Anyámmal járja
| rétesek kocsonyák krumplik |
| szerves és szervetlen ropja |
| nem kérdi cirkusz vagy ország |
| földgömb vagy tejút csak sorsom |
| de otthon de otthon de otthon. |
|
Zöld pajzs alatt
| Búzatáblát érintő délután |
| és mint a lőtt nyíl vízszintese |
| megkoppantja a szomszéd erdőt |
| négy óra van május toronyiránt |
| fölém húzom pajzsként a zöldet |
| mondják itt szültek itt temettek |
| jó legelő csak hasznosaknak! |
| olvad a csontok kormozott hava |
| hajt nyelvet zöld kerekeket |
| őzek szemébe csapódó ágat |
| hajtja a mese nélküli mesét |
| Prokrusztész újabb szerkezetét |
| ellenem? értem? itt vagyok |
| állok felettük zöld pajzs alatt |
| számolom a nyíl-koppanásokat |
| mondom magamban mint imát |
| őseim tatárt törököt itt. |
|
Mit tudnak ők?
| Mindig, mindig csak ünneplőben, |
| haptákban, hetykén, ijedten, |
| képíró úr kedvére, kiveszőben, |
| a hit kihulló tolla mentén |
| halandó házi bálványokhoz, |
| hogy legalább ne önkezükkel, |
| hogy még a holnapi napig, |
| mintha az utolsó tehén szemében |
| de ott halálig tisztességben, |
| hát kifordítva, kimerevítve, |
| arról, hogy Isten szabadságon, |
| addig terjedhet a mennyország, |
| hogy ez is az, e lepkegyűjtemény, |
| hogy önmaguk istentiszteletét |
| tornyok maradék holdudvarán? |
| Mit tudnak ők, maguk is benne |
| arról, hogy mögötte mi volt? |
|
Talpig fehérben
| Imádkoznak a szerencsétlenek |
| igéznek kis Jézust kicsi pénzt |
| maradék tyúkot csöpp vetést |
| kéve zsuppot rozoga ágyba |
| jólelkű hivatalnokot a tanácsba |
| és azon túl is békességet |
| nekem szerencsét egészséget |
| mintha nem életre-halálra |
| menne a játék boldogságra |
| menne a marék bölcsességre |
| hogy amíg mondják nincsen vége |
| hogy addig nem fáj béke van |
| addig mint testté vált ige |
| s nézzük egymást talpig fehérben |
| hóemberkék a napsütésben. |
|
Még te sem
| csak a növény, a megbolondított, |
| magánszorgalmú búzatábla, |
| csak a legendák félhülye szentjei, |
| csak az öntudatlanság határán, |
| csak a mindenség nyugtalan ritmusára |
|
Hanyatt-falum
| Szaporodnak az öregasszonyok, |
| mint pisztoly csöve halántékomon, |
| mint a kipusztult állatok. |
| Anyám elküldte teste darabját |
| mozdulatából kiáll a penge, |
| élén: elárult gyerekkorom. |
|
A lépcsőig úszom
| Lenyom a hó nélküli tél, ködben, |
| visszahajlított idő-ív alatt |
| a lépcsőig úszom, egy gyerek |
| viszek neki téliszalámit, narancsot, |
| meleg sugarat, jó hírt: meghalt |
| a lekváros kenyér, zsíros kenyér, |
| ne álljon ott, nyakig a félelemben |
| nem hibázhatja el, hasonulni |
| semmivel sem különb, az akol |
| lehet a hangosan mekegőké, a világ |
| nyakkendőt, apja cipője helyett |
| divatos félcipőt, mehessen el |
| egyszer az iskolabálba, legyen mire |
| felkötnie a magányt, viszek neki |
| zsebpénzt, legyen legény az alsoki |
| kocsmában, tudja meg: van keze, lába, |
| van ágyéka, van feje neki is, |
| nem silányabb a másokénál, |
| ne higgye azt, hogy – mert kivált – |
| elúszhat a törvény fölött. |
|
Niklán
| Előbb a tenger s hogy rajta vagyunk, |
| aztán az ég beesett szeme alja: |
| a part, valahol emlékeinkben, |
| aztán az utolsó palackposta |
| aztán a mindent kihajigálni |
| tébolya, mert part kell, odaértünk, |
| belógó hurkolt hajókötelek, |
| aztán a csupasz árbocrúd iránya, |
| aztán: minden út Niklára vezet. |
|
| De úr Niklán Berzsenyi Dániel, |
| s lesz szolga a sors, hogy beleremeg |
| a tenger, sajog Magyarország, |
| földübörögnek csillagrendszerek, |
| ha Dániel úr, ujjai között |
| megpörget egy diófalevelet, |
| nincs alku, nincs haszontalan öröm, |
| csak az van, ami végleg elveszett |
| csak teremtő szép, lélek s szabad nép,
|
| versbe nyügözött nincs-harmónia, |
| az ujjak körül keringő világ. |
|
| Uram, levonom fehér vitorlám
|
| jöttem, e-földi tunguz-ivadék, |
| kapaszkodom fekete szárnyaidba, |
| dobbants, hasadjon ketté a sötét, |
| csúszkáljanak a simák víz színén, |
| Niklán a mérték mélység-magasság, |
| emelkedik puszta virány fokáról, |
| kínból, kő alól a másik ország, |
| zászlóján írás: a nagy népeket
|
|
nem tenger, nem egyéb helyhezet, de |
| ész, tiszta erkölcs, virtus alkotá.
|
|
|
Röpül egy király
|
Nagy Lászlónak
Mottó: Több is veszett Mohácsnál |
| Hol veszett több? Hol? A fakír |
| dárdákkal kivert priccsen mosolyog. |
| A harakiri magánügy, az istenek |
| nem válogatnak, keresztjük kereszt. |
| Szélben a falevél madár lesz, |
| de csak a földig száll, halott. |
| Fű a ló patája alatt márvány, |
| fölfoszforeszkál éjszakánként. |
| Hol veszett több? Az elmulasztott |
| számtanórákon? A seggnyaló |
| ellenségeink mosolyognak? |
| Az álarcos udvari bálokon, |
| a mézpörgetés tingli-tanglijában? |
| Hol veszett több, nemzetes uraim? |
| A romantika csipkés bugyiban |
| sétafikál, riszál. No de feleségnek? |
| Címernek a tömegsír oszlopán? |
| vásott kappanokból csipognak? |
| Sors vagy butaság egyre megy. |
| A köpülő asszony: a csoda |
| nem az anyánk. Hát hol veszett több? |
| A mentséggé gyűrt ütközetben, |
| vagy a könnyező oltárok fölött |
| összehajló kápolnavirágban, amelyik |
| márványkőből is kiviolázik? |
|
| Szememben röpül egy király, |
| szárnya falevél, szívén dárda, |
| teste kardvágta vörös kereszt, |
| de röpül, röpül, nem magyarázza. |
|
|
Madárláb-könnyű ember
| Madárláb-könnyű ember lépdel |
| történelmemben, lecsapolatlan |
| kezében Veronika-kendő, arcom nyoma |
| holdvilágnál is fölismerhető. |
| Asszony vagy férfi? Anyám? Apám? |
| Ifjúságuk behúzott szárnyú, |
| mégis röpülő mégis-angyala |
| gyerekkorom vártemplomából? |
| Szememet kantár ellenzője |
| gyertyával hazavezet, megtörli |
| Félelmem fehér lepedőiből |
| nászágyat rögtönöz, áruló barát |
| agancsáról leszed, nyavalyák |
| lázában tiszta forrásvizet, |
| piros almát, kedvemre hazát, |
| ő hoz győzelmes nyírfaágat |
| a halál lyukas palánkja elé. |
| Mágneses pólust kibillentő |
| asszonnyal vigasztal, önzésem ellen |
| indiántollal, csatabárddal |
| és befejezi ezt a verset. |
|
Levél egy pályatárshoz
| Akár szomszédok is lehetnénk |
| Szőkedencsen, nagyanyám falujában, |
| innen a tőzeges legelőkön, |
| onnan az ö-ző nyelvjáráson, |
| a templom és a posta mellett, |
| s nagyon közel a harangszóhoz, |
| hogy legyen miről beszélgetnünk, |
| ha sehonnan sem jön levél. |
| vagy a kerten át diskurálnánk, |
| én jobbára csak hallgatnálak, |
| mint harminc éve nagyapámat, |
| tüzet adnék és búcsúzáskor |
| elkérném a jobbik kapádat. |
| Vagy együtt mennénk a Berekbe |
| tőzeget szedni, kendert nyűni, |
| én vállamon a szerszámokkal |
| s mielőtt tiéd visszaadnám, |
| összekoccintanám enyémmel, |
| hadd hallják meg, hogy veled jöttem, |
| hogy nekem is van véleményem. |
| De azután is rád figyelnék, |
| mert tudom, hogy estére kelve |
| a te kender-kupacaid dicsérnék |
| szó közben az én kenderemre. |
| Kalapod szélét égre bökve |
| indulnál meg az alkonyatban, |
| mennénk harangszó irányában, |
| legutoljára, mint a pásztor, |
| békák fölött, szó nélkül, hosszan. |
| Mert ez lenne az én időm, |
| a Berek patanyomaival kivert, |
| kiterített nagy esti lélek, |
| onnan az inak feszes íján, |
| innen a lőtt szárnyú beszéden, |
|
|