|
A hatvanéves Csorba Győzőnek
| A szonett ezüst szelencéje illik |
| metszett arcához, szabályhoz szabály. |
| Illik? Sorvégen kinéz, föl-le jár, |
| mint nyári vödör oldalán a friss víz. |
|
| Kívül marad, ha belekényszerítik, |
| s belül, ha a szem kívül rátalál, |
| mégis egy-tömb, mint élet és halál, |
| s jobbik részével e szavakban sincs itt. |
|
| Keresi csak ízét-titkát a száj, |
| ha vályúhoz tereli a szabály, |
| és kotyvalék kortyai keserítik. |
|
| Köszöntse fű, fény, vízszag, muskotály, |
| a kerge élők mind, akik megértik, |
| hogy ha amott van, akkor most miért itt. |
|
|
| Kimondatlanul de tudhatóan |
| az éhes testét sajgó testét |
| a testben vergődő madárét |
|
| Velük velük még ide kötve |
| s mi van rajtuk kívül mi szó? |
| a ragasztó? a légűr? a csomó? |
|
| s arról kinek? a madaraknak? |
| mentségül a többi bolondnak? |
|
| Inkább a szem a fül az orr |
| a nyelv a bőr a bőr bukását |
| mundérban szárnnyal ő is ő is |
| négymilliárd egy koccanását. |
|
|
|
| „Csupán a vadszőlő pirosló |
Csorba Győző
|
| Igen, a vadszőlő, a sereg, |
| az elporzó zöld után vonuló |
| magányos hadosztály vörös zászlói, igen, |
| Prométheusz irodájában lepecsételt |
| útlevelek!… alattuk, velük talán |
| igazolható, hogy miféle ügyben, |
| hogy mindvégig, hogy honnan, hová, |
| velük talán még befelé is |
| a halott, idegen határban… |
| alattuk, velük nem reménytelen |
| a tiszta hazatérés, van okunk |
| értelmes ábraként csusszanni ki |
| a hintázó zöld győzelmeihez, hiszen |
| ránk tekintve tudják csak, mi volt itt, |
|
|
|