Föl a hithez

Megint a levelek halála, az esővel kopogtatott igazolás, ködbe térített nappalok véres karamboljai, árulásai, megint a csizmákba parancsolt virágok: női lábak iránytűi a képzelet léggömbje felé, föl, föl ebből a talpig érő homályból, föl a hithez, hogy alatta, mögötte, belül, hogy azon túl még valami cérnaszál, igen, igen, megint a szombat esti fények diktatúráját vágyó tüntetések, hogy másnap talán, hogy rend lesz, hogy az utolsó vonattal valaki megérkezik, érdemes odafeküdni az asszonyok mellé, megint elszámolatlan forradalmaim bizsergése a krizantém alól, a másik síkból föltüremlő merőlegesek piros tárcsái: megállj! megint a lecsavart múzeumi petróleumlámpák, a lecsavart szeretet, megint jogom van, hogy hálás legyek mindenért, amiről nincs igazolás, csak a jó közérzet emléke, semmi más.