Őrültek a dagályban

Őrültek a dagályban, visszabeszélni csak a part tud, s mi pózainkkal fölsebeztük a tenger talpát, akkora éjszakát azóta se, olyan sarkantyús azóta se, fejem a behemót ácsolaton, az éj szaka janicsárkardján Várnától az Alföldig mered, arcod a szikkadt hazai kenyér kővé válik, befeszül hullámfogónak, s morajlik a történelem, hátán a pöttyös katicabogár elázott lelkünk, morajlik, s mi ketten ordítozunk, mintha pálinka-ködben, lakodalomban, hogy velünk hál a menyasszony, velünk hál! mi csusszantjuk föl selyemingét, ha más vette el, akkor is! ha beledöglünk, akkor is! mert mi vagyunk a legkisebb fiú, és üres a tarisznyánk, és hiszünk útikönyvünkben: a mesében, ó őrület, akkora éjszakát azóta se, olyan sarkantyús azóta se, reggelre, mint a becsukott zsoltároskönyv, feküdt a tenger, s azt hitték, bolondozunk, mikor könnyezve ráborultál.