Ő is meg ő is

Csak egyszer

A máz alatt a kés alatt

otthon hagyott arcotokat

arcotok homorú falát

egyszer csak egyszer legalább

A szajha szavak combjai

között egyszer a hajdani

beszéd piros kakasait

ha nem virrad ha letaszít

Díszszemlére kész testetek

ritmusában az önfeledt

mozdulat néma népdalát

legalább ha senkise lát

Huzallal díszes orrotok

ködében a szűz fűszagot

a föld alól a vas alól

egyszer amikor elhajol

Fületek dzsungel-mélyiből

azt a dobot melyen a bőr

a szellőtől is megremeg

legalább ha az üzenet

Ujjatok hegyén a tüzes

kemencét jelző őrhelyek

ünnepén a csütörtököt

egyszer két szélütés között

Nyelvetek kényes üstjei

partján egyszer a reggeli

tengerek sós rémületét

legalább ha a kés ízét

Szemetekben az egyszeregy

levelét hozó gyereket

az anyag egyenes szavát

egyszer csak egyszer legalább

Hátsó udvar

Csipeget itt, csipeget ott

szagos mügét, zöld maszlagot,

begyét kavics, gyöngyszem, kukac,

feszíti a lopott dugasz,

viszi körbe, mintha dobot,

veri az új ól-indulót,

finnyás tyúkok, pipik-pupák

bámulják, mint a nagy bikát,

s ha ő bika, üszők, tinók,

barmok lesznek a hallgatók,

elbődül egy, követi más,

kit-hogy kínoz begy-csikarás,

kit-hogy dagaszt szagos kupac,

müge, maszlag, kavics, kukac,

s már öklelnek, már vonulnak,

legelésznek, indulóznak.

Kezdődik a mese

A járdán felcsapódó kéz,

öt érzék fél szárnya: kezem

ma már történelem,

akár a tegnapi bombázások,

akár a kitöltött lottócédula

Európában, vacsora után,

út menti emlékmű, ki-kigyullad,

magába zár egy korszakot.

Különben béke van.

A pornak porszaga,

a füstnek füstíze.

Föltérdepel egy cigarettavég,

de nem sül el.

Hónaljban harminchat öt,

papucsban nyakkendős szavak,

kezdődik a mese:

Ez elment vadászni

ez meglőtte,

ez hazavitte,

ez megsütötte,

ez – az icike-picike –

megette.

Azt mondja

Azt mondja, hogy a jellegtelen versek

ideje jött el, nyár van, mint a macskák

játszadoznak a költők, odatartják

pár fityingért a lüktető tekercset.

Tisztelet, persze, néhány kivételnek,

akik követik háztetők parancsát,

ha phallosukat… azaz, ha akarják,

a nagyfenekű nappal ölelkeznek.

Hanyattfekszik, lábujjal fölizgatja

a rekettye, kecskerágitó, bodza,

az útszéli kis bárcás bokrokat,

kéjelegne, de hasára szúnyog száll,

odacsap s megvan, meg a tragikus szál,

mitől verse majd, elöl, földagad.

Ne törjétek szét

Végképp tudom már, ő se lesz

ötven év múlva, csak gyökér,

vagy az se, hulló unokák

gerincében egy nyilallás,

zord pápasága könnyű szél,

cipőfűzője csöpp fűszál,

egyik szeméből macska lesz,

másik szeméből konyhakés,

elleng az óváros fölött,

mint negyedik parancsolat,

de senki sem figyel oda,

csak egy műhold árnyéka lesz,

szobra tövében két kamasz

öleli majd, mit egykor ő,

tetszhalott hangyák sírjai,

könyvek nem őrzik szellemét,

mert mint a huzatos szobán,

csak átfújt rajt a tudomány,

hatalma doboz födele,

tekintélye tán tócsa lesz,

s ha láttok árva porszemet,

ne törjétek szét, szíve az.

Ha egyszer

Ha egyszer (végül?) bebizonyosodna,

hogy ezen a szeparált szemétdombon

tojások fiasodtak, vagy néhány tanú

(akárha hamis) eskü alatt

állítaná, hogy azt a tyúkot

látta erre sétafikálni, micsoda

kapirgálás, szárnycsapkodás (viadal?)

káricálás, kukorék, ganéeső,

búcsújárás, búboltatás lehetne itt,

micsoda

apparátus vonulhatna föl ahelyett

(ahelyett az egy helyett), aki

mindaddig elmaradt?

Nem értette

Mikor a zsákot is kirázta,

és a homokot átpörgette

görnyedő ujjai között,

a hegytetőn már szétterült a hold.

A torony árnyéka, mint az abroncs,

alatta házak, emberek,

őszinte bokrok, okos állatok,

őrködők, alvók, élvezkedők,

belül minden, és minden végleges.

Állt az üres zsák és a hold előtt,

s nem értette, hogy hol vétette el,

hogy senkinek sem hiányzik, amit…

Nézte saját árnyékát, emlékeit,

levetett göncét, vasalt városát,

és mint előbb a zsákot, hozzáfogott

kifordítani önmagát.

Acél vonít

Várkonyi Nándor koszorújára

Bot acélból, hát leszúródtál

vatta-időben, vatta-pusztán.

Megfeszültél, hogy el ne fújja

legyen lobogó, legyen boglya

kék eget metsző hegyoldalban

fehérebb, mint a papiros.

S repítetted, mert virágoztál,

miként az íj a madarat.

Fönnakadtak mind, gyűrűződtek,

oszlopaid közt tollászkodtak,

beszédülve a fészekmélybe

eszméltek föl, acél, acél.

De te csak néztél, mosolyogtál,

mint a keleti istenek.

Te voltál? Nem te? Száll a boglya,

viharlámpa a sarkkörön.

Beethoven kísér. Csönd. Acél

vonít a fehér éjszakában.

Triptichon

A hatvanéves Csorba Győzőnek

1. A költő

A szonett ezüst szelencéje illik

metszett arcához, szabályhoz szabály.

Illik? Sorvégen kinéz, föl-le jár,

mint nyári vödör oldalán a friss víz.

Kívül marad, ha belekényszerítik,

s belül, ha a szem kívül rátalál,

mégis egy-tömb, mint élet és halál,

s jobbik részével e szavakban sincs itt.

Keresi csak ízét-titkát a száj,

ha vályúhoz tereli a szabály,

és kotyvalék kortyai keserítik.

Köszöntse fű, fény, vízszag, muskotály,

a kerge élők mind, akik megértik,

hogy ha amott van, akkor most miért itt.

2. Ő is meg ő is

Kimondatlanul de tudhatóan

ő is meg ő is a magáét

az éhes testét sajgó testét

a testben vergődő madárét

Velük velük még ide kötve

s mi van rajtuk kívül mi szó?

a ragasztó? a légűr? a csomó?

a nagy sem-sem dimenzió?

Ki járt ott? megtudta-e?

s arról kinek? a madaraknak?

Európában Szent Ferenc?

mentségül a többi bolondnak?

Inkább a szem a fül az orr

a nyelv a bőr a bőr bukását

mundérban szárnnyal ő is ő is

négymilliárd egy koccanását.

3. Alattuk, velük

„Csupán a vadszőlő pirosló

zászlói lengenek”

Csorba Győző

Igen, a vadszőlő, a sereg,

az elporzó zöld után vonuló

magányos hadosztály vörös zászlói, igen,

a belőlük szabdalt,

Prométheusz irodájában lepecsételt

útlevelek!… alattuk, velük talán

igazolható, hogy miféle ügyben,

hogy mindvégig, hogy honnan, hová,

velük talán még befelé is

a partizán igyekezet

a halott, idegen határban…

alattuk, velük nem reménytelen

a tiszta hazatérés, van okunk

értelmes ábraként csusszanni ki

a viszontagság ollóiból,

van jogunk

a hintázó zöld győzelmeihez, hiszen

ránk tekintve tudják csak, mi volt itt,

mi lesz itt.