Vaskonty a fején

 

 

 

 

Cipőmből a tenger

Megneveztük a medúzát
lebegni mégis megmaradni
és elindultunk befelé
két önjelölt szent ballonkabátban
ott pusztult el a múlt idő
nehezéknek láncolva glóriánkra
Cipőmből a tenger visszabeszél
medúza szól a medúzához
én vagyok te vagy mi vagyunk
Európa közepén holdvilágban
jövő időm polipok ideje
nyálkás ernyőben ballonkabátban.

 

 

 

Ez a nap

Mintha elájult lódarázs
potrohából a mindenségre
nézek a félnótás késre
kábítószer-mosoly késen és késelésen
ejtőernyős golyók suhognak
szemben meredek öngyilkosokkal
tökéletesen szép halál.
Honnan fordult ki ez a nap?
melyik tejúti szalmaszálból?
melyik fölpúpozott kosárból?
emlékezetem miféle görög lugasából
a menetrendek sínei közé
kukoricacsövek ideges ropogása
aszaltalma-föld ráncai közé?
Hisz folytonosan gyanús vagyok
minden hír rám szól igazoltat
beidéz fajom szerelmem hazám
magánszorgalmú halottnak
rám parancsol kegyetlen gyöngeség
hogy mint a dió páncélsisakja
feszüljek vagy összeroppanjak.
Holott a lankák délutánja
a se itt se ott lesiklópálya
a kiküldetés negyvenen túlra
mintha elájult lódarázsba
szólhatna nagyobb bizalomról
érkezhetne ebből a napból
Hellászból Pannóniába.

 

 

 

Könyörgés méltó keresztért

Kondor Béla: Pléh Krisztus című képére

 
Atyám nem férek a keresztre
csak útban feléd összeesve
csak repüléshez rugaszkodván
vállamhoz szegve törött orcám
csak hajlott térddel ájulóban
ha már nem vagyok aki voltam.
Atyám ne vígy a kísértésbe
miért hagytál el mondd mi végre
felkészültem kínra halálra
vagyok országod hű királya
mért növesztettél ekkorára
ács fiát ácsok csúfságára?
Tudom könnyebb volt fölcipelnem
de ne dolgoztass magad ellen
én keringek már minden fában
hadd nyújtsam ki bennük a lábam
nőjön nagyra ki vállal téged
küldj rá erősebb ellenséget.
Engem a hiány égbe röptet
ők a nagy szárnnyal söprögetnek
méricskélik szégyenem hosszát
gerincük hozzá igazítják
Pilátushoz mérik az embert
jaj Atyám adj méltó keresztet!

 

 

 

Petőfi

Mert virág nőtt ujja hegyén,
vázába nem állítható. A kör
szétrobban, ha ő a centrum.
Tört abroncsok kunhalmát lelöki,
ünnep képletéből faköpönyeges
hétköznapokba kilép.
Méri magához a hazát,
a hazához lélegzetemet,
lélegzetemhez szeretőimet,
legyek különb, legyek magam.
Nem a szobor. Nézz a tükörbe!
A kéz utazásai, sáncai,
a láb a keresztútnál,
a világ fölé görbülő gerinc,
az ingázás a múzeumlépcső
és Segesvár között,
nem a példa! csak mi beépült
a részletek rugóiba
belőle, hogy már neve sincs,
a vér lüktető kokárdái
a pillanat csatáiban,
a felelős százkét elem
mozdulása a feleletben,
a fűszál, ahonnét naponta
bejárható a világ,
az örökös most vagy soha,
a tükör, ha belenézhetsz,
az őrzi őt.
Tudod-e
nyitott tenyérrel ünnepelni?

 

 

 

Uram

A csend megint.
Ajtónyíláson át
a becsúsztatott tiszta lap:
fény négyszöge a padlón.
És fenn a lassú, nagy madár.
Áll. Ráér. Tudja, odaér.
És a vásznon az uborkafa,
Uborkafa úr ábrázata,
most az egyszeregy pengéi közt.
Hallgatnak a szótárírók,
leborulva a fűszál előtt
a részletek méltóságát tanulják.
Itt kezdődik Uram!
Nem vitaminpótló lóversenyek,
könyvből merített ihletek,
uborkafa árnyékos páholya.
Ezékiel! – Uram.
Fénykéve-fal töve a sivatagban,
homok a hányás tejútrendszerén,
körben a csend, elől a tiszta lap,
belül: az utolsó vonat.

 

 

 

Rémeim terhét

Téltemető, télike, sárga,
harangozók virága,
tavasz kisujja, hegyet púpozó
dédapám horpadt kalapjára,
el-elfelejtett visszajelzés
az űrbe küldött dadogásra,
mi újság van azon kívül?
A sárgán innen sehol lábnyom,
valakinek úgy jó, ha félek,
valaki folyton beidézget,
de szobájában nem találom,
megfordulok, oson utánam,
elém rakja, mit eldobáltam,
és eltűnik, ha odanézek.
Téltemető, télike, sárga,
harangozók virága,
kezem tétova ág-bogára,
akaszkodj haranglábra,
rémeim terhét köteledre,
kötöm a lüktető csodára,
kondulj, te drága.

 

 

 

Ugyanaz

Nem lettél okosabb attól
hogy annak hittek,
a nagy árverés nem neked szólt,
eladhatatlan sebeiknek,
a félelem tűzijátéka mögött
idétlen patronok,
begyulladt önbizalmak füstölögnek.
Nem lett egyszerűbb semmi sem,
a pókhálót vastüskék tartják,
minden karcolás közelebb,
minden bokorban Magyarország,
nyertél? vesztettél?
akik a műsort végig ülik,
két sóhaj között kiszámítják.
Tiszta szárnyak a hó alatt,
megnyúlt fák és megnyúlt idő,
a város eltávolodott,
varjú, fekete keszkenő
leng kétes érdemrendeken –
jancsiszegeken, perceken
szikrákat lép a kő.
Összecsuklottak a csodák,
és elkezdődik ugyanaz,
el a láncra vert kilométerek
szemenkénti megkísértése,
A-tól Z-ig a körmenet,
nyárfa csúcsán a pontos idő,
ugyanott áll a nap.
Kél a zöld beszéd reggele,
a hegyoldalak erdőt szólnak,
erdő az erdő, zöld a zöld,
fű csillagában kél a holnap,
zöld öregek pillája mögül
rebben a kozmosz,
könyörtelen atomok szónokolnak.
Nem az elmúlás, az anyag
csavarszárnya fejed fölött,
messziről nézve glória,
megsimogatva föld,
valójában egy s ugyanaz,
ha mondod, ez a te szavad,
nehezebb, mint a zöld.

 

 

 

A megváltó zene

Furulyád néma világűrében,
ahol most lyuk van, volt az éden.
Végleg elveszett, mért tagadnád,
zsebedben barna almacsutkák.
Zeneszó helyett vízszintesen
siklott az űrben minden isten,
vasárnap volt, vasárnap délután.
Árnyék villámlott át a furulyán,
kivágódott egy ablak, így esett,
mindig így esett, függőlegesek
kései nyomán bezuhant a fény,
és megvakultál, és nem volt remény,
de akkor, mint az élet szelleme
kiszökött, szólt a megváltó zene.

 

 

 

Mese

És akkor beléptél szemembe,
köpenyben, ahogy ott feküdtél.
Jöttél magas kőfal tövében,
jöttél parton, jöttél hegy élen.
Megszűnt az évszak, talán a Sirius
csillagképében mozdult valami,
talán a Fülöp-árok
mélyén egy hajszálrepedés.
Más időben, más viszonylatok
valószínűtlen törvénye szerint
vonult veled az univerzum
bőröm alá, emlékeimbe.
Vonal, pont, körré rendeződött,
minden út ide vezetett,
köldökzsinórral nyaka körül
lógott fölöttünk a világ.
És megszólalt a telefon,
kényszerítve, hogy odanézzek
árnyékára az arcodon,
és megszólalt az asztal, ajtó,
kávéspohár, könyv, szemüveg,
süket, süket, süket úr, zúgták
porcikáim, az elemek.
Hol voltál, hol nem voltál,
voltál egyszer egy…

 

 

 

Aztán

Nem ejtettük ki a nevét, nehogy
elrebbenjen, azaz: eszünkbe se jutott,
hogy szóba is szorítható,
hogy elrebbenhet, ha dió-
héjként nem fogja össze szó,
és elrebben, ha megnevezzük.
Ült a jobbomon, ült a balodon,
járt a balodon, járt a jobbomon,
de mindig háttal, mint Júdás.
Aztán átzuhant két szó között
megöltük végérvényesen.
De kié a harminc ezüst?
Ki veri sejtjeim falát?

 

 

 

Profán vallomás

Mégiscsak otthon oszlopaidban,
ajtó nélküli templomodban,
fölemelt fejjel, mint a gyermek,
mint az Istennel játszó szentek,
akik festve az oltárképet
gyakorta a tükörbe néztek,
s elmentek bár, de ott maradtak,
s ha visszatérnek, mosolyognak, –
az Úr csak nézi, nézi őket,
mily nagyszerűen sikerültek.

 

 

 

Mindörökre

Beesett szemem világ gödre
feltöltve fénnyel mindörökre.

 

 

 

Egy fényképre

Tetten érni a folyamatot,
mikor színén a lényeg átsajog,
látni, láttatni, hogy élet, halál
egy pillanat szarvhegyén dől vagy áll,
hogy a világ teljesebb, mint amit
szemünk jelez, képzeletünk vetít,
kívülről, mégis benne! emberi
korlátainkat szétfeszíteni –
ragyogja, ami ki sem mondható,
árnyék és fény keresztjén a való.

 

 

 

Levél T-nek

Tervet évezredekre! de a munkát
úgy végezni, mint halálraítéltek,
akik még (vagy már) várják a kegyelmet,
és jogukat (hitüket?) bizonyítják.
Ezt motyogom, miközben három almát
ennék egyszerre, (egyikük sem érett,
kerek csak, mint az ünnepi beszédek,
s keserű, mint a mulandó igazság).
Emlékszel-e? agyonvertünk egy macskát,
vertük a fához, zsákban, míg… csibéket
(naponta négyet) lopott el… Így élek:
vagyok a macska, vagyok az ítélet-
végrehajtó, a fa, a lopott jószág,
azon túl semmi, semmi „tudatosság”.

 

 

 

Válaszoló

Mint béka, ha a kígyót megpillantja,
mint ártatlan, az ítélet után,
mint zabban meglepett idegen lovak,
mint isten, aki lelkiismeretes.
Mint a bennszülött, ha tudja, hogy az,
mint légy az égszínű ablaküvegen,
mint a szolgaként nőtt demokrata,
mint a tisztességes, ha hazudik.
Mint betyárból lett pandúr a bitón,
mint a víz színén fönnmaradt tojás,
mint vizes bor, gazdája asztalán,
mint a hóhér a fizetésnapon.
Mint hangya a Himalája alatt,
mint rozsdafolt a börtönlakaton,
mint az elhajló temetővirág,
mint a konok, mulandó anyaöl.

 

 

 

Örökké vonul

Akinek azt mondják: szabad vagy,
s hiszi vagy nem, végül elindul,
s túl a hit apró lépésein
megzizzen, mert tarkója lőlap,
az már örökké vonul bennem
minden másnapi újság ellen.

 

 

 

Forog tovább

Hát negyven     Oldalról is
Belülről is     Szemüvegen is
Valami fennsík     Igen ha térben
Vagy inkább cső     Csőben süvítés
De mégsem lehet beragasztani
Kifelé az erdőből    Igen
Az emberélet útjának felén  túl
kifelé     Ennyi a különbség
az onnan és innen között
Ideje mondják ideje
készülődni valami szeniori
mert egyszer csak
és felnőttek már sohasem
Ideje mondják ideje
megfogni amit még lehet
mert fiaink a nagyapáikkal
és történelmi töltelék
Ideje mondják ideje
fülek mohára csavarodni
besüvíteni akkor is
hogy a fa mögött itt az erdő
hogy a szelet sosem a nagy fák
és negyven éve suhogunk
Ideje mondják ideje
zsokék Zeuszok útonállók
mögött között előtt
vállalni a játékot mintha
Krisztust követő nemzedék…
Szétosztom a negyven halat
Csodát ne várjatok     A tenger
végtelen égben folytatódik
A nagy hal     Lámpát hozzatok
Megint ködöt jelentenek
Megkarcol majd mert szárnya lesz
percmutatójával az utókor
És letörli      És forog tovább
választott emlékeivel.

 

 

 

Vaskonty a fején

Vaskonty a fején, korona,
táncol, szívemen körbedobog.
Jobb kezében a hiányaim,
bal kezében harangkötél.
Szemek tábortüze körül
elhágy, babonáz, újra ölel.
Paradicsomot játszik velem,
kilök, a sötétbe mutat.
Építek hazát nélküle,
fekete fák közt megjelenik.
Jobb keze tüzes karikát,
balja aranygyűrűt gurít.
Táncolok szeges bilincsben,
kinevet, holtig láncra kötöz.
De életem példázatával
országon által nyargalászik.
Befogom magam eke elé,
fele terhemmel ő szaporáz.
Jobbjában az ígéret földje,
baljában kötél: a kezem.
Zászlómat a holdra kitűzöm,
felkacag a föld kráterein.
Kontya körül a mindenséggel
táncol, szívemen körbedobog.
Kötözi négymilliárd magam,
elhágy, babonáz, újra ölel.
Jobb keze a kontya körül,
bal kezével harangozik.
Sejtkoromban belészerettem,
jobb keze nyoma homlokomon.
Addig él, amíg én, halála az enyém,
ha bal kezét eleresztem.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]