Egymás örömére
| eleresztett luftballon-arcok |
| Tiszta vagyok, mint a tavaszi ég, |
| Nem voltam rosszabb nálatok, |
| ha kő repült, azt mondtam: madár, |
| kezdődik a fák felvonulása. |
| Nem vagyok különb nálatok: |
| fiamnak szólítom a jövőt, |
| alkalom a megaláztatásra. |
| A bor dagálya hiába emel, |
| ahány talaj, annyi világ, |
| Szétpukkadt műanyag-fejek |
| idegen világok képviselői |
| ülünk e fordított értekezleten. |
| Egymás örömére kellene emlékeznünk, |
|
Folyosóban
| Végigment rajta a kaszálógép, |
| Kétoldalt szálkás folyosófal, |
| Közelről: elszánt függőlegesek, |
| tétova görbék, áthúzások, |
|
| Ez az egyszer-volt-hol-nem-volt tavasz, |
| Rárajzolok egy halálfejet, |
| s elindulok a réti folyosóban. |
|
|
Ceruzarajz
| Mozsárszárú, nehéz csizmában |
| áll egy ember a tábla szélén. |
| Nyakában kopott bőrtarisznya, |
| üvegnyak figyel ki belőle. |
| Kezét kupakként ráhelyezte, |
| ott tartja a kapanyél végén, |
| nem támaszkodik rá, csak éppen |
| megakasztja, hogy el ne dőljön. |
| Nyugodt, akár a bevetett föld, |
| szürke, miként az ég s a fák. |
| Vehetném kettétört fatörzsnek, |
| a messzi dombok folytatása, |
| bajsza és karja beleolvad |
| figyelő páros jelzőlámpa. |
| Mintha cseppekké bomlott volna |
|
Sárga őszi vers
| hogy ősszel mennyi gond van. |
|
|
Nagyanyám
| Vagy fel tudsz még szállni, |
|
|
Halottak napja
| Halottak napja: visszapillantó tükör, |
| vizsgája szemnek, emberségnek, |
| Sebességük fűszálak élein, |
| Meghívás nélkül jelen vannak |
| kanyarokban, mozdulatokban, |
| tekintetük, mint jelzőlámpa |
| Tükörbe nézünk, megalázkodunk, |
| mindnyájan fehér bárányok vagyunk, |
| miközben őket ünnepeljük, |
| azaz magunkat ünnepeljük, |
| Krizantémok a temetői buszon, |
| Csak az évek, a nyavalyák |
| dércsípte árnyékuk felett |
| megállók vasa, csonka keresztek |
| Arcom mögött a tejút mozdulását, |
| Nagyanyámat, Katona Juliannát, |
| s a másikat, Farkas Katalint. |
| Friss fakereszt ablaka mögül |
| nagybátyám még némán visszaint. |
| Aztán újra a sejtek szava. |
| Ülök a buszban, térdemen fiam. |
| Körben a téboly tűzkarikái. |
|
Nagyatád
| Nagyatád, parkod gesztenyefáit |
| mássza, gyertyákat gyújtogat |
| klorofill-zászlós évszakom. |
| Helyhez kötött, akár a fürdőd, |
| akár a csöndes Kossuth-szobor |
|
a legnagyobb magyar terén. |
| Amit elhoztam, már hat erdő |
| dohányszín szőnyegét feszíti, |
| mása nincs, folyton változik. |
| Akárcsak te, Árpádkori neved |
| Megszüntet, mégis megőriz. |
| Jövevény voltam, forgott velem |
| pattogott díszes céllövölde. |
| De a munkának szárnya volt, |
| Hat évemet hat borítékban |
| elrejtettem a Rinya-parton, – |
| aki kíváncsi, megtalálja. |
| Az elsőben az Ezüst Kancsó, |
| és talán egy lány rajza van. |
| egy borbély, egy szeneskocsis |
| A harmadikban semmi sincs. |
| nevetéssel, vízcsobogással, |
| és egy tyúkfarmnyi kotkodács. |
| egy könyv, egy oklevél, egy férfi. |
| Küldje el, aki megtalálja. |
| hogy hat évet hat borítékban |
| elrejtettem a Rinya-parton, |
| de ebből egy szó sem igaz. |
| a billegő kövek a Kossuth utcán, |
| a történelem plakátjai a tornyok, |
| s a gyárkémények csúcsára kifeszítve, |
| az ismerős arcok fényképalbuma, |
| az ismeretlen új házak sora, |
| a vásárok, polgárok, iparosok, |
| a parasztok, Nagyatád szelleme, |
| a szivárvány a város fölött, |
| és hogy a park gesztenyefáit |
| mássza, gyertyákat gyújtogat |
| klorofill-zászlós évszakom. |
|
Első napok a városban
| Minek jöttél? Senkise hívott! |
| Elegen vagyunk. Sziszegik |
| szemek kertjébe idomított |
| kígyók, megvadult idegek, |
| közönyös állóvizei, rekedt, |
| nem is létező hangosbemondó |
| és bámulsz a tegnapi partra… |
| Minek jöttél? Senkise hívott! |
| Húsvétra gyűjtött álmaidra |
| s költ majd arcodra rideg függönyt, |
| füledbe hangtompító vattát, |
| vágynak meleg falusi estét, |
| sóskázó rétet, friss vizű gyerekkort… |
| – ordítod majd, ha megpillantod. |
|
Kórházi sorok
| a határszéli igazoltatás. |
| Változtat vérré, vizeletté, |
| higgyem, hogy nem választhatok, |
| itt minden engem választ, |
| higgyem, hogy nedveim komoly |
| higgyem, hogy nem árulnak el, |
| higgyem, hogy fogaim közül |
| kíváncsi szemek dombjain. |
| – Formaság, kérem, formaság. |
|
Valami
| míg az anyag átrendeződik. |
|
Savászana
| Ernyedj el, kéz! Ernyedj el, test! |
|
| Úgy! Belül csend van és sötét. |
| eszmélni kezd egy régi rét. |
|
| öreg parasztok szántanak. |
| Nagyon messze, nesztelenül. |
|
| Felül, felettem kék az ég. |
|
| Közöttem ménes porzik át, |
| zene szól alig hallhatón. |
| És összeérnek fenn a fák. |
|
|
Amíg
| addig sem, csak amíg a szív |
| a nyomás és szívás között |
| „megáll”, amíg a tűszúrás |
| az ismeretlen sáv, a holtpont, |
| fegyvert, sisakot villogtatva |
| nyomult utánam, hátráló után, |
| haddá sötétült országa előtt |
| hanyatt vágódni, szétterülni, |
| kényszerített, megfeszült bennem, |
| mint atya a tékozló fiúban, |
| addig sem, csak amíg a szív |
| a nyomás és szívás között |
| „megáll”, amíg a tűszúrás |
|
Innen
| Kivágott az éjszaka katapultja, |
| megyek, szemembe süt a nap. |
| Hull a harmat, álmom hamuja. |
|
| Fátyolos tehénszem az ég. |
| Tejszagú legelők lengnek benne. |
| Mintha kolompszót hallanék. |
|
| A reggelekben van még áhítat. |
| Mint Árpád nomádjai az új hazát, |
| nézem a sátortetős házakat. |
|
| Ülnek a század senkiföldjén, |
| falun innen, városon innen, |
| két tartományból erősödvén. |
|
| Itt nem váltják meg a világot. |
| Csak megjöttek, berendezkednek |
| volt parasztok, volt proletárok. |
|
| Ez itt a negyedik nyaram. |
| Jó lenne tudni, mi az, amihez |
|
|
Kezet fogunk
| Honnan ez a tehetetlenség? |
| bronzérmek, -serlegek körül, |
| a nyomtató ló csillaga nélkül? |
|
| a nap átkelt az egyenlítőn, |
| mandulafa, barackfa, aranyeső |
|
| nincs ház, csak friss-zöld vadgesztenyefák. |
| Beépítetlen házhelyek mögött |
| Kőkupacok, meszesgödrök körül |
| sétál, aki lehettem volna. |
|
|
Miközben
| egy felfordított almásláda |
| és egy széttaposott sárgarépa |
| március negyedikén este hatkor |
| meg kellene írnom a kettes számú |
| pontos verset az alkonyatról |
| miközben tél és nyár között |
| munkahely és otthon között |
| miközben ég és föld között |
| én a nagy szendvics közepe |
| túl a csaláson csalatáson |
| hogy holtomig együtt maradhatunk |
| fején a százkilencven méteres |
| arcán a szürke körszakállt |
| mellén a kivilágított rendjeleket |
| százötvenezer sors között |
| hogy elpusztíthatnám magam |
| március negyedikén este hatkor |
| meg kellene írnom a kettes számú |
| pontos verset az alkonyatról. |
|
Mi marad meg?
| zsíros edények mértanában |
| mi marad meg a szerelemből? |
| Ha majd foltozott álmainkat, |
| lelkünk minden fehérneműjét |
| mi marad meg a szerelemből? |
| Ha majd külön kis lábasunkban |
| sütjük-főzzük ehetetlenre |
| mi marad meg a szerelemből? |
| Ha majd a megszokott ruhákat |
| vesszük magunkra reggelente, |
| s meztelenséget látunk mégis, |
| hogyha egymás szemébe nézünk, |
| mi marad meg a szerelemből? |
| Ha majd ízetlen lesz az étel, |
| mert láthatatlan nyílvesszőkkel |
| átlózzuk be az asztal lapját, |
| mi marad meg a szerelemből? |
| Mi marad meg a szerelemből? |
|
Tedd le a kést!
| Torzsák közül, kezedben késsel |
| Szemed mögött zuhog a zápor. Fázom. |
|
| Ami volt, arcod meredélyén |
| szivárog. Puskaként tüzel. |
| Árnyékom lyukas kőkerítés |
|
| Meghallgathatnál. Bűnös is mentheti |
| Késednek nincs nyele. Dobd el! |
|
| Kőbánya, katlanok. A zöld |
| repedésekbe fogódzik, tüntet. |
|
| Ez már nem harc, önvédelem. |
| Hát ne ellenem! Megszökik |
| lábamon át a gyáva állat, |
|
| Nyugodj meg. Eddig se léggömb |
| emelt. Minden, ami van itt, |
| naptárunkból kapott nevet, |
|
| A torzsák is. Újra fejelni |
| Halál árán sem. Tedd le a kést! |
|
| Arra van dél. Tedd le a kést. |
|
|
Mi már
| Mi már soha egy űrkabinban |
| soha együtt egy csigaház fölött |
| soha együtt lövészárokban mi már |
| nem öntözünk közös virágot |
| kidobált homokzsákok felett |
| aztán fordítva így vagyunk |
| ki tud hamarább belefogyni? |
| nem lenne jobb saját gúnyánk? |
| nem a sziklát kellene inkább |
| tüzes golyó szét nem lapít? |
|
Gyorsított eljárással
| A borjakat is, a krumplit is, |
| a tornyot is, a bűnözőt is, |
| a szerelmet is, az életet is, |
| Közben a félig kész ügyek, |
| a részletek földcsuszamlása, |
| a magyarázkodás mocsarai, |
|
Most
| most, hogy húga kiszenvedett, |
| ebben a kozmikus huzatban |
| az ókeresztény mozgalmi dallam, |
| egy kő, ahol egymásnak háttal, |
| park, szabadságos katonákkal, |
| egy melegítő kiskutya-orrlyuk, |
| most kellene egy bekötőút, |
| egy holdkomp, értekezlet, valami, |
|
Könnyedén
| Könnyedén. Érinteni csak. |
| Azt, hogy semmi sem ugyanaz, |
|
| egy dobra figyelni, ahogy |
|
| Kimondani, úgy, mintha ő, |
|
|
Áprilisi fa
| a szem, mint bogár csápja, |
| jelez falat, fát, embert, |
| hasadt sziklákra, kövületekre, |
| mamutnyomba lépő mamutra, |
| a fára, a falra, az arcra, |
| az egyszeri, a sose látott, |
| zöld ujjhegyeivel fölborítja, |
| helyrebillenti a világot. |
|
Az ember összefogódzik
| kerítés lesz, harci alakzat, |
| arcán golyók és csillagok jele. |
| kölcsönnel, régi bútorokkal, |
| nyakkendőt köt és meg sem érzi |
| bőrén a kozmikus sugárzást. |
| Csinál magának történelmet, |
| halálát is megmagyarázza. |
| de ott is ugyanazt találja, |
| mint Akarattyán, Szodomában, |
| visszatér, megvacsorázik. |
| Csak a szomszéd hascsikarása |
| ébreszti rá, hogy egyedül van, |
| a csillagos ég áramtelepe |
| tárgyait mondja, pántlikázza, |
|
|