A történet
Mint aki kiment, rázárta az ajtót, |
s a kulcsot elveszítette. |
Kívül is bent már végérvényesen. |
Le-föl, előbb a lakatoshoz, |
aztán, mert minden elutazott, |
vállal neki, baltával neki, |
|
Hiszen már ott sem, sohasem. |
|
De a szekrénye már titokban. |
Kabátjának is mindegy, majdnem új. |
|
S minthogy szó nélkül kimehet, |
megáll a tárgyak idejében. |
|
|
Ki megy haza?
Már olyan mély az éjszaka, |
hogy legaljáról fölhallatszik |
Hogy ne férjen el bennem, |
a hálóval fedett veremben, |
hogy semmi sincs már, csak a hang, |
szívverése a paplan alatt. |
Lassít, szaporáz, megakad. |
Hallott valamit? Csak a gödröt |
Mígnem egy feneketlen kútban |
dobognak mind a csillagok. |
|
Bádog szitakötő
bádog csápjaival s megáll, |
s borotvát vesz elő, s elmosolyodik, |
és közben hallgat, mintha élne, |
ahogy a habbal, a habbal, a habbal |
elbódít s lassan bekebelez, |
mozgatják zörgő csápjait, |
már nem tudod, hogy te, vagy ő, |
mért fogy a hab, hol ütközik |
szerszámait, és elrugaszkodsz, |
|
Úgy mégy el
Hol a jeltelen keresztutak, ahonnan |
bármerre indulsz, oda sohasem? |
|
A mézes darazsak, a szavak |
veszett méhek között, a királynő |
a se-méheket-se-darazsakat. |
|
a jelenlét csak maszkabál, |
és úgy mégy el, ha itt maradsz. |
|
|
Mintha üzenne
Július, a kiürült díszdoboz |
fönnakadt egy fán, virít, |
mintha igazi virág volna, |
mintha valami dolga volna |
ő fogná össze gombként ezt az |
folt a zsákját, gödör a partját, |
üzenne vele valaki, amikor |
majdnem beszakad a világ. |
|
A félelem futamaiból
mintha láncon futna a rab |
merevedünk ijedt szoborrá |
s mint akire égbolt zuhan rá |
pedig még el sem végeztetett. |
|
Életed árán
Megkapaszkodni valamiben, |
megfoghatóban, elhihetőben, |
hogy egymáshoz feszülő ujjaid |
bőröd villáma szíven üssön: |
benne, de te! hogy körülötted |
megperdüljön, mert megakad, |
megzavarodik: mégse lenne |
hogy a tölcsérből felüvöltsön |
aki elhitte, hogy szabad, – |
hogy életed árán megjegyezze |
|
Ahogy a tópart
feszülni a tizedik körre, |
várni, míg koppan, befúródni |
Hinni, hogy úgyis újra kezdi, |
hinni, hogy nem is hagyja abba, |
tested mágnesét kigyűrűztetni |
megint arra a fehér lapra. |
Araszolva, hogy el ne vétsük. |
Ahogy a tópart kivirágzik, |
s vízből a halak fölsajognak, – |
hogy mozdulatod emléke mögül |
halott fivérét eltemetni. |
|
A rost beszél
A héja alá, a ricsaja alá, |
káprázata és bilincse alá, |
a kiskanállal adagolt halált, |
|
pucér csillagok csendjét fújja |
elhajlik mindén lényeg ujja. |
|
Ott történik meg nélküled, |
|
|
Lennék örömén a lakat
Rajtam az is csak átfolyik, |
de csak a köd lett vastagabb, |
s néhány fűszál sejt valamit. |
finom rács lesz a köd alatt. |
de rajta éppúgy átfolyik. |
|
Démoszthenész első búcsúlevele
Búcsúzom a szavaktól, kiköpöm |
a nyelvemet emelő kavicsot, |
színjátszó lepkék odúja: szám, |
legyen, mi volt: csupán garat, |
elég majd fészkén, magtalanul, |
szótáraim, színes luftballonok, |
hazaszállnak a felhők közé, |
szemem fogja csak őket, szemem |
anyám arcával tükröz rájuk, |
de mint a levegő… szelük mögül |
világlik ki a csillag, a távolodó |
nem ért, csak ordít, dadog, |
öt érzékkel egy arcra figyel, |
kézzel fogható szavakra figyel, |
szájba rakható szavakra figyel, |
a szó egyetlen szavára figyel… |
búcsúzom tőle is… visszaperelni |
semmit nem lehet, Philipposz |
erősebb, mint a szó, Zeuszi |
jelekre függeszti szemét. |
|
Dédapám, március
Ha elképzelem, hogy százötven éve |
dédapám, ki ezerkilencszázegyben, |
hatvannégy évesen abba halt bele, |
hogy megrúgta a ló, ha elképzelem, |
hogy százötven éve nem is élt még, |
s hozzá, hogy élnek száznegyvenkét |
éves öregek az újságokban, s ha |
mondjuk, Levédiából Etelközbe |
az a bizonyos ősünk már nem jön be, |
mert unja az örökös költözködést, |
s átszivárog délre, Abháziába, |
talán koccinthatnék is dédapámmal |
az újságokban ma, mikor március |
tizenötödike van, s elképzelem, |
hogy százötven éve nem is élt, akit |
őseim közül még így-úgy ismerek, |
hogy negyvennyolc márciusában gyerek, |
tizenegy éves sem volt, fiamnál is |
két évvel fiatalabb, s csak egy évvel |
idősebb, mint apám tizenkilencben, |
vagy mint ezerkilencszáznegyvenötben |
én, ki dédapám házában születtem, |
s így nemcsak génjeimben, de szememben, |
fülemben, orromban, bőrömben, minden |
érzékszervemben kitörölhetetlen |
üzenetével, ha most elképzelem, |
hogy százötven éve nem is élt még, |
s bizony csak nyolc év múlva ünnepelnénk |
akkor is, ha valami ország-világ- |
ra szóló tettet visz véghez mégis, mint |
gyerek, hisz volt már példa rá, ha mondjuk |
rálő Jellasicsra, aki ott vonult |
a közelben Pákozd felé, a rácok |
élén, nagyanyám nevezte rácoknak |
őket s gyalázatosoknak, ezt mindig |
hozzátette, ha szóba jöttek mégis, |
hisz ezerkilencszázharminckilencben, |
mikor a szabadkéményes, a füstös |
konyhánkat apámék átépítették, |
és elkezdődött a részleges világvég |
Európában, a padláson a rag |
alatt ott volt dédapám elütőttős |
puskája és pisztolya üzenetként, |
és ha elképzelem, hogy apám ekkor |
harmincéves volt, akárcsak dédapám |
ezernyolcszázhatvanhétben, egy évvel |
háza felépítése után, máris |
három halott, három élő gyerekkel, |
kiegyezésre nem hajlandó, űzött |
betyárokkal közösködve-komázva, |
s újabb vállalkozások közepében |
akkora lendülettel, mintha ezer |
év öklét akarná szétfeszíteni, |
építkezik, földet vesz, pereskedik, |
s ha sípujjú ingét feltűri, szalad, |
ki merre lát s ordít: „a Peti Csicsa |
lovat akar nyúzni, meneküljetek!”, |
Peti ragadványnevünk hivatalos |
papírjaira is rávezettetett, |
akkora lendülettel, hogy amikor |
felesége meghal, a gyászévet se |
győzi kivárni, és ha elképzelem, |
hogy mikor a második asszonyától |
tizedik gyerekeként megszületik |
nagyapám, az ötödik fiú és a |
harmadik István, aki végre életben |
marad, dédapám annyi idős, mint én |
most, ezerkilencszázhetvenkilencben, |
azaz benne a negyvennegyedikben, |
és annyira otthon Belső-Somogyban, |
hogy keresztkomának a kóci csárda, |
a környék immár egyetlen, utolsó |
betyárcsárdájának a legutolsó |
csaplárosát, Madarász Viktort hívja, |
aki bizonyára orgazda, helyi |
dualizmus fogójában maga is, |
másik törvényt szolgál, ha pandúrokkal, |
másikat, ha dédapámmal szól, akit |
fülnek küldtek a betyárok az erdő |
sűrűjéből, és ha elképzelem, hogy |
öcsém neve Madarász keresztapa |
miatt Viktor, s öcsém ezerkilencszáz- |
harminchétben, pontosan száz évvel |
később született, mint dédapám, s némely |
viszonylatokban száz év nem is számít, |
vagy azt, hogy nagyapámnak is, ki alig |
hét évvel Trianon után a hadi- |
fogságból hozott bajában pusztult el, |
volt egy öccse, kivel osztozkodáskor |
úgy összevesztek, hogy utódaik sem, |
sohasem békültek ki, látomásból |
és hírből ismertem csak, pedig ő az, |
akit ezerkilencszáznegyvenötben |
fegyveres katona kísért végig a |
falun, nyakában tábla, táblán szöveg: |
„Így jár, aki a pincébe, szobába |
betör, és a menyével rosszul bánik” |
mondania is kellett a szöveget, |
s ha elképzelem, hogy csupán a saját |
pincéjébe és szobájába tört be, |
mert a menye már onnan is kizárta, |
miután elveszített két háborút, |
s csak enni-inni akart, mint az állat, |
mentünk utánuk, gyerekek, ijedten, |
majd elszégyelltem magam, hazamentem |
hallgatni nagyanyámat, akinek jó |
alkalom volt ez a gyalázkodásra- |
átkozódásra dédapámig vissza, |
onnan ide, s nem értettem tajtékzó |
dühét, mert tőle, szemtanútól ezt-azt |
mégis megtudtam dédapámról, csakhogy |
ő két évvel ötvenhat után meghalt, |
így sok mindent mégsem, s máig sem tudom, |
hogy ki a nagyobb bűnös, az utódok |
közül kinek illene közeledni, |
felülvizsgálni, beismerni, s végre |
megbékélni, ha egyszer egymás mellett |
kell élni s múlttal együtt, míg március |
tizenötödike lesz, s elképzelem, |
hogy százötven éve nem is élt, akit |
őseim közül még így-úgy ismerek, |
hogy negyvennyolc márciusában gyerek, |
tizenegy éves sem volt, fiamnál is |
két évvel fiatalabb, és jobbágynak |
született, mikor Kossuthot börtönbe |
zárták és a Szózat megjelent, ezer- |
nyolcszázharminchétben, annyira közel |
szívemhez, hogy ha röptét elképzelem, |
összekeverem magamat vele, és |
azt hiszem, hogy ezerkilencszázegyben, |
hatvannégy évesen engem rúgott meg |
halálosan az a ló, azért nincsen |
befejezve mindmáig annyi minden. |
|
Talán az utolsó szó jogán, talán |
fiam jogán csak, ki egyszer fölöttem |
átnyúl majd, hogy túl nemzedékek falán |
megkapaszkodjék valami közösben, |
ami személyes, el kell mondanom még, |
hogy dédapám és március ügyében, |
fellebbezések, perújrafelvétel |
és ítéletek oda-vissza közben |
sikerült végleg összekeverednem |
dédapámmal, aki kilencszázegyben |
véletlenül és dolgavégezetlen |
halt meg, azazhogy megmaradt helyettem, |
így esett, hogy ezerkilencszázötven- |
ötben, akik illetékes körökben |
gyűrt, sípujjú ingétől megijedtek, |
lefüggönyözött autóval jöttek |
értem is, betolattak a komora
|
ajtaja elé, de hogyha tükörnek |
kinevezhetjük, a függönyös üveg |
vert fényében már a pince ajtaja |
láthatta fölösleges önmagát, sőt, |
a kocsi vége a kiskonyha előtt, |
s talán az utolsó szó jogán, talán |
fiam jogán csak, ha egyszer mesélünk, |
és nem felejtünk, el kell mondanom, hogy |
nem ügyeltek a részletekre, a lök- |
hárító vonalában a kemence |
gubbasztott, mintha minden rendbe lenne, |
csupáncsak betolattak udvarunkba, |
s úgy jöttek, mintha már mennének vissza, |
háttal arcunknak, s háttal a történe- |
lemnek, azt játszva mégis, hogy előre, |
s ezúttal a mi udvarunkban, ahol |
személygépkocsi addig sohasem járt, |
s hihettük azt is, hogy csak hátrafelé |
képes bejönni, hiszen meglehetős |
emelkedő az, ma is legalább két |
méterrel magasabban áll a küszöb, |
mint az utca, de huszonnégy-huszonöt |
éve még nagyobb volt a szintkülönbség, |
bár az esővíz száztizenhárom év |
óta koptatja, hordja le az utca |
közepére az udvart, mintha vissza |
kellene állítani valami rég |
elveszített harmóniát, azaz ha |
jól meggondolom, dédapámhoz még |
hátrafelé se jöhettek volna be, |
s talán az utolsó szó jogán, talán |
fiam jogán csak, ha már belekezdtem, |
elmondanám még, hogy dédapám ezekben |
a ki-hogyan-jön-be-s-áll-meg ügyekben, |
már ezekben a puskapor szagáig |
elment, s ha ivott, a hegyről hazáig, |
holdvilágnál többször is agyonlőtte |
az árnyékát, mert nem ült föl mögéje, |
hát lehetett-e egészen véletlen, |
hogy hol álltak meg, mikor betolattak? |
vagy a helyzet, ahogy bejöttek hozzánk? |
hisz már ezerkilencszáznegyvenötben |
volt nekem puskám, s igaz, hogy nem a rag |
alatt őriztem, hanem jászol alatt, |
s igaz, hogy a tusa hiányzott, de még |
lőttünk vele, mielőtt beledobtuk |
a kenderáztatóba, valamiképp |
tudniuk kellett erről, mert ha mégis |
komolyan vették dolgukat, bármikor |
megeshetett, hogy előlép az egyen- |
félelem alól a nem várt valódi |
ellenség, aki kenderáztatói |
puskát is, ha más nincs, rendbe hozhat, és |
azonnal értelmet nyerhet az egész, |
s hogy ilyen viszonylagos helyzetekben, |
mondjuk, ezerkilencszázötvenötben |
mégis szerepet játszhat a véletlen, |
bizonyítja, hogy mint a bennszülöttek, |
kenyér és víz emlékével kezünkben |
mentünk eléjük, anyám és én, várva |
valamelyikük emberi szavára, |
nem is gondolva, nemhogy dédapámra, |
aki ekkor már évek óta ismét |
nem érzett mást, csak ezer év keresztjét, |
arra se, hogy miért és hova hátra? |
hiszen azért hűsöltem otthon éppen, |
mert mint legkisebb fiú a mesében, |
és a legelső a familiában, |
bejutottam mégis főiskolára, |
másodjára, s vélhettük, visszazökken, |
legalább alattam, a kerék, közben, |
a néhány töltény, mit ellövöldöztem |
magányosan, és ráadásul versben, |
dédapámé volt, akár az itélet, |
amit kimondtam, szabadon, azt hittem, |
nem kérdezhet rá senki, csak az Isten, |
és dédapám, ha egyszer márciusban |
összefutunk az első háborúban |
megölt magyarok emlékművénél a |
másodikban elpusztult magyarokra |
emlékezvén, meg a tizenkét pontra, |
de leginkább maradék önmagunkra, |
s talán az utolsó szó jogán, talán |
fiam jogán csak, ha már belekezdtem, |
el kell mondanom, hogy közös ügyemben |
ekkor történt, hogy összekeveredtem |
végleg dédapámmal, akivel ketten |
ezt-azt azóta mégis befejeztem, |
de sok mindent nem, hiába siettem, |
legalábbis így ítélem közelről, |
ha az említett otthoni küszöbről |
nézem, ahová akkor az apám, mint |
élő andráskereszt befeszült, és csak |
kemény fölszólításra maradt ép, s mert |
elmentünk velük, dédapám s én, mégcsak |
meg sem bilincseltek bennünket, szép nap |
sütött, de nem ért hozzám, mert a függöny |
eltakart, mintha sűrű zabosbükköny |
alján nyúl lennék, mintha dédapám, ki |
betyároknak vitt hírt, és fülöncsípték, |
hallgattam a homályos autóban, |
s később is, mert ha mégis megszólaltam, |
azok az urak akkor sem értették, |
mikor mindent elmondtam dédapámnak, |
és arra vártam, hogy végre betyárnak |
minősítenek, s valahol megtudják, |
hogy az unokát vagy dédöregapját |
tartják dutyiban, de kik elítéltek, |
ijedten azok is mellébeszéltek, |
s talán az utolsó szó jogán, talán |
fiam jogán csak, ki egyszer fölöttem |
átnyúl, mondom, hogy összekeveredtem |
dédapámmal kilencszázötvenötben, |
és nem tudom, melyikünk bujdosott el, |
amikor mindketten kiszabadultunk, |
megint a rengetegbe, ki volt itten |
mégiscsak benne minden ütközetben, |
s ki lesz az, aki átnyúl majd fölöttem |
fiammal együtt, és mondjuk, százötven, |
vagy talán száznegyvenkét év múlva, hogy |
dédapám életkorát ne feledjem, |
tehát kétezer-egyszázhuszonegyben, |
talán március tizenötödikén, |
talán dédunokámmal és helyettem |
elmondhatja itt, hogy befejeztem? |
|
|
Vése fölött
Köszörűként forog Vése fölött, |
visít, remeg az augusztusi ég, |
kés röpül a versbe, holt malom zörög, |
kifordul a múltból az összes kerék. |
|
Koszorúba-körbe szédül a táj, |
felpörög, billen, leesik a szó, |
feszítenék féket, s gödör lesz a száj, |
szívemet tiporja minden forduló. |
|
Rákezdi a ház is, benne magunk, |
apám kezében földnehéz kanál, |
csikorog a mennybolt, megkapaszkodunk, |
de a köszörűkő csak jár, körbejár. |
|
Azt hittem, hogy pallón áll az idő? |
Alatta suhan lefelé, mi él? |
És örökké így lesz: becsobban a kő, |
s elsimul a hullám, mire partot ér? |
|
Azt hittem? Vékonyul falu, család. |
Suhanni: látszat. A palló: pedál. |
Ki tapossa? Meddig? Ez volt a világ, |
s úgy gyorsul most bennem, mint ami megáll. |
|
|
Kormos István
Fiam, valaki veled játszik |
|
Te, ki Győrött a nyakkendőmben, |
Niklán Divinyi Mehmed-ingben, |
de Párizsban is Berzsenyidben, |
hova szaladtál homokozni? |
|
alulról nézni, hogy a csorda |
Miklóson vagy Normandiában? |
|
megemelni, mint buborékot, |
értünk az elkurvult időben?
|
|
Mecsér, Udvarhely, Bretagne, Vése, |
minden rigó alá mi végre, |
ha nem játszik már veled senki? |
|
Gyöngyös vízen Nakonxipánba |
tart az utolsó szelíd bálna, |
miért ítéltél pusztulásra |
minden élőt egy zuhanással? |
|
Árva bátyám a nagy mesében |
sárkányod itt csücsül a széken, |
s nem tudom verssé varázsolni. |
|
|
1978. február 6.
Dübörög a föld, zokog a fa, |
Szólhat-e most más? Száguld haza |
vak lovon a huszadik század. |
|
Repedt égboltja lélekharang, |
állnak eleven kopjafának. |
|
Temetünk N. L., hűl a kozmosz, |
szökik a meleg a hideghez. |
Nyüzsög az anyag, ami fontos, |
ezután mindig kevesebb lesz. |
|
Sírodtól kezdve az a vátesz, |
ki visszafelé néz s harangoz. |
|
|
Nincsen veszély
Testedre nőtt rozsdás satu |
Rághatod, mint a fát a szú, |
nem lesz, csak magányos odu. |
|
Perceghetsz, mintha más baja |
ha senkinek sincs panasza, |
|
ragyognak, mint egy testület, |
de külön-külön mind süket. |
|
Díszes fejek homok alatt. |
Akarod, hogy meglássanak? |
Rejtsd el végképpen magadat, |
|
És sóhajtsd azt, hogy zöld a fa, |
nincsen veszély, van még csoda, |
megél magyar, megáll Buda, |
és nem halunk meg, nem, soha. |
|
|
Krakkói elégia
Egyszer majd ezt is elfelejted, |
végül minden a helyére kerül, |
a körgalléros hegyi faházak |
kotkodácsolva visszaszállnak |
anyád mélázó tyúkjai közé, |
Chocholow, a galambház-falu |
eldélibábozik Hortobágyra, |
s kipenderül belőle ünneplőben |
a juhnyájat terelő öregasszony, |
ki lencséd elől elszaladt, |
sebes pisztráng lesz Zakopane, |
és csak nézed majd Lillafüreden, |
nem tudod már, hogy sötét foltjai |
szelet siklató gorál kalapok, |
s a vers, amely a Szinvából zuhog, |
miért idéz egy fátyolos hegyet, |
megkondul majd a nyár, mint harang, |
emlékezik rá bőröd és füled, |
de elfelejted, hogy a pécsi dóm, |
vagy Zsigmond király harangja-e, |
csontjaidból a barna omnibusz |
kidöcög egyszer, megállítanád, |
de hol lesz Krakkó? szemben Arany János |
ül majd és nézi a fagyos Dunát, |
s ki néz vissza rá? talán a chocholowi, |
báránycsengőt áruló nénike? |
vagy az ötven tolnai magyar, ki tegnap |
a Wawelben márványként körbeállta |
Hedwig királynő nyughelyét? |
Vagy maga Hedwig-Jadwiga? |
Egyszer majd ezt is elfelejted. |
|
A jóslat kampóján
Illyés Gyulának
combhús, amely addig marad, |
míg el nem hordják mind dagadt |
szatyrokban, könyv meg sör alatt, |
apránként, mint a madarak |
egy vagy kétszáz év elszalad, |
s nem jut belőle jó falat |
gyerekének, hogy izmosabb |
legyen még magabiztosabb, |
aki úgy vesz el, mintha kap, |
és nem sír, és nem válogat, |
mert tudja, hogy itt ő a pap |
rombolni jöttek, halni csak. |
|
és lélek, egy maroknyi nép |
hosszú pallóján, hol kötél- |
táncosokat nyelt el a mély, |
fizetett mindig, mindenért, |
színt, friss vért, hitet, jó erényt |
hogy lett, akár a többi nép, |
feketék közt nem feketébb, |
jóslat kampóján is fehér, |
s az egy vagy két évszázadért |
vacoghat vele mind, ki él, |
ha fölfogja, hogy szakadék |
szélén ki áll, miféle vég |
szédít és kit, mekkora rész |
|
|
Ében-ország
Ady Endre emlékének
Kívül a fehér bizonyosság, |
belül ébenfa, ében-ország, |
kemény és nehéz, mint a végzet, |
földjein varjak legelésznek, |
lapozgatja a lövésrendet, |
de fegyver nem szól, hajtó nincsen, |
vadász sincs, csak a Nincsen-isten, |
szenes avartól kongó égig |
s lapoz a Herceg fürge ujja, |
varjú száll, ha a szeme rebben, |
ki gondolhatná nála szebben? |
ezeréves, süket vadonban, |
mikor ő, a Nincsen: a minden, |
s az ő rangja, hogy megsegítsen? |
Csak a Herceg papírja villog, |
mint egy tejúton túli csillag, |
leszegett feje mintha bolygó, |
lenne fényében körbe forgó, |
mintha ő lenne másik isten, |
a fehér Van, az anti-minden, |
a lövésrend nagy omegája, |
de nevét sehol nem találja, |
de templomának népe nincsen, |
fölépített temploma sincsen, |
csak van pokoli ellensége, |
kényszerítője istenségre, |
kényszerítője ravaszságra, |
magaslesre, lapozgatásra, |
jóra, tökélyre, Nincsen-isten |
arca mögé, hogy segíthessen, |
míg ében alól az a másik, |
egyetlen ország kiviláglik. |
|
Állsz egy üres lavórban
Onnan a plakátokon, palánkokon, |
s a látóhatár vándorló peremén, |
állsz egy üres lavórban, amit |
úgy nevezek most: emlékezet, |
állsz piros kis ingben, füstösen, |
hogy meg sem látnak, miközben halomra |
öldösik egymást érted, azaz: |
négymilliárd-féle képmásodért, amely |
„nem tud külsővé válni”, nem te vagy. |
Állsz egy üres lavórban, amit |
gyönyörű vagy és meztelen, |
tehát mulandó, elpusztítható, |
hullámzol lassan, mint a hold |
minden alkalmi gravitációban, |
s mikor annyira önmagad leszel, |
hogy önmagadról elfeledkezel, |
fölismer mind, és újra megfogan |
az időben a tér, a nincsben a van. |
|
Kockakövek
Megérint, bemér a béka szeme. |
Itt állok, pontosan szembe vele. |
Ugyanúgy félve s mérve a távot, |
magam is arra a hírre várok. |
Hogy talán megfordul, eloldalog, |
amiről naponta többet tudok. |
|
Jelet ad a kavargó ősköd, |
jönnek a félig ismerősök, |
a mintha és a mi-lett-volna |
elefántjából minden bolha. |
Nem kérdeznek, belém se marnak, |
csak behavaznak, odafagynak. |
|
Annyi mindenről lemaradva, |
hogy lassacskán belenyugodva |
hagyatkozom a pillanatra, |
mint apám szokott a lovakra |
sötétben, rossz utakon, tudva: |
gyeplő, korbács bajt csak fokozna. |
|
Ez a meg-nem-írt-versek könyve, |
itt nyugosznak a remekművek, |
az elvetéltek, kikapartak. |
Ez lehetne a tiszta ablak, |
|
Mert minden vers alkalmi vers, |
alkalmat benne ne keress. |
Magadban van, ha megtalálod. |
De amikor csak varjú károg, |
és azt hiszik: pacsirta szól, |
nagy bűn rejtőzik valahol. |
|
Ha nem fog már se cél, se part, |
a ritmus talán összetart, |
valaki megint visszaszól, |
s fölkél belőlem, mint tojás |
|
|
„Csirkegyár? Versgyár? Egyremegy. |
Valami végképp elveszett, |
a rugóvá tekert világból.” – |
Szólt fiához a csordapásztor, |
midőn a gyerek jóllakott, |
s megint kezdte a csillagot. |
|
Tudván, hogy kellenek hegyek, |
mondá az úr: ez itt a hegy. |
S mert becsmérelték némelyek, |
És elment. Hívták más ügyek. |
Nos, azóta: ez itt a hegy. |
|
Zabálhat, turkálhat, kifuthat, |
a disznó belakta az ólat. |
Otthon van. Úgy néz a világra |
lassacskán, mint aki csinálta. |
Ha az a nagy lelke nem volna, |
moslékba bele se szagolna. |
|
Ó, hogy riszálnak, riszoválnak. |
Grófi udvarból? Cselédházak |
„meg-kell-maradni!”-boltíve alól? |
Honnan? Ami itt ki-araszol, |
az eredmény hánytató. Semmi! |
Érdemes ezért? Megmaradni? |
|
Felkötöd magad? Kit érdekel? |
Magával van elfoglalva, el- |
telve mind. Talán több lesz a hely? |
kedhet mégis a jobb? Akivel |
összefognál, ha már nem leszel? |
|
A természetüknél fogva jók, |
elfogynak ők is. Csupa volt, |
s lehetett-volna a világ. |
Hát ne hidd, hogy egy szabad ág, |
egy jó nagybácsi, vagy az isten |
csak úgy, magadért megsegítsen. |
|
|
A tanítványok szétszéledtek, |
és elkezdődött a költészet, |
a dal, a dal a mennyországról, |
az istenről, isten fiáról… |
és ahogy mentek, mendegéltek, |
egy nagy sötét erdőbe értek. |
|
Kondult a gyomor, megfordult a kés, |
főműsor lett az esti etetés. |
Amaz a múltját, emez álmait, |
mézes emlőt szopott a harmadik. |
A gazda állt az udvar közepén, |
és dudorászott: az ám a legény… |
|
„Ahol hatalom, ott az erkölcs” |
– nézett rám, s az asztalra vágott. |
„Nem krisztusok, okoskodások, |
a fog tartotta meg a világot, |
és az ököl.” S mert azt hitte, bölcs, |
hogy bölcs és jó, hozzátette: „Tölts!” |
|
„Én nem versenyzek” – szólt a szikla, |
és befeküdt a szélárnyékba. |
zúgott az „öld meg” s az „előre”. |
Megtaposva, magára hagyva |
azt hitte később, hogy túlélte. |
|
Aki felkötötte a kolompot, |
ne csináljon másokból bolondot, |
kolompoljon! Biztatott nagymama. |
És nyargaltam a mezőről haza, |
csikócsengő nyakamban, utánam |
egy ország, azaz: öcsém és árnyam. |
|
Majd pontosan fölmérik azt is, |
mi volt az élet, mi a praxis. |
Hol sikerült, és mi lett volna, |
ha gyakrabban megyek pokolba. |
S ha mene, tekel és ufárszin : |
velük együtt ülök a sámlin.
|
|
|
Mi mindig mindent elsietünk, |
mi nagyon közelre megyünk. |
Van egy emlékünk: Európa, |
van egy álmunk: a jelenünk, |
van egy-két halálos rögeszménk… |
Úgy késünk el, mintha sietnénk. |
|
Könnyű befogni menekülőt: |
kapjon türelmet, teret, időt. |
Fussa ki magát! Vigye a hit, |
vagy a félelem, el nem szökik. |
Nincsen több utca, csak ez a jó, |
|
Ments meg Uram az okosoktól, |
mindig mindent jobban tudóktól, |
s ha leejtesz egy almacsutkát, |
intézkedj, hogy eltakarítsák, |
mert mint bagót, fogukra rakják, |
és nyálukban csúszkál az ország. |
|
a lehetségesnek, s nincsen aki |
Kolumbuszként, Macedóniai |
Nagy Sándorként nemcsak fölismeri, |
de oda üti, kettőbe szeli: |
világokat mer kimozdítani? |
|
Talán a sportban még lehet, |
azt mutatják, ami a jobb, |
és talán akkor, ott dől el, |
hogy miért, és hogy mennyivel. |
|
Az enyém benned, tiéd másban, |
és ami mégsem, az is számtan. |
Hát ne tékozold el magad, |
ha a tükörben nem te vagy. |
|
|
Ő mindig valamit valamiért. |
Hogyan értené meg, hogy miért, |
miért mászom meg újra a hegyet, |
ha úgyis le, ha belegebedek. |
„Nincs ott fönn semmi!” – Nincsen. Tudom. |
De lent sincs. S ezt is közben. Az úton. |
|
csak: hogy sebeit mutogassa. |
Amikor magát ködbe rejti, |
büntetni akar, növekedni. |
Amikor van csak úgy-se-így-se, |
közönséges zsarnok az ipse. |
|
bepárásodik minden ablak. |
Se ki, se be nem látni, pontos |
csak a homály lesz. Önmagukhoz |
méregetnek mind, zsák a foltját |
keresi, király a bolondját. |
|
Mikor lenyúltam magamért, |
és eldöntöttem, mindegy volt már. |
Magyarázgattam később. Lejjebb. |
Tudnom kellene, merre menjek |
most, az utolsó keresztútnál. |
Vízszintesen már. Semmiért. |
|
Mert annyi mindent kellene |
tennem, hogy nincsen eleje, |
se vége, csupán súlya, fodra: |
bele se kezdek. Mint a kobra, |
|
Közben, hatos sorokban vége |
annak is, ami mintha béke |
lett volna lassan, Európa |
ágyások, sírok közé útnak, |
hogy legyen hely a háborúknak. |
|
|
Csak képzelgés? csak gyötrelem? |
vezet keresztül, s mintha egy |
kősziklát vinnék, görnyedek |
a pattanásnyi föld felett, |
mert lüktet, s egyre nehezebb? |
|
„Ha ez a növény megszólalna, |
ha…” – kanyarog a régi nóta |
föl, föl a végtelen toronyba, |
mintha szédült kutya tutulna |
kút mélyéről a teliholdra. |
|
fut velem országos halálom |
dolgukat értő fenyők alatt. |
S az asszony is, ki pohár vizet ad: |
akár a fák. Fenséges cáfolat. |
|
Mélyül a múltam, mintha gödör, |
világ születik a semmiből. |
Hátrálok benne: süket vakond, |
s jövőm lesz megint minden, mi volt. |
Minden, mi lassan körbe forog, |
s őriz, ha egyszer megfordulok. |
|
Fiú, itt még kell öregedni, |
ötről a hatra létrán menni. |
Úgy szólni, mintha gyerek volnál, |
nem ugrálni a sorompónál. |
Úgy pusztulni, mint ki ráérne, |
s amit érdemel, az a bére. |
|
Mint a leeresztett halastó |
csillogok a távoli partra. |
A nap, mintha egy béka izzó |
S emelem medrem a halakra! |
|
|
|
Jónás tűnődése az utolsó leckéztetés után
ne fohászkodj, ne átkozz, |
|
|
A tűnődés folytatása
Ez lenne az eredmény negyvenévi, |
vagy majdnem negyvenévi megfeszült, |
mondhatnám, „harc után”? mikor a régi |
mértékkel mérve minden teljesült, |
|
s nem követtem el közben semmi bűnt |
szándékosan, bár folyton vezekelni |
kellett valamiért, ez az idült |
bűntudat? vagy ez a látványos semmi |
|
körbe-körbe? ahonnan kirepülni |
nincsen esély? ahol minden bedűlt |
fal mögött ott egy másik? ez a halni |
|
serkentő céltalanság? ez a hűlt |
forgás egy álom körül? vagy a talmi |
öröm, hogy azt mondhatnám, „sikerült”? |
|
|
Hallom, hogy indulsz
Én, aki a költészet közlegénye |
vagyok és maradok mindörökre, |
sem vitézség, sem hadiszerencse |
nem röptetett föl, nem lökött az élre, |
|
azazhogy nem születtem vezérségre, |
és alkalom vagy kényszer se törte |
kettőbe pályám, tehát előre |
haladok, mint egy se hossza, se vége |
|
akaratnak? láncnak? seregnek? része, |
aki tudom már, hogy van előbbre, |
van hátrább, de mindig körbe-körbe, |
|
így nincs igazi ok pöffeszkedésre, |
miért ne húzódnék a sor szélére, |
ha hallom, hogy indulsz „legelőre”? |
|
|
Bűn és büntetés
Ha nem vétem el, mondjuk, „emberileg” |
annyiszor, vagy ha nincs hozzá finom |
mérlegem, nincs a Code Napoléon |
törvényeinél sokkal kegyetlenebb |
|
jogszabályom, hogy meg is büntessenek, |
sőt, ha a büntetést azért kapom, |
amiért jár, és nem bűntudatom |
tényéért, mivelhogy nincs már senkinek, |
|
ha nem akarnám, hogy megszeressenek |
mégis, nem lesném minden alkalom |
csírájában egy elsüllyedt malom |
|
tervrajzát és Ilmarinent, képetek |
égne-e? lennétek tökéletesek, |
avagy bűntelenek, mint a majom? |
|
|
A szobatiszta állat
Ha nem ijednék meg minden idegen |
helyzetben újra meg újra, mintha |
hirtelen s egyszerre mindent vissza |
kellene adnom, de üres a kezem, |
|
ha nem zuhannék be a történelem, |
vagy a törzsfejlődés alamizsna- |
vermébe folyton, amikor ritka |
választásokat kínál föl a jelen |
|
ha úgy állnék meg alkalmi helyemen, |
hogy nem látszana ki a kalitka |
belőlem, csupán a szobatiszta |
|
állat, ki úrrá lett a természeten, |
vagy legalábbis azt hiszi, senkisem |
lenne nagyokos? zsarnok? fasiszta? |
|
|
A béka és a létra
Ha ez a fölfújódott kecskebéka |
nem képzelné magát nagy ökörnek, |
s nem volna tényleg ökör, ha fölmegy |
benne valami, vérnyomás? rakéta? |
|
vagy csak a belek fürge buboréka? |
azaz, ha mások tartanák többnek, |
mint ami, és ő azért ökörnek |
önmagát, mert elhitte nekik néha, |
|
följutott volna-e, mondjuk, a létra |
azon fokára, ahol tükörnek |
nyoma sincs, mert ökör az ökörnek |
|
ő-ökörségét szóval tanúsítja, |
ahol egy közönséges kecskebéka |
szemtanú híján csúnyán „lebőghet”? |
|
|
Alattad a délkör
Ha nem érezném meg egy rezzenésből, |
hogy fölösleges lettem, leszaladt |
orrom előtt a roló, le a nap, |
kibuktam a görbülő mindenségből, |
|
ha mint aki folyvást zuhanva néz föl, |
nem látnám bűntelenül magamat, |
ahogy besétálok a pillanat |
kertjébe hiú jóhiszeműségből, |
|
ha megtanulnám végre, hogy miért öl |
minden, ami él, s úgy lennék szabad, |
hogy élvezem már mutatványodat, |
|
mert nem taszíthatsz ki a tévedésből |
megbillenne-e alattad a délkör? |
adnál-e országomért egy lovat? |
|
|
Gyermeki ruhám
Ha nem hagytam volna magam födetlen |
újra meg újra, sőt, ha ostobán |
nem fedtem volna föl, amikor bölcsen |
megúszhattam volna már, mint szamár, |
|
ha nem számolom, ami visszajár, |
és ügyesebben játszom, hogy miközben |
körülöttem senki sem az anyám, |
itt mindnyájan egy nagy családi körben, |
|
ha mímelem csupán, hogy több menetben |
nem védem magam, mert familián |
belüli ügy, csak látszólag kegyetlen, |
|
ha nem leplez le a vállalt hiány, |
jobban szeretnek, akiket szerettem? |
hordhatnám nyíltan gyermeki ruhám? |
|
|
Holdudvar
Most, hogy ezen a nem várt szezonvégi |
kiárusításon végre mindenki, |
vagy legalábbis a többség, vagy talán |
az, aki, mondjuk, az egész szezonban |
az előző szezonvég rongyaiban, |
s hogy meg ne sértsük, nem is bizonytalan |
esélyekkel titokban erre „spórolt”, |
megkaphatná, ami eddig divat volt, |
tehát drága, bár nem ért harminc-negyven |
százalékkal többet, csak azoknak, kik |
vágytak rá, de mégsem juthattak hozzá, |
s lettek lassacskán divat-gyalázókká, |
vagy közönségesen kimaradtak a |
korzókról, a templomokból, sehova |
nem jártak, ahol szerették volna, ha |
ott vannak mégis, hiszen nem a ruha |
teszi az embert, mondták nekik folyvást, |
de már hatalom, dicsőség és ország |
sem érdekelte őket, s nem véletlen, |
hogy csak saját gyártmányú értékekben |
hittek lassan, sőt, kételkedni kezdtek |
azokban is, mint emberek, hiszen, ha |
el akartak jutni, olyan szegények |
mégsem voltak, hogy így-úgy az egészhez |
valami közük ne lett volna, mégha |
nem is gyűjtöttek soha a divatra, |
s különösen nem arra, ami nem is |
divat már, s a következő szezonra |
még annyira sem lesz az, vagyis nekik |
nemhogy harminc vagy negyven százalékkal |
olcsóbban, de elképzelhető, hogy még |
ingyen se kell már, s marad a szezonvég |
mindent túlélő kupeceire és |
becsvágyó balekjeire az egész, |
egyszóval: érthető a tülekedés |
áruházban, korzókon, templomokban, |
két hétig, sőt, háromig-négyig, hiszen |
amíg mindenki megveszi, -mutatja, |
időt és teret igényel, magukra |
sem ismernek rá néha, s hogy melyiken |
van a leárazott gönc, és melyiken |
a teljes áron vásárolt, senki sem |
firtatja most még, összekeveredik |
átmenetileg minden, könnyű nekik, |
mondják, akik semmiféle divatra |
nem áldoznak már, és azt hiszik, babra |
megy a játék, merthogy, ami divat lesz, |
az sem való, legfeljebb a piacra, |
s míg így a maguk módján divatoznak, |
udvara nő a születő szezonnak, |
mely egyszerű holdudvar esetében |
a hold előtti vékony felhőréteg |
vízcseppjein történő fényelhajlás |
következménye, átmérője mindig |
a vízcseppek nagyságától függ, és más |
néven koszorújelenség, sőt, ha fel- |
hőre vagy ködre vetődő árnyképek |
körül keletkezik, akkor glória, |
így hívják a meteorológia |
szakemberei, akik néha a nép |
megfigyeléseit igazolva még |
esőt is jósolnak, habár az ilyen |
jelenségből legfeljebb harminc-negyven |
százalékos eséllyel következik |
időváltozás, vagy még annyival sem, |
csak megtörténik megint vízcseppekben, |
ami egyébként elkerülhetetlen |
most, hogy ezen a nem várt szezonvégi |
kiárusításon végre mindenki |
vagy legalábbis a többség, vagy talán |
az, aki, mondjuk, az egész szezonban, |
az előző szezonvég rongyaiban, |
s hogy meg ne sértsük, nem is bizonytalan |
esélyekkel titokban erre „spórolt”, |
megkaphatná, ami eddig divat volt. |
|
A harmadik napon
észreveszed megint magad, |
valami furcsa állatot látsz, |
Szemeddel néz, beszél helyetted, |
mint aki itt él ezer éve, |
|
rádöbbensz, hogy föltámadott |
benned egy idegen halott, |
vergődsz bőrödben, mint a rab, |
mert ő, akinek múltja nincsen, |
Megmosdatod, fölcicomázod, |
megijedsz és álmodsz helyette, |
|
mert nem szökhetsz meg önmagadból, |
s mert akkor is bekebelez, |
nem számít többé, mit akartál, |
Az maradsz már, ami kilátszik, |
csak kiszemelte, elfoglalta, |
|
|
Szavak a súgólyukból
A kontúrok, Hamlet, a kontúrok! |
A Szellem határtalan, örökkévaló, |
bennünk ölt testet, hiányaink |
mágnesezik ki a homályból, nem lesz |
különb, sem gyarlóbb, mint magunk. |
Próbákból és tapasztalatból |
gyanútól forma, tűztől a víz, |
kardodról mit se tud, kínjaid |
csak te látod bele, húzd körül |
Előbb a próbák! Köpenyed alatt |
férjen el minden, ami van. |
Vigyázz a részletekre! Claudius |
lenézte őket, azért bűnöző. |
Mindnyájan vétkesek vagyunk, |
hiszen előttünk, s megfutottunk. |
Bennünket jelölsz, ha elkülöníted |
pontosan, ami még te vagy. |
|
|