Anyámmal járja
rétesek kocsonyák krumplik |
szerves és szervetlen ropja |
nem kérdi cirkusz vagy ország |
földgömb vagy tejút csak sorsom |
de otthon de otthon de otthon. |
|
Zöld pajzs alatt
Búzatáblát érintő délután |
és mint a lőtt nyíl vízszintese |
megkoppantja a szomszéd erdőt |
négy óra van május toronyiránt |
fölém húzom pajzsként a zöldet |
mondják itt szültek itt temettek |
jó legelő csak hasznosaknak! |
olvad a csontok kormozott hava |
hajt nyelvet zöld kerekeket |
őzek szemébe csapódó ágat |
hajtja a mese nélküli mesét |
Prokrusztész újabb szerkezetét |
ellenem? értem? itt vagyok |
állok felettük zöld pajzs alatt |
számolom a nyíl-koppanásokat |
mondom magamban mint imát |
őseim tatárt törököt itt. |
|
Mit tudnak ők?
Mindig, mindig csak ünneplőben, |
haptákban, hetykén, ijedten, |
képíró úr kedvére, kiveszőben, |
a hit kihulló tolla mentén |
halandó házi bálványokhoz, |
hogy legalább ne önkezükkel, |
hogy még a holnapi napig, |
mintha az utolsó tehén szemében |
de ott halálig tisztességben, |
hát kifordítva, kimerevítve, |
arról, hogy Isten szabadságon, |
addig terjedhet a mennyország, |
hogy ez is az, e lepkegyűjtemény, |
hogy önmaguk istentiszteletét |
tornyok maradék holdudvarán? |
Mit tudnak ők, maguk is benne |
arról, hogy mögötte mi volt? |
|
Talpig fehérben
Imádkoznak a szerencsétlenek |
igéznek kis Jézust kicsi pénzt |
maradék tyúkot csöpp vetést |
kéve zsuppot rozoga ágyba |
jólelkű hivatalnokot a tanácsba |
és azon túl is békességet |
nekem szerencsét egészséget |
mintha nem életre-halálra |
menne a játék boldogságra |
menne a marék bölcsességre |
hogy amíg mondják nincsen vége |
hogy addig nem fáj béke van |
addig mint testté vált ige |
s nézzük egymást talpig fehérben |
hóemberkék a napsütésben. |
|
Még te sem
csak a növény, a megbolondított, |
magánszorgalmú búzatábla, |
csak a legendák félhülye szentjei, |
csak az öntudatlanság határán, |
csak a mindenség nyugtalan ritmusára |
|
Hanyatt-falum
Szaporodnak az öregasszonyok, |
mint pisztoly csöve halántékomon, |
mint a kipusztult állatok. |
Anyám elküldte teste darabját |
mozdulatából kiáll a penge, |
élén: elárult gyerekkorom. |
|
A lépcsőig úszom
Lenyom a hó nélküli tél, ködben, |
visszahajlított idő-ív alatt |
a lépcsőig úszom, egy gyerek |
viszek neki téliszalámit, narancsot, |
meleg sugarat, jó hírt: meghalt |
a lekváros kenyér, zsíros kenyér, |
ne álljon ott, nyakig a félelemben |
nem hibázhatja el, hasonulni |
semmivel sem különb, az akol |
lehet a hangosan mekegőké, a világ |
nyakkendőt, apja cipője helyett |
divatos félcipőt, mehessen el |
egyszer az iskolabálba, legyen mire |
felkötnie a magányt, viszek neki |
zsebpénzt, legyen legény az alsoki |
kocsmában, tudja meg: van keze, lába, |
van ágyéka, van feje neki is, |
nem silányabb a másokénál, |
ne higgye azt, hogy – mert kivált – |
elúszhat a törvény fölött. |
|
Niklán
Előbb a tenger s hogy rajta vagyunk, |
aztán az ég beesett szeme alja: |
a part, valahol emlékeinkben, |
aztán az utolsó palackposta |
aztán a mindent kihajigálni |
tébolya, mert part kell, odaértünk, |
belógó hurkolt hajókötelek, |
aztán a csupasz árbocrúd iránya, |
aztán: minden út Niklára vezet. |
|
De úr Niklán Berzsenyi Dániel, |
s lesz szolga a sors, hogy beleremeg |
a tenger, sajog Magyarország, |
földübörögnek csillagrendszerek, |
ha Dániel úr, ujjai között |
megpörget egy diófalevelet, |
nincs alku, nincs haszontalan öröm, |
csak az van, ami végleg elveszett |
csak teremtő szép, lélek s szabad nép,
|
versbe nyügözött nincs-harmónia, |
az ujjak körül keringő világ. |
|
Uram, levonom fehér vitorlám
|
jöttem, e-földi tunguz-ivadék, |
kapaszkodom fekete szárnyaidba, |
dobbants, hasadjon ketté a sötét, |
csúszkáljanak a simák víz színén, |
Niklán a mérték mélység-magasság, |
emelkedik puszta virány fokáról, |
kínból, kő alól a másik ország, |
zászlóján írás: a nagy népeket
|
nem tenger, nem egyéb helyhezet, de |
ész, tiszta erkölcs, virtus alkotá.
|
|
|
Röpül egy király
Nagy Lászlónak
Mottó: Több is veszett Mohácsnál |
Hol veszett több? Hol? A fakír |
dárdákkal kivert priccsen mosolyog. |
A harakiri magánügy, az istenek |
nem válogatnak, keresztjük kereszt. |
Szélben a falevél madár lesz, |
de csak a földig száll, halott. |
Fű a ló patája alatt márvány, |
fölfoszforeszkál éjszakánként. |
Hol veszett több? Az elmulasztott |
számtanórákon? A seggnyaló |
ellenségeink mosolyognak? |
Az álarcos udvari bálokon, |
a mézpörgetés tingli-tanglijában? |
Hol veszett több, nemzetes uraim? |
A romantika csipkés bugyiban |
sétafikál, riszál. No de feleségnek? |
Címernek a tömegsír oszlopán? |
vásott kappanokból csipognak? |
Sors vagy butaság egyre megy. |
A köpülő asszony: a csoda |
nem az anyánk. Hát hol veszett több? |
A mentséggé gyűrt ütközetben, |
vagy a könnyező oltárok fölött |
összehajló kápolnavirágban, amelyik |
márványkőből is kiviolázik? |
|
Szememben röpül egy király, |
szárnya falevél, szívén dárda, |
teste kardvágta vörös kereszt, |
de röpül, röpül, nem magyarázza. |
|
|
Madárláb-könnyű ember
Madárláb-könnyű ember lépdel |
történelmemben, lecsapolatlan |
kezében Veronika-kendő, arcom nyoma |
holdvilágnál is fölismerhető. |
Asszony vagy férfi? Anyám? Apám? |
Ifjúságuk behúzott szárnyú, |
mégis röpülő mégis-angyala |
gyerekkorom vártemplomából? |
Szememet kantár ellenzője |
gyertyával hazavezet, megtörli |
Félelmem fehér lepedőiből |
nászágyat rögtönöz, áruló barát |
agancsáról leszed, nyavalyák |
lázában tiszta forrásvizet, |
piros almát, kedvemre hazát, |
ő hoz győzelmes nyírfaágat |
a halál lyukas palánkja elé. |
Mágneses pólust kibillentő |
asszonnyal vigasztal, önzésem ellen |
indiántollal, csatabárddal |
és befejezi ezt a verset. |
|
Levél egy pályatárshoz
Akár szomszédok is lehetnénk |
Szőkedencsen, nagyanyám falujában, |
innen a tőzeges legelőkön, |
onnan az ö-ző nyelvjáráson, |
a templom és a posta mellett, |
s nagyon közel a harangszóhoz, |
hogy legyen miről beszélgetnünk, |
ha sehonnan sem jön levél. |
vagy a kerten át diskurálnánk, |
én jobbára csak hallgatnálak, |
mint harminc éve nagyapámat, |
tüzet adnék és búcsúzáskor |
elkérném a jobbik kapádat. |
Vagy együtt mennénk a Berekbe |
tőzeget szedni, kendert nyűni, |
én vállamon a szerszámokkal |
s mielőtt tiéd visszaadnám, |
összekoccintanám enyémmel, |
hadd hallják meg, hogy veled jöttem, |
hogy nekem is van véleményem. |
De azután is rád figyelnék, |
mert tudom, hogy estére kelve |
a te kender-kupacaid dicsérnék |
szó közben az én kenderemre. |
Kalapod szélét égre bökve |
indulnál meg az alkonyatban, |
mennénk harangszó irányában, |
legutoljára, mint a pásztor, |
békák fölött, szó nélkül, hosszan. |
Mert ez lenne az én időm, |
a Berek patanyomaival kivert, |
kiterített nagy esti lélek, |
onnan az inak feszes íján, |
innen a lőtt szárnyú beszéden, |
|
|