Vízszintesen

A tetők, mindig a tetők háromszögei, kőpikkelyei, csipkézett hátú haltetemei sodródnak ablakom előtt. Nem emlékeznek fára, földre, kemencére, emberi kézre, üveggé fagyott szemeikben nézem magam. Csak az utca gerince rángatódzik közöttünk, csapkodja szobámat, ahol egy madár lábnyomát őrzik a tárgyak, ahol a zöld, mint falusi búcsú nyüzsög a napfényes sarokban, díszhal a magány, faltól-falig sikamlik akváriumban. Ki döfte be füstölgő szigonyát? Ki jár halott tetőkre haza? Ki néz fölfelé madarakra, költőkre, fákra, repülőkre? Minek? Itt minden vízszintesen. Párhuzamosan. Között. Mintha a mitológiában. Mintha a kiűzetés előtt. Alma és asszony karnyújtásnyira. Kielégül kígyó és Isten. Senkise lép, a jövő folyik át ereinken, bor a csapon, nedvesít, nem tüzel. Eláraszt tetőt, madarat, mielőtt megfagy a szememben.