkötötte a kolompot, |
| ne csináljon másokból bolondot, |
| kolompoljon! Biztatott nagymama. |
| És nyargaltam a mezőről haza, |
| csikócsengő nyakamban, utánam |
| egy ország, azaz: öcsém és árnyam. |
|
| Majd pontosan fölmérik azt is, |
| mi volt az élet, mi a praxis. |
| Hol sikerült, és mi lett volna, |
| ha gyakrabban megyek pokolba. |
| S ha mene, tekel és ufárszin : |
| velük együtt ülök a sámlin.
|
|
|
|
Mi mindig mindent elsietünk, |
|
mi nagyon közelre megyünk. |
|
Van egy emlékünk: Európa, |
|
van egy álmunk: a jelenünk, |
|
van egy-két halálos rögeszménk… |
| Úgy késünk el, mintha sietnénk. |
|
| Könnyű befogni menekülőt: |
| kapjon türelmet, teret, időt. |
| Fussa ki magát! Vigye a hit, |
| vagy a félelem, el nem szökik. |
| Nincsen több utca, csak ez a jó, |
|
| Ments meg Uram az okosoktól, |
| mindig mindent jobban tudóktól, |
| s ha leejtesz egy almacsutkát, |
| intézkedj, hogy eltakarítsák, |
| mert mint bagót, fogukra rakják, |
| és nyálukban csúszkál az ország. |
|
| a lehetségesnek, s nincsen aki |
| Kolumbuszként, Macedóniai |
| Nagy Sándorként nemcsak fölismeri, |
| de oda üti, kettőbe szeli: |
| világokat mer kimozdítani? |
|
| Talán a sportban még lehet, |
| azt mutatják, ami a jobb, |
| és talán akkor, ott dől el, |
| hogy miért, és hogy mennyivel. |
|
| Az enyém benned, tiéd másban, |
| és ami mégsem, az is számtan. |
| Hát ne tékozold el magad, |
| ha a tükörben nem te vagy. |
|
|
| Ő mindig valamit valamiért. |
| Hogyan értené meg, hogy miért, |
| miért mászom meg újra a hegyet, |
| ha úgyis le, ha belegebedek. |
| „Nincs ott fönn semmi!” – Nincsen. Tudom. |
| De lent sincs. S ezt is közben. Az úton. |
|
| csak: hogy sebeit mutogassa. |
| Amikor magát ködbe rejti, |
| büntetni akar, növekedni. |
| Amikor van csak úgy-se-így-se, |
| közönséges zsarnok az ipse. |
|
| bepárásodik minden ablak. |
| Se ki, se be nem látni, pontos |
| csak a homály lesz. Önmagukhoz |
| méregetnek mind, zsák a foltját |
| keresi, király a bolondját. |
|
| Mikor lenyúltam magamért, |
| és eldöntöttem, mindegy volt már. |
| Magyarázgattam később. Lejjebb. |
| Tudnom kellene, merre menjek |
| most, az utolsó keresztútnál. |
| Vízszintesen már. Semmiért. |
|
| Mert annyi mindent kellene |
| tennem, hogy nincsen eleje, |
| se vége, csupán súlya, fodra: |
| bele se kezdek. Mint a kobra, |
|
| Közben, hatos sorokban vége |
| annak is, ami mintha béke |
| lett volna lassan, Európa |
| ágyások, sírok közé útnak, |
| hogy legyen hely a háborúknak. |
|
|
| Csak képzelgés? csak gyötrelem? |
| vezet keresztül, s mintha egy |
| kősziklát vinnék, görnyedek |
| a pattanásnyi föld felett, |
| mert lüktet, s egyre nehezebb? |
|
| „Ha ez a növény megszólalna, |
| ha…” – kanyarog a régi nóta |
| föl, föl a végtelen toronyba, |
| mintha szédült kutya tutulna |
| kút mélyéről a teliholdra. |
|
| fut velem országos halálom |
| dolgukat értő fenyők alatt. |
| S az asszony is, ki pohár vizet ad: |
| akár a fák. Fenséges cáfolat. |
|
| Mélyül a múltam, mintha gödör, |
| világ születik a semmiből. |
| Hátrálok benne: süket vakond, |
| s jövőm lesz megint minden, mi volt. |
| Minden, mi lassan körbe forog, |
| s őriz, ha egyszer megfordulok. |
|
| Fiú, itt még kell öregedni, |
| ötről a hatra létrán menni. |
| Úgy szólni, mintha gyerek volnál, |
| nem ugrálni a sorompónál. |
| Úgy pusztulni, mint ki ráérne, |
| s amit érdemel, az a bére. |
|
| Mint a leeresztett halastó |
| csillogok a távoli partra. |
| A nap, mintha egy béka izzó |
| S emelem medrem a halakra! |
|
|
|
Jónás tűnődése az utolsó leckéztetés után
| ne fohászkodj, ne átkozz, |
|
|
A tűnődés folytatása
| Ez lenne az eredmény negyvenévi, |
| vagy majdnem negyvenévi megfeszült, |
| mondhatnám, „harc után”? mikor a régi |
| mértékkel mérve minden teljesült, |
|
| s nem követtem el közben semmi bűnt |
| szándékosan, bár folyton vezekelni |
| kellett valamiért, ez az idült |
| bűntudat? vagy ez a látványos semmi |
|
| körbe-körbe? ahonnan kirepülni |
| nincsen esély? ahol minden bedűlt |
| fal mögött ott egy másik? ez a halni |
|
| serkentő céltalanság? ez a hűlt |
| forgás egy álom körül? vagy a talmi |
| öröm, hogy azt mondhatnám, „sikerült”? |
|
|
Hallom, hogy indulsz
| Én, aki a költészet közlegénye |
| vagyok és maradok mindörökre, |
| sem vitézség, sem hadiszerencse |
| nem röptetett föl, nem lökött az élre, |
|
| azazhogy nem születtem vezérségre, |
| és alkalom vagy kényszer se törte |
| kettőbe pályám, tehát előre |
| haladok, mint egy se hossza, se vége |
|
| akaratnak? láncnak? seregnek? része, |
| aki tudom már, hogy van előbbre, |
| van hátrább, de mindig körbe-körbe, |
|
| így nincs igazi ok pöffeszkedésre, |
| miért ne húzódnék a sor szélére, |
| ha hallom, hogy indulsz „legelőre”? |
|
|
Bűn és büntetés
| Ha nem vétem el, mondjuk, „emberileg” |
| annyiszor, vagy ha nincs hozzá finom |
| mérlegem, nincs a Code Napoléon |
| törvényeinél sokkal kegyetlenebb |
|
| jogszabályom, hogy meg is büntessenek, |
| sőt, ha a büntetést azért kapom, |
| amiért jár, és nem bűntudatom |
| tényéért, mivelhogy nincs már senkinek, |
|
| ha nem akarnám, hogy megszeressenek |
| mégis, nem lesném minden alkalom |
| csírájában egy elsüllyedt malom |
|
| tervrajzát és Ilmarinent, képetek |
| égne-e? lennétek tökéletesek, |
| avagy bűntelenek, mint a majom? |
|
|
A szobatiszta állat
| Ha nem ijednék meg minden idegen |
| helyzetben újra meg újra, mintha |
| hirtelen s egyszerre mindent vissza |
| kellene adnom, de üres a kezem, |
|
| ha nem zuhannék be a történelem, |
| vagy a törzsfejlődés alamizsna- |
| vermébe folyton, amikor ritka |
| választásokat kínál föl a jelen |
|
| ha úgy állnék meg alkalmi helyemen, |
| hogy nem látszana ki a kalitka |
| belőlem, csupán a szobatiszta |
|
| állat, ki úrrá lett a természeten, |
| vagy legalábbis azt hiszi, senkisem |
| lenne nagyokos? zsarnok? fasiszta? |
|
|
A béka és a létra
| Ha ez a fölfújódott kecskebéka |
| nem képzelné magát nagy ökörnek, |
| s nem volna tényleg ökör, ha fölmegy |
| benne valami, vérnyomás? rakéta? |
|
| vagy csak a belek fürge buboréka? |
| azaz, ha mások tartanák többnek, |
| mint ami, és ő azért ökörnek |
| önmagát, mert elhitte nekik néha, |
|
| följutott volna-e, mondjuk, a létra |
| azon fokára, ahol tükörnek |
| nyoma sincs, mert ökör az ökörnek |
|
| ő-ökörségét szóval tanúsítja, |
| ahol egy közönséges kecskebéka |
| szemtanú híján csúnyán „lebőghet”? |
|
|
Alattad a délkör
| Ha nem érezném meg egy rezzenésből, |
| hogy fölösleges lettem, leszaladt |
| orrom előtt a roló, le a nap, |
| kibuktam a görbülő mindenségből, |
|
| ha mint aki folyvást zuhanva néz föl, |
| nem látnám bűntelenül magamat, |
| ahogy besétálok a pillanat |
| kertjébe hiú jóhiszeműségből, |
|
| ha megtanulnám végre, hogy miért öl |
| minden, ami él, s úgy lennék szabad, |
| hogy élvezem már mutatványodat, |
|
| mert nem taszíthatsz ki a tévedésből |
| megbillenne-e alattad a délkör? |
| adnál-e országomért egy lovat? |
|
|
Gyermeki ruhám
| Ha nem hagytam volna magam födetlen |
| újra meg újra, sőt, ha ostobán |
| nem fedtem volna föl, amikor bölcsen |
| megúszhattam volna már, mint szamár, |
|
| ha nem számolom, ami visszajár, |
| és ügyesebben játszom, hogy miközben |
| körülöttem senki sem az anyám, |
| itt mindnyájan egy nagy családi körben, |
|
| ha mímelem csupán, hogy több menetben |
| nem védem magam, mert familián |
| belüli ügy, csak látszólag kegyetlen, |
|
| ha nem leplez le a vállalt hiány, |
| jobban szeretnek, akiket szerettem? |
| hordhatnám nyíltan gyermeki ruhám? |
|
|
Holdudvar
| Most, hogy ezen a nem várt szezonvégi |
| kiárusításon végre mindenki, |
| vagy legalábbis a többség, vagy talán |
| az, aki, mondjuk, az egész szezonban |
| az előző szezonvég rongyaiban, |
| s hogy meg ne sértsük, nem is bizonytalan |
| esélyekkel titokban erre „spórolt”, |
| megkaphatná, ami eddig divat volt, |
| tehát drága, bár nem ért harminc-negyven |
| százalékkal többet, csak azoknak, kik |
| vágytak rá, de mégsem juthattak hozzá, |
| s lettek lassacskán divat-gyalázókká, |
| vagy közönségesen kimaradtak a |
| korzókról, a templomokból, sehova |
| nem jártak, ahol szerették volna, ha |
| ott vannak mégis, hiszen nem a ruha |
| teszi az embert, mondták nekik folyvást, |
| de már hatalom, dicsőség és ország |
| sem érdekelte őket, s nem véletlen, |
| hogy csak saját gyártmányú értékekben |
| hittek lassan, sőt, kételkedni kezdtek |
| azokban is, mint emberek, hiszen, ha |
| el akartak jutni, olyan szegények |
| mégsem voltak, hogy így-úgy az egészhez |
| valami közük ne lett volna, mégha |
| nem is gyűjtöttek soha a divatra, |
| s különösen nem arra, ami nem is |
| divat már, s a következő szezonra |
| még annyira sem lesz az, vagyis nekik |
| nemhogy harminc vagy negyven százalékkal |
| olcsóbban, de elképzelhető, hogy még |
| ingyen se kell már, s marad a szezonvég |
| mindent túlélő kupeceire és |
| becsvágyó balekjeire az egész, |
| egyszóval: érthető a tülekedés |
| áruházban, korzókon, templomokban, |
| két hétig, sőt, háromig-négyig, hiszen |
| amíg mindenki megveszi, -mutatja, |
| időt és teret igényel, magukra |
| sem ismernek rá néha, s hogy melyiken |
| van a leárazott gönc, és melyiken |
| a teljes áron vásárolt, senki sem |
| firtatja most még, összekeveredik |
| átmenetileg minden, könnyű nekik, |
| mondják, akik semmiféle divatra |
| nem áldoznak már, és azt hiszik, babra |
| megy a játék, merthogy, ami divat lesz, |
| az sem való, legfeljebb a piacra, |
| s míg így a maguk módján divatoznak, |
| udvara nő a születő szezonnak, |
| mely egyszerű holdudvar esetében |
| a hold előtti vékony felhőréteg |
| vízcseppjein történő fényelhajlás |
| következménye, átmérője mindig |
| a vízcseppek nagyságától függ, és más |
| néven koszorújelenség, sőt, ha fel- |
| hőre vagy ködre vetődő árnyképek |
| körül keletkezik, akkor glória, |
| így hívják a meteorológia |
| szakemberei, akik néha a nép |
| megfigyeléseit igazolva még |
| esőt is jósolnak, habár az ilyen |
| jelenségből legfeljebb harminc-negyven |
| százalékos eséllyel következik |
| időváltozás, vagy még annyival sem, |
| csak megtörténik megint vízcseppekben, |
| ami egyébként elkerülhetetlen |
| most, hogy ezen a nem várt szezonvégi |
| kiárusításon végre mindenki |
| vagy legalábbis a többség, vagy talán |
| az, aki, mondjuk, az egész szezonban, |
| az előző szezonvég rongyaiban, |
| s hogy meg ne sértsük, nem is bizonytalan |
| esélyekkel titokban erre „spórolt”, |
| megkaphatná, ami eddig divat volt. |
|
A harmadik napon
| észreveszed megint magad, |
| valami furcsa állatot látsz, |
| Szemeddel néz, beszél helyetted, |
| mint aki itt él ezer éve, |
|
| rádöbbensz, hogy föltámadott |
| benned egy idegen halott, |
| vergődsz bőrödben, mint a rab, |
| mert ő, akinek múltja nincsen, |
| Megmosdatod, fölcicomázod, |
| megijedsz és álmodsz helyette, |
|
| mert nem szökhetsz meg önmagadból, |
| s mert akkor is bekebelez, |
| nem számít többé, mit akartál, |
| Az maradsz már, ami kilátszik, |
| csak kiszemelte, elfoglalta, |
|
|
Szavak a súgólyukból
| A kontúrok, Hamlet, a kontúrok! |
| A Szellem határtalan, örökkévaló, |
| bennünk ölt testet, hiányaink |
| mágnesezik ki a homályból, nem lesz |
| különb, sem gyarlóbb, mint magunk. |
| Próbákból és tapasztalatból |
| gyanútól forma, tűztől a víz, |
| kardodról mit se tud, kínjaid |
| csak te látod bele, húzd körül |
| Előbb a próbák! Köpenyed alatt |
| férjen el minden, ami van. |
| Vigyázz a részletekre! Claudius |
| lenézte őket, azért bűnöző. |
| Mindnyájan vétkesek vagyunk, |
| hiszen előttünk, s megfutottunk. |
| Bennünket jelölsz, ha elkülöníted |
| pontosan, ami még te vagy. |
|
|