Villanyvilágított fák Jajcéban
Csontváry képére
a Nagy Fekete Kutya háttal |
még eljátszik kicsit a házzal |
mögötte még mindent lehet |
szamara farkát megszorítja |
a Kutya mögött sikló népek |
megrökönyödve visszanéznek |
ez itt a se-nappal-se-éjjel |
és nem tudja hogy mihez kezdjen |
mihez kezdjen a két kezével |
se-folyó-se-út félhomályban |
csak ez a lány itt a csacsin |
villanyfényben között mögött |
mikor minden valószínűtlen |
és semmi sincs az útikönyvben |
arról hogy Jajcéban a fák |
hogy fák mögött a Nagy Kutyát |
hogy cölöppé kell merevedni |
ha elért elért Boszniába. |
|
Vízszintesen
háromszögei, kőpikkelyei, |
csipkézett hátú haltetemei |
Nem emlékeznek fára, földre, |
üveggé fagyott szemeikben |
Csak az utca gerince rángatódzik |
közöttünk, csapkodja szobámat, |
ahol a zöld, mint falusi búcsú |
nyüzsög a napfényes sarokban, |
díszhal a magány, faltól-falig |
Ki döfte be füstölgő szigonyát? |
Ki néz fölfelé madarakra, |
költőkre, fákra, repülőkre? |
Alma és asszony karnyújtásnyira. |
a jövő folyik át ereinken, |
bor a csapon, nedvesít, nem tüzel. |
mielőtt megfagy a szememben. |
|
Közeledem
A terített asztal kihívását |
elfogadni, de nem lakni jól. |
Szerinted ez a titka. (Minek is?) |
Talán a befejezetlen szerelemnek? |
Talán a teknősbékahús jó ízének? |
Szívom a negyvenedik cigarettát, |
közeledem mozdulatod bizsergő |
a hideg urnát mégis letakartad. |
|
Csak a széléig
megfordulhatsz százszor a nyújtón |
denevérként hajukba csíphetsz |
csak a széléig csak mellette |
ez villog az egyenletekben |
ebben nyugszik a nyújtó vége |
a csönd forrása itt fakad |
vérszegény hajszálgyökerek |
névjegyes bolygót ütögetnek |
el a széléig el mellette. |
|
Mindig a másik
Fojtjátok kátrányos tüdőbe |
vasalt nadrágban én is veletek |
mert minden halál behegedett |
langyos huzat jár lábujjhegyen |
vedlett keresztek redőiben |
nincs mit hát azt is megszokásból |
szétdarabolt sámánpalástból |
de hol a sámán? ami látszik |
kövezett út fölfordulásig |
tüskék menetoszlopa fölött |
paplan képében ring a zöld |
a halálra táncoltatott leány |
mindig a másik műsorban hiány |
írjuk? rendezzük? játsszuk a filmet? |
vagy nyalunk csak egy törött tükörnek? |
|
Csokonai
Csak meghajolva? kopogtatva? |
lüktetve az utakban mint a vér? |
csak a behunyt szem semmi ágán?
|
fejjel az Isten füvei között |
garabonciás hírbe keveredve? |
szaftos névnapok igriceként? |
álszent cirkuszok pántlikájaként? |
lábbal mindig a kilövőpályán |
csökött győztesek ünnepeit? |
ötven vagy száz forintokért |
jázminlugas-járvány idején? |
kisiklatott hajnal idején? |
mígnem a törzs szétroppan elröpül |
keringeni egy ország körül? |
megidézzék az érthetetlen |
|
Még házat épít, bíbelődik |
s ebéd után, mikor alusznak, |
|
|
És újra feltalálja
tüskéket állít, felettük kinéz, |
mert mindent visszamondanak, |
|
repülőt zúgat, fegyveres vitézt, |
|
fölszónokol nagy emelvény alól, |
|
a váza-mámort, a hívott halált, |
a friss víz csöndjén beködlő |
|
|
Most kellene
ernyője gombján szívem lüktet. |
|
és mindörökre itt maradni. |
|
harang nyelvével megkongatni, |
hogy megvagyunk még, jöjjenek, |
|
ernyője gombján szívem lüktet. |
|
|
Mint az anyag
elfogyasztott krumplis pogácsa. |
|
Mert szembenézni nincs erő. |
Csak idő van, csak zabálás van. |
Élvezkedünk, mint az anyag |
a soros bolygó ágyékában. |
|
|
Föl a hithez
az esővel kopogtatott igazolás, |
véres karamboljai, árulásai, |
megint a csizmákba parancsolt |
iránytűi a képzelet léggömbje felé, |
föl, föl ebből a talpig érő |
hogy alatta, mögötte, belül, |
megint a szombat esti fények |
diktatúráját vágyó tüntetések, |
hogy az utolsó vonattal valaki |
odafeküdni az asszonyok mellé, |
megint elszámolatlan forradalmaim |
bizsergése a krizantém alól, |
a másik síkból föltüremlő |
merőlegesek piros tárcsái: megállj! |
megint a lecsavart múzeumi |
megint jogom van, hogy hálás legyek |
mindenért, amiről nincs igazolás, |
csak a jó közérzet emléke, |
|
Nők, prágai nők
Ti, szőke, hosszú combú nők, |
megjöttetek ma is, befeszültök |
július merev hídjai közé, |
s robban a méla napraforgó, |
vak sörétjei fölsebeznek, |
menni kell, tenyeremben piros |
ártatlan falum százszorszépein, |
aggályokon, ostoba kerítéseken, |
Hát ki vagyok én, mi vagyok? |
láncaimmal, tört bulláimmal, |
zörgő kígyóbőrömmel, -bűvölőmmel, |
hátamon a csöpp lepkeszárnnyal, |
Husz János fehér galambjáért, |
Kossuth szűz-üres hálójáért, |
partra igézni legalább magamban |
kívánságot készséggel teljesítőt? |
csípőtök tenger-ringásában? |
Ott villog Prága halpikkelyes |
a templomok bójái között? |
Ott a boronás parasztház udvarán |
összekoccintott poharakban? |
Hát ki vagyok én, mi vagyok? |
ti, szőke, hosszú combú nők, |
hogy szemetekbe költöztem be |
átlátszó szárnyaimmal, s lerogyhatok, |
ti betipegtek meztelenül, |
júliusi hóban, elsötétített |
hordalékokon keresztül is, |
és a beszakadt történelem fölött |
ti ringattok át Európába? |
|
Őrültek a dagályban
Őrültek a dagályban, visszabeszélni |
csak a part tud, s mi pózainkkal |
fölsebeztük a tenger talpát, |
akkora éjszakát azóta se, |
olyan sarkantyús azóta se, |
fejem a behemót ácsolaton, |
az éj szaka janicsárkardján |
Várnától az Alföldig mered, |
arcod a szikkadt hazai kenyér |
kővé válik, befeszül hullámfogónak, |
hátán a pöttyös katicabogár |
elázott lelkünk, morajlik, |
mintha pálinka-ködben, lakodalomban, |
hogy velünk hál a menyasszony, velünk hál! |
mi csusszantjuk föl selyemingét, |
ha más vette el, akkor is! |
ha beledöglünk, akkor is! |
mert mi vagyunk a legkisebb fiú, |
és üres a tarisznyánk, és hiszünk |
útikönyvünkben: a mesében, |
akkora éjszakát azóta se, |
olyan sarkantyús azóta se, |
reggelre, mint a becsukott |
zsoltároskönyv, feküdt a tenger, |
s azt hitték, bolondozunk, |
mikor könnyezve ráborultál. |
|
|