A lépcsőig úszom

Lenyom a hó nélküli tél, ködben, visszahajlított idő-ív alatt a lépcsőig úszom, egy gyerek tízóraizik ott húsz éve, viszek neki téliszalámit, narancsot, meleg sugarat, jó hírt: meghalt a lekváros kenyér, zsíros kenyér, ne álljon ott, nyakig a félelemben nem hibázhatja el, hasonulni semmivel sem különb, az akol lehet a hangosan mekegőké, a világ nem az akol, viszek neki nyakkendőt, apja cipője helyett divatos félcipőt, mehessen el egyszer az iskolabálba, legyen mire felkötnie a magányt, viszek neki zsebpénzt, legyen legény az alsoki kocsmában, tudja meg: van keze, lába, van ágyéka, van feje neki is, nem silányabb a másokénál, és adok neki két pofont, ne higgye azt, hogy – mert kivált – elúszhat a törvény fölött.