Villanyvilágított fák Jajcéban
Csontváry képére
a Nagy Fekete Kutya háttal |
még eljátszik kicsit a házzal |
mögötte még mindent lehet |
szamara farkát megszorítja |
a Kutya mögött sikló népek |
megrökönyödve visszanéznek |
ez itt a se-nappal-se-éjjel |
és nem tudja hogy mihez kezdjen |
mihez kezdjen a két kezével |
se-folyó-se-út félhomályban |
csak ez a lány itt a csacsin |
villanyfényben között mögött |
mikor minden valószínűtlen |
és semmi sincs az útikönyvben |
arról hogy Jajcéban a fák |
hogy fák mögött a Nagy Kutyát |
hogy cölöppé kell merevedni |
ha elért elért Boszniába. |
|
Vízszintesen
háromszögei, kőpikkelyei, |
csipkézett hátú haltetemei |
Nem emlékeznek fára, földre, |
üveggé fagyott szemeikben |
Csak az utca gerince rángatódzik |
közöttünk, csapkodja szobámat, |
ahol a zöld, mint falusi búcsú |
nyüzsög a napfényes sarokban, |
díszhal a magány, faltól-falig |
Ki döfte be füstölgő szigonyát? |
Ki néz fölfelé madarakra, |
költőkre, fákra, repülőkre? |
Alma és asszony karnyújtásnyira. |
a jövő folyik át ereinken, |
bor a csapon, nedvesít, nem tüzel. |
mielőtt megfagy a szememben. |
|
Közeledem
A terített asztal kihívását |
elfogadni, de nem lakni jól. |
Szerinted ez a titka. (Minek is?) |
Talán a befejezetlen szerelemnek? |
Talán a teknősbékahús jó ízének? |
Szívom a negyvenedik cigarettát, |
közeledem mozdulatod bizsergő |
a hideg urnát mégis letakartad. |
|
Csak a széléig
megfordulhatsz százszor a nyújtón |
denevérként hajukba csíphetsz |
csak a széléig csak mellette |
ez villog az egyenletekben |
ebben nyugszik a nyújtó vége |
a csönd forrása itt fakad |
vérszegény hajszálgyökerek |
névjegyes bolygót ütögetnek |
el a széléig el mellette. |
|
Mindig a másik
Fojtjátok kátrányos tüdőbe |
vasalt nadrágban én is veletek |
mert minden halál behegedett |
langyos huzat jár lábujjhegyen |
vedlett keresztek redőiben |
nincs mit hát azt is megszokásból |
szétdarabolt sámánpalástból |
de hol a sámán? ami látszik |
kövezett út fölfordulásig |
tüskék menetoszlopa fölött |
paplan képében ring a zöld |
a halálra táncoltatott leány |
mindig a másik műsorban hiány |
írjuk? rendezzük? játsszuk a filmet? |
vagy nyalunk csak egy törött tükörnek? |
|
Csokonai
Csak meghajolva? kopogtatva? |
lüktetve az utakban mint a vér? |
csak a behunyt szem semmi ágán?
|
fejjel az Isten füvei között |
garabonciás hírbe keveredve? |
szaftos névnapok igriceként? |
álszent cirkuszok pántlikájaként? |
lábbal mindig a kilövőpályán |
csökött győztesek ünnepeit? |
ötven vagy száz forintokért |
jázminlugas-járvány idején? |
kisiklatott hajnal idején? |
mígnem a törzs szétroppan elröpül |
keringeni egy ország körül? |
megidézzék az érthetetlen |
|
Még házat épít, bíbelődik |
s ebéd után, mikor alusznak, |
|
|
És újra feltalálja
tüskéket állít, felettük kinéz, |
mert mindent visszamondanak, |
|
repülőt zúgat, fegyveres vitézt, |
|
fölszónokol nagy emelvény alól, |
|
a váza-mámort, a hívott halált, |
a friss víz csöndjén beködlő |
|
|
Most kellene
ernyője gombján szívem lüktet. |
|
és mindörökre itt maradni. |
|
harang nyelvével megkongatni, |
hogy megvagyunk még, jöjjenek, |
|
ernyője gombján szívem lüktet. |
|
|
Mint az anyag
elfogyasztott krumplis pogácsa. |
|
Mert szembenézni nincs erő. |
Csak idő van, csak zabálás van. |
Élvezkedünk, mint az anyag |
a soros bolygó ágyékában. |
|
|
Föl a hithez
az esővel kopogtatott igazolás, |
véres karamboljai, árulásai, |
megint a csizmákba parancsolt |
iránytűi a képzelet léggömbje felé, |
föl, föl ebből a talpig érő |
hogy alatta, mögötte, belül, |
megint a szombat esti fények |
diktatúráját vágyó tüntetések, |
hogy az utolsó vonattal valaki |
odafeküdni az asszonyok mellé, |
megint elszámolatlan forradalmaim |
bizsergése a krizantém alól, |
a másik síkból föltüremlő |
merőlegesek piros tárcsái: megállj! |
megint a lecsavart múzeumi |
megint jogom van, hogy hálás legyek |
mindenért, amiről nincs igazolás, |
csak a jó közérzet emléke, |
|
Nők, prágai nők
Ti, szőke, hosszú combú nők, |
megjöttetek ma is, befeszültök |
július merev hídjai közé, |
s robban a méla napraforgó, |
vak sörétjei fölsebeznek, |
menni kell, tenyeremben piros |
ártatlan falum százszorszépein, |
aggályokon, ostoba kerítéseken, |
Hát ki vagyok én, mi vagyok? |
láncaimmal, tört bulláimmal, |
zörgő kígyóbőrömmel, -bűvölőmmel, |
hátamon a csöpp lepkeszárnnyal, |
Husz János fehér galambjáért, |
Kossuth szűz-üres hálójáért, |
partra igézni legalább magamban |
kívánságot készséggel teljesítőt? |
csípőtök tenger-ringásában? |
Ott villog Prága halpikkelyes |
a templomok bójái között? |
Ott a boronás parasztház udvarán |
összekoccintott poharakban? |
Hát ki vagyok én, mi vagyok? |
ti, szőke, hosszú combú nők, |
hogy szemetekbe költöztem be |
átlátszó szárnyaimmal, s lerogyhatok, |
ti betipegtek meztelenül, |
júliusi hóban, elsötétített |
hordalékokon keresztül is, |
és a beszakadt történelem fölött |
ti ringattok át Európába? |
|
Őrültek a dagályban
Őrültek a dagályban, visszabeszélni |
csak a part tud, s mi pózainkkal |
fölsebeztük a tenger talpát, |
akkora éjszakát azóta se, |
olyan sarkantyús azóta se, |
fejem a behemót ácsolaton, |
az éj szaka janicsárkardján |
Várnától az Alföldig mered, |
arcod a szikkadt hazai kenyér |
kővé válik, befeszül hullámfogónak, |
hátán a pöttyös katicabogár |
elázott lelkünk, morajlik, |
mintha pálinka-ködben, lakodalomban, |
hogy velünk hál a menyasszony, velünk hál! |
mi csusszantjuk föl selyemingét, |
ha más vette el, akkor is! |
ha beledöglünk, akkor is! |
mert mi vagyunk a legkisebb fiú, |
és üres a tarisznyánk, és hiszünk |
útikönyvünkben: a mesében, |
akkora éjszakát azóta se, |
olyan sarkantyús azóta se, |
reggelre, mint a becsukott |
zsoltároskönyv, feküdt a tenger, |
s azt hitték, bolondozunk, |
mikor könnyezve ráborultál. |
|
Anyámmal járja
rétesek kocsonyák krumplik |
szerves és szervetlen ropja |
nem kérdi cirkusz vagy ország |
földgömb vagy tejút csak sorsom |
de otthon de otthon de otthon. |
|
Zöld pajzs alatt
Búzatáblát érintő délután |
és mint a lőtt nyíl vízszintese |
megkoppantja a szomszéd erdőt |
négy óra van május toronyiránt |
fölém húzom pajzsként a zöldet |
mondják itt szültek itt temettek |
jó legelő csak hasznosaknak! |
olvad a csontok kormozott hava |
hajt nyelvet zöld kerekeket |
őzek szemébe csapódó ágat |
hajtja a mese nélküli mesét |
Prokrusztész újabb szerkezetét |
ellenem? értem? itt vagyok |
állok felettük zöld pajzs alatt |
számolom a nyíl-koppanásokat |
mondom magamban mint imát |
őseim tatárt törököt itt. |
|
Mit tudnak ők?
Mindig, mindig csak ünneplőben, |
haptákban, hetykén, ijedten, |
képíró úr kedvére, kiveszőben, |
a hit kihulló tolla mentén |
halandó házi bálványokhoz, |
hogy legalább ne önkezükkel, |
hogy még a holnapi napig, |
mintha az utolsó tehén szemében |
de ott halálig tisztességben, |
hát kifordítva, kimerevítve, |
arról, hogy Isten szabadságon, |
addig terjedhet a mennyország, |
hogy ez is az, e lepkegyűjtemény, |
hogy önmaguk istentiszteletét |
tornyok maradék holdudvarán? |
Mit tudnak ők, maguk is benne |
arról, hogy mögötte mi volt? |
|
Talpig fehérben
Imádkoznak a szerencsétlenek |
igéznek kis Jézust kicsi pénzt |
maradék tyúkot csöpp vetést |
kéve zsuppot rozoga ágyba |
jólelkű hivatalnokot a tanácsba |
és azon túl is békességet |
nekem szerencsét egészséget |
mintha nem életre-halálra |
menne a játék boldogságra |
menne a marék bölcsességre |
hogy amíg mondják nincsen vége |
hogy addig nem fáj béke van |
addig mint testté vált ige |
s nézzük egymást talpig fehérben |
hóemberkék a napsütésben. |
|
Még te sem
csak a növény, a megbolondított, |
magánszorgalmú búzatábla, |
csak a legendák félhülye szentjei, |
csak az öntudatlanság határán, |
csak a mindenség nyugtalan ritmusára |
|
Hanyatt-falum
Szaporodnak az öregasszonyok, |
mint pisztoly csöve halántékomon, |
mint a kipusztult állatok. |
Anyám elküldte teste darabját |
mozdulatából kiáll a penge, |
élén: elárult gyerekkorom. |
|
A lépcsőig úszom
Lenyom a hó nélküli tél, ködben, |
visszahajlított idő-ív alatt |
a lépcsőig úszom, egy gyerek |
viszek neki téliszalámit, narancsot, |
meleg sugarat, jó hírt: meghalt |
a lekváros kenyér, zsíros kenyér, |
ne álljon ott, nyakig a félelemben |
nem hibázhatja el, hasonulni |
semmivel sem különb, az akol |
lehet a hangosan mekegőké, a világ |
nyakkendőt, apja cipője helyett |
divatos félcipőt, mehessen el |
egyszer az iskolabálba, legyen mire |
felkötnie a magányt, viszek neki |
zsebpénzt, legyen legény az alsoki |
kocsmában, tudja meg: van keze, lába, |
van ágyéka, van feje neki is, |
nem silányabb a másokénál, |
ne higgye azt, hogy – mert kivált – |
elúszhat a törvény fölött. |
|
Niklán
Előbb a tenger s hogy rajta vagyunk, |
aztán az ég beesett szeme alja: |
a part, valahol emlékeinkben, |
aztán az utolsó palackposta |
aztán a mindent kihajigálni |
tébolya, mert part kell, odaértünk, |
belógó hurkolt hajókötelek, |
aztán a csupasz árbocrúd iránya, |
aztán: minden út Niklára vezet. |
|
De úr Niklán Berzsenyi Dániel, |
s lesz szolga a sors, hogy beleremeg |
a tenger, sajog Magyarország, |
földübörögnek csillagrendszerek, |
ha Dániel úr, ujjai között |
megpörget egy diófalevelet, |
nincs alku, nincs haszontalan öröm, |
csak az van, ami végleg elveszett |
csak teremtő szép, lélek s szabad nép,
|
versbe nyügözött nincs-harmónia, |
az ujjak körül keringő világ. |
|
Uram, levonom fehér vitorlám
|
jöttem, e-földi tunguz-ivadék, |
kapaszkodom fekete szárnyaidba, |
dobbants, hasadjon ketté a sötét, |
csúszkáljanak a simák víz színén, |
Niklán a mérték mélység-magasság, |
emelkedik puszta virány fokáról, |
kínból, kő alól a másik ország, |
zászlóján írás: a nagy népeket
|
nem tenger, nem egyéb helyhezet, de |
ész, tiszta erkölcs, virtus alkotá.
|
|
|
Röpül egy király
Nagy Lászlónak
Mottó: Több is veszett Mohácsnál |
Hol veszett több? Hol? A fakír |
dárdákkal kivert priccsen mosolyog. |
A harakiri magánügy, az istenek |
nem válogatnak, keresztjük kereszt. |
Szélben a falevél madár lesz, |
de csak a földig száll, halott. |
Fű a ló patája alatt márvány, |
fölfoszforeszkál éjszakánként. |
Hol veszett több? Az elmulasztott |
számtanórákon? A seggnyaló |
ellenségeink mosolyognak? |
Az álarcos udvari bálokon, |
a mézpörgetés tingli-tanglijában? |
Hol veszett több, nemzetes uraim? |
A romantika csipkés bugyiban |
sétafikál, riszál. No de feleségnek? |
Címernek a tömegsír oszlopán? |
vásott kappanokból csipognak? |
Sors vagy butaság egyre megy. |
A köpülő asszony: a csoda |
nem az anyánk. Hát hol veszett több? |
A mentséggé gyűrt ütközetben, |
vagy a könnyező oltárok fölött |
összehajló kápolnavirágban, amelyik |
márványkőből is kiviolázik? |
|
Szememben röpül egy király, |
szárnya falevél, szívén dárda, |
teste kardvágta vörös kereszt, |
de röpül, röpül, nem magyarázza. |
|
|
Madárláb-könnyű ember
Madárláb-könnyű ember lépdel |
történelmemben, lecsapolatlan |
kezében Veronika-kendő, arcom nyoma |
holdvilágnál is fölismerhető. |
Asszony vagy férfi? Anyám? Apám? |
Ifjúságuk behúzott szárnyú, |
mégis röpülő mégis-angyala |
gyerekkorom vártemplomából? |
Szememet kantár ellenzője |
gyertyával hazavezet, megtörli |
Félelmem fehér lepedőiből |
nászágyat rögtönöz, áruló barát |
agancsáról leszed, nyavalyák |
lázában tiszta forrásvizet, |
piros almát, kedvemre hazát, |
ő hoz győzelmes nyírfaágat |
a halál lyukas palánkja elé. |
Mágneses pólust kibillentő |
asszonnyal vigasztal, önzésem ellen |
indiántollal, csatabárddal |
és befejezi ezt a verset. |
|
Levél egy pályatárshoz
Akár szomszédok is lehetnénk |
Szőkedencsen, nagyanyám falujában, |
innen a tőzeges legelőkön, |
onnan az ö-ző nyelvjáráson, |
a templom és a posta mellett, |
s nagyon közel a harangszóhoz, |
hogy legyen miről beszélgetnünk, |
ha sehonnan sem jön levél. |
vagy a kerten át diskurálnánk, |
én jobbára csak hallgatnálak, |
mint harminc éve nagyapámat, |
tüzet adnék és búcsúzáskor |
elkérném a jobbik kapádat. |
Vagy együtt mennénk a Berekbe |
tőzeget szedni, kendert nyűni, |
én vállamon a szerszámokkal |
s mielőtt tiéd visszaadnám, |
összekoccintanám enyémmel, |
hadd hallják meg, hogy veled jöttem, |
hogy nekem is van véleményem. |
De azután is rád figyelnék, |
mert tudom, hogy estére kelve |
a te kender-kupacaid dicsérnék |
szó közben az én kenderemre. |
Kalapod szélét égre bökve |
indulnál meg az alkonyatban, |
mennénk harangszó irányában, |
legutoljára, mint a pásztor, |
békák fölött, szó nélkül, hosszan. |
Mert ez lenne az én időm, |
a Berek patanyomaival kivert, |
kiterített nagy esti lélek, |
onnan az inak feszes íján, |
innen a lőtt szárnyú beszéden, |
|
Csak egyszer
egyszer csak egyszer legalább |
|
ha nem virrad ha letaszít |
|
Díszszemlére kész testetek |
|
Fületek dzsungel-mélyiből |
|
egyszer két szélütés között |
|
partján egyszer a reggeli |
|
Szemetekben az egyszeregy |
egyszer csak egyszer legalább |
|
|
Hátsó udvar
Csipeget itt, csipeget ott |
szagos mügét, zöld maszlagot, |
begyét kavics, gyöngyszem, kukac, |
viszi körbe, mintha dobot, |
finnyás tyúkok, pipik-pupák |
bámulják, mint a nagy bikát, |
s ha ő bika, üszők, tinók, |
barmok lesznek a hallgatók, |
kit-hogy kínoz begy-csikarás, |
kit-hogy dagaszt szagos kupac, |
müge, maszlag, kavics, kukac, |
|
s már öklelnek, már vonulnak, |
|
|
Kezdődik a mese
öt érzék fél szárnya: kezem |
akár a tegnapi bombázások, |
akár a kitöltött lottócédula |
út menti emlékmű, ki-kigyullad, |
magába zár egy korszakot. |
Föltérdepel egy cigarettavég, |
papucsban nyakkendős szavak, |
|
Azt mondja
Azt mondja, hogy a jellegtelen versek |
ideje jött el, nyár van, mint a macskák |
játszadoznak a költők, odatartják |
pár fityingért a lüktető tekercset. |
|
Tisztelet, persze, néhány kivételnek, |
akik követik háztetők parancsát, |
ha phallosukat… azaz, ha akarják, |
a nagyfenekű nappal ölelkeznek. |
|
Hanyattfekszik, lábujjal fölizgatja |
a rekettye, kecskerágitó, bodza, |
az útszéli kis bárcás bokrokat, |
|
kéjelegne, de hasára szúnyog száll, |
odacsap s megvan, meg a tragikus szál, |
mitől verse majd, elöl, földagad. |
|
|
Ne törjétek szét
Végképp tudom már, ő se lesz |
ötven év múlva, csak gyökér, |
gerincében egy nyilallás, |
zord pápasága könnyű szél, |
egyik szeméből macska lesz, |
másik szeméből konyhakés, |
mint negyedik parancsolat, |
csak egy műhold árnyéka lesz, |
szobra tövében két kamasz |
öleli majd, mit egykor ő, |
tetszhalott hangyák sírjai, |
könyvek nem őrzik szellemét, |
mert mint a huzatos szobán, |
csak átfújt rajt a tudomány, |
tekintélye tán tócsa lesz, |
s ha láttok árva porszemet, |
ne törjétek szét, szíve az. |
|
Ha egyszer
Ha egyszer (végül?) bebizonyosodna, |
hogy ezen a szeparált szemétdombon |
tojások fiasodtak, vagy néhány tanú |
(akárha hamis) eskü alatt |
állítaná, hogy azt a tyúkot |
látta erre sétafikálni, micsoda |
kapirgálás, szárnycsapkodás (viadal?) |
káricálás, kukorék, ganéeső, |
búcsújárás, búboltatás lehetne itt, |
apparátus vonulhatna föl ahelyett |
(ahelyett az egy helyett), aki |
|
Nem értette
Mikor a zsákot is kirázta, |
a hegytetőn már szétterült a hold. |
A torony árnyéka, mint az abroncs, |
őszinte bokrok, okos állatok, |
őrködők, alvók, élvezkedők, |
belül minden, és minden végleges. |
Állt az üres zsák és a hold előtt, |
s nem értette, hogy hol vétette el, |
hogy senkinek sem hiányzik, amit… |
Nézte saját árnyékát, emlékeit, |
levetett göncét, vasalt városát, |
és mint előbb a zsákot, hozzáfogott |
|
Acél vonít
Várkonyi Nándor koszorújára
Bot acélból, hát leszúródtál |
vatta-időben, vatta-pusztán. |
Megfeszültél, hogy el ne fújja |
legyen lobogó, legyen boglya |
kék eget metsző hegyoldalban |
fehérebb, mint a papiros. |
S repítetted, mert virágoztál, |
Fönnakadtak mind, gyűrűződtek, |
oszlopaid közt tollászkodtak, |
beszédülve a fészekmélybe |
eszméltek föl, acél, acél. |
De te csak néztél, mosolyogtál, |
Te voltál? Nem te? Száll a boglya, |
Beethoven kísér. Csönd. Acél |
vonít a fehér éjszakában. |
|
Triptichon
A hatvanéves Csorba Győzőnek
A szonett ezüst szelencéje illik |
metszett arcához, szabályhoz szabály. |
Illik? Sorvégen kinéz, föl-le jár, |
mint nyári vödör oldalán a friss víz. |
|
Kívül marad, ha belekényszerítik, |
s belül, ha a szem kívül rátalál, |
mégis egy-tömb, mint élet és halál, |
s jobbik részével e szavakban sincs itt. |
|
Keresi csak ízét-titkát a száj, |
ha vályúhoz tereli a szabály, |
és kotyvalék kortyai keserítik. |
|
Köszöntse fű, fény, vízszag, muskotály, |
a kerge élők mind, akik megértik, |
hogy ha amott van, akkor most miért itt. |
|
|
Kimondatlanul de tudhatóan |
az éhes testét sajgó testét |
a testben vergődő madárét |
|
Velük velük még ide kötve |
s mi van rajtuk kívül mi szó? |
a ragasztó? a légűr? a csomó? |
|
s arról kinek? a madaraknak? |
mentségül a többi bolondnak? |
|
Inkább a szem a fül az orr |
a nyelv a bőr a bőr bukását |
mundérban szárnnyal ő is ő is |
négymilliárd egy koccanását. |
|
|
|
„Csupán a vadszőlő pirosló |
Csorba Győző
|
Igen, a vadszőlő, a sereg, |
az elporzó zöld után vonuló |
magányos hadosztály vörös zászlói, igen, |
Prométheusz irodájában lepecsételt |
útlevelek!… alattuk, velük talán |
igazolható, hogy miféle ügyben, |
hogy mindvégig, hogy honnan, hová, |
velük talán még befelé is |
a halott, idegen határban… |
alattuk, velük nem reménytelen |
a tiszta hazatérés, van okunk |
értelmes ábraként csusszanni ki |
a hintázó zöld győzelmeihez, hiszen |
ránk tekintve tudják csak, mi volt itt, |
|
|
|
Cipőmből a tenger
két önjelölt szent ballonkabátban |
ott pusztult el a múlt idő |
nehezéknek láncolva glóriánkra |
|
Cipőmből a tenger visszabeszél |
én vagyok te vagy mi vagyunk |
Európa közepén holdvilágban |
nyálkás ernyőben ballonkabátban. |
|
|
Ez a nap
kábítószer-mosoly késen és késelésen |
ejtőernyős golyók suhognak |
szemben meredek öngyilkosokkal |
|
Honnan fordult ki ez a nap? |
melyik tejúti szalmaszálból? |
melyik fölpúpozott kosárból? |
emlékezetem miféle görög lugasából |
kukoricacsövek ideges ropogása |
aszaltalma-föld ráncai közé? |
|
Hisz folytonosan gyanús vagyok |
minden hír rám szól igazoltat |
beidéz fajom szerelmem hazám |
rám parancsol kegyetlen gyöngeség |
hogy mint a dió páncélsisakja |
feszüljek vagy összeroppanjak. |
|
Holott a lankák délutánja |
a se itt se ott lesiklópálya |
a kiküldetés negyvenen túlra |
mintha elájult lódarázsba |
szólhatna nagyobb bizalomról |
érkezhetne ebből a napból |
|
|
Könyörgés méltó keresztért
Kondor Béla: Pléh Krisztus című képére
Atyám nem férek a keresztre |
csak útban feléd összeesve |
csak repüléshez rugaszkodván |
vállamhoz szegve törött orcám |
csak hajlott térddel ájulóban |
ha már nem vagyok aki voltam. |
Atyám ne vígy a kísértésbe |
miért hagytál el mondd mi végre |
felkészültem kínra halálra |
vagyok országod hű királya |
mért növesztettél ekkorára |
ács fiát ácsok csúfságára? |
Tudom könnyebb volt fölcipelnem |
de ne dolgoztass magad ellen |
én keringek már minden fában |
hadd nyújtsam ki bennük a lábam |
nőjön nagyra ki vállal téged |
küldj rá erősebb ellenséget. |
Engem a hiány égbe röptet |
ők a nagy szárnnyal söprögetnek |
méricskélik szégyenem hosszát |
Pilátushoz mérik az embert |
jaj Atyám adj méltó keresztet! |
|
Petőfi
Mert virág nőtt ujja hegyén, |
vázába nem állítható. A kör |
szétrobban, ha ő a centrum. |
Tört abroncsok kunhalmát lelöki, |
ünnep képletéből faköpönyeges |
lélegzetemhez szeretőimet, |
legyek különb, legyek magam. |
Nem a szobor. Nézz a tükörbe! |
a világ fölé görbülő gerinc, |
az ingázás a múzeumlépcső |
nem a példa! csak mi beépült |
belőle, hogy már neve sincs, |
a fűszál, ahonnét naponta |
az örökös most vagy soha,
|
a tükör, ha belenézhetsz, |
nyitott tenyérrel ünnepelni? |
|
Uram
a becsúsztatott tiszta lap: |
És fenn a lassú, nagy madár. |
És a vásznon az uborkafa, |
most az egyszeregy pengéi közt. |
a részletek méltóságát tanulják. |
Nem vitaminpótló lóversenyek, |
könyvből merített ihletek, |
uborkafa árnyékos páholya. |
Fénykéve-fal töve a sivatagban, |
homok a hányás tejútrendszerén, |
körben a csend, elől a tiszta lap, |
|
Rémeim terhét
Téltemető, télike, sárga, |
tavasz kisujja, hegyet púpozó |
dédapám horpadt kalapjára, |
el-elfelejtett visszajelzés |
az űrbe küldött dadogásra, |
|
A sárgán innen sehol lábnyom, |
valakinek úgy jó, ha félek, |
valaki folyton beidézget, |
de szobájában nem találom, |
megfordulok, oson utánam, |
elém rakja, mit eldobáltam, |
|
Téltemető, télike, sárga, |
|
|
Ugyanaz
a nagy árverés nem neked szólt, |
a félelem tűzijátéka mögött |
begyulladt önbizalmak füstölögnek. |
|
Nem lett egyszerűbb semmi sem, |
a pókhálót vastüskék tartják, |
minden karcolás közelebb, |
minden bokorban Magyarország, |
akik a műsort végig ülik, |
két sóhaj között kiszámítják. |
|
Tiszta szárnyak a hó alatt, |
megnyúlt fák és megnyúlt idő, |
leng kétes érdemrendeken – |
|
Összecsuklottak a csodák, |
el a láncra vert kilométerek |
szemenkénti megkísértése, |
nyárfa csúcsán a pontos idő, |
|
Kél a zöld beszéd reggele, |
a hegyoldalak erdőt szólnak, |
erdő az erdő, zöld a zöld, |
fű csillagában kél a holnap, |
zöld öregek pillája mögül |
könyörtelen atomok szónokolnak. |
|
csavarszárnya fejed fölött, |
ha mondod, ez a te szavad, |
|
|
A megváltó zene
Furulyád néma világűrében, |
ahol most lyuk van, volt az éden. |
Végleg elveszett, mért tagadnád, |
zsebedben barna almacsutkák. |
Zeneszó helyett vízszintesen |
siklott az űrben minden isten, |
vasárnap volt, vasárnap délután. |
Árnyék villámlott át a furulyán, |
kivágódott egy ablak, így esett, |
mindig így esett, függőlegesek |
kései nyomán bezuhant a fény, |
és megvakultál, és nem volt remény, |
de akkor, mint az élet szelleme |
kiszökött, szólt a megváltó zene. |
|
Mese
És akkor beléptél szemembe, |
köpenyben, ahogy ott feküdtél. |
Jöttél magas kőfal tövében, |
jöttél parton, jöttél hegy élen. |
Megszűnt az évszak, talán a Sirius |
csillagképében mozdult valami, |
mélyén egy hajszálrepedés. |
Más időben, más viszonylatok |
valószínűtlen törvénye szerint |
vonult veled az univerzum |
Vonal, pont, körré rendeződött, |
köldökzsinórral nyaka körül |
lógott fölöttünk a világ. |
kényszerítve, hogy odanézzek |
és megszólalt az asztal, ajtó, |
kávéspohár, könyv, szemüveg, |
süket, süket, süket úr, zúgták |
Hol voltál, hol nem voltál, |
|
Aztán
Nem ejtettük ki a nevét, nehogy |
elrebbenjen, azaz: eszünkbe se jutott, |
hogy szóba is szorítható, |
hogy elrebbenhet, ha dió- |
héjként nem fogja össze szó, |
és elrebben, ha megnevezzük. |
Ült a jobbomon, ült a balodon, |
járt a balodon, járt a jobbomon, |
de mindig háttal, mint Júdás. |
Aztán átzuhant két szó között |
|
Profán vallomás
Mégiscsak otthon oszlopaidban, |
ajtó nélküli templomodban, |
fölemelt fejjel, mint a gyermek, |
mint az Istennel játszó szentek, |
akik festve az oltárképet |
gyakorta a tükörbe néztek, |
s elmentek bár, de ott maradtak, |
s ha visszatérnek, mosolyognak, – |
az Úr csak nézi, nézi őket, |
mily nagyszerűen sikerültek. |
|
Mindörökre
Beesett szemem világ gödre |
feltöltve fénnyel mindörökre. |
|
Egy fényképre
Tetten érni a folyamatot, |
mikor színén a lényeg átsajog, |
látni, láttatni, hogy élet, halál |
egy pillanat szarvhegyén dől vagy áll, |
hogy a világ teljesebb, mint amit |
szemünk jelez, képzeletünk vetít, |
kívülről, mégis benne! emberi |
korlátainkat szétfeszíteni – |
ragyogja, ami ki sem mondható, |
árnyék és fény keresztjén a való. |
|
Levél T-nek
Tervet évezredekre! de a munkát |
úgy végezni, mint halálraítéltek, |
akik még (vagy már) várják a kegyelmet, |
és jogukat (hitüket?) bizonyítják. |
|
Ezt motyogom, miközben három almát |
ennék egyszerre, (egyikük sem érett, |
kerek csak, mint az ünnepi beszédek, |
s keserű, mint a mulandó igazság). |
|
Emlékszel-e? agyonvertünk egy macskát, |
vertük a fához, zsákban, míg… csibéket |
(naponta négyet) lopott el… Így élek: |
|
vagyok a macska, vagyok az ítélet- |
végrehajtó, a fa, a lopott jószág, |
azon túl semmi, semmi „tudatosság”. |
|
|
Válaszoló
Mint béka, ha a kígyót megpillantja, |
mint ártatlan, az ítélet után, |
mint zabban meglepett idegen lovak, |
mint isten, aki lelkiismeretes. |
|
Mint a bennszülött, ha tudja, hogy az, |
mint légy az égszínű ablaküvegen, |
mint a szolgaként nőtt demokrata, |
mint a tisztességes, ha hazudik. |
|
Mint betyárból lett pandúr a bitón, |
mint a víz színén fönnmaradt tojás, |
mint vizes bor, gazdája asztalán, |
mint a hóhér a fizetésnapon. |
|
Mint hangya a Himalája alatt, |
mint rozsdafolt a börtönlakaton, |
mint az elhajló temetővirág, |
mint a konok, mulandó anyaöl. |
|
|
Örökké vonul
Akinek azt mondják: szabad vagy, |
s hiszi vagy nem, végül elindul, |
s túl a hit apró lépésein |
megzizzen, mert tarkója lőlap, |
az már örökké vonul bennem |
minden másnapi újság ellen. |
|
Forog tovább
Belülről is Szemüvegen is |
Valami fennsík Igen ha térben |
Vagy inkább cső Csőben süvítés |
De mégsem lehet beragasztani |
Az emberélet útjának felén túl |
|
készülődni valami szeniori |
mert fiaink a nagyapáikkal |
hogy a fa mögött itt az erdő |
hogy a szelet sosem a nagy fák |
vállalni a játékot mintha |
Krisztust követő nemzedék… |
|
Szétosztom a negyven halat |
Csodát ne várjatok A tenger |
végtelen égben folytatódik |
A nagy hal Lámpát hozzatok |
|
Megkarcol majd mert szárnya lesz |
percmutatójával az utókor |
És letörli És forog tovább |
|
|
Vaskonty a fején
Vaskonty a fején, korona, |
táncol, szívemen körbedobog. |
|
elhágy, babonáz, újra ölel. |
Paradicsomot játszik velem, |
|
fekete fák közt megjelenik. |
|
Táncolok szeges bilincsben, |
kinevet, holtig láncra kötöz. |
országon által nyargalászik. |
|
fele terhemmel ő szaporáz. |
Jobbjában az ígéret földje, |
|
Zászlómat a holdra kitűzöm, |
felkacag a föld kráterein. |
Kontya körül a mindenséggel |
táncol, szívemen körbedobog. |
|
Kötözi négymilliárd magam, |
elhágy, babonáz, újra ölel. |
Jobb keze a kontya körül, |
|
Sejtkoromban belészerettem, |
jobb keze nyoma homlokomon. |
Addig él, amíg én, halála az enyém, |
|
|
|