Petőfi

Mert virág nőtt ujja hegyén, vázába nem állítható. A kör szétrobban, ha ő a centrum. Tört abroncsok kunhalmát lelöki, ünnep képletéből faköpönyeges hétköznapokba kilép. Méri magához a hazát, a hazához lélegzetemet, lélegzetemhez szeretőimet, legyek különb, legyek magam. Nem a szobor. Nézz a tükörbe! A kéz utazásai, sáncai, a láb a keresztútnál, a világ fölé görbülő gerinc, az ingázás a múzeumlépcső és Segesvár között, nem a példa! csak mi beépült a részletek rugóiba belőle, hogy már neve sincs, a vér lüktető kokárdái a pillanat csatáiban, a felelős százkét elem mozdulása a feleletben, a fűszál, ahonnét naponta bejárható a világ, az örökös most vagy soha, a tükör, ha belenézhetsz, az őrzi őt. Tudod-e nyitott tenyérrel ünnepelni?