Triptichon

A hatvanéves Csorba Győzőnek

 

1. A költő

A szonett ezüst szelencéje illik
metszett arcához, szabályhoz szabály.
Illik? Sorvégen kinéz, föl-le jár,
mint nyári vödör oldalán a friss víz.
Kívül marad, ha belekényszerítik,
s belül, ha a szem kívül rátalál,
mégis egy-tömb, mint élet és halál,
s jobbik részével e szavakban sincs itt.
Keresi csak ízét-titkát a száj,
ha vályúhoz tereli a szabály,
és kotyvalék kortyai keserítik.
Köszöntse fű, fény, vízszag, muskotály,
a kerge élők mind, akik megértik,
hogy ha amott van, akkor most miért itt.
 

2. Ő is meg ő is

Kimondatlanul de tudhatóan
ő is meg ő is a magáét
az éhes testét sajgó testét
a testben vergődő madárét
Velük velük még ide kötve
s mi van rajtuk kívül mi szó?
a ragasztó? a légűr? a csomó?
a nagy sem-sem dimenzió?
Ki járt ott? megtudta-e?
s arról kinek? a madaraknak?
Európában Szent Ferenc?
mentségül a többi bolondnak?
Inkább a szem a fül az orr
a nyelv a bőr a bőr bukását
mundérban szárnnyal ő is ő is
négymilliárd egy koccanását.
 

3. Alattuk, velük

 
„Csupán a vadszőlő pirosló
zászlói lengenek”

Csorba Győző

 
Igen, a vadszőlő, a sereg,
az elporzó zöld után vonuló
magányos hadosztály vörös zászlói, igen,
a belőlük szabdalt,
Prométheusz irodájában lepecsételt
útlevelek!… alattuk, velük talán
igazolható, hogy miféle ügyben,
hogy mindvégig, hogy honnan, hová,
velük talán még befelé is
a partizán igyekezet
a halott, idegen határban…
alattuk, velük nem reménytelen
a tiszta hazatérés, van okunk
értelmes ábraként csusszanni ki
a viszontagság ollóiból,
van jogunk
a hintázó zöld győzelmeihez, hiszen
ránk tekintve tudják csak, mi volt itt,
mi lesz itt.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]