Emlékek választása

1971–1977

 

 

 

 

Vízszintesen

 

 

 

 

Villanyvilágított fák Jajcéban

Csontváry képére

 
Az ember végül útra kel
és eljut eljut Boszniába
általában alkonyodik
általában már ég a lámpa
a Nagy Fekete Kutya háttal
még eljátszik kicsit a házzal
mögötte még mindent lehet
hát belecsobog a folyóba
szamara farkát megszorítja
ordítsa el megérkezett –
a Kutya mögött sikló népek
megrökönyödve visszanéznek
fölmutatják a csecsemőt
és érzi a víz elfolyik
ez itt a se-nappal-se-éjjel
megnézi a csacsin a nőt
és nem tudja hogy mihez kezdjen
mihez kezdjen a két kezével
se-folyó-se-út félhomályban
ha szólni nincsen ereje
ha meg kellett érkeznie
ha se csónak se gyereke
csak ez a lány itt a csacsin
aki majd utánuk úszik
ha már eleget tündökölt
villanyfényben között mögött
mikor minden valószínűtlen
még innen de már odaát
és semmi sincs az útikönyvben
arról hogy Jajcéban a fák
hogy fák mögött a Nagy Kutyát
hogy cölöppé kell merevedni
ha elért elért Boszniába.

 

 

 

Vízszintesen

A tetők, mindig a tetők
háromszögei, kőpikkelyei,
csipkézett hátú haltetemei
sodródnak ablakom előtt.
Nem emlékeznek fára, földre,
kemencére, emberi kézre,
üveggé fagyott szemeikben
nézem magam.
Csak az utca gerince rángatódzik
közöttünk, csapkodja szobámat,
ahol egy madár lábnyomát
őrzik a tárgyak,
ahol a zöld, mint falusi búcsú
nyüzsög a napfényes sarokban,
díszhal a magány, faltól-falig
sikamlik akváriumban.
Ki döfte be füstölgő szigonyát?
Ki jár
halott tetőkre haza?
Ki néz fölfelé madarakra,
költőkre, fákra, repülőkre?
Minek?
Itt minden vízszintesen.
Párhuzamosan. Között.
Mintha a mitológiában.
Mintha a kiűzetés előtt.
Alma és asszony karnyújtásnyira.
Kielégül kígyó és Isten.
Senkise lép,
a jövő folyik át ereinken,
bor a csapon, nedvesít, nem tüzel.
Eláraszt tetőt, madarat,
mielőtt megfagy a szememben.

 

 

 

Közeledem

A terített asztal kihívását
elfogadni, de nem lakni jól.
Szerinted ez a titka. (Minek is?)
Talán a befejezetlen szerelemnek?
Talán a teknősbékahús jó ízének?
Nem tudom.
Szívom a negyvenedik cigarettát,
közeledem mozdulatod bizsergő
villanytelepéhez, amivel
a hideg urnát mégis letakartad.

 

 

 

Csak a széléig

A gátakon a csönd zuhog
pörgeti a kerekeket
de csak a villámok rugói
a krétaarcok egyenletei
fehérednek át a sötéten
megfordulhatsz százszor a nyújtón
denevérként hajukba csíphetsz
csak a széléig csak mellette
ez villog az egyenletekben
ebben nyugszik a nyújtó vége
a villámok kis pörsenése
a csönd forrása itt fakad
vérszegény hajszálgyökerek
lüktetnek a gátak alatt
névjegyes bolygót ütögetnek
el a széléig el mellette.

 

 

 

Mindig a másik

Fojtjátok kátrányos tüdőbe
ráültök sündisznó fejére
vasalt nadrágban én is veletek
mert minden halál behegedett
langyos huzat jár lábujjhegyen
vedlett keresztek redőiben
nincs mit hát azt is megszokásból
szétdarabolt sámánpalástból
de hol a sámán? ami látszik
kövezett út fölfordulásig
tüskék menetoszlopa fölött
paplan képében ring a zöld
a halálra táncoltatott leány
mindig a másik műsorban hiány
írjuk? rendezzük? játsszuk a filmet?
vagy nyalunk csak egy törött tükörnek?

 

 

 

Csokonai

Csak meghajolva? kopogtatva?
lüktetve az utakban mint a vér?
csak a behunyt szem semmi ágán?
csak így?
ebben a vállig érő
mestergerendás hazában
fejjel az Isten füvei között
csak így?
mellkast szétvető
hajtóerő szárnyán
garabonciás hírbe keveredve?
szaftos névnapok igriceként?
álszent cirkuszok pántlikájaként?
lábbal mindig a kilövőpályán
vállal a gerenda alatt
marokban a parázzsal
fütyörészve megjátszani
csökött győztesek ünnepeit?
legyező mögül kisütő
mosolyokért pohár borért
ötven vagy száz forintokért
az eposzért?
jázminlugas-járvány idején?
kisiklatott hajnal idején?
Isten vasárnapja idején?
mígnem a törzs szétroppan elröpül
keringeni egy ország körül?
hogy aztán léha névnapok
anekdoták távcsövein
megidézzék az érthetetlen
kánikulai hóesést?
Inkább a halál, a jövő!
Még házat épít, bíbelődik
a művel, elgyomrozott
tüdejét purizálja,
s ebéd után, mikor alusznak,
elszáll.

 

 

 

És újra feltalálja

A rózsa tiltakozik,
tüskéket állít, felettük kinéz,
mert mindent visszamondanak,
mindig befér a kés.
Piros kendője körül
repülőt zúgat, fegyveres vitézt,
ha a nagy olló berepül,
nem adja annyiért.
Jegyzéket illatozik,
fölszónokol nagy emelvény alól,
köröskörül nadrágszárak,
sehol az egy akol.
És újra feltalálja
a váza-mámort, a hívott halált,
a friss víz csöndjén beködlő
eutanáziát.

 

 

 

Most kellene

Ó, nagy medúza-délután!
szeretteim ide lebegnek,
akácfa-karón ring az ég,
ernyője gombján szívem lüktet.
Most kellene a vastag ág
kampójára fölkunkorodni,
elúszni, mint a medúzák,
és mindörökre itt maradni.
Most kellene a végtelent
harang nyelvével megkongatni,
hogy megvagyunk még, jöjjenek,
élni akarunk, ünnepelni.
Ó, nagy medúza-délután!
szeretteim ide lebegnek,
akácfa-karón ring az ég,
ernyője gombján szívem lüktet.

 

 

 

Mint az anyag

Ez a vers is menekülés,
Isten alkalmi tagadása.
A dolgok lényege fölött
elfogyasztott krumplis pogácsa.
Mert szembenézni nincs erő.
Csak idő van, csak zabálás van.
Élvezkedünk, mint az anyag
a soros bolygó ágyékában.

 

 

 

Föl a hithez

Megint a levelek halála,
az esővel kopogtatott igazolás,
ködbe térített nappalok
véres karamboljai, árulásai,
megint a csizmákba parancsolt
virágok: női lábak
iránytűi a képzelet léggömbje felé,
föl, föl ebből a talpig érő
homályból, föl a hithez,
hogy alatta, mögötte, belül,
hogy azon túl még valami
cérnaszál, igen, igen,
megint a szombat esti fények
diktatúráját vágyó tüntetések,
hogy másnap talán,
hogy rend lesz,
hogy az utolsó vonattal valaki
megérkezik, érdemes
odafeküdni az asszonyok mellé,
megint elszámolatlan forradalmaim
bizsergése a krizantém alól,
a másik síkból föltüremlő
merőlegesek piros tárcsái: megállj!
megint a lecsavart múzeumi
petróleumlámpák,
a lecsavart szeretet,
megint jogom van, hogy hálás legyek
mindenért, amiről nincs igazolás,
csak a jó közérzet emléke,
semmi más.

 

 

 

Nők, prágai nők

Ti, szőke, hosszú combú nők,
határsértő cinkosaim
megjöttetek ma is, befeszültök
július merev hídjai közé,
s robban a méla napraforgó,
vak sörétjei fölsebeznek,
menni kell, tenyeremben piros
rózsával, át a múlton,
ártatlan falum százszorszépein,
aggályokon, ostoba kerítéseken,
le a Moldván, Európáig.
Hát ki vagyok én, mi vagyok?
láncaimmal, tört bulláimmal,
zörgő kígyóbőrömmel, -bűvölőmmel,
hátamon a csöpp lepkeszárnnyal,
amely a térképen hazám,
hogy hidatokról indulok
Husz János fehér galambjáért,
Kossuth szűz-üres hálójáért,
partra igézni legalább magamban
az aranyhalat, a három
kívánságot készséggel teljesítőt?
Ott úszik
csípőtök tenger-ringásában?
Ott villog Prága halpikkelyes
utcáin? Ott ragyog
a templomok bójái között?
Ott a boronás parasztház udvarán
összekoccintott poharakban?
Hát ki vagyok én, mi vagyok?
ti, szőke, hosszú combú nők,
hogy szemetekbe költöztem be
átlátszó szárnyaimmal, s lerogyhatok,
ti betipegtek meztelenül,
júliusi hóban, elsötétített
hordalékokon keresztül is,
és a beszakadt történelem fölött
ti ringattok át Európába?

 

 

 

Őrültek a dagályban

Őrültek a dagályban, visszabeszélni
csak a part tud, s mi pózainkkal
fölsebeztük a tenger talpát,
akkora éjszakát azóta se,
olyan sarkantyús azóta se,
fejem a behemót ácsolaton,
az éj szaka janicsárkardján
Várnától az Alföldig mered,
arcod a szikkadt hazai kenyér
kővé válik, befeszül hullámfogónak,
s morajlik a történelem,
hátán a pöttyös katicabogár
elázott lelkünk, morajlik,
s mi ketten ordítozunk,
mintha pálinka-ködben, lakodalomban,
hogy velünk hál a menyasszony, velünk hál!
mi csusszantjuk föl selyemingét,
ha más vette el, akkor is!
ha beledöglünk, akkor is!
mert mi vagyunk a legkisebb fiú,
és üres a tarisznyánk, és hiszünk
útikönyvünkben: a mesében,
ó őrület,
akkora éjszakát azóta se,
olyan sarkantyús azóta se,
reggelre, mint a becsukott
zsoltároskönyv, feküdt a tenger,
s azt hitték, bolondozunk,
mikor könnyezve ráborultál.

 

 

 

Zöld pajzs alatt

 

 

 

 

Anyámmal járja

Lábasok fazekak tálak
fényében hazatalálok
poharak bugyogós korsók
pörgetik vissza a sorsot
hízik a rokkafa kontya
anyámmal járja a konyha
rétesek kocsonyák krumplik
illata utcára ugrik
kenyerek kalácsok kelnek
szívemből dobog az ünnep
kanalak kések és villák
lebbentik arcotok fodrát
húzza a terített asztal
barlangi mozdulatokkal
szavára keringtek sorban
akikkel elbujdokoltam
reá a sisakban járók
a hittel harmonikázók
reá kik utamba aknát
s reá kik kezüket adták
szerves és szervetlen ropja
forog az egyetlen konyha
keserű levéből édes
édesből keserűvé lesz
de anyám teszi a dolgát
nem kérdi cirkusz vagy ország
földgömb vagy tejút csak sorsom
zúgatja körben az orsón
lábosban fazékban tálban
atomok forgatagában
tűzugrást váró porondon
de otthon de otthon de otthon.

 

 

 

Zöld pajzs alatt

Búzatáblát érintő délután
összeütődnek a falevelek
négy őz fölemeli fejét
benéz a tapsok idejébe
és mint a lőtt nyíl vízszintese
megkoppantja a szomszéd erdőt
négy óra van május toronyiránt
fölém húzom pajzsként a zöldet
őseim tatárt törököt itt
mondják itt szültek itt temettek
bújhatok magam is hova?
ki elől? meddig? minek?
ötvenkét csikó legelész
megszámlálva az őzek is
fűszálak lapján felirat
jó legelő csak hasznosaknak!
olvad a csontok kormozott hava
hajt nyelvet zöld kerekeket
őzek szemébe csapódó ágat
béklyózott gépeket
hajtja a mese nélküli mesét
Prokrusztész újabb szerkezetét
ellenem? értem? itt vagyok
állok felettük zöld pajzs alatt
számolom a nyíl-koppanásokat
levelek spontán tapsait
mondom magamban mint imát
őseim tatárt törököt itt.

 

 

 

Mit tudnak ők?

Mindig, mindig csak ünneplőben,
haptákban, hetykén, ijedten,
képíró úr kedvére, kiveszőben,
mindig a más csapdáiban,
a hit kihulló tolla mentén
halandó házi bálványokhoz,
hogy legalább ne önkezükkel,
hogy még a holnapi napig,
mintha az utolsó tehén szemében
de ott halálig tisztességben,
hát kifordítva, kimerevítve,
akár faluvégi kereszten.
Mit tudnak ők, a képírók
arról, hogy Isten szabadságon,
hogy ameddig a kéz elér,
addig terjedhet a mennyország,
hogy ez is az, e lepkegyűjtemény,
fölgombostűzve a papír
lidérces temetőiben,
hogy önmaguk istentiszteletét
rendezik itt a vasárnapi
tornyok maradék holdudvarán?
Mit tudnak ők, maguk is benne
a tétova gyülekezetben,
az idő elé bukó képírók
arról, hogy mögötte mi volt?

 

 

 

Talpig fehérben

Imádkoznak a szerencsétlenek
igéznek kis Jézust kicsi pénzt
igéznek utolsó ép fogat
maradék tyúkot csöpp vetést
kéve zsuppot rozoga ágyba
jólelkű hivatalnokot a tanácsba
és azon túl is békességet
nekem szerencsét egészséget
mintha nem életre-halálra
menne a játék boldogságra
menne a marék bölcsességre
hogy amíg mondják nincsen vége
hogy addig nem fáj béke van
kamra és lélek tele van
addig mint testté vált ige
leülök ágyuk szélire
s nézzük egymást talpig fehérben
hóemberkék a napsütésben.

 

 

 

Még te sem

Ennyire tisztességesen
csak a növény, a megbolondított,
magánszorgalmú búzatábla,
ennyire
csak a legendák félhülye szentjei,
a nem evilágból valók,
ennyire
csak az öntudatlanság határán,
az anyag csont-ölén
ennyire,
csak a mindenség nyugtalan ritmusára
lüktetők ennyire,
ennyire
még te sem.

 

 

 

Hanyatt-falum

Szaporodnak az öregasszonyok,
hanyatt-falum kő-ujjai,
mint pisztoly csöve halántékomon,
mint a kipusztult állatok.
Anyám elküldte teste darabját
mintául a földnek, apám
mozdulatából kiáll a penge,
élén: elárult gyerekkorom.

 

 

 

A lépcsőig úszom

Lenyom a hó nélküli tél, ködben,
visszahajlított idő-ív alatt
a lépcsőig úszom, egy gyerek
tízóraizik ott húsz éve,
viszek neki téliszalámit, narancsot,
meleg sugarat, jó hírt: meghalt
a lekváros kenyér, zsíros kenyér,
ne álljon ott, nyakig a félelemben
nem hibázhatja el, hasonulni
semmivel sem különb, az akol
lehet a hangosan mekegőké, a világ
nem az akol, viszek neki
nyakkendőt, apja cipője helyett
divatos félcipőt, mehessen el
egyszer az iskolabálba, legyen mire
felkötnie a magányt, viszek neki
zsebpénzt, legyen legény az alsoki
kocsmában, tudja meg: van keze, lába,
van ágyéka, van feje neki is,
nem silányabb a másokénál,
és adok neki két pofont,
ne higgye azt, hogy – mert kivált –
elúszhat a törvény fölött.

 

 

 

Niklán

Előbb a tenger s hogy rajta vagyunk,
aztán az ég beesett szeme alja:
a part, valahol emlékeinkben,
aztán az utolsó palackposta
hintázása a végtelenből,
aztán a mindent kihajigálni
tébolya, mert part kell, odaértünk,
aztán a semmi kikötőjébe
belógó hurkolt hajókötelek,
aztán a csupasz árbocrúd iránya,
aztán: minden út Niklára vezet.
De úr Niklán Berzsenyi Dániel,
s lesz szolga a sors, hogy beleremeg
a tenger, sajog Magyarország,
földübörögnek csillagrendszerek,
ha Dániel úr, ujjai között
megpörget egy diófalevelet,
nincs alku, nincs haszontalan öröm,
csak az van, ami végleg elveszett
csak teremtő szép, lélek s szabad nép,
versbe nyügözött nincs-harmónia,
az ujjak körül keringő világ.
Uram, levonom fehér vitorlám
jöttem, e-földi tunguz-ivadék,
kapaszkodom fekete szárnyaidba,
dobbants, hasadjon ketté a sötét,
csúszkáljanak a simák víz színén,
Niklán a mérték mélység-magasság,
emelkedik puszta virány fokáról,
kínból, kő alól a másik ország,
zászlóján írás: a nagy népeket
nem tenger, nem egyéb helyhezet, de
ész, tiszta erkölcs, virtus alkotá.

 

 

 

Röpül egy király

Nagy Lászlónak

 

Mottó: Több is veszett Mohácsnál

 
Hol veszett több? Hol? A fakír
dárdákkal kivert priccsen mosolyog.
A harakiri magánügy, az istenek
nem válogatnak, keresztjük kereszt.
Szélben a falevél madár lesz,
de csak a földig száll, halott.
Fű a ló patája alatt márvány,
fölfoszforeszkál éjszakánként.
Hol veszett több? Az elmulasztott
számtanórákon? A seggnyaló
tükrök előtt, ahonnan
ellenségeink mosolyognak?
Az álarcos udvari bálokon,
a mézpörgetés tingli-tanglijában?
Hol veszett több, nemzetes uraim?
A romantika csipkés bugyiban
sétafikál, riszál. No de feleségnek?
Címernek a tömegsír oszlopán?
A kamaszkor sárga csibéi
vásott kappanokból csipognak?
Sors vagy butaság egyre megy.
A köpülő asszony: a csoda
nem az anyánk. Hát hol veszett több?
A mentséggé gyűrt ütközetben,
vagy a könnyező oltárok fölött
összehajló kápolnavirágban, amelyik
márványkőből is kiviolázik?
Szememben röpül egy király,
szárnya falevél, szívén dárda,
teste kardvágta vörös kereszt,
de röpül, röpül, nem magyarázza.

 

 

 

Madárláb-könnyű ember

Madárláb-könnyű ember lépdel
történelmemben, lecsapolatlan
Hanságom lidércei közt,
kezében Veronika-kendő, arcom nyoma
holdvilágnál is fölismerhető.
Asszony vagy férfi? Anyám? Apám?
Ifjúságuk behúzott szárnyú,
mégis röpülő mégis-angyala
gyerekkorom vártemplomából?
Szememet kantár ellenzője
rácsozza, fény gyűrűzi
pogány oltárok elé, de ő
gyertyával hazavezet, megtörli
kálvária-arcom, fütyöl.
Félelmem fehér lepedőiből
nászágyat rögtönöz, áruló barát
agancsáról leszed, nyavalyák
lázában tiszta forrásvizet,
piros almát, kedvemre hazát,
ő hoz győzelmes nyírfaágat
a halál lyukas palánkja elé.
Mágneses pólust kibillentő
asszonnyal vigasztal, önzésem ellen
indiántollal, csatabárddal
fiam képében lovagol be,
leül tétova kacatjaimra,
és befejezi ezt a verset.

 

 

 

Levél egy pályatárshoz

Akár szomszédok is lehetnénk
Szőkedencsen, nagyanyám falujában,
innen a tőzeges legelőkön,
onnan az ö-ző nyelvjáráson,
a templom és a posta mellett,
kődobásnyira a mezőtől,
s nagyon közel a harangszóhoz,
hogy legyen miről beszélgetnünk,
ha sehonnan sem jön levél.
Ülnénk este a kispadon,
vagy a kerten át diskurálnánk,
én jobbára csak hallgatnálak,
mint harminc éve nagyapámat,
tüzet adnék és búcsúzáskor
elkérném a jobbik kapádat.
Vagy együtt mennénk a Berekbe
tőzeget szedni, kendert nyűni,
te előttem a gyalogúton,
én vállamon a szerszámokkal
s mielőtt tiéd visszaadnám,
összekoccintanám enyémmel,
hadd hallják meg, hogy veled jöttem,
hogy nekem is van véleményem.
De azután is rád figyelnék,
mert tudom, hogy estére kelve
a te kender-kupacaid dicsérnék
a hazamenők lelkesedve,
bár te néha oda mutatnál
szó közben az én kenderemre.
Kalapod szélét égre bökve
indulnál meg az alkonyatban,
mennénk harangszó irányában,
legutoljára, mint a pásztor,
hökkent kutyák és ungató
békák fölött, szó nélkül, hosszan.
Mert ez lenne az én időm,
hazafelé a tőzegesből,
a Berek patanyomaival kivert,
kiterített nagy esti lélek,
onnan az inak feszes íján,
innen a lőtt szárnyú beszéden,
ha szomszédok lennénk
Szőkedencsen.

 

 

 

Ő is meg ő is

 

 

 

 

Csak egyszer

A máz alatt a kés alatt
otthon hagyott arcotokat
arcotok homorú falát
egyszer csak egyszer legalább
A szajha szavak combjai
között egyszer a hajdani
beszéd piros kakasait
ha nem virrad ha letaszít
Díszszemlére kész testetek
ritmusában az önfeledt
mozdulat néma népdalát
legalább ha senkise lát
Huzallal díszes orrotok
ködében a szűz fűszagot
a föld alól a vas alól
egyszer amikor elhajol
Fületek dzsungel-mélyiből
azt a dobot melyen a bőr
a szellőtől is megremeg
legalább ha az üzenet
Ujjatok hegyén a tüzes
kemencét jelző őrhelyek
ünnepén a csütörtököt
egyszer két szélütés között
Nyelvetek kényes üstjei
partján egyszer a reggeli
tengerek sós rémületét
legalább ha a kés ízét
Szemetekben az egyszeregy
levelét hozó gyereket
az anyag egyenes szavát
egyszer csak egyszer legalább

 

 

 

Hátsó udvar

Csipeget itt, csipeget ott
szagos mügét, zöld maszlagot,
begyét kavics, gyöngyszem, kukac,
feszíti a lopott dugasz,
viszi körbe, mintha dobot,
veri az új ól-indulót,
finnyás tyúkok, pipik-pupák
bámulják, mint a nagy bikát,
s ha ő bika, üszők, tinók,
barmok lesznek a hallgatók,
elbődül egy, követi más,
kit-hogy kínoz begy-csikarás,
kit-hogy dagaszt szagos kupac,
müge, maszlag, kavics, kukac,
s már öklelnek, már vonulnak,
legelésznek, indulóznak.

 

 

 

Kezdődik a mese

A járdán felcsapódó kéz,
öt érzék fél szárnya: kezem
ma már történelem,
akár a tegnapi bombázások,
akár a kitöltött lottócédula
Európában, vacsora után,
út menti emlékmű, ki-kigyullad,
magába zár egy korszakot.
Különben béke van.
A pornak porszaga,
a füstnek füstíze.
Föltérdepel egy cigarettavég,
de nem sül el.
Hónaljban harminchat öt,
papucsban nyakkendős szavak,
kezdődik a mese:
Ez elment vadászni
ez meglőtte,
ez hazavitte,
ez megsütötte,
ez – az icike-picike –
megette.

 

 

 

Azt mondja

Azt mondja, hogy a jellegtelen versek
ideje jött el, nyár van, mint a macskák
játszadoznak a költők, odatartják
pár fityingért a lüktető tekercset.
Tisztelet, persze, néhány kivételnek,
akik követik háztetők parancsát,
ha phallosukat… azaz, ha akarják,
a nagyfenekű nappal ölelkeznek.
Hanyattfekszik, lábujjal fölizgatja
a rekettye, kecskerágitó, bodza,
az útszéli kis bárcás bokrokat,
kéjelegne, de hasára szúnyog száll,
odacsap s megvan, meg a tragikus szál,
mitől verse majd, elöl, földagad.

 

 

 

Ne törjétek szét

Végképp tudom már, ő se lesz
ötven év múlva, csak gyökér,
vagy az se, hulló unokák
gerincében egy nyilallás,
zord pápasága könnyű szél,
cipőfűzője csöpp fűszál,
egyik szeméből macska lesz,
másik szeméből konyhakés,
elleng az óváros fölött,
mint negyedik parancsolat,
de senki sem figyel oda,
csak egy műhold árnyéka lesz,
szobra tövében két kamasz
öleli majd, mit egykor ő,
tetszhalott hangyák sírjai,
könyvek nem őrzik szellemét,
mert mint a huzatos szobán,
csak átfújt rajt a tudomány,
hatalma doboz födele,
tekintélye tán tócsa lesz,
s ha láttok árva porszemet,
ne törjétek szét, szíve az.

 

 

 

Ha egyszer

Ha egyszer (végül?) bebizonyosodna,
hogy ezen a szeparált szemétdombon
tojások fiasodtak, vagy néhány tanú
(akárha hamis) eskü alatt
állítaná, hogy azt a tyúkot
látta erre sétafikálni, micsoda
kapirgálás, szárnycsapkodás (viadal?)
káricálás, kukorék, ganéeső,
búcsújárás, búboltatás lehetne itt,
micsoda
apparátus vonulhatna föl ahelyett
(ahelyett az egy helyett), aki
mindaddig elmaradt?

 

 

 

Nem értette

Mikor a zsákot is kirázta,
és a homokot átpörgette
görnyedő ujjai között,
a hegytetőn már szétterült a hold.
A torony árnyéka, mint az abroncs,
alatta házak, emberek,
őszinte bokrok, okos állatok,
őrködők, alvók, élvezkedők,
belül minden, és minden végleges.
Állt az üres zsák és a hold előtt,
s nem értette, hogy hol vétette el,
hogy senkinek sem hiányzik, amit…
Nézte saját árnyékát, emlékeit,
levetett göncét, vasalt városát,
és mint előbb a zsákot, hozzáfogott
kifordítani önmagát.

 

 

 

Acél vonít

Várkonyi Nándor koszorújára

 
Bot acélból, hát leszúródtál
vatta-időben, vatta-pusztán.
Megfeszültél, hogy el ne fújja
legyen lobogó, legyen boglya
kék eget metsző hegyoldalban
fehérebb, mint a papiros.
S repítetted, mert virágoztál,
miként az íj a madarat.
Fönnakadtak mind, gyűrűződtek,
oszlopaid közt tollászkodtak,
beszédülve a fészekmélybe
eszméltek föl, acél, acél.
De te csak néztél, mosolyogtál,
mint a keleti istenek.
Te voltál? Nem te? Száll a boglya,
viharlámpa a sarkkörön.
Beethoven kísér. Csönd. Acél
vonít a fehér éjszakában.

 

 

 

Triptichon

A hatvanéves Csorba Győzőnek

 

1. A költő

A szonett ezüst szelencéje illik
metszett arcához, szabályhoz szabály.
Illik? Sorvégen kinéz, föl-le jár,
mint nyári vödör oldalán a friss víz.
Kívül marad, ha belekényszerítik,
s belül, ha a szem kívül rátalál,
mégis egy-tömb, mint élet és halál,
s jobbik részével e szavakban sincs itt.
Keresi csak ízét-titkát a száj,
ha vályúhoz tereli a szabály,
és kotyvalék kortyai keserítik.
Köszöntse fű, fény, vízszag, muskotály,
a kerge élők mind, akik megértik,
hogy ha amott van, akkor most miért itt.
 

2. Ő is meg ő is

Kimondatlanul de tudhatóan
ő is meg ő is a magáét
az éhes testét sajgó testét
a testben vergődő madárét
Velük velük még ide kötve
s mi van rajtuk kívül mi szó?
a ragasztó? a légűr? a csomó?
a nagy sem-sem dimenzió?
Ki járt ott? megtudta-e?
s arról kinek? a madaraknak?
Európában Szent Ferenc?
mentségül a többi bolondnak?
Inkább a szem a fül az orr
a nyelv a bőr a bőr bukását
mundérban szárnnyal ő is ő is
négymilliárd egy koccanását.
 

3. Alattuk, velük

 
„Csupán a vadszőlő pirosló
zászlói lengenek”

Csorba Győző

 
Igen, a vadszőlő, a sereg,
az elporzó zöld után vonuló
magányos hadosztály vörös zászlói, igen,
a belőlük szabdalt,
Prométheusz irodájában lepecsételt
útlevelek!… alattuk, velük talán
igazolható, hogy miféle ügyben,
hogy mindvégig, hogy honnan, hová,
velük talán még befelé is
a partizán igyekezet
a halott, idegen határban…
alattuk, velük nem reménytelen
a tiszta hazatérés, van okunk
értelmes ábraként csusszanni ki
a viszontagság ollóiból,
van jogunk
a hintázó zöld győzelmeihez, hiszen
ránk tekintve tudják csak, mi volt itt,
mi lesz itt.

 

 

 

Vaskonty a fején

 

 

 

 

Cipőmből a tenger

Megneveztük a medúzát
lebegni mégis megmaradni
és elindultunk befelé
két önjelölt szent ballonkabátban
ott pusztult el a múlt idő
nehezéknek láncolva glóriánkra
Cipőmből a tenger visszabeszél
medúza szól a medúzához
én vagyok te vagy mi vagyunk
Európa közepén holdvilágban
jövő időm polipok ideje
nyálkás ernyőben ballonkabátban.

 

 

 

Ez a nap

Mintha elájult lódarázs
potrohából a mindenségre
nézek a félnótás késre
kábítószer-mosoly késen és késelésen
ejtőernyős golyók suhognak
szemben meredek öngyilkosokkal
tökéletesen szép halál.
Honnan fordult ki ez a nap?
melyik tejúti szalmaszálból?
melyik fölpúpozott kosárból?
emlékezetem miféle görög lugasából
a menetrendek sínei közé
kukoricacsövek ideges ropogása
aszaltalma-föld ráncai közé?
Hisz folytonosan gyanús vagyok
minden hír rám szól igazoltat
beidéz fajom szerelmem hazám
magánszorgalmú halottnak
rám parancsol kegyetlen gyöngeség
hogy mint a dió páncélsisakja
feszüljek vagy összeroppanjak.
Holott a lankák délutánja
a se itt se ott lesiklópálya
a kiküldetés negyvenen túlra
mintha elájult lódarázsba
szólhatna nagyobb bizalomról
érkezhetne ebből a napból
Hellászból Pannóniába.

 

 

 

Könyörgés méltó keresztért

Kondor Béla: Pléh Krisztus című képére

 
Atyám nem férek a keresztre
csak útban feléd összeesve
csak repüléshez rugaszkodván
vállamhoz szegve törött orcám
csak hajlott térddel ájulóban
ha már nem vagyok aki voltam.
Atyám ne vígy a kísértésbe
miért hagytál el mondd mi végre
felkészültem kínra halálra
vagyok országod hű királya
mért növesztettél ekkorára
ács fiát ácsok csúfságára?
Tudom könnyebb volt fölcipelnem
de ne dolgoztass magad ellen
én keringek már minden fában
hadd nyújtsam ki bennük a lábam
nőjön nagyra ki vállal téged
küldj rá erősebb ellenséget.
Engem a hiány égbe röptet
ők a nagy szárnnyal söprögetnek
méricskélik szégyenem hosszát
gerincük hozzá igazítják
Pilátushoz mérik az embert
jaj Atyám adj méltó keresztet!

 

 

 

Petőfi

Mert virág nőtt ujja hegyén,
vázába nem állítható. A kör
szétrobban, ha ő a centrum.
Tört abroncsok kunhalmát lelöki,
ünnep képletéből faköpönyeges
hétköznapokba kilép.
Méri magához a hazát,
a hazához lélegzetemet,
lélegzetemhez szeretőimet,
legyek különb, legyek magam.
Nem a szobor. Nézz a tükörbe!
A kéz utazásai, sáncai,
a láb a keresztútnál,
a világ fölé görbülő gerinc,
az ingázás a múzeumlépcső
és Segesvár között,
nem a példa! csak mi beépült
a részletek rugóiba
belőle, hogy már neve sincs,
a vér lüktető kokárdái
a pillanat csatáiban,
a felelős százkét elem
mozdulása a feleletben,
a fűszál, ahonnét naponta
bejárható a világ,
az örökös most vagy soha,
a tükör, ha belenézhetsz,
az őrzi őt.
Tudod-e
nyitott tenyérrel ünnepelni?

 

 

 

Uram

A csend megint.
Ajtónyíláson át
a becsúsztatott tiszta lap:
fény négyszöge a padlón.
És fenn a lassú, nagy madár.
Áll. Ráér. Tudja, odaér.
És a vásznon az uborkafa,
Uborkafa úr ábrázata,
most az egyszeregy pengéi közt.
Hallgatnak a szótárírók,
leborulva a fűszál előtt
a részletek méltóságát tanulják.
Itt kezdődik Uram!
Nem vitaminpótló lóversenyek,
könyvből merített ihletek,
uborkafa árnyékos páholya.
Ezékiel! – Uram.
Fénykéve-fal töve a sivatagban,
homok a hányás tejútrendszerén,
körben a csend, elől a tiszta lap,
belül: az utolsó vonat.

 

 

 

Rémeim terhét

Téltemető, télike, sárga,
harangozók virága,
tavasz kisujja, hegyet púpozó
dédapám horpadt kalapjára,
el-elfelejtett visszajelzés
az űrbe küldött dadogásra,
mi újság van azon kívül?
A sárgán innen sehol lábnyom,
valakinek úgy jó, ha félek,
valaki folyton beidézget,
de szobájában nem találom,
megfordulok, oson utánam,
elém rakja, mit eldobáltam,
és eltűnik, ha odanézek.
Téltemető, télike, sárga,
harangozók virága,
kezem tétova ág-bogára,
akaszkodj haranglábra,
rémeim terhét köteledre,
kötöm a lüktető csodára,
kondulj, te drága.

 

 

 

Ugyanaz

Nem lettél okosabb attól
hogy annak hittek,
a nagy árverés nem neked szólt,
eladhatatlan sebeiknek,
a félelem tűzijátéka mögött
idétlen patronok,
begyulladt önbizalmak füstölögnek.
Nem lett egyszerűbb semmi sem,
a pókhálót vastüskék tartják,
minden karcolás közelebb,
minden bokorban Magyarország,
nyertél? vesztettél?
akik a műsort végig ülik,
két sóhaj között kiszámítják.
Tiszta szárnyak a hó alatt,
megnyúlt fák és megnyúlt idő,
a város eltávolodott,
varjú, fekete keszkenő
leng kétes érdemrendeken –
jancsiszegeken, perceken
szikrákat lép a kő.
Összecsuklottak a csodák,
és elkezdődik ugyanaz,
el a láncra vert kilométerek
szemenkénti megkísértése,
A-tól Z-ig a körmenet,
nyárfa csúcsán a pontos idő,
ugyanott áll a nap.
Kél a zöld beszéd reggele,
a hegyoldalak erdőt szólnak,
erdő az erdő, zöld a zöld,
fű csillagában kél a holnap,
zöld öregek pillája mögül
rebben a kozmosz,
könyörtelen atomok szónokolnak.
Nem az elmúlás, az anyag
csavarszárnya fejed fölött,
messziről nézve glória,
megsimogatva föld,
valójában egy s ugyanaz,
ha mondod, ez a te szavad,
nehezebb, mint a zöld.

 

 

 

A megváltó zene

Furulyád néma világűrében,
ahol most lyuk van, volt az éden.
Végleg elveszett, mért tagadnád,
zsebedben barna almacsutkák.
Zeneszó helyett vízszintesen
siklott az űrben minden isten,
vasárnap volt, vasárnap délután.
Árnyék villámlott át a furulyán,
kivágódott egy ablak, így esett,
mindig így esett, függőlegesek
kései nyomán bezuhant a fény,
és megvakultál, és nem volt remény,
de akkor, mint az élet szelleme
kiszökött, szólt a megváltó zene.

 

 

 

Mese

És akkor beléptél szemembe,
köpenyben, ahogy ott feküdtél.
Jöttél magas kőfal tövében,
jöttél parton, jöttél hegy élen.
Megszűnt az évszak, talán a Sirius
csillagképében mozdult valami,
talán a Fülöp-árok
mélyén egy hajszálrepedés.
Más időben, más viszonylatok
valószínűtlen törvénye szerint
vonult veled az univerzum
bőröm alá, emlékeimbe.
Vonal, pont, körré rendeződött,
minden út ide vezetett,
köldökzsinórral nyaka körül
lógott fölöttünk a világ.
És megszólalt a telefon,
kényszerítve, hogy odanézzek
árnyékára az arcodon,
és megszólalt az asztal, ajtó,
kávéspohár, könyv, szemüveg,
süket, süket, süket úr, zúgták
porcikáim, az elemek.
Hol voltál, hol nem voltál,
voltál egyszer egy…

 

 

 

Aztán

Nem ejtettük ki a nevét, nehogy
elrebbenjen, azaz: eszünkbe se jutott,
hogy szóba is szorítható,
hogy elrebbenhet, ha dió-
héjként nem fogja össze szó,
és elrebben, ha megnevezzük.
Ült a jobbomon, ült a balodon,
járt a balodon, járt a jobbomon,
de mindig háttal, mint Júdás.
Aztán átzuhant két szó között
megöltük végérvényesen.
De kié a harminc ezüst?
Ki veri sejtjeim falát?

 

 

 

Profán vallomás

Mégiscsak otthon oszlopaidban,
ajtó nélküli templomodban,
fölemelt fejjel, mint a gyermek,
mint az Istennel játszó szentek,
akik festve az oltárképet
gyakorta a tükörbe néztek,
s elmentek bár, de ott maradtak,
s ha visszatérnek, mosolyognak, –
az Úr csak nézi, nézi őket,
mily nagyszerűen sikerültek.

 

 

 

Mindörökre

Beesett szemem világ gödre
feltöltve fénnyel mindörökre.

 

 

 

Egy fényképre

Tetten érni a folyamatot,
mikor színén a lényeg átsajog,
látni, láttatni, hogy élet, halál
egy pillanat szarvhegyén dől vagy áll,
hogy a világ teljesebb, mint amit
szemünk jelez, képzeletünk vetít,
kívülről, mégis benne! emberi
korlátainkat szétfeszíteni –
ragyogja, ami ki sem mondható,
árnyék és fény keresztjén a való.

 

 

 

Levél T-nek

Tervet évezredekre! de a munkát
úgy végezni, mint halálraítéltek,
akik még (vagy már) várják a kegyelmet,
és jogukat (hitüket?) bizonyítják.
Ezt motyogom, miközben három almát
ennék egyszerre, (egyikük sem érett,
kerek csak, mint az ünnepi beszédek,
s keserű, mint a mulandó igazság).
Emlékszel-e? agyonvertünk egy macskát,
vertük a fához, zsákban, míg… csibéket
(naponta négyet) lopott el… Így élek:
vagyok a macska, vagyok az ítélet-
végrehajtó, a fa, a lopott jószág,
azon túl semmi, semmi „tudatosság”.

 

 

 

Válaszoló

Mint béka, ha a kígyót megpillantja,
mint ártatlan, az ítélet után,
mint zabban meglepett idegen lovak,
mint isten, aki lelkiismeretes.
Mint a bennszülött, ha tudja, hogy az,
mint légy az égszínű ablaküvegen,
mint a szolgaként nőtt demokrata,
mint a tisztességes, ha hazudik.
Mint betyárból lett pandúr a bitón,
mint a víz színén fönnmaradt tojás,
mint vizes bor, gazdája asztalán,
mint a hóhér a fizetésnapon.
Mint hangya a Himalája alatt,
mint rozsdafolt a börtönlakaton,
mint az elhajló temetővirág,
mint a konok, mulandó anyaöl.

 

 

 

Örökké vonul

Akinek azt mondják: szabad vagy,
s hiszi vagy nem, végül elindul,
s túl a hit apró lépésein
megzizzen, mert tarkója lőlap,
az már örökké vonul bennem
minden másnapi újság ellen.

 

 

 

Forog tovább

Hát negyven     Oldalról is
Belülről is     Szemüvegen is
Valami fennsík     Igen ha térben
Vagy inkább cső     Csőben süvítés
De mégsem lehet beragasztani
Kifelé az erdőből    Igen
Az emberélet útjának felén  túl
kifelé     Ennyi a különbség
az onnan és innen között
Ideje mondják ideje
készülődni valami szeniori
mert egyszer csak
és felnőttek már sohasem
Ideje mondják ideje
megfogni amit még lehet
mert fiaink a nagyapáikkal
és történelmi töltelék
Ideje mondják ideje
fülek mohára csavarodni
besüvíteni akkor is
hogy a fa mögött itt az erdő
hogy a szelet sosem a nagy fák
és negyven éve suhogunk
Ideje mondják ideje
zsokék Zeuszok útonállók
mögött között előtt
vállalni a játékot mintha
Krisztust követő nemzedék…
Szétosztom a negyven halat
Csodát ne várjatok     A tenger
végtelen égben folytatódik
A nagy hal     Lámpát hozzatok
Megint ködöt jelentenek
Megkarcol majd mert szárnya lesz
percmutatójával az utókor
És letörli      És forog tovább
választott emlékeivel.

 

 

 

Vaskonty a fején

Vaskonty a fején, korona,
táncol, szívemen körbedobog.
Jobb kezében a hiányaim,
bal kezében harangkötél.
Szemek tábortüze körül
elhágy, babonáz, újra ölel.
Paradicsomot játszik velem,
kilök, a sötétbe mutat.
Építek hazát nélküle,
fekete fák közt megjelenik.
Jobb keze tüzes karikát,
balja aranygyűrűt gurít.
Táncolok szeges bilincsben,
kinevet, holtig láncra kötöz.
De életem példázatával
országon által nyargalászik.
Befogom magam eke elé,
fele terhemmel ő szaporáz.
Jobbjában az ígéret földje,
baljában kötél: a kezem.
Zászlómat a holdra kitűzöm,
felkacag a föld kráterein.
Kontya körül a mindenséggel
táncol, szívemen körbedobog.
Kötözi négymilliárd magam,
elhágy, babonáz, újra ölel.
Jobb keze a kontya körül,
bal kezével harangozik.
Sejtkoromban belészerettem,
jobb keze nyoma homlokomon.
Addig él, amíg én, halála az enyém,
ha bal kezét eleresztem.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]