Vízszintesen

 

 

 

 

Villanyvilágított fák Jajcéban

Csontváry képére

 
Az ember végül útra kel
és eljut eljut Boszniába
általában alkonyodik
általában már ég a lámpa
a Nagy Fekete Kutya háttal
még eljátszik kicsit a házzal
mögötte még mindent lehet
hát belecsobog a folyóba
szamara farkát megszorítja
ordítsa el megérkezett –
a Kutya mögött sikló népek
megrökönyödve visszanéznek
fölmutatják a csecsemőt
és érzi a víz elfolyik
ez itt a se-nappal-se-éjjel
megnézi a csacsin a nőt
és nem tudja hogy mihez kezdjen
mihez kezdjen a két kezével
se-folyó-se-út félhomályban
ha szólni nincsen ereje
ha meg kellett érkeznie
ha se csónak se gyereke
csak ez a lány itt a csacsin
aki majd utánuk úszik
ha már eleget tündökölt
villanyfényben között mögött
mikor minden valószínűtlen
még innen de már odaát
és semmi sincs az útikönyvben
arról hogy Jajcéban a fák
hogy fák mögött a Nagy Kutyát
hogy cölöppé kell merevedni
ha elért elért Boszniába.

 

 

 

Vízszintesen

A tetők, mindig a tetők
háromszögei, kőpikkelyei,
csipkézett hátú haltetemei
sodródnak ablakom előtt.
Nem emlékeznek fára, földre,
kemencére, emberi kézre,
üveggé fagyott szemeikben
nézem magam.
Csak az utca gerince rángatódzik
közöttünk, csapkodja szobámat,
ahol egy madár lábnyomát
őrzik a tárgyak,
ahol a zöld, mint falusi búcsú
nyüzsög a napfényes sarokban,
díszhal a magány, faltól-falig
sikamlik akváriumban.
Ki döfte be füstölgő szigonyát?
Ki jár
halott tetőkre haza?
Ki néz fölfelé madarakra,
költőkre, fákra, repülőkre?
Minek?
Itt minden vízszintesen.
Párhuzamosan. Között.
Mintha a mitológiában.
Mintha a kiűzetés előtt.
Alma és asszony karnyújtásnyira.
Kielégül kígyó és Isten.
Senkise lép,
a jövő folyik át ereinken,
bor a csapon, nedvesít, nem tüzel.
Eláraszt tetőt, madarat,
mielőtt megfagy a szememben.

 

 

 

Közeledem

A terített asztal kihívását
elfogadni, de nem lakni jól.
Szerinted ez a titka. (Minek is?)
Talán a befejezetlen szerelemnek?
Talán a teknősbékahús jó ízének?
Nem tudom.
Szívom a negyvenedik cigarettát,
közeledem mozdulatod bizsergő
villanytelepéhez, amivel
a hideg urnát mégis letakartad.

 

 

 

Csak a széléig

A gátakon a csönd zuhog
pörgeti a kerekeket
de csak a villámok rugói
a krétaarcok egyenletei
fehérednek át a sötéten
megfordulhatsz százszor a nyújtón
denevérként hajukba csíphetsz
csak a széléig csak mellette
ez villog az egyenletekben
ebben nyugszik a nyújtó vége
a villámok kis pörsenése
a csönd forrása itt fakad
vérszegény hajszálgyökerek
lüktetnek a gátak alatt
névjegyes bolygót ütögetnek
el a széléig el mellette.

 

 

 

Mindig a másik

Fojtjátok kátrányos tüdőbe
ráültök sündisznó fejére
vasalt nadrágban én is veletek
mert minden halál behegedett
langyos huzat jár lábujjhegyen
vedlett keresztek redőiben
nincs mit hát azt is megszokásból
szétdarabolt sámánpalástból
de hol a sámán? ami látszik
kövezett út fölfordulásig
tüskék menetoszlopa fölött
paplan képében ring a zöld
a halálra táncoltatott leány
mindig a másik műsorban hiány
írjuk? rendezzük? játsszuk a filmet?
vagy nyalunk csak egy törött tükörnek?

 

 

 

Csokonai

Csak meghajolva? kopogtatva?
lüktetve az utakban mint a vér?
csak a behunyt szem semmi ágán?
csak így?
ebben a vállig érő
mestergerendás hazában
fejjel az Isten füvei között
csak így?
mellkast szétvető
hajtóerő szárnyán
garabonciás hírbe keveredve?
szaftos névnapok igriceként?
álszent cirkuszok pántlikájaként?
lábbal mindig a kilövőpályán
vállal a gerenda alatt
marokban a parázzsal
fütyörészve megjátszani
csökött győztesek ünnepeit?
legyező mögül kisütő
mosolyokért pohár borért
ötven vagy száz forintokért
az eposzért?
jázminlugas-járvány idején?
kisiklatott hajnal idején?
Isten vasárnapja idején?
mígnem a törzs szétroppan elröpül
keringeni egy ország körül?
hogy aztán léha névnapok
anekdoták távcsövein
megidézzék az érthetetlen
kánikulai hóesést?
Inkább a halál, a jövő!
Még házat épít, bíbelődik
a művel, elgyomrozott
tüdejét purizálja,
s ebéd után, mikor alusznak,
elszáll.

 

 

 

És újra feltalálja

A rózsa tiltakozik,
tüskéket állít, felettük kinéz,
mert mindent visszamondanak,
mindig befér a kés.
Piros kendője körül
repülőt zúgat, fegyveres vitézt,
ha a nagy olló berepül,
nem adja annyiért.
Jegyzéket illatozik,
fölszónokol nagy emelvény alól,
köröskörül nadrágszárak,
sehol az egy akol.
És újra feltalálja
a váza-mámort, a hívott halált,
a friss víz csöndjén beködlő
eutanáziát.

 

 

 

Most kellene

Ó, nagy medúza-délután!
szeretteim ide lebegnek,
akácfa-karón ring az ég,
ernyője gombján szívem lüktet.
Most kellene a vastag ág
kampójára fölkunkorodni,
elúszni, mint a medúzák,
és mindörökre itt maradni.
Most kellene a végtelent
harang nyelvével megkongatni,
hogy megvagyunk még, jöjjenek,
élni akarunk, ünnepelni.
Ó, nagy medúza-délután!
szeretteim ide lebegnek,
akácfa-karón ring az ég,
ernyője gombján szívem lüktet.

 

 

 

Mint az anyag

Ez a vers is menekülés,
Isten alkalmi tagadása.
A dolgok lényege fölött
elfogyasztott krumplis pogácsa.
Mert szembenézni nincs erő.
Csak idő van, csak zabálás van.
Élvezkedünk, mint az anyag
a soros bolygó ágyékában.

 

 

 

Föl a hithez

Megint a levelek halála,
az esővel kopogtatott igazolás,
ködbe térített nappalok
véres karamboljai, árulásai,
megint a csizmákba parancsolt
virágok: női lábak
iránytűi a képzelet léggömbje felé,
föl, föl ebből a talpig érő
homályból, föl a hithez,
hogy alatta, mögötte, belül,
hogy azon túl még valami
cérnaszál, igen, igen,
megint a szombat esti fények
diktatúráját vágyó tüntetések,
hogy másnap talán,
hogy rend lesz,
hogy az utolsó vonattal valaki
megérkezik, érdemes
odafeküdni az asszonyok mellé,
megint elszámolatlan forradalmaim
bizsergése a krizantém alól,
a másik síkból föltüremlő
merőlegesek piros tárcsái: megállj!
megint a lecsavart múzeumi
petróleumlámpák,
a lecsavart szeretet,
megint jogom van, hogy hálás legyek
mindenért, amiről nincs igazolás,
csak a jó közérzet emléke,
semmi más.

 

 

 

Nők, prágai nők

Ti, szőke, hosszú combú nők,
határsértő cinkosaim
megjöttetek ma is, befeszültök
július merev hídjai közé,
s robban a méla napraforgó,
vak sörétjei fölsebeznek,
menni kell, tenyeremben piros
rózsával, át a múlton,
ártatlan falum százszorszépein,
aggályokon, ostoba kerítéseken,
le a Moldván, Európáig.
Hát ki vagyok én, mi vagyok?
láncaimmal, tört bulláimmal,
zörgő kígyóbőrömmel, -bűvölőmmel,
hátamon a csöpp lepkeszárnnyal,
amely a térképen hazám,
hogy hidatokról indulok
Husz János fehér galambjáért,
Kossuth szűz-üres hálójáért,
partra igézni legalább magamban
az aranyhalat, a három
kívánságot készséggel teljesítőt?
Ott úszik
csípőtök tenger-ringásában?
Ott villog Prága halpikkelyes
utcáin? Ott ragyog
a templomok bójái között?
Ott a boronás parasztház udvarán
összekoccintott poharakban?
Hát ki vagyok én, mi vagyok?
ti, szőke, hosszú combú nők,
hogy szemetekbe költöztem be
átlátszó szárnyaimmal, s lerogyhatok,
ti betipegtek meztelenül,
júliusi hóban, elsötétített
hordalékokon keresztül is,
és a beszakadt történelem fölött
ti ringattok át Európába?

 

 

 

Őrültek a dagályban

Őrültek a dagályban, visszabeszélni
csak a part tud, s mi pózainkkal
fölsebeztük a tenger talpát,
akkora éjszakát azóta se,
olyan sarkantyús azóta se,
fejem a behemót ácsolaton,
az éj szaka janicsárkardján
Várnától az Alföldig mered,
arcod a szikkadt hazai kenyér
kővé válik, befeszül hullámfogónak,
s morajlik a történelem,
hátán a pöttyös katicabogár
elázott lelkünk, morajlik,
s mi ketten ordítozunk,
mintha pálinka-ködben, lakodalomban,
hogy velünk hál a menyasszony, velünk hál!
mi csusszantjuk föl selyemingét,
ha más vette el, akkor is!
ha beledöglünk, akkor is!
mert mi vagyunk a legkisebb fiú,
és üres a tarisznyánk, és hiszünk
útikönyvünkben: a mesében,
ó őrület,
akkora éjszakát azóta se,
olyan sarkantyús azóta se,
reggelre, mint a becsukott
zsoltároskönyv, feküdt a tenger,
s azt hitték, bolondozunk,
mikor könnyezve ráborultál.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]