Zöld pajzs alatt

 

 

 

 

Anyámmal járja

Lábasok fazekak tálak
fényében hazatalálok
poharak bugyogós korsók
pörgetik vissza a sorsot
hízik a rokkafa kontya
anyámmal járja a konyha
rétesek kocsonyák krumplik
illata utcára ugrik
kenyerek kalácsok kelnek
szívemből dobog az ünnep
kanalak kések és villák
lebbentik arcotok fodrát
húzza a terített asztal
barlangi mozdulatokkal
szavára keringtek sorban
akikkel elbujdokoltam
reá a sisakban járók
a hittel harmonikázók
reá kik utamba aknát
s reá kik kezüket adták
szerves és szervetlen ropja
forog az egyetlen konyha
keserű levéből édes
édesből keserűvé lesz
de anyám teszi a dolgát
nem kérdi cirkusz vagy ország
földgömb vagy tejút csak sorsom
zúgatja körben az orsón
lábosban fazékban tálban
atomok forgatagában
tűzugrást váró porondon
de otthon de otthon de otthon.

 

 

 

Zöld pajzs alatt

Búzatáblát érintő délután
összeütődnek a falevelek
négy őz fölemeli fejét
benéz a tapsok idejébe
és mint a lőtt nyíl vízszintese
megkoppantja a szomszéd erdőt
négy óra van május toronyiránt
fölém húzom pajzsként a zöldet
őseim tatárt törököt itt
mondják itt szültek itt temettek
bújhatok magam is hova?
ki elől? meddig? minek?
ötvenkét csikó legelész
megszámlálva az őzek is
fűszálak lapján felirat
jó legelő csak hasznosaknak!
olvad a csontok kormozott hava
hajt nyelvet zöld kerekeket
őzek szemébe csapódó ágat
béklyózott gépeket
hajtja a mese nélküli mesét
Prokrusztész újabb szerkezetét
ellenem? értem? itt vagyok
állok felettük zöld pajzs alatt
számolom a nyíl-koppanásokat
levelek spontán tapsait
mondom magamban mint imát
őseim tatárt törököt itt.

 

 

 

Mit tudnak ők?

Mindig, mindig csak ünneplőben,
haptákban, hetykén, ijedten,
képíró úr kedvére, kiveszőben,
mindig a más csapdáiban,
a hit kihulló tolla mentén
halandó házi bálványokhoz,
hogy legalább ne önkezükkel,
hogy még a holnapi napig,
mintha az utolsó tehén szemében
de ott halálig tisztességben,
hát kifordítva, kimerevítve,
akár faluvégi kereszten.
Mit tudnak ők, a képírók
arról, hogy Isten szabadságon,
hogy ameddig a kéz elér,
addig terjedhet a mennyország,
hogy ez is az, e lepkegyűjtemény,
fölgombostűzve a papír
lidérces temetőiben,
hogy önmaguk istentiszteletét
rendezik itt a vasárnapi
tornyok maradék holdudvarán?
Mit tudnak ők, maguk is benne
a tétova gyülekezetben,
az idő elé bukó képírók
arról, hogy mögötte mi volt?

 

 

 

Talpig fehérben

Imádkoznak a szerencsétlenek
igéznek kis Jézust kicsi pénzt
igéznek utolsó ép fogat
maradék tyúkot csöpp vetést
kéve zsuppot rozoga ágyba
jólelkű hivatalnokot a tanácsba
és azon túl is békességet
nekem szerencsét egészséget
mintha nem életre-halálra
menne a játék boldogságra
menne a marék bölcsességre
hogy amíg mondják nincsen vége
hogy addig nem fáj béke van
kamra és lélek tele van
addig mint testté vált ige
leülök ágyuk szélire
s nézzük egymást talpig fehérben
hóemberkék a napsütésben.

 

 

 

Még te sem

Ennyire tisztességesen
csak a növény, a megbolondított,
magánszorgalmú búzatábla,
ennyire
csak a legendák félhülye szentjei,
a nem evilágból valók,
ennyire
csak az öntudatlanság határán,
az anyag csont-ölén
ennyire,
csak a mindenség nyugtalan ritmusára
lüktetők ennyire,
ennyire
még te sem.

 

 

 

Hanyatt-falum

Szaporodnak az öregasszonyok,
hanyatt-falum kő-ujjai,
mint pisztoly csöve halántékomon,
mint a kipusztult állatok.
Anyám elküldte teste darabját
mintául a földnek, apám
mozdulatából kiáll a penge,
élén: elárult gyerekkorom.

 

 

 

A lépcsőig úszom

Lenyom a hó nélküli tél, ködben,
visszahajlított idő-ív alatt
a lépcsőig úszom, egy gyerek
tízóraizik ott húsz éve,
viszek neki téliszalámit, narancsot,
meleg sugarat, jó hírt: meghalt
a lekváros kenyér, zsíros kenyér,
ne álljon ott, nyakig a félelemben
nem hibázhatja el, hasonulni
semmivel sem különb, az akol
lehet a hangosan mekegőké, a világ
nem az akol, viszek neki
nyakkendőt, apja cipője helyett
divatos félcipőt, mehessen el
egyszer az iskolabálba, legyen mire
felkötnie a magányt, viszek neki
zsebpénzt, legyen legény az alsoki
kocsmában, tudja meg: van keze, lába,
van ágyéka, van feje neki is,
nem silányabb a másokénál,
és adok neki két pofont,
ne higgye azt, hogy – mert kivált –
elúszhat a törvény fölött.

 

 

 

Niklán

Előbb a tenger s hogy rajta vagyunk,
aztán az ég beesett szeme alja:
a part, valahol emlékeinkben,
aztán az utolsó palackposta
hintázása a végtelenből,
aztán a mindent kihajigálni
tébolya, mert part kell, odaértünk,
aztán a semmi kikötőjébe
belógó hurkolt hajókötelek,
aztán a csupasz árbocrúd iránya,
aztán: minden út Niklára vezet.
De úr Niklán Berzsenyi Dániel,
s lesz szolga a sors, hogy beleremeg
a tenger, sajog Magyarország,
földübörögnek csillagrendszerek,
ha Dániel úr, ujjai között
megpörget egy diófalevelet,
nincs alku, nincs haszontalan öröm,
csak az van, ami végleg elveszett
csak teremtő szép, lélek s szabad nép,
versbe nyügözött nincs-harmónia,
az ujjak körül keringő világ.
Uram, levonom fehér vitorlám
jöttem, e-földi tunguz-ivadék,
kapaszkodom fekete szárnyaidba,
dobbants, hasadjon ketté a sötét,
csúszkáljanak a simák víz színén,
Niklán a mérték mélység-magasság,
emelkedik puszta virány fokáról,
kínból, kő alól a másik ország,
zászlóján írás: a nagy népeket
nem tenger, nem egyéb helyhezet, de
ész, tiszta erkölcs, virtus alkotá.

 

 

 

Röpül egy király

Nagy Lászlónak

 

Mottó: Több is veszett Mohácsnál

 
Hol veszett több? Hol? A fakír
dárdákkal kivert priccsen mosolyog.
A harakiri magánügy, az istenek
nem válogatnak, keresztjük kereszt.
Szélben a falevél madár lesz,
de csak a földig száll, halott.
Fű a ló patája alatt márvány,
fölfoszforeszkál éjszakánként.
Hol veszett több? Az elmulasztott
számtanórákon? A seggnyaló
tükrök előtt, ahonnan
ellenségeink mosolyognak?
Az álarcos udvari bálokon,
a mézpörgetés tingli-tanglijában?
Hol veszett több, nemzetes uraim?
A romantika csipkés bugyiban
sétafikál, riszál. No de feleségnek?
Címernek a tömegsír oszlopán?
A kamaszkor sárga csibéi
vásott kappanokból csipognak?
Sors vagy butaság egyre megy.
A köpülő asszony: a csoda
nem az anyánk. Hát hol veszett több?
A mentséggé gyűrt ütközetben,
vagy a könnyező oltárok fölött
összehajló kápolnavirágban, amelyik
márványkőből is kiviolázik?
Szememben röpül egy király,
szárnya falevél, szívén dárda,
teste kardvágta vörös kereszt,
de röpül, röpül, nem magyarázza.

 

 

 

Madárláb-könnyű ember

Madárláb-könnyű ember lépdel
történelmemben, lecsapolatlan
Hanságom lidércei közt,
kezében Veronika-kendő, arcom nyoma
holdvilágnál is fölismerhető.
Asszony vagy férfi? Anyám? Apám?
Ifjúságuk behúzott szárnyú,
mégis röpülő mégis-angyala
gyerekkorom vártemplomából?
Szememet kantár ellenzője
rácsozza, fény gyűrűzi
pogány oltárok elé, de ő
gyertyával hazavezet, megtörli
kálvária-arcom, fütyöl.
Félelmem fehér lepedőiből
nászágyat rögtönöz, áruló barát
agancsáról leszed, nyavalyák
lázában tiszta forrásvizet,
piros almát, kedvemre hazát,
ő hoz győzelmes nyírfaágat
a halál lyukas palánkja elé.
Mágneses pólust kibillentő
asszonnyal vigasztal, önzésem ellen
indiántollal, csatabárddal
fiam képében lovagol be,
leül tétova kacatjaimra,
és befejezi ezt a verset.

 

 

 

Levél egy pályatárshoz

Akár szomszédok is lehetnénk
Szőkedencsen, nagyanyám falujában,
innen a tőzeges legelőkön,
onnan az ö-ző nyelvjáráson,
a templom és a posta mellett,
kődobásnyira a mezőtől,
s nagyon közel a harangszóhoz,
hogy legyen miről beszélgetnünk,
ha sehonnan sem jön levél.
Ülnénk este a kispadon,
vagy a kerten át diskurálnánk,
én jobbára csak hallgatnálak,
mint harminc éve nagyapámat,
tüzet adnék és búcsúzáskor
elkérném a jobbik kapádat.
Vagy együtt mennénk a Berekbe
tőzeget szedni, kendert nyűni,
te előttem a gyalogúton,
én vállamon a szerszámokkal
s mielőtt tiéd visszaadnám,
összekoccintanám enyémmel,
hadd hallják meg, hogy veled jöttem,
hogy nekem is van véleményem.
De azután is rád figyelnék,
mert tudom, hogy estére kelve
a te kender-kupacaid dicsérnék
a hazamenők lelkesedve,
bár te néha oda mutatnál
szó közben az én kenderemre.
Kalapod szélét égre bökve
indulnál meg az alkonyatban,
mennénk harangszó irányában,
legutoljára, mint a pásztor,
hökkent kutyák és ungató
békák fölött, szó nélkül, hosszan.
Mert ez lenne az én időm,
hazafelé a tőzegesből,
a Berek patanyomaival kivert,
kiterített nagy esti lélek,
onnan az inak feszes íján,
innen a lőtt szárnyú beszéden,
ha szomszédok lennénk
Szőkedencsen.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]