Ő is meg ő is

 

 

 

 

Csak egyszer

A máz alatt a kés alatt
otthon hagyott arcotokat
arcotok homorú falát
egyszer csak egyszer legalább
A szajha szavak combjai
között egyszer a hajdani
beszéd piros kakasait
ha nem virrad ha letaszít
Díszszemlére kész testetek
ritmusában az önfeledt
mozdulat néma népdalát
legalább ha senkise lát
Huzallal díszes orrotok
ködében a szűz fűszagot
a föld alól a vas alól
egyszer amikor elhajol
Fületek dzsungel-mélyiből
azt a dobot melyen a bőr
a szellőtől is megremeg
legalább ha az üzenet
Ujjatok hegyén a tüzes
kemencét jelző őrhelyek
ünnepén a csütörtököt
egyszer két szélütés között
Nyelvetek kényes üstjei
partján egyszer a reggeli
tengerek sós rémületét
legalább ha a kés ízét
Szemetekben az egyszeregy
levelét hozó gyereket
az anyag egyenes szavát
egyszer csak egyszer legalább

 

 

 

Hátsó udvar

Csipeget itt, csipeget ott
szagos mügét, zöld maszlagot,
begyét kavics, gyöngyszem, kukac,
feszíti a lopott dugasz,
viszi körbe, mintha dobot,
veri az új ól-indulót,
finnyás tyúkok, pipik-pupák
bámulják, mint a nagy bikát,
s ha ő bika, üszők, tinók,
barmok lesznek a hallgatók,
elbődül egy, követi más,
kit-hogy kínoz begy-csikarás,
kit-hogy dagaszt szagos kupac,
müge, maszlag, kavics, kukac,
s már öklelnek, már vonulnak,
legelésznek, indulóznak.

 

 

 

Kezdődik a mese

A járdán felcsapódó kéz,
öt érzék fél szárnya: kezem
ma már történelem,
akár a tegnapi bombázások,
akár a kitöltött lottócédula
Európában, vacsora után,
út menti emlékmű, ki-kigyullad,
magába zár egy korszakot.
Különben béke van.
A pornak porszaga,
a füstnek füstíze.
Föltérdepel egy cigarettavég,
de nem sül el.
Hónaljban harminchat öt,
papucsban nyakkendős szavak,
kezdődik a mese:
Ez elment vadászni
ez meglőtte,
ez hazavitte,
ez megsütötte,
ez – az icike-picike –
megette.

 

 

 

Azt mondja

Azt mondja, hogy a jellegtelen versek
ideje jött el, nyár van, mint a macskák
játszadoznak a költők, odatartják
pár fityingért a lüktető tekercset.
Tisztelet, persze, néhány kivételnek,
akik követik háztetők parancsát,
ha phallosukat… azaz, ha akarják,
a nagyfenekű nappal ölelkeznek.
Hanyattfekszik, lábujjal fölizgatja
a rekettye, kecskerágitó, bodza,
az útszéli kis bárcás bokrokat,
kéjelegne, de hasára szúnyog száll,
odacsap s megvan, meg a tragikus szál,
mitől verse majd, elöl, földagad.

 

 

 

Ne törjétek szét

Végképp tudom már, ő se lesz
ötven év múlva, csak gyökér,
vagy az se, hulló unokák
gerincében egy nyilallás,
zord pápasága könnyű szél,
cipőfűzője csöpp fűszál,
egyik szeméből macska lesz,
másik szeméből konyhakés,
elleng az óváros fölött,
mint negyedik parancsolat,
de senki sem figyel oda,
csak egy műhold árnyéka lesz,
szobra tövében két kamasz
öleli majd, mit egykor ő,
tetszhalott hangyák sírjai,
könyvek nem őrzik szellemét,
mert mint a huzatos szobán,
csak átfújt rajt a tudomány,
hatalma doboz födele,
tekintélye tán tócsa lesz,
s ha láttok árva porszemet,
ne törjétek szét, szíve az.

 

 

 

Ha egyszer

Ha egyszer (végül?) bebizonyosodna,
hogy ezen a szeparált szemétdombon
tojások fiasodtak, vagy néhány tanú
(akárha hamis) eskü alatt
állítaná, hogy azt a tyúkot
látta erre sétafikálni, micsoda
kapirgálás, szárnycsapkodás (viadal?)
káricálás, kukorék, ganéeső,
búcsújárás, búboltatás lehetne itt,
micsoda
apparátus vonulhatna föl ahelyett
(ahelyett az egy helyett), aki
mindaddig elmaradt?

 

 

 

Nem értette

Mikor a zsákot is kirázta,
és a homokot átpörgette
görnyedő ujjai között,
a hegytetőn már szétterült a hold.
A torony árnyéka, mint az abroncs,
alatta házak, emberek,
őszinte bokrok, okos állatok,
őrködők, alvók, élvezkedők,
belül minden, és minden végleges.
Állt az üres zsák és a hold előtt,
s nem értette, hogy hol vétette el,
hogy senkinek sem hiányzik, amit…
Nézte saját árnyékát, emlékeit,
levetett göncét, vasalt városát,
és mint előbb a zsákot, hozzáfogott
kifordítani önmagát.

 

 

 

Acél vonít

Várkonyi Nándor koszorújára

 
Bot acélból, hát leszúródtál
vatta-időben, vatta-pusztán.
Megfeszültél, hogy el ne fújja
legyen lobogó, legyen boglya
kék eget metsző hegyoldalban
fehérebb, mint a papiros.
S repítetted, mert virágoztál,
miként az íj a madarat.
Fönnakadtak mind, gyűrűződtek,
oszlopaid közt tollászkodtak,
beszédülve a fészekmélybe
eszméltek föl, acél, acél.
De te csak néztél, mosolyogtál,
mint a keleti istenek.
Te voltál? Nem te? Száll a boglya,
viharlámpa a sarkkörön.
Beethoven kísér. Csönd. Acél
vonít a fehér éjszakában.

 

 

 

Triptichon

A hatvanéves Csorba Győzőnek

 

1. A költő

A szonett ezüst szelencéje illik
metszett arcához, szabályhoz szabály.
Illik? Sorvégen kinéz, föl-le jár,
mint nyári vödör oldalán a friss víz.
Kívül marad, ha belekényszerítik,
s belül, ha a szem kívül rátalál,
mégis egy-tömb, mint élet és halál,
s jobbik részével e szavakban sincs itt.
Keresi csak ízét-titkát a száj,
ha vályúhoz tereli a szabály,
és kotyvalék kortyai keserítik.
Köszöntse fű, fény, vízszag, muskotály,
a kerge élők mind, akik megértik,
hogy ha amott van, akkor most miért itt.
 

2. Ő is meg ő is

Kimondatlanul de tudhatóan
ő is meg ő is a magáét
az éhes testét sajgó testét
a testben vergődő madárét
Velük velük még ide kötve
s mi van rajtuk kívül mi szó?
a ragasztó? a légűr? a csomó?
a nagy sem-sem dimenzió?
Ki járt ott? megtudta-e?
s arról kinek? a madaraknak?
Európában Szent Ferenc?
mentségül a többi bolondnak?
Inkább a szem a fül az orr
a nyelv a bőr a bőr bukását
mundérban szárnnyal ő is ő is
négymilliárd egy koccanását.
 

3. Alattuk, velük

 
„Csupán a vadszőlő pirosló
zászlói lengenek”

Csorba Győző

 
Igen, a vadszőlő, a sereg,
az elporzó zöld után vonuló
magányos hadosztály vörös zászlói, igen,
a belőlük szabdalt,
Prométheusz irodájában lepecsételt
útlevelek!… alattuk, velük talán
igazolható, hogy miféle ügyben,
hogy mindvégig, hogy honnan, hová,
velük talán még befelé is
a partizán igyekezet
a halott, idegen határban…
alattuk, velük nem reménytelen
a tiszta hazatérés, van okunk
értelmes ábraként csusszanni ki
a viszontagság ollóiból,
van jogunk
a hintázó zöld győzelmeihez, hiszen
ránk tekintve tudják csak, mi volt itt,
mi lesz itt.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]