Miközben

 

 

 

 

Első napok a városban

Minek jöttél? Senkise hívott!
Elegen vagyunk. Sziszegik
szemek kertjébe idomított
kígyók, megvadult idegek,
párologják idegen arcok
közönyös állóvizei, rekedt,
nem is létező hangosbemondó
repeszti vele az eget,
kipufogócsövek gomolygó
bűze böködi orrlyukadba,
lelkiismereted árvize
agyad gátjaira sodorja,
és bámulsz a tegnapi partra…
Minek jöttél? Senkise hívott!
Húsvétra gyűjtött álmaidra
ráül kotolni a valóság,
s költ majd arcodra rideg függönyt,
füledbe hangtompító vattát,
szeges ideget, könyököt,
vágynak meleg falusi estét,
jó szagú erdőt, üde zöld
sóskázó rétet, friss vizű gyerekkort…
Kakukkfiók! Kakukkfiók!
– ordítod majd, ha megpillantod.

 

 

 

Kórházi sorok

Megint a születés utáni,
a határszéli igazoltatás.
Innen a véres küszöbön,
sorompón, méltóságon,
mérlegre tesz a hatalom,
kicsomagoltat, megaláz.
Változtat vérré, vizeletté,
árulkodó anyaggá.
Isteneivel karnevált,
sisakos szemlét rendez,
higgyem, hogy nem választhatok,
itt minden engem választ,
higgyem, hogy nedveim komoly
tárgyakkal paroláznak,
higgyem, hogy nem árulnak el,
csak vámolnak, beírnak,
higgyem, hogy fogaim közül
kifakad a virágszál.
Ezért a puskás hajcihő,
emberségem bilincse,
ezért napoznak sejtjeim
kíváncsi szemek dombjain.
– Formaság, kérem, formaság.
Jövője érdekében.
Bélyegzők lövedékei
és atomok beszélnek.

 

 

 

Valami

Valami csendben
valami meglazul.
Egy tétova csavar,
egy görnyedő ereszték,
egy könnyelmű csomó.
A tárgyakat ne féltsd!
A gép még dolgozik,
a ház szolgál tovább,
megfeszül a kötél.
Bent sokkal nehezebb.
Az a legnehezebb,
az út a megállásig,
törésig, szakadásig.
Ép ésszel végigélni,
míg az anyag átrendeződik.

 

 

 

Savászana

Most eleresztem magamat.
Ernyedj el, kéz! Ernyedj el, test!
Ernyedj el, gondolat!
Úgy! Belül csend van és sötét.
Valahol a tarkóm alatt
eszmélni kezd egy régi rét.
Lejjebb, a lábaim körül
öreg parasztok szántanak.
Nagyon messze, nesztelenül.
Felül, felettem kék az ég.
Nem látom, de átengedi
a mindenség lélegzetét.
Közöttem ménes porzik át,
zene szól alig hallhatón.
És összeérnek fenn a fák.

 

 

 

Amíg

Szívdobbanásnyi ideig,
addig sem, csak amíg a szív
a nyomás és szívás között
„megáll”, amíg a tűszúrás
érzete eljut az agyig,
az ismeretlen sáv, a holtpont,
a köztes idő
karcán engedtem el,
kívül a tudatos világ
határán, választottaknak
derengő tartományban,
ahová ő se látott
akkor, csak berontott
csattogó patákkal,
fegyvert, sisakot villogtatva
nyomult utánam, hátráló után,
haddá sötétült országa előtt
hanyatt vágódni, szétterülni,
kardélű fűvé hegyesedni
kényszerített, megfeszült bennem,
mint atya a tékozló fiúban,
ki megadtam magam
szívdobbanásnyi ideig,
addig sem, csak amíg a szív
a nyomás és szívás között
„megáll”, amíg a tűszúrás
érzete eljut az agyig.

 

 

 

Innen

Kivágott az éjszaka katapultja,
megyek, szemembe süt a nap.
Hull a harmat, álmom hamuja.
Fátyolos tehénszem az ég.
Tejszagú legelők lengnek benne.
Mintha kolompszót hallanék.
A reggelekben van még áhítat.
Mint Árpád nomádjai az új hazát,
nézem a sátortetős házakat.
Ülnek a század senkiföldjén,
falun innen, városon innen,
két tartományból erősödvén.
Itt nem váltják meg a világot.
Csak megjöttek, berendezkednek
volt parasztok, volt proletárok.
Ez itt a negyedik nyaram.
Jó lenne tudni, mi az, amihez
egy albérlőnek joga van.

 

 

 

Kezet fogunk

Honnan ez a tehetetlenség?
Ez a kötőfékké fonódó
örökös körbejárás
homokvárak körül,
bronzérmek, -serlegek körül,
a nyomtató ló csillaga nélkül?
Lám, a növényi tisztaság
kihallotta a végtelenből
az irányt,
a pillanatot, amikor
a nap átkelt az egyenlítőn,
mandulafa, barackfa, aranyeső
kibontotta a lobogót.
Pécsett, az Árnyas utcán
nincs ház, csak friss-zöld vadgesztenyefák.
Beépítetlen házhelyek mögött
tűnt el az ifjúság.
Kőkupacok, meszesgödrök körül
sétál, aki lehettem volna.
Elér. Kezet fogunk.

 

 

 

Miközben

A piactér betonján
egy felfordított almásláda
és egy széttaposott sárgarépa
között állva
1969
március negyedikén este hatkor
meg kellene írnom a kettes számú
pontos verset az alkonyatról
miközben tél és nyár között
nappal és éjszaka között
munkahely és otthon között
miközben ég és föld között
a földhöz egyre közelebb
én a nagy szendvics közepe
elképzelem újra a várost
a hegy és nap fiát
választottamat
négyévi házasság után
túl az álmokon
a szerelem csecsebecséin
túl a csaláson csalatáson
egyedül újra annyira
hogy holtomig együtt maradhatunk
miközben egy az egyhez
elképzelem újra a várost
fején a százkilencven méteres
szilveszteri csákót
arcán a szürke körszakállt
mellén a kivilágított rendjeleket
tíz kilométeres karjait
a körbejárható szívet
a lüktető artériákkal
bennük sodródó magamat
százötvenezer sors között
annyira védtelenül
hogy elpusztíthatnám magam
1969
március negyedikén este hatkor
miközben
meg kellene írnom a kettes számú
pontos verset az alkonyatról.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]