Hóból a lábnyom

Válogatott és új versek

Fák felvonulása

1958–1971

Folyosóban

Vaskorszak

A készülődés évszaka

átfordult itt a tél

itt a vaskorszak álmaim

vasakká nehezedtek

páncélingben a szerelem

a sóhajnak is súlya van

itt a mérlegek ideje

kilogramm-idő pénz-idő

kicsavarta csillagait

mérjem magamat hozzá

sajgó kék virágaival

fölcicomáz naponta

ifjúságom országait

térképéről letörli

építsek egyetlen hazát

saját erőből talajára.

Egymás örömére

Mi közöm a tizenöt éve

eleresztett luftballon-arcok

rajzaihoz, levegőjéhez?

Tiszta vagyok, mint a tavaszi ég,

az emlékek géppuskatüze

bevérez.

Nem voltam rosszabb nálatok,

ha kő repült, azt mondtam: madár,

tavasszal azt:

kezdődik a fák felvonulása.

Nem vagyok különb nálatok:

fiamnak szólítom a jövőt,

pénzt gyűjtök

főbérleti lakásra.

De idegeim börtönudvara

emlékezik az ifjúságra:

falon behajló zöld faág,

világvevő antenna volt,

alkalom a megaláztatásra.

A bor dagálya hiába emel,

azt az ágat nem érem el,

nem is akarom.

Fejetek fölött mesefák,

ahány talaj, annyi világ,

kis- és nagyhatalom.

Szétpukkadt műanyag-fejek

szárán nőtt férfi-fejek,

idegen világok képviselői

ülünk e fordított értekezleten.

Egymás örömére kellene emlékeznünk,

de a magaméra sem tudok.

Folyosóban

Végigment rajta a kaszálógép,

hosszában, toronyiránt.

Kétoldalt szálkás folyosófal,

lényege új határai.

Közelről: elszánt függőlegesek,

tétova görbék, áthúzások,

rémület, fürj-utak.

A dombról: párhuzamosok,

az emberarcú táj.

Eljött

a szélső füvek ideje,

el a határőr nedveké,

a gyökereké, magvaké.

Eljött a kaszálógép.

Ez az egyszer-volt-hol-nem-volt tavasz,

ez is már múzeumban.

Rárajzolok egy halálfejet,

s elindulok a réti folyosóban.

Ceruzarajz

Mozsárszárú, nehéz csizmában

áll egy ember a tábla szélén.

Nyakában kopott bőrtarisznya,

üvegnyak figyel ki belőle.

Kezét kupakként ráhelyezte,

ott tartja a kapanyél végén,

nem támaszkodik rá, csak éppen

megakasztja, hogy el ne dőljön.

Nyugodt, akár a bevetett föld,

szürke, miként az ég s a fák.

Vehetném kettétört fatörzsnek,

s letört ágának a kapát.

Arcán a ráncok vonulása

a messzi dombok folytatása,

bajsza és karja beleolvad

a nyírfaágak hajlásába,

szeme a zúgó autókra

figyelő páros jelzőlámpa.

Ködöz a finom őszi eső

a tájra és a kalapjára.

Mintha cseppekké bomlott volna

a konok örökkévalóság.

Sárga őszi vers

Ezek a szalmafényű,

törtszárú délutánok

úgy borulnak a tájra,

mint nagy sárga virágok.

Magházaik kinyíló

zsúfoltságából sárga

kukorica tömődik

szekerek derekába.

Sárga a dűlőútra

hintázó falevél is,

égő krumpliszár sárga

bokrába fúj a szél is.

A nap egy óceánba

hajított sárgadinnye.

Arany mosoly gyűrűzik

öcsém égszín szemére.

Szedtem egy kosár almát,

most itt ülök és nézem,

hogyan osztozik bőre

a sárga mindenségen.

És hallgatom apámat,

ki talpig aranyporban

megáll, s azon törődik,

hogy ősszel mennyi gond van.

Nagyanyám

Aszaltszilva arcú,

görbült nagyanyám,

decemberi varjú

vén gesztenyefán,

hócsillagos télben

lelsz-e még magot?

Látsz-e hulló égen

néha szép napot?

Lelkedet a vállad

azért tartja csak,

hogy a vesző vágyak

arra hulljanak?

Vagy fel tudsz még szállni,

ha a föld nehéz?

Szemed csendje nyári

mezőket idéz:

Búzavirág-fényű

reggelek tüzét,

érett zizzenésű

élet örömét,

szikár nagyapámat

friss tarló fölött,

derekán a nyárnak,

aki megszökött.

De messziről jöttél

dűlőutakon.

Elmaradt négy testvér,

egy tucat rokon.

És most itt kucorgol

eres küszöbön,

ajkad imát mormol,

lesed, hátha jön

nagyapa a csöndből

hulló égen át,

ellopni a földről

árva asszonyát.

Halottak napja

Halottak napja: visszapillantó tükör,

vizsgája szemnek, emberségnek,

akiket te mutatsz,

azok már nem előznek.

Sebességük fűszálak élein,

porszemeken cikázik,

arcuk

csontok roncsaiban ázik.

Mértanuk pontjai között

a közúti szabályok

érvénytelenek,

életünkre igazolások.

Meghívás nélkül jelen vannak

kanyarokban, mozdulatokban,

tekintetük, mint jelzőlámpa

bennünk villan.

Tükörbe nézünk, megalázkodunk,

mindnyájan fehér bárányok vagyunk,

virágot hintünk az útra,

fejünkre hamut,

miközben őket ünnepeljük,

azaz magunkat ünnepeljük,

hisz nincsen visszaút.

Krizantémok a temetői buszon,

fejem körül virágok,

glória, mennyei kalap,

harmattal áldott.

Fehér lobogókkal a város

kiözönlik a kapukon.

Mindenki megadta magát,

nem villog szurony.

Csak az évek, a nyavalyák

szűkülő sorfala vigyáz,

dércsípte árnyékuk felett

siránkoznak a fák,

megállók vasa, csonka keresztek

tükörképe szalad.

Arcom mögött a tejút mozdulását,

köszöntöm halottaimat.

Nagyanyámat, Katona Juliannát,

s a másikat, Farkas Katalint.

Friss fakereszt ablaka mögül

nagybátyám még némán visszaint.

Aztán újra a sejtek szava.

Ülök a buszban, térdemen fiam.

Körben a téboly tűzkarikái.

Halottak napja van.

Nagyatád

Nagyatád, parkod gesztenyefáit

mássza, gyertyákat gyújtogat

klorofill-zászlós évszakom.

Helyhez kötött, akár a fürdőd,

akár a csöndes Kossuth-szobor

a legnagyobb magyar terén.

Amit elhoztam, már hat erdő

dohányszín szőnyegét feszíti,

mása nincs, folyton változik.

Akárcsak te, Árpádkori neved

acélkék sátora alatt.

Megszüntet, mégis megőriz.

Jövevény voltam, forgott velem

a henészi búcsú hintája,

pattogott díszes céllövölde.

De a munkának szárnya volt,

egymásra talált alatta

célpont és céllövő.

Hat évemet hat borítékban

elrejtettem a Rinya-parton, –

aki kíváncsi, megtalálja.

Az elsőben az Ezüst Kancsó,

a temető, a Zrínyi utca,

és talán egy lány rajza van.

A másodikban egy tanár,

egy borbély, egy szeneskocsis

és házinéni címe áll.

A harmadikban semmi sincs.

A negyedikben hanglemez

nevetéssel, vízcsobogással,

és egy tyúkfarmnyi kotkodács.

Az ötödikben bekeretezve

egy könyv, egy oklevél, egy férfi.

Küldje el, aki megtalálja.

A hatodikban üzenet,

hogy hat évet hat borítékban

elrejtettem a Rinya-parton,

de ebből egy szó sem igaz.

Ami igaz: az ifjúság,

a billegő kövek a Kossuth utcán,

a történelem plakátjai a tornyok,

s a gyárkémények csúcsára kifeszítve,

az ismerős arcok fényképalbuma,

az ismeretlen új házak sora,

a vásárok, polgárok, iparosok,

a parasztok, Nagyatád szelleme,

az új nép, másfajta raj,

a szivárvány a város fölött,

és hogy a park gesztenyefáit

mássza, gyertyákat gyújtogat

klorofill-zászlós évszakom.

Miközben

Első napok a városban

Minek jöttél? Senkise hívott!

Elegen vagyunk. Sziszegik

szemek kertjébe idomított

kígyók, megvadult idegek,

párologják idegen arcok

közönyös állóvizei, rekedt,

nem is létező hangosbemondó

repeszti vele az eget,

kipufogócsövek gomolygó

bűze böködi orrlyukadba,

lelkiismereted árvize

agyad gátjaira sodorja,

és bámulsz a tegnapi partra…

Minek jöttél? Senkise hívott!

Húsvétra gyűjtött álmaidra

ráül kotolni a valóság,

s költ majd arcodra rideg függönyt,

füledbe hangtompító vattát,

szeges ideget, könyököt,

vágynak meleg falusi estét,

jó szagú erdőt, üde zöld

sóskázó rétet, friss vizű gyerekkort…

Kakukkfiók! Kakukkfiók!

– ordítod majd, ha megpillantod.

Kórházi sorok

Megint a születés utáni,

a határszéli igazoltatás.

Innen a véres küszöbön,

sorompón, méltóságon,

mérlegre tesz a hatalom,

kicsomagoltat, megaláz.

Változtat vérré, vizeletté,

árulkodó anyaggá.

Isteneivel karnevált,

sisakos szemlét rendez,

higgyem, hogy nem választhatok,

itt minden engem választ,

higgyem, hogy nedveim komoly

tárgyakkal paroláznak,

higgyem, hogy nem árulnak el,

csak vámolnak, beírnak,

higgyem, hogy fogaim közül

kifakad a virágszál.

Ezért a puskás hajcihő,

emberségem bilincse,

ezért napoznak sejtjeim

kíváncsi szemek dombjain.

– Formaság, kérem, formaság.

Jövője érdekében.

Bélyegzők lövedékei

és atomok beszélnek.

Valami

Valami csendben

valami meglazul.

Egy tétova csavar,

egy görnyedő ereszték,

egy könnyelmű csomó.

A tárgyakat ne féltsd!

A gép még dolgozik,

a ház szolgál tovább,

megfeszül a kötél.

Bent sokkal nehezebb.

Az a legnehezebb,

az út a megállásig,

törésig, szakadásig.

Ép ésszel végigélni,

míg az anyag átrendeződik.

Savászana

Most eleresztem magamat.

Ernyedj el, kéz! Ernyedj el, test!

Ernyedj el, gondolat!

Úgy! Belül csend van és sötét.

Valahol a tarkóm alatt

eszmélni kezd egy régi rét.

Lejjebb, a lábaim körül

öreg parasztok szántanak.

Nagyon messze, nesztelenül.

Felül, felettem kék az ég.

Nem látom, de átengedi

a mindenség lélegzetét.

Közöttem ménes porzik át,

zene szól alig hallhatón.

És összeérnek fenn a fák.

Amíg

Szívdobbanásnyi ideig,

addig sem, csak amíg a szív

a nyomás és szívás között

„megáll”, amíg a tűszúrás

érzete eljut az agyig,

az ismeretlen sáv, a holtpont,

a köztes idő

karcán engedtem el,

kívül a tudatos világ

határán, választottaknak

derengő tartományban,

ahová ő se látott

akkor, csak berontott

csattogó patákkal,

fegyvert, sisakot villogtatva

nyomult utánam, hátráló után,

haddá sötétült országa előtt

hanyatt vágódni, szétterülni,

kardélű fűvé hegyesedni

kényszerített, megfeszült bennem,

mint atya a tékozló fiúban,

ki megadtam magam

szívdobbanásnyi ideig,

addig sem, csak amíg a szív

a nyomás és szívás között

„megáll”, amíg a tűszúrás

érzete eljut az agyig.

Innen

Kivágott az éjszaka katapultja,

megyek, szemembe süt a nap.

Hull a harmat, álmom hamuja.

Fátyolos tehénszem az ég.

Tejszagú legelők lengnek benne.

Mintha kolompszót hallanék.

A reggelekben van még áhítat.

Mint Árpád nomádjai az új hazát,

nézem a sátortetős házakat.

Ülnek a század senkiföldjén,

falun innen, városon innen,

két tartományból erősödvén.

Itt nem váltják meg a világot.

Csak megjöttek, berendezkednek

volt parasztok, volt proletárok.

Ez itt a negyedik nyaram.

Jó lenne tudni, mi az, amihez

egy albérlőnek joga van.

Kezet fogunk

Honnan ez a tehetetlenség?

Ez a kötőfékké fonódó

örökös körbejárás

homokvárak körül,

bronzérmek, -serlegek körül,

a nyomtató ló csillaga nélkül?

Lám, a növényi tisztaság

kihallotta a végtelenből

az irányt,

a pillanatot, amikor

a nap átkelt az egyenlítőn,

mandulafa, barackfa, aranyeső

kibontotta a lobogót.

Pécsett, az Árnyas utcán

nincs ház, csak friss-zöld vadgesztenyefák.

Beépítetlen házhelyek mögött

tűnt el az ifjúság.

Kőkupacok, meszesgödrök körül

sétál, aki lehettem volna.

Elér. Kezet fogunk.

Miközben

A piactér betonján

egy felfordított almásláda

és egy széttaposott sárgarépa

között állva

1969

március negyedikén este hatkor

meg kellene írnom a kettes számú

pontos verset az alkonyatról

miközben tél és nyár között

nappal és éjszaka között

munkahely és otthon között

miközben ég és föld között

a földhöz egyre közelebb

én a nagy szendvics közepe

elképzelem újra a várost

a hegy és nap fiát

választottamat

négyévi házasság után

túl az álmokon

a szerelem csecsebecséin

túl a csaláson csalatáson

egyedül újra annyira

hogy holtomig együtt maradhatunk

miközben egy az egyhez

elképzelem újra a várost

fején a százkilencven méteres

szilveszteri csákót

arcán a szürke körszakállt

mellén a kivilágított rendjeleket

tíz kilométeres karjait

a körbejárható szívet

a lüktető artériákkal

bennük sodródó magamat

százötvenezer sors között

annyira védtelenül

hogy elpusztíthatnám magam

1969

március negyedikén este hatkor

miközben

meg kellene írnom a kettes számú

pontos verset az alkonyatról.

Az ember összefogódzik

Mi marad meg?

Ruhaszárító kötelek,

zsíros edények mértanában

mi marad meg a szerelemből?

Ha majd foltozott álmainkat,

lelkünk minden fehérneműjét

idegeinkre teregetjük,

mi marad meg a szerelemből?

Ha majd külön kis lábasunkban

sütjük-főzzük ehetetlenre

régi vágyaink maradékát,

mi marad meg a szerelemből?

Ha majd a megszokott ruhákat

vesszük magunkra reggelente,

s meztelenséget látunk mégis,

hogyha egymás szemébe nézünk,

mi marad meg a szerelemből?

Ha majd ízetlen lesz az étel,

mert láthatatlan nyílvesszőkkel

átlózzuk be az asztal lapját,

mi marad meg a szerelemből?

Mi marad meg a szerelemből?

Tedd le a kést!

Torzsák közül, kezedben késsel

mutatsz rám. Védekezel.

Szemed mögött zuhog a zápor. Fázom.

Se házam, se fegyverem.

Ami volt, arcod meredélyén

szivárog. Puskaként tüzel.

Árnyékom lyukas kőkerítés

árnyéka. Cipelem.

Meghallgathatnál. Bűnös is mentheti

bőrét bírái előtt.

Késednek nincs nyele. Dobd el!

Nem érzed? Vérezel.

Ez a város északi része.

Kőbánya, katlanok. A zöld

repedésekbe fogódzik, tüntet.

Szövetségem se kell?

Ez már nem harc, önvédelem.

Hát ne ellenem! Megszökik

lábamon át a gyáva állat,

de a torzsa marad.

Nyugodj meg. Eddig se léggömb

emelt. Minden, ami van itt,

naptárunkból kapott nevet,

kezünk által szabad.

A torzsák is. Újra fejelni

csonkjukat nem lehet.

Halál árán sem. Tedd le a kést!

Szabadítsd meg magad.

A nap pénzről süt. Ahol

moha, ott a meleg.

Arra van dél. Tedd le a kést.

Nem védem magamat

Mi már

Mi már soha egy űrkabinban

soha együtt egy csigaház fölött

soha együtt lövészárokban mi már

nem öntözünk közös virágot

pedig itt áll Justitia

billeg a mérleg lebegünk

kidobált homokzsákok felett

egyikünk fölemelkedik

aztán fordítva így vagyunk

le-föl kinek van igaza?

ki tud a régi bajnokok

páncélingébe belenőni?

ki tud hamarább belefogyni?

nem lenne jobb saját gúnyánk?

nem a sziklát kellene inkább

közösen megmozdítani

amíg a nagy ívben kilőtt

tüzes golyó szét nem lapít?

Gyorsított eljárással

A borjakat is, a krumplit is,

a tornyot is, a bűnözőt is,

a szerelmet is, az életet is,

sietve,

szorításban,

határidő előtt.

Közben a félig kész ügyek,

a részletek földcsuszamlása,

a magyarázkodás mocsarai,

a beszakadt hitek.

Micsoda mágnes rabjai?

Ki maradt le?

Miről?

Most

Most kellene a szeretet,

most, hogy húga kiszenvedett,

ebben a kozmikus huzatban

az ókeresztény mozgalmi dallam,

egy kő, ahol egymásnak háttal,

park, szabadságos katonákkal,

egy melegítő kiskutya-orrlyuk,

most kellene egy bekötőút,

egy holdkomp, értekezlet, valami,

nem tudok hasonlítani.

Könnyedén

Könnyedén. Érinteni csak.

Elhúzni pikkelye felett.

Azt, hogy semmi sem ugyanaz,

magától tudja meg.

Tartani a mázsás vasat,

mintha ő tartaná.

Megszökni a siker elől,

egy tükröt hagyni rá.

Odaállni teste elé,

elkapni a golyót.

Mesélje egy életen át,

hogy szerencséje volt.

Közötte és a gyönyörű

megállói között

egy dobra figyelni, ahogy

a sejtek, a rögök.

Kimondani, úgy, mintha ő,

ahogy az ablakok

párája mondja az időt,

a hajnali fagyot.

Áprilisi fa

Befelé, mindig befelé,

a szem, mint bogár csápja,

mint ultrahang, gépiesen

jelez falat, fát, embert,

a fül, a szervek ághegye

vattába fúr, végérvényes

arcot vesz föl a város…

Befelé, mindig befelé,

hasadt sziklákra, kövületekre,

mamutnyomba lépő mamutra,

emberi hangú növényekre,

a fára, a falra, az arcra,

befelé, be a múzeumra…

És ez az áprilisi fa,

az egyszeri, a sose látott,

zöld ujjhegyeivel fölborítja,

helyrebillenti a világot.

Az ember összefogódzik

Az ember összefogódzik,

áll, mint a betonoszlop,

kerítés lesz, harci alakzat,

arcán golyók és csillagok jele.

Bebútorozza a világot

kölcsönnel, régi bútorokkal,

nyakkendőt köt és meg sem érzi

bőrén a kozmikus sugárzást.

Csinál magának történelmet,

homorú hátát nekidönti,

ágyékát jövőbe feszíti,

halálát is megmagyarázza.

Begyalogol az űr vizébe,

de ott is ugyanazt találja,

mint Akarattyán, Szodomában,

visszatér, megvacsorázik.

Csak a szomszéd hascsikarása

ébreszti rá, hogy egyedül van,

a csillagos ég áramtelepe

koponyájában bizsereg.

Átfordul másik oldalára,

tárgyait mondja, pántlikázza,

megsimogat egy állatot,

és holnap újra kezdi.

Emlékek választása

1971–1977

Vízszintesen

Villanyvilágított fák Jajcéban

Csontváry képére

Az ember végül útra kel

és eljut eljut Boszniába

általában alkonyodik

általában már ég a lámpa

a Nagy Fekete Kutya háttal

még eljátszik kicsit a házzal

mögötte még mindent lehet

hát belecsobog a folyóba

szamara farkát megszorítja

ordítsa el megérkezett –

a Kutya mögött sikló népek

megrökönyödve visszanéznek

fölmutatják a csecsemőt

és érzi a víz elfolyik

ez itt a se-nappal-se-éjjel

megnézi a csacsin a nőt

és nem tudja hogy mihez kezdjen

mihez kezdjen a két kezével

se-folyó-se-út félhomályban

ha szólni nincsen ereje

ha meg kellett érkeznie

ha se csónak se gyereke

csak ez a lány itt a csacsin

aki majd utánuk úszik

ha már eleget tündökölt

villanyfényben között mögött

mikor minden valószínűtlen

még innen de már odaát

és semmi sincs az útikönyvben

arról hogy Jajcéban a fák

hogy fák mögött a Nagy Kutyát

hogy cölöppé kell merevedni

ha elért elért Boszniába.

Vízszintesen

A tetők, mindig a tetők

háromszögei, kőpikkelyei,

csipkézett hátú haltetemei

sodródnak ablakom előtt.

Nem emlékeznek fára, földre,

kemencére, emberi kézre,

üveggé fagyott szemeikben

nézem magam.

Csak az utca gerince rángatódzik

közöttünk, csapkodja szobámat,

ahol egy madár lábnyomát

őrzik a tárgyak,

ahol a zöld, mint falusi búcsú

nyüzsög a napfényes sarokban,

díszhal a magány, faltól-falig

sikamlik akváriumban.

Ki döfte be füstölgő szigonyát?

Ki jár

halott tetőkre haza?

Ki néz fölfelé madarakra,

költőkre, fákra, repülőkre?

Minek?

Itt minden vízszintesen.

Párhuzamosan. Között.

Mintha a mitológiában.

Mintha a kiűzetés előtt.

Alma és asszony karnyújtásnyira.

Kielégül kígyó és Isten.

Senkise lép,

a jövő folyik át ereinken,

bor a csapon, nedvesít, nem tüzel.

Eláraszt tetőt, madarat,

mielőtt megfagy a szememben.

Közeledem

A terített asztal kihívását

elfogadni, de nem lakni jól.

Szerinted ez a titka. (Minek is?)

Talán a befejezetlen szerelemnek?

Talán a teknősbékahús jó ízének?

Nem tudom.

Szívom a negyvenedik cigarettát,

közeledem mozdulatod bizsergő

villanytelepéhez, amivel

a hideg urnát mégis letakartad.

Csak a széléig

A gátakon a csönd zuhog

pörgeti a kerekeket

de csak a villámok rugói

a krétaarcok egyenletei

fehérednek át a sötéten

megfordulhatsz százszor a nyújtón

denevérként hajukba csíphetsz

csak a széléig csak mellette

ez villog az egyenletekben

ebben nyugszik a nyújtó vége

a villámok kis pörsenése

a csönd forrása itt fakad

vérszegény hajszálgyökerek

lüktetnek a gátak alatt

névjegyes bolygót ütögetnek

el a széléig el mellette.

Mindig a másik

Fojtjátok kátrányos tüdőbe

ráültök sündisznó fejére

vasalt nadrágban én is veletek

mert minden halál behegedett

langyos huzat jár lábujjhegyen

vedlett keresztek redőiben

nincs mit hát azt is megszokásból

szétdarabolt sámánpalástból

de hol a sámán? ami látszik

kövezett út fölfordulásig

tüskék menetoszlopa fölött

paplan képében ring a zöld

a halálra táncoltatott leány

mindig a másik műsorban hiány

írjuk? rendezzük? játsszuk a filmet?

vagy nyalunk csak egy törött tükörnek?

Csokonai

Csak meghajolva? kopogtatva?

lüktetve az utakban mint a vér?

csak a behunyt szem semmi ágán?

csak így?

ebben a vállig érő

mestergerendás hazában

fejjel az Isten füvei között

csak így?

mellkast szétvető

hajtóerő szárnyán

garabonciás hírbe keveredve?

szaftos névnapok igriceként?

álszent cirkuszok pántlikájaként?

lábbal mindig a kilövőpályán

vállal a gerenda alatt

marokban a parázzsal

fütyörészve megjátszani

csökött győztesek ünnepeit?

legyező mögül kisütő

mosolyokért pohár borért

ötven vagy száz forintokért

az eposzért?

jázminlugas-járvány idején?

kisiklatott hajnal idején?

Isten vasárnapja idején?

mígnem a törzs szétroppan elröpül

keringeni egy ország körül?

hogy aztán léha névnapok

anekdoták távcsövein

megidézzék az érthetetlen

kánikulai hóesést?

Inkább a halál, a jövő!

Még házat épít, bíbelődik

a művel, elgyomrozott

tüdejét purizálja,

s ebéd után, mikor alusznak,

elszáll.

És újra feltalálja

A rózsa tiltakozik,

tüskéket állít, felettük kinéz,

mert mindent visszamondanak,

mindig befér a kés.

Piros kendője körül

repülőt zúgat, fegyveres vitézt,

ha a nagy olló berepül,

nem adja annyiért.

Jegyzéket illatozik,

fölszónokol nagy emelvény alól,

köröskörül nadrágszárak,

sehol az egy akol.

És újra feltalálja

a váza-mámort, a hívott halált,

a friss víz csöndjén beködlő

eutanáziát.

Most kellene

Ó, nagy medúza-délután!

szeretteim ide lebegnek,

akácfa-karón ring az ég,

ernyője gombján szívem lüktet.

Most kellene a vastag ág

kampójára fölkunkorodni,

elúszni, mint a medúzák,

és mindörökre itt maradni.

Most kellene a végtelent

harang nyelvével megkongatni,

hogy megvagyunk még, jöjjenek,

élni akarunk, ünnepelni.

Ó, nagy medúza-délután!

szeretteim ide lebegnek,

akácfa-karón ring az ég,

ernyője gombján szívem lüktet.

Mint az anyag

Ez a vers is menekülés,

Isten alkalmi tagadása.

A dolgok lényege fölött

elfogyasztott krumplis pogácsa.

Mert szembenézni nincs erő.

Csak idő van, csak zabálás van.

Élvezkedünk, mint az anyag

a soros bolygó ágyékában.

Föl a hithez

Megint a levelek halála,

az esővel kopogtatott igazolás,

ködbe térített nappalok

véres karamboljai, árulásai,

megint a csizmákba parancsolt

virágok: női lábak

iránytűi a képzelet léggömbje felé,

föl, föl ebből a talpig érő

homályból, föl a hithez,

hogy alatta, mögötte, belül,

hogy azon túl még valami

cérnaszál, igen, igen,

megint a szombat esti fények

diktatúráját vágyó tüntetések,

hogy másnap talán,

hogy rend lesz,

hogy az utolsó vonattal valaki

megérkezik, érdemes

odafeküdni az asszonyok mellé,

megint elszámolatlan forradalmaim

bizsergése a krizantém alól,

a másik síkból föltüremlő

merőlegesek piros tárcsái: megállj!

megint a lecsavart múzeumi

petróleumlámpák,

a lecsavart szeretet,

megint jogom van, hogy hálás legyek

mindenért, amiről nincs igazolás,

csak a jó közérzet emléke,

semmi más.

Nők, prágai nők

Ti, szőke, hosszú combú nők,

határsértő cinkosaim

megjöttetek ma is, befeszültök

július merev hídjai közé,

s robban a méla napraforgó,

vak sörétjei fölsebeznek,

menni kell, tenyeremben piros

rózsával, át a múlton,

ártatlan falum százszorszépein,

aggályokon, ostoba kerítéseken,

le a Moldván, Európáig.

Hát ki vagyok én, mi vagyok?

láncaimmal, tört bulláimmal,

zörgő kígyóbőrömmel, -bűvölőmmel,

hátamon a csöpp lepkeszárnnyal,

amely a térképen hazám,

hogy hidatokról indulok

Husz János fehér galambjáért,

Kossuth szűz-üres hálójáért,

partra igézni legalább magamban

az aranyhalat, a három

kívánságot készséggel teljesítőt?

Ott úszik

csípőtök tenger-ringásában?

Ott villog Prága halpikkelyes

utcáin? Ott ragyog

a templomok bójái között?

Ott a boronás parasztház udvarán

összekoccintott poharakban?

Hát ki vagyok én, mi vagyok?

ti, szőke, hosszú combú nők,

hogy szemetekbe költöztem be

átlátszó szárnyaimmal, s lerogyhatok,

ti betipegtek meztelenül,

júliusi hóban, elsötétített

hordalékokon keresztül is,

és a beszakadt történelem fölött

ti ringattok át Európába?

Őrültek a dagályban

Őrültek a dagályban, visszabeszélni

csak a part tud, s mi pózainkkal

fölsebeztük a tenger talpát,

akkora éjszakát azóta se,

olyan sarkantyús azóta se,

fejem a behemót ácsolaton,

az éj szaka janicsárkardján

Várnától az Alföldig mered,

arcod a szikkadt hazai kenyér

kővé válik, befeszül hullámfogónak,

s morajlik a történelem,

hátán a pöttyös katicabogár

elázott lelkünk, morajlik,

s mi ketten ordítozunk,

mintha pálinka-ködben, lakodalomban,

hogy velünk hál a menyasszony, velünk hál!

mi csusszantjuk föl selyemingét,

ha más vette el, akkor is!

ha beledöglünk, akkor is!

mert mi vagyunk a legkisebb fiú,

és üres a tarisznyánk, és hiszünk

útikönyvünkben: a mesében,

ó őrület,

akkora éjszakát azóta se,

olyan sarkantyús azóta se,

reggelre, mint a becsukott

zsoltároskönyv, feküdt a tenger,

s azt hitték, bolondozunk,

mikor könnyezve ráborultál.

Zöld pajzs alatt

Anyámmal járja

Lábasok fazekak tálak

fényében hazatalálok

poharak bugyogós korsók

pörgetik vissza a sorsot

hízik a rokkafa kontya

anyámmal járja a konyha

rétesek kocsonyák krumplik

illata utcára ugrik

kenyerek kalácsok kelnek

szívemből dobog az ünnep

kanalak kések és villák

lebbentik arcotok fodrát

húzza a terített asztal

barlangi mozdulatokkal

szavára keringtek sorban

akikkel elbujdokoltam

reá a sisakban járók

a hittel harmonikázók

reá kik utamba aknát

s reá kik kezüket adták

szerves és szervetlen ropja

forog az egyetlen konyha

keserű levéből édes

édesből keserűvé lesz

de anyám teszi a dolgát

nem kérdi cirkusz vagy ország

földgömb vagy tejút csak sorsom

zúgatja körben az orsón

lábosban fazékban tálban

atomok forgatagában

tűzugrást váró porondon

de otthon de otthon de otthon.

Zöld pajzs alatt

Búzatáblát érintő délután

összeütődnek a falevelek

négy őz fölemeli fejét

benéz a tapsok idejébe

és mint a lőtt nyíl vízszintese

megkoppantja a szomszéd erdőt

négy óra van május toronyiránt

fölém húzom pajzsként a zöldet

őseim tatárt törököt itt

mondják itt szültek itt temettek

bújhatok magam is hova?

ki elől? meddig? minek?

ötvenkét csikó legelész

megszámlálva az őzek is

fűszálak lapján felirat

jó legelő csak hasznosaknak!

olvad a csontok kormozott hava

hajt nyelvet zöld kerekeket

őzek szemébe csapódó ágat

béklyózott gépeket

hajtja a mese nélküli mesét

Prokrusztész újabb szerkezetét

ellenem? értem? itt vagyok

állok felettük zöld pajzs alatt

számolom a nyíl-koppanásokat

levelek spontán tapsait

mondom magamban mint imát

őseim tatárt törököt itt.

Mit tudnak ők?

Mindig, mindig csak ünneplőben,

haptákban, hetykén, ijedten,

képíró úr kedvére, kiveszőben,

mindig a más csapdáiban,

a hit kihulló tolla mentén

halandó házi bálványokhoz,

hogy legalább ne önkezükkel,

hogy még a holnapi napig,

mintha az utolsó tehén szemében

de ott halálig tisztességben,

hát kifordítva, kimerevítve,

akár faluvégi kereszten.

Mit tudnak ők, a képírók

arról, hogy Isten szabadságon,

hogy ameddig a kéz elér,

addig terjedhet a mennyország,

hogy ez is az, e lepkegyűjtemény,

fölgombostűzve a papír

lidérces temetőiben,

hogy önmaguk istentiszteletét

rendezik itt a vasárnapi

tornyok maradék holdudvarán?

Mit tudnak ők, maguk is benne

a tétova gyülekezetben,

az idő elé bukó képírók

arról, hogy mögötte mi volt?

Talpig fehérben

Imádkoznak a szerencsétlenek

igéznek kis Jézust kicsi pénzt

igéznek utolsó ép fogat

maradék tyúkot csöpp vetést

kéve zsuppot rozoga ágyba

jólelkű hivatalnokot a tanácsba

és azon túl is békességet

nekem szerencsét egészséget

mintha nem életre-halálra

menne a játék boldogságra

menne a marék bölcsességre

hogy amíg mondják nincsen vége

hogy addig nem fáj béke van

kamra és lélek tele van

addig mint testté vált ige

leülök ágyuk szélire

s nézzük egymást talpig fehérben

hóemberkék a napsütésben.

Még te sem

Ennyire tisztességesen

csak a növény, a megbolondított,

magánszorgalmú búzatábla,

ennyire

csak a legendák félhülye szentjei,

a nem evilágból valók,

ennyire

csak az öntudatlanság határán,

az anyag csont-ölén

ennyire,

csak a mindenség nyugtalan ritmusára

lüktetők ennyire,

ennyire

még te sem.

Hanyatt-falum

Szaporodnak az öregasszonyok,

hanyatt-falum kő-ujjai,

mint pisztoly csöve halántékomon,

mint a kipusztult állatok.

Anyám elküldte teste darabját

mintául a földnek, apám

mozdulatából kiáll a penge,

élén: elárult gyerekkorom.

A lépcsőig úszom

Lenyom a hó nélküli tél, ködben,

visszahajlított idő-ív alatt

a lépcsőig úszom, egy gyerek

tízóraizik ott húsz éve,

viszek neki téliszalámit, narancsot,

meleg sugarat, jó hírt: meghalt

a lekváros kenyér, zsíros kenyér,

ne álljon ott, nyakig a félelemben

nem hibázhatja el, hasonulni

semmivel sem különb, az akol

lehet a hangosan mekegőké, a világ

nem az akol, viszek neki

nyakkendőt, apja cipője helyett

divatos félcipőt, mehessen el

egyszer az iskolabálba, legyen mire

felkötnie a magányt, viszek neki

zsebpénzt, legyen legény az alsoki

kocsmában, tudja meg: van keze, lába,

van ágyéka, van feje neki is,

nem silányabb a másokénál,

és adok neki két pofont,

ne higgye azt, hogy – mert kivált –

elúszhat a törvény fölött.

Niklán

Előbb a tenger s hogy rajta vagyunk,

aztán az ég beesett szeme alja:

a part, valahol emlékeinkben,

aztán az utolsó palackposta

hintázása a végtelenből,

aztán a mindent kihajigálni

tébolya, mert part kell, odaértünk,

aztán a semmi kikötőjébe

belógó hurkolt hajókötelek,

aztán a csupasz árbocrúd iránya,

aztán: minden út Niklára vezet.

De úr Niklán Berzsenyi Dániel,

s lesz szolga a sors, hogy beleremeg

a tenger, sajog Magyarország,

földübörögnek csillagrendszerek,

ha Dániel úr, ujjai között

megpörget egy diófalevelet,

nincs alku, nincs haszontalan öröm,

csak az van, ami végleg elveszett

csak teremtő szép, lélek s szabad nép,

versbe nyügözött nincs-harmónia,

az ujjak körül keringő világ.

Uram, levonom fehér vitorlám

jöttem, e-földi tunguz-ivadék,

kapaszkodom fekete szárnyaidba,

dobbants, hasadjon ketté a sötét,

csúszkáljanak a simák víz színén,

Niklán a mérték mélység-magasság,

emelkedik puszta virány fokáról,

kínból, kő alól a másik ország,

zászlóján írás: a nagy népeket

nem tenger, nem egyéb helyhezet, de

ész, tiszta erkölcs, virtus alkotá.

Röpül egy király

Nagy Lászlónak

Mottó: Több is veszett Mohácsnál

Hol veszett több? Hol? A fakír

dárdákkal kivert priccsen mosolyog.

A harakiri magánügy, az istenek

nem válogatnak, keresztjük kereszt.

Szélben a falevél madár lesz,

de csak a földig száll, halott.

Fű a ló patája alatt márvány,

fölfoszforeszkál éjszakánként.

Hol veszett több? Az elmulasztott

számtanórákon? A seggnyaló

tükrök előtt, ahonnan

ellenségeink mosolyognak?

Az álarcos udvari bálokon,

a mézpörgetés tingli-tanglijában?

Hol veszett több, nemzetes uraim?

A romantika csipkés bugyiban

sétafikál, riszál. No de feleségnek?

Címernek a tömegsír oszlopán?

A kamaszkor sárga csibéi

vásott kappanokból csipognak?

Sors vagy butaság egyre megy.

A köpülő asszony: a csoda

nem az anyánk. Hát hol veszett több?

A mentséggé gyűrt ütközetben,

vagy a könnyező oltárok fölött

összehajló kápolnavirágban, amelyik

márványkőből is kiviolázik?

Szememben röpül egy király,

szárnya falevél, szívén dárda,

teste kardvágta vörös kereszt,

de röpül, röpül, nem magyarázza.

Madárláb-könnyű ember

Madárláb-könnyű ember lépdel

történelmemben, lecsapolatlan

Hanságom lidércei közt,

kezében Veronika-kendő, arcom nyoma

holdvilágnál is fölismerhető.

Asszony vagy férfi? Anyám? Apám?

Ifjúságuk behúzott szárnyú,

mégis röpülő mégis-angyala

gyerekkorom vártemplomából?

Szememet kantár ellenzője

rácsozza, fény gyűrűzi

pogány oltárok elé, de ő

gyertyával hazavezet, megtörli

kálvária-arcom, fütyöl.

Félelmem fehér lepedőiből

nászágyat rögtönöz, áruló barát

agancsáról leszed, nyavalyák

lázában tiszta forrásvizet,

piros almát, kedvemre hazát,

ő hoz győzelmes nyírfaágat

a halál lyukas palánkja elé.

Mágneses pólust kibillentő

asszonnyal vigasztal, önzésem ellen

indiántollal, csatabárddal

fiam képében lovagol be,

leül tétova kacatjaimra,

és befejezi ezt a verset.

Levél egy pályatárshoz

Akár szomszédok is lehetnénk

Szőkedencsen, nagyanyám falujában,

innen a tőzeges legelőkön,

onnan az ö-ző nyelvjáráson,

a templom és a posta mellett,

kődobásnyira a mezőtől,

s nagyon közel a harangszóhoz,

hogy legyen miről beszélgetnünk,

ha sehonnan sem jön levél.

Ülnénk este a kispadon,

vagy a kerten át diskurálnánk,

én jobbára csak hallgatnálak,

mint harminc éve nagyapámat,

tüzet adnék és búcsúzáskor

elkérném a jobbik kapádat.

Vagy együtt mennénk a Berekbe

tőzeget szedni, kendert nyűni,

te előttem a gyalogúton,

én vállamon a szerszámokkal

s mielőtt tiéd visszaadnám,

összekoccintanám enyémmel,

hadd hallják meg, hogy veled jöttem,

hogy nekem is van véleményem.

De azután is rád figyelnék,

mert tudom, hogy estére kelve

a te kender-kupacaid dicsérnék

a hazamenők lelkesedve,

bár te néha oda mutatnál

szó közben az én kenderemre.

Kalapod szélét égre bökve

indulnál meg az alkonyatban,

mennénk harangszó irányában,

legutoljára, mint a pásztor,

hökkent kutyák és ungató

békák fölött, szó nélkül, hosszan.

Mert ez lenne az én időm,

hazafelé a tőzegesből,

a Berek patanyomaival kivert,

kiterített nagy esti lélek,

onnan az inak feszes íján,

innen a lőtt szárnyú beszéden,

ha szomszédok lennénk

Szőkedencsen.

Ő is meg ő is

Csak egyszer

A máz alatt a kés alatt

otthon hagyott arcotokat

arcotok homorú falát

egyszer csak egyszer legalább

A szajha szavak combjai

között egyszer a hajdani

beszéd piros kakasait

ha nem virrad ha letaszít

Díszszemlére kész testetek

ritmusában az önfeledt

mozdulat néma népdalát

legalább ha senkise lát

Huzallal díszes orrotok

ködében a szűz fűszagot

a föld alól a vas alól

egyszer amikor elhajol

Fületek dzsungel-mélyiből

azt a dobot melyen a bőr

a szellőtől is megremeg

legalább ha az üzenet

Ujjatok hegyén a tüzes

kemencét jelző őrhelyek

ünnepén a csütörtököt

egyszer két szélütés között

Nyelvetek kényes üstjei

partján egyszer a reggeli

tengerek sós rémületét

legalább ha a kés ízét

Szemetekben az egyszeregy

levelét hozó gyereket

az anyag egyenes szavát

egyszer csak egyszer legalább

Hátsó udvar

Csipeget itt, csipeget ott

szagos mügét, zöld maszlagot,

begyét kavics, gyöngyszem, kukac,

feszíti a lopott dugasz,

viszi körbe, mintha dobot,

veri az új ól-indulót,

finnyás tyúkok, pipik-pupák

bámulják, mint a nagy bikát,

s ha ő bika, üszők, tinók,

barmok lesznek a hallgatók,

elbődül egy, követi más,

kit-hogy kínoz begy-csikarás,

kit-hogy dagaszt szagos kupac,

müge, maszlag, kavics, kukac,

s már öklelnek, már vonulnak,

legelésznek, indulóznak.

Kezdődik a mese

A járdán felcsapódó kéz,

öt érzék fél szárnya: kezem

ma már történelem,

akár a tegnapi bombázások,

akár a kitöltött lottócédula

Európában, vacsora után,

út menti emlékmű, ki-kigyullad,

magába zár egy korszakot.

Különben béke van.

A pornak porszaga,

a füstnek füstíze.

Föltérdepel egy cigarettavég,

de nem sül el.

Hónaljban harminchat öt,

papucsban nyakkendős szavak,

kezdődik a mese:

Ez elment vadászni

ez meglőtte,

ez hazavitte,

ez megsütötte,

ez – az icike-picike –

megette.

Azt mondja

Azt mondja, hogy a jellegtelen versek

ideje jött el, nyár van, mint a macskák

játszadoznak a költők, odatartják

pár fityingért a lüktető tekercset.

Tisztelet, persze, néhány kivételnek,

akik követik háztetők parancsát,

ha phallosukat… azaz, ha akarják,

a nagyfenekű nappal ölelkeznek.

Hanyattfekszik, lábujjal fölizgatja

a rekettye, kecskerágitó, bodza,

az útszéli kis bárcás bokrokat,

kéjelegne, de hasára szúnyog száll,

odacsap s megvan, meg a tragikus szál,

mitől verse majd, elöl, földagad.

Ne törjétek szét

Végképp tudom már, ő se lesz

ötven év múlva, csak gyökér,

vagy az se, hulló unokák

gerincében egy nyilallás,

zord pápasága könnyű szél,

cipőfűzője csöpp fűszál,

egyik szeméből macska lesz,

másik szeméből konyhakés,

elleng az óváros fölött,

mint negyedik parancsolat,

de senki sem figyel oda,

csak egy műhold árnyéka lesz,

szobra tövében két kamasz

öleli majd, mit egykor ő,

tetszhalott hangyák sírjai,

könyvek nem őrzik szellemét,

mert mint a huzatos szobán,

csak átfújt rajt a tudomány,

hatalma doboz födele,

tekintélye tán tócsa lesz,

s ha láttok árva porszemet,

ne törjétek szét, szíve az.

Ha egyszer

Ha egyszer (végül?) bebizonyosodna,

hogy ezen a szeparált szemétdombon

tojások fiasodtak, vagy néhány tanú

(akárha hamis) eskü alatt

állítaná, hogy azt a tyúkot

látta erre sétafikálni, micsoda

kapirgálás, szárnycsapkodás (viadal?)

káricálás, kukorék, ganéeső,

búcsújárás, búboltatás lehetne itt,

micsoda

apparátus vonulhatna föl ahelyett

(ahelyett az egy helyett), aki

mindaddig elmaradt?

Nem értette

Mikor a zsákot is kirázta,

és a homokot átpörgette

görnyedő ujjai között,

a hegytetőn már szétterült a hold.

A torony árnyéka, mint az abroncs,

alatta házak, emberek,

őszinte bokrok, okos állatok,

őrködők, alvók, élvezkedők,

belül minden, és minden végleges.

Állt az üres zsák és a hold előtt,

s nem értette, hogy hol vétette el,

hogy senkinek sem hiányzik, amit…

Nézte saját árnyékát, emlékeit,

levetett göncét, vasalt városát,

és mint előbb a zsákot, hozzáfogott

kifordítani önmagát.

Acél vonít

Várkonyi Nándor koszorújára

Bot acélból, hát leszúródtál

vatta-időben, vatta-pusztán.

Megfeszültél, hogy el ne fújja

legyen lobogó, legyen boglya

kék eget metsző hegyoldalban

fehérebb, mint a papiros.

S repítetted, mert virágoztál,

miként az íj a madarat.

Fönnakadtak mind, gyűrűződtek,

oszlopaid közt tollászkodtak,

beszédülve a fészekmélybe

eszméltek föl, acél, acél.

De te csak néztél, mosolyogtál,

mint a keleti istenek.

Te voltál? Nem te? Száll a boglya,

viharlámpa a sarkkörön.

Beethoven kísér. Csönd. Acél

vonít a fehér éjszakában.

Triptichon

A hatvanéves Csorba Győzőnek

1. A költő

A szonett ezüst szelencéje illik

metszett arcához, szabályhoz szabály.

Illik? Sorvégen kinéz, föl-le jár,

mint nyári vödör oldalán a friss víz.

Kívül marad, ha belekényszerítik,

s belül, ha a szem kívül rátalál,

mégis egy-tömb, mint élet és halál,

s jobbik részével e szavakban sincs itt.

Keresi csak ízét-titkát a száj,

ha vályúhoz tereli a szabály,

és kotyvalék kortyai keserítik.

Köszöntse fű, fény, vízszag, muskotály,

a kerge élők mind, akik megértik,

hogy ha amott van, akkor most miért itt.

2. Ő is meg ő is

Kimondatlanul de tudhatóan

ő is meg ő is a magáét

az éhes testét sajgó testét

a testben vergődő madárét

Velük velük még ide kötve

s mi van rajtuk kívül mi szó?

a ragasztó? a légűr? a csomó?

a nagy sem-sem dimenzió?

Ki járt ott? megtudta-e?

s arról kinek? a madaraknak?

Európában Szent Ferenc?

mentségül a többi bolondnak?

Inkább a szem a fül az orr

a nyelv a bőr a bőr bukását

mundérban szárnnyal ő is ő is

négymilliárd egy koccanását.

3. Alattuk, velük

„Csupán a vadszőlő pirosló

zászlói lengenek”

Csorba Győző

Igen, a vadszőlő, a sereg,

az elporzó zöld után vonuló

magányos hadosztály vörös zászlói, igen,

a belőlük szabdalt,

Prométheusz irodájában lepecsételt

útlevelek!… alattuk, velük talán

igazolható, hogy miféle ügyben,

hogy mindvégig, hogy honnan, hová,

velük talán még befelé is

a partizán igyekezet

a halott, idegen határban…

alattuk, velük nem reménytelen

a tiszta hazatérés, van okunk

értelmes ábraként csusszanni ki

a viszontagság ollóiból,

van jogunk

a hintázó zöld győzelmeihez, hiszen

ránk tekintve tudják csak, mi volt itt,

mi lesz itt.

Vaskonty a fején

Cipőmből a tenger

Megneveztük a medúzát

lebegni mégis megmaradni

és elindultunk befelé

két önjelölt szent ballonkabátban

ott pusztult el a múlt idő

nehezéknek láncolva glóriánkra

Cipőmből a tenger visszabeszél

medúza szól a medúzához

én vagyok te vagy mi vagyunk

Európa közepén holdvilágban

jövő időm polipok ideje

nyálkás ernyőben ballonkabátban.

Ez a nap

Mintha elájult lódarázs

potrohából a mindenségre

nézek a félnótás késre

kábítószer-mosoly késen és késelésen

ejtőernyős golyók suhognak

szemben meredek öngyilkosokkal

tökéletesen szép halál.

Honnan fordult ki ez a nap?

melyik tejúti szalmaszálból?

melyik fölpúpozott kosárból?

emlékezetem miféle görög lugasából

a menetrendek sínei közé

kukoricacsövek ideges ropogása

aszaltalma-föld ráncai közé?

Hisz folytonosan gyanús vagyok

minden hír rám szól igazoltat

beidéz fajom szerelmem hazám

magánszorgalmú halottnak

rám parancsol kegyetlen gyöngeség

hogy mint a dió páncélsisakja

feszüljek vagy összeroppanjak.

Holott a lankák délutánja

a se itt se ott lesiklópálya

a kiküldetés negyvenen túlra

mintha elájult lódarázsba

szólhatna nagyobb bizalomról

érkezhetne ebből a napból

Hellászból Pannóniába.

Könyörgés méltó keresztért

Kondor Béla: Pléh Krisztus című képére

Atyám nem férek a keresztre

csak útban feléd összeesve

csak repüléshez rugaszkodván

vállamhoz szegve törött orcám

csak hajlott térddel ájulóban

ha már nem vagyok aki voltam.

Atyám ne vígy a kísértésbe

miért hagytál el mondd mi végre

felkészültem kínra halálra

vagyok országod hű királya

mért növesztettél ekkorára

ács fiát ácsok csúfságára?

Tudom könnyebb volt fölcipelnem

de ne dolgoztass magad ellen

én keringek már minden fában

hadd nyújtsam ki bennük a lábam

nőjön nagyra ki vállal téged

küldj rá erősebb ellenséget.

Engem a hiány égbe röptet

ők a nagy szárnnyal söprögetnek

méricskélik szégyenem hosszát

gerincük hozzá igazítják

Pilátushoz mérik az embert

jaj Atyám adj méltó keresztet!

Petőfi

Mert virág nőtt ujja hegyén,

vázába nem állítható. A kör

szétrobban, ha ő a centrum.

Tört abroncsok kunhalmát lelöki,

ünnep képletéből faköpönyeges

hétköznapokba kilép.

Méri magához a hazát,

a hazához lélegzetemet,

lélegzetemhez szeretőimet,

legyek különb, legyek magam.

Nem a szobor. Nézz a tükörbe!

A kéz utazásai, sáncai,

a láb a keresztútnál,

a világ fölé görbülő gerinc,

az ingázás a múzeumlépcső

és Segesvár között,

nem a példa! csak mi beépült

a részletek rugóiba

belőle, hogy már neve sincs,

a vér lüktető kokárdái

a pillanat csatáiban,

a felelős százkét elem

mozdulása a feleletben,

a fűszál, ahonnét naponta

bejárható a világ,

az örökös most vagy soha,

a tükör, ha belenézhetsz,

az őrzi őt.

Tudod-e

nyitott tenyérrel ünnepelni?

Uram

A csend megint.

Ajtónyíláson át

a becsúsztatott tiszta lap:

fény négyszöge a padlón.

És fenn a lassú, nagy madár.

Áll. Ráér. Tudja, odaér.

És a vásznon az uborkafa,

Uborkafa úr ábrázata,

most az egyszeregy pengéi közt.

Hallgatnak a szótárírók,

leborulva a fűszál előtt

a részletek méltóságát tanulják.

Itt kezdődik Uram!

Nem vitaminpótló lóversenyek,

könyvből merített ihletek,

uborkafa árnyékos páholya.

Ezékiel! – Uram.

Fénykéve-fal töve a sivatagban,

homok a hányás tejútrendszerén,

körben a csend, elől a tiszta lap,

belül: az utolsó vonat.

Rémeim terhét

Téltemető, télike, sárga,

harangozók virága,

tavasz kisujja, hegyet púpozó

dédapám horpadt kalapjára,

el-elfelejtett visszajelzés

az űrbe küldött dadogásra,

mi újság van azon kívül?

A sárgán innen sehol lábnyom,

valakinek úgy jó, ha félek,

valaki folyton beidézget,

de szobájában nem találom,

megfordulok, oson utánam,

elém rakja, mit eldobáltam,

és eltűnik, ha odanézek.

Téltemető, télike, sárga,

harangozók virága,

kezem tétova ág-bogára,

akaszkodj haranglábra,

rémeim terhét köteledre,

kötöm a lüktető csodára,

kondulj, te drága.

Ugyanaz

Nem lettél okosabb attól

hogy annak hittek,

a nagy árverés nem neked szólt,

eladhatatlan sebeiknek,

a félelem tűzijátéka mögött

idétlen patronok,

begyulladt önbizalmak füstölögnek.

Nem lett egyszerűbb semmi sem,

a pókhálót vastüskék tartják,

minden karcolás közelebb,

minden bokorban Magyarország,

nyertél? vesztettél?

akik a műsort végig ülik,

két sóhaj között kiszámítják.

Tiszta szárnyak a hó alatt,

megnyúlt fák és megnyúlt idő,

a város eltávolodott,

varjú, fekete keszkenő

leng kétes érdemrendeken –

jancsiszegeken, perceken

szikrákat lép a kő.

Összecsuklottak a csodák,

és elkezdődik ugyanaz,

el a láncra vert kilométerek

szemenkénti megkísértése,

A-tól Z-ig a körmenet,

nyárfa csúcsán a pontos idő,

ugyanott áll a nap.

Kél a zöld beszéd reggele,

a hegyoldalak erdőt szólnak,

erdő az erdő, zöld a zöld,

fű csillagában kél a holnap,

zöld öregek pillája mögül

rebben a kozmosz,

könyörtelen atomok szónokolnak.

Nem az elmúlás, az anyag

csavarszárnya fejed fölött,

messziről nézve glória,

megsimogatva föld,

valójában egy s ugyanaz,

ha mondod, ez a te szavad,

nehezebb, mint a zöld.

A megváltó zene

Furulyád néma világűrében,

ahol most lyuk van, volt az éden.

Végleg elveszett, mért tagadnád,

zsebedben barna almacsutkák.

Zeneszó helyett vízszintesen

siklott az űrben minden isten,

vasárnap volt, vasárnap délután.

Árnyék villámlott át a furulyán,

kivágódott egy ablak, így esett,

mindig így esett, függőlegesek

kései nyomán bezuhant a fény,

és megvakultál, és nem volt remény,

de akkor, mint az élet szelleme

kiszökött, szólt a megváltó zene.

Mese

És akkor beléptél szemembe,

köpenyben, ahogy ott feküdtél.

Jöttél magas kőfal tövében,

jöttél parton, jöttél hegy élen.

Megszűnt az évszak, talán a Sirius

csillagképében mozdult valami,

talán a Fülöp-árok

mélyén egy hajszálrepedés.

Más időben, más viszonylatok

valószínűtlen törvénye szerint

vonult veled az univerzum

bőröm alá, emlékeimbe.

Vonal, pont, körré rendeződött,

minden út ide vezetett,

köldökzsinórral nyaka körül

lógott fölöttünk a világ.

És megszólalt a telefon,

kényszerítve, hogy odanézzek

árnyékára az arcodon,

és megszólalt az asztal, ajtó,

kávéspohár, könyv, szemüveg,

süket, süket, süket úr, zúgták

porcikáim, az elemek.

Hol voltál, hol nem voltál,

voltál egyszer egy…

Aztán

Nem ejtettük ki a nevét, nehogy

elrebbenjen, azaz: eszünkbe se jutott,

hogy szóba is szorítható,

hogy elrebbenhet, ha dió-

héjként nem fogja össze szó,

és elrebben, ha megnevezzük.

Ült a jobbomon, ült a balodon,

járt a balodon, járt a jobbomon,

de mindig háttal, mint Júdás.

Aztán átzuhant két szó között

megöltük végérvényesen.

De kié a harminc ezüst?

Ki veri sejtjeim falát?

Profán vallomás

Mégiscsak otthon oszlopaidban,

ajtó nélküli templomodban,

fölemelt fejjel, mint a gyermek,

mint az Istennel játszó szentek,

akik festve az oltárképet

gyakorta a tükörbe néztek,

s elmentek bár, de ott maradtak,

s ha visszatérnek, mosolyognak, –

az Úr csak nézi, nézi őket,

mily nagyszerűen sikerültek.

Mindörökre

Beesett szemem világ gödre

feltöltve fénnyel mindörökre.

Egy fényképre

Tetten érni a folyamatot,

mikor színén a lényeg átsajog,

látni, láttatni, hogy élet, halál

egy pillanat szarvhegyén dől vagy áll,

hogy a világ teljesebb, mint amit

szemünk jelez, képzeletünk vetít,

kívülről, mégis benne! emberi

korlátainkat szétfeszíteni –

ragyogja, ami ki sem mondható,

árnyék és fény keresztjén a való.

Levél T-nek

Tervet évezredekre! de a munkát

úgy végezni, mint halálraítéltek,

akik még (vagy már) várják a kegyelmet,

és jogukat (hitüket?) bizonyítják.

Ezt motyogom, miközben három almát

ennék egyszerre, (egyikük sem érett,

kerek csak, mint az ünnepi beszédek,

s keserű, mint a mulandó igazság).

Emlékszel-e? agyonvertünk egy macskát,

vertük a fához, zsákban, míg… csibéket

(naponta négyet) lopott el… Így élek:

vagyok a macska, vagyok az ítélet-

végrehajtó, a fa, a lopott jószág,

azon túl semmi, semmi „tudatosság”.

Válaszoló

Mint béka, ha a kígyót megpillantja,

mint ártatlan, az ítélet után,

mint zabban meglepett idegen lovak,

mint isten, aki lelkiismeretes.

Mint a bennszülött, ha tudja, hogy az,

mint légy az égszínű ablaküvegen,

mint a szolgaként nőtt demokrata,

mint a tisztességes, ha hazudik.

Mint betyárból lett pandúr a bitón,

mint a víz színén fönnmaradt tojás,

mint vizes bor, gazdája asztalán,

mint a hóhér a fizetésnapon.

Mint hangya a Himalája alatt,

mint rozsdafolt a börtönlakaton,

mint az elhajló temetővirág,

mint a konok, mulandó anyaöl.

Örökké vonul

Akinek azt mondják: szabad vagy,

s hiszi vagy nem, végül elindul,

s túl a hit apró lépésein

megzizzen, mert tarkója lőlap,

az már örökké vonul bennem

minden másnapi újság ellen.

Forog tovább

Hát negyven Oldalról is

Belülről is Szemüvegen is

Valami fennsík Igen ha térben

Vagy inkább cső Csőben süvítés

De mégsem lehet beragasztani

Kifelé az erdőből Igen

Az emberélet útjának felén túl

kifelé Ennyi a különbség

az onnan és innen között

Ideje mondják ideje

készülődni valami szeniori

mert egyszer csak

és felnőttek már sohasem

Ideje mondják ideje

megfogni amit még lehet

mert fiaink a nagyapáikkal

és történelmi töltelék

Ideje mondják ideje

fülek mohára csavarodni

besüvíteni akkor is

hogy a fa mögött itt az erdő

hogy a szelet sosem a nagy fák

és negyven éve suhogunk

Ideje mondják ideje

zsokék Zeuszok útonállók

mögött között előtt

vállalni a játékot mintha

Krisztust követő nemzedék…

Szétosztom a negyven halat

Csodát ne várjatok A tenger

végtelen égben folytatódik

A nagy hal Lámpát hozzatok

Megint ködöt jelentenek

Megkarcol majd mert szárnya lesz

percmutatójával az utókor

És letörli És forog tovább

választott emlékeivel.

Vaskonty a fején

Vaskonty a fején, korona,

táncol, szívemen körbedobog.

Jobb kezében a hiányaim,

bal kezében harangkötél.

Szemek tábortüze körül

elhágy, babonáz, újra ölel.

Paradicsomot játszik velem,

kilök, a sötétbe mutat.

Építek hazát nélküle,

fekete fák közt megjelenik.

Jobb keze tüzes karikát,

balja aranygyűrűt gurít.

Táncolok szeges bilincsben,

kinevet, holtig láncra kötöz.

De életem példázatával

országon által nyargalászik.

Befogom magam eke elé,

fele terhemmel ő szaporáz.

Jobbjában az ígéret földje,

baljában kötél: a kezem.

Zászlómat a holdra kitűzöm,

felkacag a föld kráterein.

Kontya körül a mindenséggel

táncol, szívemen körbedobog.

Kötözi négymilliárd magam,

elhágy, babonáz, újra ölel.

Jobb keze a kontya körül,

bal kezével harangozik.

Sejtkoromban belészerettem,

jobb keze nyoma homlokomon.

Addig él, amíg én, halála az enyém,

ha bal kezét eleresztem.

Tárgyak ideje

1977–1979

Bádog szitakötő

A történet

Mint aki kiment, rázárta az ajtót,

s a kulcsot elveszítette.

Kívül is bent már végérvényesen.

Le-föl, előbb a lakatoshoz,

aztán, mert minden elutazott,

vállal neki, baltával neki,

be mindenáron – hova is?

Hiszen már ott sem, sohasem.

A fogkeféje ugyanaz.

A műfoga még ugyanaz.

De a szekrénye már titokban.

Kabátjának is mindegy, majdnem új.

S minthogy szó nélkül kimehet,

megáll a tárgyak idejében.

Ki megy haza?

Már olyan mély az éjszaka,

hogy legaljáról fölhallatszik

a kopogó cipő jaja.

Ki megy haza?

Legalább ordítana.

Hogy ne férjen el bennem,

hogy tudja: maga maradt

a hálóval fedett veremben,

hogy semmi sincs már, csak a hang,

a félrevert harang

szívverése a paplan alatt.

Lassít, szaporáz, megakad.

Hallott valamit? Csak a gödröt

kerüli ki? Kopog.

Mígnem egy feneketlen kútban

dobognak mind a csillagok.

Bádog szitakötő

Ahogy bezörög félelmetes

bádog csápjaival s megáll,

s borotvát vesz elő, s elmosolyodik,

ahogy a hómezőt begyűri

kabátod és nyakad közé,

és közben hallgat, mintha élne,

ahogy a habbal, a habbal, a habbal

elbódít s lassan bekebelez,

emberi lesz,

már érzékszerveid

mozgatják zörgő csápjait,

már nem tudod, hogy te, vagy ő,

ki feszíti a lassú kést,

mért fogy a hab, hol ütközik

az utolsó szakáll –

leül benned, elmosogatja

szerszámait, és elrugaszkodsz,

fényesen, mint egy bádog

szitakötő.

Úgy mégy el

Hol kezdődött az árulás,

a történetek Janus-arca?

Hol a jeltelen keresztutak, ahonnan

bármerre indulsz, oda sohasem?

A mézes darazsak, a szavak

veszett méhek között, a királynő

műanyag bilibe szüli

a se-méheket-se-darazsakat.

Végül semmi sem ugyanaz,

az érkezésnek háta van,

a jelenlét csak maszkabál,

és úgy mégy el, ha itt maradsz.

Mintha üzenne

Július, a kiürült díszdoboz

fönnakadt egy fán, virít,

mintha igazi virág volna,

mintha valami dolga volna

a képzelet nélküli

novemberi kompozícióban,

mintha ő tartaná a fát,

ő fogná össze gombként ezt az

odamázolt tragédiát,

folt a zsákját, gödör a partját,

halál az életet, mintha

üzenne vele valaki, amikor

majdnem beszakad a világ.

A félelem futamaiból

Gyémánt és diófalevél

villámlik a vak pillanat

hiába állok üvege előtt

megkarcolva a délután

fut benne csupaseb anyám

mintha láncon futna a rab

átfeszül rajtam megakad

merevedünk ijedt szoborrá

s mint akire égbolt zuhan rá

várunk utolsó ítéletet

pedig még el sem végeztetett.

Életed árán

Megkapaszkodni valamiben,

megfoghatóban, elhihetőben,

annyira csak,

hogy egymáshoz feszülő ujjaid

visszaszóljanak,

bőröd villáma szíven üssön:

még, még te vagy,

benne, de te! hogy körülötted

megperdüljön, mert megakad,

megzavarodik: mégse lenne

tökéletes a folyamat?

hogy a tölcsérből felüvöltsön

a protestáló pillanat,

a halandó különvaló,

aki elhitte, hogy szabad, –

annyira csak,

hogy életed árán megjegyezze

halálodat.

Ahogy a tópart

Lezuhanva is fölfelé,

feszülni a tizedik körre,

várni, míg koppan, befúródni

vele a töltés oldalába.

Hinni, hogy úgyis újra kezdi,

hinni, hogy nem is hagyja abba,

tested mágnesét kigyűrűztetni

megint arra a fehér lapra.

Araszolva, hogy el ne vétsük.

Ahogy a tópart kivirágzik,

s vízből a halak fölsajognak, –

hogy mozdulatod emléke mögül

kisétálhasson Antigoné

halott fivérét eltemetni.

A rost beszél

A héja alá, a ricsaja alá,

káprázata és bilincse alá,

megtagadva a sínt,

a kiskanállal adagolt halált,

meg a bőrödben ébredő,

lélegzetedben fészkelő,

perceid kicövekelő

nagy elringató masinát.

Oda, ahol a rost beszél,

pucér csillagok csendjét fújja

lassú szél,

ahonnan, míg fölér,

elhajlik mindén lényeg ujja.

Ott történik meg nélküled,

ami veled.

Lennék örömén a lakat

Rajtam az is csak átfolyik,

ami magától fönnakad.

Belesimultam az anyag

barázdáiba, mint a víz.

Vitt fölfelé három napig

napnál melegebb kábulat,

de csak a köd lett vastagabb,

s néhány fűszál sejt valamit.

Néhány fűszál ágaskodik,

finom rács lesz a köd alatt.

Kerül mögéje pici nap,

lobog belőle kicsi hit.

Lennék örömén a lakat,

de rajta éppúgy átfolyik.

Démoszthenész első búcsúlevele

Búcsúzom a szavaktól, kiköpöm

a nyelvemet emelő kavicsot,

színjátszó lepkék odúja: szám,

legyen, mi volt: csupán garat,

nyelvem, az ideges madár

elég majd fészkén, magtalanul,

szótáraim, színes luftballonok,

hazaszállnak a felhők közé,

szemem fogja csak őket, szemem

anyám arcával tükröz rájuk,

de mint a levegő… szelük mögül

világlik ki a csillag, a távolodó

oá-zó gyerek, aki semmit

nem ért, csak ordít, dadog,

öt érzékkel egy arcra figyel,

kézzel fogható szavakra figyel,

szájba rakható szavakra figyel,

a szó egyetlen szavára figyel…

búcsúzom tőle is… visszaperelni

semmit nem lehet, Philipposz

erősebb, mint a szó, Zeuszi

jelekre függeszti szemét.

Dédapám, március

1

Ha elképzelem, hogy százötven éve

dédapám, ki ezerkilencszázegyben,

hatvannégy évesen abba halt bele,

hogy megrúgta a ló, ha elképzelem,

hogy százötven éve nem is élt még,

s hozzá, hogy élnek száznegyvenkét

éves öregek az újságokban, s ha

mondjuk, Levédiából Etelközbe

az a bizonyos ősünk már nem jön be,

mert unja az örökös költözködést,

s átszivárog délre, Abháziába,

talán koccinthatnék is dédapámmal

az újságokban ma, mikor március

tizenötödike van, s elképzelem,

hogy százötven éve nem is élt, akit

őseim közül még így-úgy ismerek,

hogy negyvennyolc márciusában gyerek,

tizenegy éves sem volt, fiamnál is

két évvel fiatalabb, s csak egy évvel

idősebb, mint apám tizenkilencben,

vagy mint ezerkilencszáznegyvenötben

én, ki dédapám házában születtem,

s így nemcsak génjeimben, de szememben,

fülemben, orromban, bőrömben, minden

érzékszervemben kitörölhetetlen

üzenetével, ha most elképzelem,

hogy százötven éve nem is élt még,

s bizony csak nyolc év múlva ünnepelnénk

akkor is, ha valami ország-világ-

ra szóló tettet visz véghez mégis, mint

gyerek, hisz volt már példa rá, ha mondjuk

rálő Jellasicsra, aki ott vonult

a közelben Pákozd felé, a rácok

élén, nagyanyám nevezte rácoknak

őket s gyalázatosoknak, ezt mindig

hozzátette, ha szóba jöttek mégis,

hisz ezerkilencszázharminckilencben,

mikor a szabadkéményes, a füstös

konyhánkat apámék átépítették,

és elkezdődött a részleges világvég

Európában, a padláson a rag

alatt ott volt dédapám elütőttős

puskája és pisztolya üzenetként,

és ha elképzelem, hogy apám ekkor

harmincéves volt, akárcsak dédapám

ezernyolcszázhatvanhétben, egy évvel

háza felépítése után, máris

három halott, három élő gyerekkel,

kiegyezésre nem hajlandó, űzött

betyárokkal közösködve-komázva,

s újabb vállalkozások közepében

akkora lendülettel, mintha ezer

év öklét akarná szétfeszíteni,

építkezik, földet vesz, pereskedik,

s ha sípujjú ingét feltűri, szalad,

ki merre lát s ordít: „a Peti Csicsa

lovat akar nyúzni, meneküljetek!”,

Peti ragadványnevünk hivatalos

papírjaira is rávezettetett,

akkora lendülettel, hogy amikor

felesége meghal, a gyászévet se

győzi kivárni, és ha elképzelem,

hogy mikor a második asszonyától

tizedik gyerekeként megszületik

nagyapám, az ötödik fiú és a

harmadik István, aki végre életben

marad, dédapám annyi idős, mint én

most, ezerkilencszázhetvenkilencben,

azaz benne a negyvennegyedikben,

és annyira otthon Belső-Somogyban,

hogy keresztkomának a kóci csárda,

a környék immár egyetlen, utolsó

betyárcsárdájának a legutolsó

csaplárosát, Madarász Viktort hívja,

aki bizonyára orgazda, helyi

dualizmus fogójában maga is,

másik törvényt szolgál, ha pandúrokkal,

másikat, ha dédapámmal szól, akit

fülnek küldtek a betyárok az erdő

sűrűjéből, és ha elképzelem, hogy

öcsém neve Madarász keresztapa

miatt Viktor, s öcsém ezerkilencszáz-

harminchétben, pontosan száz évvel

később született, mint dédapám, s némely

viszonylatokban száz év nem is számít,

vagy azt, hogy nagyapámnak is, ki alig

hét évvel Trianon után a hadi-

fogságból hozott bajában pusztult el,

volt egy öccse, kivel osztozkodáskor

úgy összevesztek, hogy utódaik sem,

sohasem békültek ki, látomásból

és hírből ismertem csak, pedig ő az,

akit ezerkilencszáznegyvenötben

fegyveres katona kísért végig a

falun, nyakában tábla, táblán szöveg:

„Így jár, aki a pincébe, szobába

betör, és a menyével rosszul bánik”

mondania is kellett a szöveget,

s ha elképzelem, hogy csupán a saját

pincéjébe és szobájába tört be,

mert a menye már onnan is kizárta,

miután elveszített két háborút,

s csak enni-inni akart, mint az állat,

mentünk utánuk, gyerekek, ijedten,

majd elszégyelltem magam, hazamentem

hallgatni nagyanyámat, akinek jó

alkalom volt ez a gyalázkodásra-

átkozódásra dédapámig vissza,

onnan ide, s nem értettem tajtékzó

dühét, mert tőle, szemtanútól ezt-azt

mégis megtudtam dédapámról, csakhogy

ő két évvel ötvenhat után meghalt,

így sok mindent mégsem, s máig sem tudom,

hogy ki a nagyobb bűnös, az utódok

közül kinek illene közeledni,

felülvizsgálni, beismerni, s végre

megbékélni, ha egyszer egymás mellett

kell élni s múlttal együtt, míg március

tizenötödike lesz, s elképzelem,

hogy százötven éve nem is élt, akit

őseim közül még így-úgy ismerek,

hogy negyvennyolc márciusában gyerek,

tizenegy éves sem volt, fiamnál is

két évvel fiatalabb, és jobbágynak

született, mikor Kossuthot börtönbe

zárták és a Szózat megjelent, ezer-

nyolcszázharminchétben, annyira közel

szívemhez, hogy ha röptét elképzelem,

összekeverem magamat vele, és

azt hiszem, hogy ezerkilencszázegyben,

hatvannégy évesen engem rúgott meg

halálosan az a ló, azért nincsen

befejezve mindmáig annyi minden.

2

Talán az utolsó szó jogán, talán

fiam jogán csak, ki egyszer fölöttem

átnyúl majd, hogy túl nemzedékek falán

megkapaszkodjék valami közösben,

ami személyes, el kell mondanom még,

hogy dédapám és március ügyében,

fellebbezések, perújrafelvétel

és ítéletek oda-vissza közben

sikerült végleg összekeverednem

dédapámmal, aki kilencszázegyben

véletlenül és dolgavégezetlen

halt meg, azazhogy megmaradt helyettem,

így esett, hogy ezerkilencszázötven-

ötben, akik illetékes körökben

gyűrt, sípujjú ingétől megijedtek,

lefüggönyözött autóval jöttek

értem is, betolattak a komora

ajtaja elé, de hogyha tükörnek

kinevezhetjük, a függönyös üveg

vert fényében már a pince ajtaja

láthatta fölösleges önmagát, sőt,

a kocsi vége a kiskonyha előtt,

s talán az utolsó szó jogán, talán

fiam jogán csak, ha egyszer mesélünk,

és nem felejtünk, el kell mondanom, hogy

nem ügyeltek a részletekre, a lök-

hárító vonalában a kemence

gubbasztott, mintha minden rendbe lenne,

csupáncsak betolattak udvarunkba,

s úgy jöttek, mintha már mennének vissza,

háttal arcunknak, s háttal a történe-

lemnek, azt játszva mégis, hogy előre,

s ezúttal a mi udvarunkban, ahol

személygépkocsi addig sohasem járt,

s hihettük azt is, hogy csak hátrafelé

képes bejönni, hiszen meglehetős

emelkedő az, ma is legalább két

méterrel magasabban áll a küszöb,

mint az utca, de huszonnégy-huszonöt

éve még nagyobb volt a szintkülönbség,

bár az esővíz száztizenhárom év

óta koptatja, hordja le az utca

közepére az udvart, mintha vissza

kellene állítani valami rég

elveszített harmóniát, azaz ha

jól meggondolom, dédapámhoz még

hátrafelé se jöhettek volna be,

s talán az utolsó szó jogán, talán

fiam jogán csak, ha már belekezdtem,

elmondanám még, hogy dédapám ezekben

a ki-hogyan-jön-be-s-áll-meg ügyekben,

már ezekben a puskapor szagáig

elment, s ha ivott, a hegyről hazáig,

holdvilágnál többször is agyonlőtte

az árnyékát, mert nem ült föl mögéje,

hát lehetett-e egészen véletlen,

hogy hol álltak meg, mikor betolattak?

vagy a helyzet, ahogy bejöttek hozzánk?

hisz már ezerkilencszáznegyvenötben

volt nekem puskám, s igaz, hogy nem a rag

alatt őriztem, hanem jászol alatt,

s igaz, hogy a tusa hiányzott, de még

lőttünk vele, mielőtt beledobtuk

a kenderáztatóba, valamiképp

tudniuk kellett erről, mert ha mégis

komolyan vették dolgukat, bármikor

megeshetett, hogy előlép az egyen-

félelem alól a nem várt valódi

ellenség, aki kenderáztatói

puskát is, ha más nincs, rendbe hozhat, és

azonnal értelmet nyerhet az egész,

s hogy ilyen viszonylagos helyzetekben,

mondjuk, ezerkilencszázötvenötben

mégis szerepet játszhat a véletlen,

bizonyítja, hogy mint a bennszülöttek,

kenyér és víz emlékével kezünkben

mentünk eléjük, anyám és én, várva

valamelyikük emberi szavára,

nem is gondolva, nemhogy dédapámra,

aki ekkor már évek óta ismét

nem érzett mást, csak ezer év keresztjét,

arra se, hogy miért és hova hátra?

hiszen azért hűsöltem otthon éppen,

mert mint legkisebb fiú a mesében,

és a legelső a familiában,

bejutottam mégis főiskolára,

másodjára, s vélhettük, visszazökken,

legalább alattam, a kerék, közben,

a néhány töltény, mit ellövöldöztem

magányosan, és ráadásul versben,

dédapámé volt, akár az itélet,

amit kimondtam, szabadon, azt hittem,

nem kérdezhet rá senki, csak az Isten,

és dédapám, ha egyszer márciusban

összefutunk az első háborúban

megölt magyarok emlékművénél a

másodikban elpusztult magyarokra

emlékezvén, meg a tizenkét pontra,

de leginkább maradék önmagunkra,

s talán az utolsó szó jogán, talán

fiam jogán csak, ha már belekezdtem,

el kell mondanom, hogy közös ügyemben

ekkor történt, hogy összekeveredtem

végleg dédapámmal, akivel ketten

ezt-azt azóta mégis befejeztem,

de sok mindent nem, hiába siettem,

legalábbis így ítélem közelről,

ha az említett otthoni küszöbről

nézem, ahová akkor az apám, mint

élő andráskereszt befeszült, és csak

kemény fölszólításra maradt ép, s mert

elmentünk velük, dédapám s én, mégcsak

meg sem bilincseltek bennünket, szép nap

sütött, de nem ért hozzám, mert a függöny

eltakart, mintha sűrű zabosbükköny

alján nyúl lennék, mintha dédapám, ki

betyároknak vitt hírt, és fülöncsípték,

hallgattam a homályos autóban,

s később is, mert ha mégis megszólaltam,

azok az urak akkor sem értették,

mikor mindent elmondtam dédapámnak,

és arra vártam, hogy végre betyárnak

minősítenek, s valahol megtudják,

hogy az unokát vagy dédöregapját

tartják dutyiban, de kik elítéltek,

ijedten azok is mellébeszéltek,

s talán az utolsó szó jogán, talán

fiam jogán csak, ki egyszer fölöttem

átnyúl, mondom, hogy összekeveredtem

dédapámmal kilencszázötvenötben,

és nem tudom, melyikünk bujdosott el,

amikor mindketten kiszabadultunk,

megint a rengetegbe, ki volt itten

mégiscsak benne minden ütközetben,

s ki lesz az, aki átnyúl majd fölöttem

fiammal együtt, és mondjuk, százötven,

vagy talán száznegyvenkét év múlva, hogy

dédapám életkorát ne feledjem,

tehát kétezer-egyszázhuszonegyben,

talán március tizenötödikén,

talán dédunokámmal és helyettem

elmondhatja itt, hogy befejeztem?

A jóslat kampóján

Vése fölött

Köszörűként forog Vése fölött,

visít, remeg az augusztusi ég,

kés röpül a versbe, holt malom zörög,

kifordul a múltból az összes kerék.

Koszorúba-körbe szédül a táj,

felpörög, billen, leesik a szó,

feszítenék féket, s gödör lesz a száj,

szívemet tiporja minden forduló.

Rákezdi a ház is, benne magunk,

apám kezében földnehéz kanál,

csikorog a mennybolt, megkapaszkodunk,

de a köszörűkő csak jár, körbejár.

Azt hittem, hogy pallón áll az idő?

Alatta suhan lefelé, mi él?

És örökké így lesz: becsobban a kő,

s elsimul a hullám, mire partot ér?

Azt hittem? Vékonyul falu, család.

Suhanni: látszat. A palló: pedál.

Ki tapossa? Meddig? Ez volt a világ,

s úgy gyorsul most bennem, mint ami megáll.

Kormos István

Fiam, valaki veled játszik

Füst Milán

Te, ki Győrött a nyakkendőmben,

Niklán Divinyi Mehmed-ingben,

de Párizsban is Berzsenyidben,

hova szaladtál homokozni?

Hova, ülni a kocsiútra,

alulról nézni, hogy a csorda

eldübörög megint akolba

Miklóson vagy Normandiában?

Hőmérőtokkal kombinékat

megemelni, mint buborékot,

hova feküdtél óvadéknak

értünk az elkurvult időben?

Mecsér, Udvarhely, Bretagne, Vése,

Európa minden szegénye,

minden rigó alá mi végre,

ha nem játszik már veled senki?

Gyöngyös vízen Nakonxipánba

tart az utolsó szelíd bálna,

miért ítéltél pusztulásra

minden élőt egy zuhanással?

Árva bátyám a nagy mesében

vacog utánad semmiségem,

sárkányod itt csücsül a széken,

s nem tudom verssé varázsolni.

1978. február 6.

Búcsú Nagy Lászlótól

Dübörög a föld, zokog a fa,

süket elemek kiabálnak.

Szólhat-e most más? Száguld haza

vak lovon a huszadik század.

Repedt égboltja lélekharang,

hiába hittük koronának.

Tétova árnyak igazodnak,

állnak eleven kopjafának.

Temetünk N. L., hűl a kozmosz,

szökik a meleg a hideghez.

Nyüzsög az anyag, ami fontos,

ezután mindig kevesebb lesz.

Sírodtól kezdve az a vátesz,

ki visszafelé néz s harangoz.

Nincsen veszély

Testedre nőtt rozsdás satu

a keserű, a szomorú.

Rághatod, mint a fát a szú,

nem lesz, csak magányos odu.

Perceghetsz, mintha más baja

ijesztene, szorítana,

ha senkinek sincs panasza,

hamisan szól a muzsika.

Kifényesítve a fülek,

a szemekben ebédszünet,

ragyognak, mint egy testület,

de külön-külön mind süket.

Díszes fejek homok alatt.

Akarod, hogy meglássanak?

Rejtsd el végképpen magadat,

legyél nekik a sivatag.

És sóhajtsd azt, hogy zöld a fa,

nincsen veszély, van még csoda,

megél magyar, megáll Buda,

és nem halunk meg, nem, soha.

Krakkói elégia

Egyszer majd ezt is elfelejted,

végül minden a helyére kerül,

a körgalléros hegyi faházak

kotkodácsolva visszaszállnak

anyád mélázó tyúkjai közé,

Chocholow, a galambház-falu

eldélibábozik Hortobágyra,

s kipenderül belőle ünneplőben

a juhnyájat terelő öregasszony,

ki lencséd elől elszaladt,

sebes pisztráng lesz Zakopane,

és csak nézed majd Lillafüreden,

nem tudod már, hogy sötét foltjai

szelet siklató gorál kalapok,

s a vers, amely a Szinvából zuhog,

miért idéz egy fátyolos hegyet,

megkondul majd a nyár, mint harang,

emlékezik rá bőröd és füled,

de elfelejted, hogy a pécsi dóm,

vagy Zsigmond király harangja-e,

csontjaidból a barna omnibusz

kidöcög egyszer, megállítanád,

de hol lesz Krakkó? szemben Arany János

ül majd és nézi a fagyos Dunát,

s ki néz vissza rá? talán a chocholowi,

báránycsengőt áruló nénike?

vagy az ötven tolnai magyar, ki tegnap

a Wawelben márványként körbeállta

Hedwig királynő nyughelyét?

Vagy maga Hedwig-Jadwiga?

Egyszer majd ezt is elfelejted.

A jóslat kampóján

Illyés Gyulának

A jóslat kampóján szavak

és lélek, akár egy darab

combhús, amely addig marad,

míg el nem hordják mind dagadt

szatyrokban, könyv meg sör alatt,

apránként, mint a madarak

a harctéri halottakat,

egy vagy kétszáz év elszalad,

s nem jut belőle jó falat

annak, ki a szelíd vadat

kedveli otthon, abból ad

gyerekének, hogy izmosabb

legyen még magabiztosabb,

aki úgy vesz el, mintha kap,

és nem sír, és nem válogat,

mert tudja, hogy itt ő a pap

és ő a hívek, holmi vad

népekhez nem épít hidat,

rombolni jöttek, halni csak.

A jóslat kampóján igék

és lélek, egy maroknyi nép

hordja az óceán vizét

tenyérben, haza, ezer év

hosszú pallóján, hol kötél-

táncosokat nyelt el a mély,

fizetett mindig, mindenért,

és ráadásul annyi szép

színt, friss vért, hitet, jó erényt

adott a méltó életért,

hogy lett, akár a többi nép,

feketék közt nem feketébb,

jóslat kampóján is fehér,

s az egy vagy két évszázadért

vacoghat vele mind, ki él,

ha fölfogja, hogy szakadék

szélén ki áll, miféle vég

szédít és kit, mekkora rész

akar azért is, élni még.

Ében-ország

Ady Endre emlékének

Kívül a fehér bizonyosság,

belül ébenfa, ében-ország,

kemény és nehéz, mint a végzet,

földjein varjak legelésznek,

magaslesen maga a Herceg

lapozgatja a lövésrendet,

de fegyver nem szól, hajtó nincsen,

vadász sincs, csak a Nincsen-isten,

szenes avartól kongó égig

ébenfa-arca feketéllik.

Mutatóujját megmozdítja,

s lapoz a Herceg fürge ujja,

varjú száll, ha a szeme rebben,

ki gondolhatná nála szebben?

ki gondolhatná okosabban

ezeréves, süket vadonban,

mikor ő, a Nincsen: a minden,

s az ő rangja, hogy megsegítsen?

Csak a Herceg papírja villog,

mint egy tejúton túli csillag,

leszegett feje mintha bolygó,

lenne fényében körbe forgó,

mintha ő lenne másik isten,

a fehér Van, az anti-minden,

a lövésrend nagy omegája,

de nevét sehol nem találja,

de templomának népe nincsen,

fölépített temploma sincsen,

csak van pokoli ellensége,

kényszerítője istenségre,

kényszerítője ravaszságra,

magaslesre, lapozgatásra,

jóra, tökélyre, Nincsen-isten

arca mögé, hogy segíthessen,

míg ében alól az a másik,

egyetlen ország kiviláglik.

Állsz egy üres lavórban

Szabadság, szerelem!

E kettő kell nekem.

Petőfi Sándor

Onnan a plakátokon, palánkokon,

s a látóhatár vándorló peremén,

állsz egy üres lavórban, amit

úgy nevezek most: emlékezet,

állsz piros kis ingben, füstösen,

annyira hihetetlenül,

hogy meg sem látnak, miközben halomra

öldösik egymást érted, azaz:

négymilliárd-féle képmásodért, amely

„nem tud külsővé válni”, nem te vagy.

Állsz egy üres lavórban, amit

úgy is hívhatnék: jövő,

gyönyörű vagy és meztelen,

tehát mulandó, elpusztítható,

hullámzol lassan, mint a hold

minden alkalmi gravitációban,

s mikor annyira önmagad leszel,

hogy önmagadról elfeledkezel,

fölismer mind, és újra megfogan

az időben a tér, a nincsben a van.

Kockakövek

1

Megérint, bemér a béka szeme.

Itt állok, pontosan szembe vele.

Ugyanúgy félve s mérve a távot,

magam is arra a hírre várok.

Hogy talán megfordul, eloldalog,

amiről naponta többet tudok.

Jelet ad a kavargó ősköd,

jönnek a félig ismerősök,

a mintha és a mi-lett-volna

elefántjából minden bolha.

Nem kérdeznek, belém se marnak,

csak behavaznak, odafagynak.

Annyi mindenről lemaradva,

hogy lassacskán belenyugodva

hagyatkozom a pillanatra,

mint apám szokott a lovakra

sötétben, rossz utakon, tudva:

gyeplő, korbács bajt csak fokozna.

Ez a meg-nem-írt-versek könyve,

itt nyugosznak a remekművek,

az elvetéltek, kikapartak.

Ez lehetne a tiszta ablak,

ahol a jövő betekinthet

kinyomtatott örömeinkbe.

Mert minden vers alkalmi vers,

alkalmat benne ne keress.

Magadban van, ha megtalálod.

De amikor csak varjú károg,

és azt hiszik: pacsirta szól,

nagy bűn rejtőzik valahol.

Ha nem fog már se cél, se part,

a ritmus talán összetart,

amíg a sötét kő alól

valaki megint visszaszól,

s fölkél belőlem, mint tojás

kabinjából a dobogás.

2

„Csirkegyár? Versgyár? Egyremegy.

Valami végképp elveszett,

a rugóvá tekert világból.” –

Szólt fiához a csordapásztor,

midőn a gyerek jóllakott,

s megint kezdte a csillagot.

Tudván, hogy kellenek hegyek,

mondá az úr: ez itt a hegy.

S mert becsmérelték némelyek,

lejjebb engedte az eget.

És elment. Hívták más ügyek.

Nos, azóta: ez itt a hegy.

Zabálhat, turkálhat, kifuthat,

a disznó belakta az ólat.

Otthon van. Úgy néz a világra

lassacskán, mint aki csinálta.

Ha az a nagy lelke nem volna,

moslékba bele se szagolna.

Ó, hogy riszálnak, riszoválnak.

Grófi udvarból? Cselédházak

„meg-kell-maradni!”-boltíve alól?

Honnan? Ami itt ki-araszol,

az eredmény hánytató. Semmi!

Érdemes ezért? Megmaradni?

Felkötöd magad? Kit érdekel?

Magával van elfoglalva, el-

telve mind. Talán több lesz a hely?

Átmenetileg? És felemel-

kedhet mégis a jobb? Akivel

összefognál, ha már nem leszel?

A természetüknél fogva jók,

elfogynak ők is. Csupa volt,

s lehetett-volna a világ.

Hát ne hidd, hogy egy szabad ág,

egy jó nagybácsi, vagy az isten

csak úgy, magadért megsegítsen.

3

A tanítványok szétszéledtek,

és elkezdődött a költészet,

a dal, a dal a mennyországról,

az istenről, isten fiáról…

és ahogy mentek, mendegéltek,

egy nagy sötét erdőbe értek.

Kondult a gyomor, megfordult a kés,

főműsor lett az esti etetés.

Amaz a múltját, emez álmait,

mézes emlőt szopott a harmadik.

A gazda állt az udvar közepén,

és dudorászott: az ám a legény…

„Ahol hatalom, ott az erkölcs”

– nézett rám, s az asztalra vágott.

„Nem krisztusok, okoskodások,

a fog tartotta meg a világot,

és az ököl.” S mert azt hitte, bölcs,

hogy bölcs és jó, hozzátette: „Tölts!”

„Én nem versenyzek” – szólt a szikla,

és befeküdt a szélárnyékba.

Fölül, alatta és körötte

zúgott az „öld meg” s az „előre”.

Megtaposva, magára hagyva

azt hitte később, hogy túlélte.

Aki felkötötte a kolompot,

ne csináljon másokból bolondot,

kolompoljon! Biztatott nagymama.

És nyargaltam a mezőről haza,

csikócsengő nyakamban, utánam

egy ország, azaz: öcsém és árnyam.

Majd pontosan fölmérik azt is,

mi volt az élet, mi a praxis.

Hol sikerült, és mi lett volna,

ha gyakrabban megyek pokolba.

S ha mene, tekel és ufárszin :

velük együtt ülök a sámlin.

4

Mi mindig mindent elsietünk,

mi nagyon közelre megyünk.

Van egy emlékünk: Európa,

van egy álmunk: a jelenünk,

van egy-két halálos rögeszménk…

Úgy késünk el, mintha sietnénk.

Könnyű befogni menekülőt:

kapjon türelmet, teret, időt.

Fussa ki magát! Vigye a hit,

vagy a félelem, el nem szökik.

Nincsen több utca, csak ez a jó,

szalonnaszagú egérfogó.

Ments meg Uram az okosoktól,

mindig mindent jobban tudóktól,

s ha leejtesz egy almacsutkát,

intézkedj, hogy eltakarítsák,

mert mint bagót, fogukra rakják,

és nyálukban csúszkál az ország.

Halmozódnak a negatívjai

a lehetségesnek, s nincsen aki

Kolumbuszként, Macedóniai

Nagy Sándorként nemcsak fölismeri,

de oda üti, kettőbe szeli:

világokat mer kimozdítani?

Talán a sportban még lehet,

talán a hitelesített

méterek, órák és kilók

azt mutatják, ami a jobb,

és talán akkor, ott dől el,

hogy miért, és hogy mennyivel.

Emberi számítás szerint

megvalósulnak álmaink.

Az enyém benned, tiéd másban,

és ami mégsem, az is számtan.

Hát ne tékozold el magad,

ha a tükörben nem te vagy.

5

Ő mindig valamit valamiért.

Hogyan értené meg, hogy miért,

miért mászom meg újra a hegyet,

ha úgyis le, ha belegebedek.

„Nincs ott fönn semmi!” – Nincsen. Tudom.

De lent sincs. S ezt is közben. Az úton.

Amikor magát kitakarja,

csak: hogy sebeit mutogassa.

Amikor magát ködbe rejti,

büntetni akar, növekedni.

Amikor van csak úgy-se-így-se,

közönséges zsarnok az ipse.

Amíg sorra letapogatnak,

bepárásodik minden ablak.

Se ki, se be nem látni, pontos

csak a homály lesz. Önmagukhoz

méregetnek mind, zsák a foltját

keresi, király a bolondját.

Mikor lenyúltam magamért,

és eldöntöttem, mindegy volt már.

Magyarázgattam később. Lejjebb.

Tudnom kellene, merre menjek

most, az utolsó keresztútnál.

Vízszintesen már. Semmiért.

Mert annyi mindent kellene

tennem, hogy nincsen eleje,

se vége, csupán súlya, fodra:

bele se kezdek. Mint a kobra,

félelmemben fölemelem,

ingatom lassan a fejem.

Közben, hatos sorokban vége

annak is, ami mintha béke

lett volna lassan, Európa

kiskertjeibe betaposva,

ágyások, sírok közé útnak,

hogy legyen hely a háborúknak.

6

Csak képzelgés? csak gyötrelem?

hogy a tejút gerincemen

vezet keresztül, s mintha egy

kősziklát vinnék, görnyedek

a pattanásnyi föld felett,

mert lüktet, s egyre nehezebb?

„Ha ez a növény megszólalna,

ha beavatna a titokba,

ha…” – kanyarog a régi nóta

föl, föl a végtelen toronyba,

mintha szédült kutya tutulna

kút mélyéről a teliholdra.

A hegyekbe is belelátom,

a folyókba is belelátom,

fut velem országos halálom

dolgukat értő fenyők alatt.

S az asszony is, ki pohár vizet ad:

akár a fák. Fenséges cáfolat.

Mélyül a múltam, mintha gödör,

világ születik a semmiből.

Hátrálok benne: süket vakond,

s jövőm lesz megint minden, mi volt.

Minden, mi lassan körbe forog,

s őriz, ha egyszer megfordulok.

Fiú, itt még kell öregedni,

ötről a hatra létrán menni.

Úgy szólni, mintha gyerek volnál,

nem ugrálni a sorompónál.

Úgy pusztulni, mint ki ráérne,

s amit érdemel, az a bére.

Mint a leeresztett halastó

mélyén a maradék víz,

csillogok a távoli partra.

A nap, mintha egy béka izzó

szeme volna. Megérint.

S emelem medrem a halakra!

Holdudvar

Jónás tűnődése az utolsó leckéztetés után

Cseppenként adagolni,

a cseppet is felezni,

a félcsepp félcseppjébe

maholnap beleveszni,

de állva megmaradni,

de alább sose adni,

mintha az óceánba

kellene belehalni.

Kiért, miért, mivégre?

Miféle ügy vitéze

vezényel magad ellen

halálos vereségbe?

Ki küldte Ninivébe

a paranccsal, hogy vége,

menj, Jónás, hivatalba,

ne légy isten szegénye.

Tér egyetlen urához,

fölvirágzik a város,

csökönyös prófétára

az úristen nem áldoz,

simulni nehéz lánchoz,

mint utolsó imához,

ezt méri rád, ki bajjal

kényszerített magához.

Cseppenként adagolja,

a cseppet is felosztja,

a félcsepp félcseppjébe

befér a napi bomba.

Utad a hivatalba,

mintha abba a halba,

ne fohászkodj, ne átkozz,

nem okád ki, csak halva.

A tűnődés folytatása

Ez lenne az eredmény negyvenévi,

vagy majdnem negyvenévi megfeszült,

mondhatnám, „harc után”? mikor a régi

mértékkel mérve minden teljesült,

s nem követtem el közben semmi bűnt

szándékosan, bár folyton vezekelni

kellett valamiért, ez az idült

bűntudat? vagy ez a látványos semmi

körbe-körbe? ahonnan kirepülni

nincsen esély? ahol minden bedűlt

fal mögött ott egy másik? ez a halni

serkentő céltalanság? ez a hűlt

forgás egy álom körül? vagy a talmi

öröm, hogy azt mondhatnám, „sikerült”?

Hallom, hogy indulsz

Én, aki a költészet közlegénye

vagyok és maradok mindörökre,

sem vitézség, sem hadiszerencse

nem röptetett föl, nem lökött az élre,

azazhogy nem születtem vezérségre,

és alkalom vagy kényszer se törte

kettőbe pályám, tehát előre

haladok, mint egy se hossza, se vége

akaratnak? láncnak? seregnek? része,

aki tudom már, hogy van előbbre,

van hátrább, de mindig körbe-körbe,

így nincs igazi ok pöffeszkedésre,

miért ne húzódnék a sor szélére,

ha hallom, hogy indulsz „legelőre”?

Bűn és büntetés

Ha nem vétem el, mondjuk, „emberileg”

annyiszor, vagy ha nincs hozzá finom

mérlegem, nincs a Code Napoléon

törvényeinél sokkal kegyetlenebb

jogszabályom, hogy meg is büntessenek,

sőt, ha a büntetést azért kapom,

amiért jár, és nem bűntudatom

tényéért, mivelhogy nincs már senkinek,

ha nem akarnám, hogy megszeressenek

mégis, nem lesném minden alkalom

csírájában egy elsüllyedt malom

tervrajzát és Ilmarinent, képetek

égne-e? lennétek tökéletesek,

avagy bűntelenek, mint a majom?

A szobatiszta állat

Ha nem ijednék meg minden idegen

helyzetben újra meg újra, mintha

hirtelen s egyszerre mindent vissza

kellene adnom, de üres a kezem,

ha nem zuhannék be a történelem,

vagy a törzsfejlődés alamizsna-

vermébe folyton, amikor ritka

választásokat kínál föl a jelen

ha úgy állnék meg alkalmi helyemen,

hogy nem látszana ki a kalitka

belőlem, csupán a szobatiszta

állat, ki úrrá lett a természeten,

vagy legalábbis azt hiszi, senkisem

lenne nagyokos? zsarnok? fasiszta?

A béka és a létra

Ha ez a fölfújódott kecskebéka

nem képzelné magát nagy ökörnek,

s nem volna tényleg ökör, ha fölmegy

benne valami, vérnyomás? rakéta?

vagy csak a belek fürge buboréka?

azaz, ha mások tartanák többnek,

mint ami, és ő azért ökörnek

önmagát, mert elhitte nekik néha,

följutott volna-e, mondjuk, a létra

azon fokára, ahol tükörnek

nyoma sincs, mert ökör az ökörnek

ő-ökörségét szóval tanúsítja,

ahol egy közönséges kecskebéka

szemtanú híján csúnyán „lebőghet”?

Alattad a délkör

Ha nem érezném meg egy rezzenésből,

hogy fölösleges lettem, leszaladt

orrom előtt a roló, le a nap,

kibuktam a görbülő mindenségből,

ha mint aki folyvást zuhanva néz föl,

nem látnám bűntelenül magamat,

ahogy besétálok a pillanat

kertjébe hiú jóhiszeműségből,

ha megtanulnám végre, hogy miért öl

minden, ami él, s úgy lennék szabad,

hogy élvezem már mutatványodat,

mert nem taszíthatsz ki a tévedésből

megbillenne-e alattad a délkör?

adnál-e országomért egy lovat?

Gyermeki ruhám

Ha nem hagytam volna magam födetlen

újra meg újra, sőt, ha ostobán

nem fedtem volna föl, amikor bölcsen

megúszhattam volna már, mint szamár,

ha nem számolom, ami visszajár,

és ügyesebben játszom, hogy miközben

körülöttem senki sem az anyám,

itt mindnyájan egy nagy családi körben,

ha mímelem csupán, hogy több menetben

nem védem magam, mert familián

belüli ügy, csak látszólag kegyetlen,

ha nem leplez le a vállalt hiány,

jobban szeretnek, akiket szerettem?

hordhatnám nyíltan gyermeki ruhám?

Holdudvar

Most, hogy ezen a nem várt szezonvégi

kiárusításon végre mindenki,

vagy legalábbis a többség, vagy talán

az, aki, mondjuk, az egész szezonban

az előző szezonvég rongyaiban,

s hogy meg ne sértsük, nem is bizonytalan

esélyekkel titokban erre „spórolt”,

megkaphatná, ami eddig divat volt,

tehát drága, bár nem ért harminc-negyven

százalékkal többet, csak azoknak, kik

vágytak rá, de mégsem juthattak hozzá,

s lettek lassacskán divat-gyalázókká,

vagy közönségesen kimaradtak a

korzókról, a templomokból, sehova

nem jártak, ahol szerették volna, ha

ott vannak mégis, hiszen nem a ruha

teszi az embert, mondták nekik folyvást,

de már hatalom, dicsőség és ország

sem érdekelte őket, s nem véletlen,

hogy csak saját gyártmányú értékekben

hittek lassan, sőt, kételkedni kezdtek

azokban is, mint emberek, hiszen, ha

valamiféle kielégüléshez

el akartak jutni, olyan szegények

mégsem voltak, hogy így-úgy az egészhez

valami közük ne lett volna, mégha

nem is gyűjtöttek soha a divatra,

s különösen nem arra, ami nem is

divat már, s a következő szezonra

még annyira sem lesz az, vagyis nekik

nemhogy harminc vagy negyven százalékkal

olcsóbban, de elképzelhető, hogy még

ingyen se kell már, s marad a szezonvég

mindent túlélő kupeceire és

becsvágyó balekjeire az egész,

egyszóval: érthető a tülekedés

áruházban, korzókon, templomokban,

két hétig, sőt, háromig-négyig, hiszen

amíg mindenki megveszi, -mutatja,

időt és teret igényel, magukra

sem ismernek rá néha, s hogy melyiken

van a leárazott gönc, és melyiken

a teljes áron vásárolt, senki sem

firtatja most még, összekeveredik

átmenetileg minden, könnyű nekik,

mondják, akik semmiféle divatra

nem áldoznak már, és azt hiszik, babra

megy a játék, merthogy, ami divat lesz,

az sem való, legfeljebb a piacra,

s míg így a maguk módján divatoznak,

udvara nő a születő szezonnak,

mely egyszerű holdudvar esetében

a hold előtti vékony felhőréteg

vízcseppjein történő fényelhajlás

következménye, átmérője mindig

a vízcseppek nagyságától függ, és más

néven koszorújelenség, sőt, ha fel-

hőre vagy ködre vetődő árnyképek

körül keletkezik, akkor glória,

így hívják a meteorológia

szakemberei, akik néha a nép

megfigyeléseit igazolva még

esőt is jósolnak, habár az ilyen

jelenségből legfeljebb harminc-negyven

százalékos eséllyel következik

időváltozás, vagy még annyival sem,

csak megtörténik megint vízcseppekben,

ami egyébként elkerülhetetlen

most, hogy ezen a nem várt szezonvégi

kiárusításon végre mindenki

vagy legalábbis a többség, vagy talán

az, aki, mondjuk, az egész szezonban,

az előző szezonvég rongyaiban,

s hogy meg ne sértsük, nem is bizonytalan

esélyekkel titokban erre „spórolt”,

megkaphatná, ami eddig divat volt.

A harmadik napon

Mikor a harmadik napon,

benne immár a sűrűjében,

és benne a helyi időben,

észreveszed megint magad,

valami furcsa állatot látsz,

aki már nem te vagy.

Szemeddel néz, beszél helyetted,

párzik, gyilkol, eszik,

mint aki itt él ezer éve,

de nem emlékezik.

Mikor a harmadik napon

rádöbbensz, hogy föltámadott

benned egy idegen halott,

vergődsz bőrödben, mint a rab,

mert ő, akinek múltja nincsen,

az egyetlen szabad.

Megmosdatod, fölcicomázod,

emlékbe ágyazod,

megijedsz és álmodsz helyette,

szárnyát próbálgatod.

Mikor a harmadik napon

ordítanál a fájdalomtól,

mert nem szökhetsz meg önmagadból,

s mert akkor is bekebelez,

nem számít többé, mit akartál,

az sem, hogy vége lesz.

Az maradsz már, ami kilátszik,

holott nincsen belül,

csak kiszemelte, elfoglalta,

aki majd elrepül.

Szavak a súgólyukból

A kontúrok, Hamlet, a kontúrok!

A Szellem határtalan, örökkévaló,

bennünk ölt testet, hiányaink

mágnesezik ki a homályból, nem lesz

különb, sem gyarlóbb, mint magunk.

Próbákból és tapasztalatból

épül a mezsgye, válik el

gyanútól forma, tűztől a víz,

a többi mind mese.

Pihen a középen való,

kardodról mit se tud, kínjaid

csak te látod bele, húzd körül

piros vonallal részedet.

Előbb a próbák! Köpenyed alatt

férjen el minden, ami van.

Vigyázz a részletekre! Claudius

lenézte őket, azért bűnöző.

Mindnyájan vétkesek vagyunk,

hiszen előttünk, s megfutottunk.

Bennünket jelölsz, ha elkülöníted

pontosan, ami még te vagy.

Ágakból gyökér

1979–1982

Nehezebb részem

Megírjuk a szép, régi verseket

Beszakadnak a lassú tölgyesek,

mint egy vezércikk, magányos a táj,

erdő mélyéről nézem az eget,

sorok között is süllyed a határ,

belátható lesz, minden, ami fáj,

megírjuk a szép, régi verseket,

s míg a lap alján köröz a madár,

sírni vagy lőni egyaránt lehet,

de éjjel apróhirdetéseket,

csillagokat nyit fölénk a homály,

költemény lesz, hogy csodák nincsenek,

aki nem csügged, az hazatalál,

s hogy a temetőkapun is az áll,

nem fejeződött be, csak vége lett.

Udvara nő

Végül csupán a betegek,

becsapottak, árvák maradnak,

körülülik az életet,

mint ünnepre terített asztalt,

kínálják egymást, kóstolgatnak,

hinnének még, de nincs kinek,

kivágódik néha egy ablak,

végigfut rajtad a hideg,

megkérdezik, mi van veled,

s leülsz, mint akit beavattak,

minden sebed lüktetni kezd,

de azt válaszolod, hogy jól vagy,

és udvara nő minden szónak,

hogy elférjen a sok kereszt.

Vízszintesedem

Vízszintesedem. Ha megállok,

leülnék inkább, ha leültem,

feküdnék, mintha nehéz zsákok

lapulnának a sejtjeimben,

ha fekszem mélyen, mint az Isten,

összefoglalva a világot,

szétterülnék, mint fény a vízben,

haldoklóban a dobbanások,

ha kinyújtózva eltalálok

valami partig, ami nincsen,

feszülnék, mint befagyott álmok,

minden víznél vízszintesebben,

s ha egy csillag megakad bennem,

tetőtől talpig kiviláglok.

Keletre néz

A legmélyén nincsen határ,

minden örökké körbejár,

és csak az isten lába fáj.

A legmélyén nincs ispotály,

mert akkor is megy, ha megáll,

és nem gyógyul meg soha már.

A legmélyén nincsen halál,

minden égtáj nyugatra száll,

és minden nyugat egy madár.

A legmélyén is asszony áll,

kezében gyertya és fonál,

keletre néz és sírdogál.

Bezártam ajtót, ablakot

Félek, mert már nem szeretek,

létezem csak, mint a kövek.

Egy bombához több a közöm,

mint ahhoz, ki visszaköszön.

Befelé nézek, mint a fa,

ha nincs lombja, nincs madara.

Jó órám is farkasverem,

kapni akarok, adni nem.

Mindörökké magam vagyok,

mint te, aki elolvasod.

Mennék feléd, jönnél ide,

de nem mozdul meg senki se.

Körbeér a történelem,

forog tovább a félelem.

Bezártam ajtót, ablakot,

nem hiányzom, ha meghalok.

Megölelnek az elemek,

mert megint minden lehetek.

És elindulok, mint a vak,

hogy újra megtaláljalak.

Sírvers, 1980

Jöttek-mentek idegenek

utolsó szalmaszálon is.

Megálltak csöppet, nagy sisakjuk

kupoláján fölkelt a hold.

Azt hittük, együtt még lehet,

kapaszkodtunk a víz alatt.

Csizmájuk talpa eltakarta,

de itt is, ott is buborék.

Kondult a világ, mint a kút.

Fölszóltunk rájuk: emberek!

Cingár szavunk a partot verte,

ők meg fújták a magukét.

Arcuk volt és üres kezük.

Azután minden elmerült.

Ők feküsznek alul, köpenyben,

fölöttünk törött szalmaszál.

Sírni szeretnénk, mint az emberek

Majd megjöttök, hogy melegedjetek,

levetitek a fagyos maskarát,

nem firtatjátok többé, ki a szebb,

ki a gonoszabb, ki az ostobább,

a legnagyobb bűnös is megbocsát,

és nem érti, hogy mitől van meleg,

állati szag tölti be a szobát,

sírni szeretnénk, mint az emberek,

majd megtaláljuk, ami elveszett,

mert mindenki elveszti önmagát,

végtelenben dobogó egyszeregy,

folyamatos lesz megint a világ,

majd nézzük egymást, mint a katonák,

akik túlélték, amit nem lehet.

Amikor Bárdosi Németh Jánost eltemettük

Már majdnem ott, legbelül néha

már-már fölötte, sőt, megélve,

képzeletben, a heuréka

túlsó oldalát is, mivégre

készülünk folyvást vereségre,

ha akkor is valami célba?

mért szalad el a győztes béke,

ha megmarad az örök téma?

te, ki vagy már beszélő néma,

jelezd, kinek a hitelére

zuhog a hökkent maradékra

a mindig-majdnem jégverése,

mondd, mért foszlik széjjel a vége,

ha helyén az utolsó tégla?

Megmarad minden, ami elszivárog

Alázat tartja össze a világot,

kényszerű meder zuhanó folyót,

megmarad minden, ami elszivárog,

kipusztulnak buta ragadozók,

így döntöttem, mert keresem a szót

a történetre, hogy egyszer fölállok

kijátszani a gravitációt,

miként Heródest a háromkirályok,

én nem tudom, hogy ki, miben hibázott,

de bennem földig hajolnak a jók,

fölemelik a betlehemi jászolt,

s ott van alatta minden, ami volt,

tükrözöm őket, mint napot a hold,

és elfogyok, mert árnyékukba járok.

Nehezebb részem

Aki laktam leginkább bennem,

körözök már folyvást fölöttem,

olyan gyorsan dobog a szárnyam,

hihetném, hogy végleg kiszálltam,

látom magam önmagam nélkül,

ahogy a tér időmhöz békül,

s fordul-térül a föld alattam,

életnél is alacsonyabban,

térül-fordul valami rendbe,

mintha a rend a lényeg lenne,

s akit nézek, nehezebb részem,

tartózkodna a közelében,

fogna hosszabb-rövidebb száron,

akkor is, ha oda az álom,

mintha tudná, mi látszik onnan,

vele ahol sohase voltam,

s menne elöl, szemben a nappal,

hogy legyen majd, ki megvigasztal.

És elköveti újra a bűnt

Fáj a szemem, ködbe a betűk,

vesznek a formák egyformába,

koponyám alján érzem a tűt,

amely testem útjait járja,

döcög a vers is, s mintha az űrt

utánozná tétova lába,

aki érti ezt, megmenekült,

harag nélkül néz a világra,

áll magában a rendbe kövült

létben, mintha valakit várna,

tenyerében az összeszűkült

mindenség sajgó szakadása,

és elköveti újra a bűnt,

hogy a törvényt megmagyarázza.

Az idegenvezető szövegeiből

Az idegenvezető bemutatkozik

Bizony, uram, a mi kis városunkban

ködösek a reggelek, emiatt

sokáig tart a hajnal, messzire

elhallatszik, ha korán kel valaki,

tehát találhat magyarázatot

álmatlanságunkra éppúgy, mint álmainkra

vagy költőinkre, akik eképpen

arra vágynak csak, uram,

hogy mielőbb nyugdíjba mehessenek,

sőt, találhat magyarázatot

kurváinkra is, akik viszont

nem akarnak nyugdíjba menni, mert úgymond,

disznót hizlalnak a papok,

és mennyországról prédikálnak a városatyák,

holott, uram, a mi kis városunkban

déltájban akkora a fényesség,

mintha meztelen női segget

sütne a nap,

mondjuk, egy lepedőn, miközben,

igen, miközben

rárajzolja valaki Európát, Amerikát,

s alulra talán Japánt, Ausztráliát,

minthogy a többi már rajta van,

csak nem látszik a nagy világosságtól,

vagyis, uram, a mi kis városunkban

délután is folytatódik a reggel,

megérkezik a postás a több napos

expressz-levelekkel és hírekkel,

csönget a szódás,

végigcsörömpöl az utcán

a kukásautó,

és a gépírónő leüti

a mai dátumot, minekutána gyorsan

buszra, vonatra, kocsiba ülnek

a munkások, a parasztok, a katonák és a

hivatalnokok,

hogy elkezdjék a bővített újratermelést

a zárt kertekben és a

nyitott kérdésekben, napestig,

pedig, uram, a mi kis városunkban

este sötét van, óvatosan

becsukódnak a pontos válaszok, és a

közvilágításról több szó esik,

mint a holnapi napról,

amikor

minden benne lesz az újságokban megint,

s ebben, uram, meg is nyugodhatnánk, amíg

összebújik a nemzett (igen, két t-vel), hogy,

mondjuk, nemezzen (így!), ami

kemény törvény inkább, mint tiltakozás,

hiszen ha csak

ezt a földet tekintjük, akkor is

mozog tovább a libikóka

estétől reggelig, uram.

Az idegenvezető a főtérre ér

Nézze, uram, én akár versben is

elmondhatom, hiszen már annyiszor,

de így sem, úgy sem érthető,

csak állnak itt a köpködőn

naponta, miközben

megint vesztett a csapat,

s nem kapni tökmagot,

nézik a csodás seggeket,

mintha a döntő ütközet

nem történt volna meg,

s nyerhettek volna, ha,

pedig az ott a harcban elesett

polgárok névsora,

és egyre több a lapos mellű nő,

holott ők még az anyatejjel

szívták magukba, istenem,

mindig a múlt,

bár ismerek

egy hároméves srácot, aki,

ha egy szép női feneket lát,

odaszalad és, hogy is mondjam, rávág,

mi őbenne bízunk, uram,

és ennek már nagy hagyománya van,

tehát mondhatom versben is,

ha valamit nem értene,

nem biztos, hogy igaz,

de úgyis megismétlem, vegyük

példának a lengyelnadrágot,

tudja-e,

mi az?

s mért lett divat

itt is, a mi kis városunkban,

ezerkilencszázharminckilencben,

s mért jártak bocskaiban,

akik ma farmerban, uram?

látja, ez az,

vagy például a török bugyogót

mért nem viselték Marcaliban

és Kolozsváron,

mármint a magyarok?

ámbár ez után még

kutatnom kell, mindent

kellene tudnom, soha

ennyi idegen, soha

ilyen kevés idő, uram,

amikor ezt a városházát

Ferenc József is avathatta volna,

s még mindig hasonlít a Burgra,

de más furcsaság is

bőven akad,

nézi-e a gyönyörű lábakat?

villognak, mint a radarantennák,

jelzik a repülőket, a pacsirtát,

s a szülőszobák padlója alá rejtett

kilövőhelyeket,

még a szárnyasrakétákat is, uram,

ha ezt fölfogja, ördöge van,

de megsértem,

higgye el, magam is

abból élek, hogy nem értem,

csak nézem,

csak állok itt a köpködőn,

naponta, miközben

megint vesztett a csapat,

s nem kapni tökmagot,

egyébként ezt a katedrálist,

ezt is István király,

igen, igen, a kölni dóm,

csakhogy ki tudja?

a lóhere alakú szentély

keletről származott

a Rajna vidékére is,

és ahol az a nő

lehajol most, szépívű tomporánál

valamennyi kő

legalább ezeréves,

ennyit még, uram, az egészhez.

Az idegenvezető a bizalmába fogad

Ez itt, uram, a Nagy Városi Fék,

vagyis az N.V.F., köztünk maradjon:

nem működik,

de ugyanúgy megy minden

nélküle is,

semmi okunk szomorúságra,

vagy nagy vidámságra, uram,

hiszen a mi kis városunkban

mindenki részt vesz

az Építs Magadba Féket mozgalomban,

s az É.M.F. ugyebár

olyan, mintha sokezer N.V.F.-et

nyomna valaki, olyan

mint a mezei futás cél nélkül,

vagy például a doni visszavonulás

vég nélkül,

de talán

ne menjünk olyan messzire, talán

képzeljen el egy hasjövésmenést,

amikor

eredmény semmi már, de futni kell,

s a klozettal a seggén alszik el,

és azt álmodja, ez is megesett

valakivel, hogy maga a klozett,

itt láthatná az építők nevét,

de befelé van fordítva, ugye,

ki tudhatja?

lehet, uram, hogy az ön öregapja,

az is rajta van, hiszen,

hiszen, hiszen, hiszen

említette, hogy a monarchia

területén élt a família,

hol is?

no, ne haragudjon,

semmi közöm

hozzá, és ön nem ezért,

de hadd legyen ennyi örömöm,

hisz látom, hogy önben is ott a fék,

még az is meglehet,

hogy az ön öregapja

az én

öreganyámmal szeretkezett,

vagy fordítva, uram,

esetleg itt, talán

ahol az N.V.F. pedálja van,

és akkor állt meg,

ki tudja?

az a jó,

hogy csak a tábla belső falán

vannak nevek,

mindig eljár a szám,

még annyit, hogy néha, titokban

a Nagy Városi Féket

felülvizsgálják, uram,

s talán meg is nyomják,

de erről semmi

hivatalos hír nincsen,

csak azért említem,

mert már a belső fék sem

működik,

mégis

ugyanúgy megy minden.

Az idegenvezető magánügyei

Este, uram, a mi kis városunk

kitüremlik a széleken,

megkel, mint a kenyér,

talán a tévétől, talán

a három deka élesztőtől, amit

a kukába vág valaki

vacsora után,

mert megnyúlt, beszáradt, vagy

véletlenül összemarkolja

a parízer és a kocka-

sajt papírjával,

netán azt akarja játszani,

hogy, mondjuk, Iránnal,

Mozambikkal meg Nicaraguával

szárnyal,

miközben átalussza

a főműsort megint,

s fogalma sincs

arról, hogy mi történik

a szomszéd házban,

nem érzi, hogy

a Kárpát-medence jelű szakajtóból

kilóg a lába,

s mindegy, hogy álma

vagy ébrenléte igazi,

akkor is szárny viszi,

ha mostanában hajnali

háromkor vagy három után néhány

perccel, de legkésőbb fél négykor

minden éjjel fölébred, méghozzá arra,

hogy nagyon feszül, sőt,

néha fáj már a húgyhólyagja,

s hiába fordul át, mondjuk,

a másik oldalára,

halaszthatatlanul ki kell mennie

a dolgára,

s tudja, uram, aki a további

részleteket nem ismeri,

s laikus, mint én, azt gondolja, hogy

ez a megfázás, az öregedés jele, és

nem álom vagy élesztő következménye,

hiszen eleddig nem kellett neki,

s ha igen, azt elfelejtette

vagy kompenzálta reggelig,

mindenesetre nem kotyogta el

másoknak, akik

legtöbbször maguk is, hiszen

tükör már minden porcikánk, uram,

s mostanában mindannyian

a szokásosnál több gyógyszert, óvszert,

élesztőt és sört fogyasztunk este,

hogy figyelhessünk a hírekre,

meg arra, amikor azt mondják,

hogy nem rólunk van szó,

de borzasztó

hiba volna, ha összekevernénk

a húgyhólyag meg a szakajtó

ügyét,

és azt hinnénk, hogy az ezért,

vagy megfordítva, uram,

hiszen mindennek törvénye van,

bár a történelem

önfegyelem

kérdése is,

és aki az ágyba vizel,

általában beteg,

hallgatjuk hát a híreket,

onnan a széleken,

akkor is, ha már nincs adás,

így később fekszünk le, s talán

elmarad a hajnali

szaladás,

alhatunk reggelig, ahogy

más nemzetek,

habár nem ezt

akartam mondani,

uram,

és ön

meglepődhet megint, meglepetést

színlelhet, hogy jön

ide, ami

trójai faló?

ezt kérdem magam is, talán

világosabb lesz

a mondanivaló.

Az idegenvezető elbúcsúzik

Nos, fönt vagyunk a mi kis városunk

legmagasabb pontján, uram,

innen szép minden,

ha távcsöve van,

nehogy elővegye,

tobzódjon csak a szem a

nagy büdös semmiben,

vagyis a végtelenben, uram,

arra van a jövő,

mondhatnám, ugyanaz,

mint amikor a távcsövet

fordítva emeli szeméhez,

s nem hiszi el a messzeséget,

mert már rég belelépett

abba, amit érez,

és mégis futni kezd,

az ott a Béka-hegy vagy Béka-segg,

legalábbis

mi így csúfoljuk, hiszen

a szomszéd város csúcsa,

valamivel

magasabb, mint a miénk, de hát

ők élnek alatta, uram,

egyébként a lakosság apraja-nagyja

emelte azt is, mint tudja,

alföld itt minden,

igazi csúcsot

senki se látott még,

s valószínű, hogy nincsen,

aki ide

följut és lenéz

a nagy büdös semmibe,

az nem élt hiába, uram,

legalábbis így gondolják sokan,

pedig lentről a csúcs

állandó ködbe’ van,

s innen se látni pontosan,

hogy lent mi van,

merész

párhuzamosok hozzák-viszik,

hogy is mondjam, tán az időt

onnan ide, innen oda, uram,

s állítólag a végtelenben

találkoznak, tehát

még a ködnek is értelme van,

de már megint mellébeszélek,

látja ott lent

azt a nagy fényességet?

mint a szakadék, vagy a

meztelen női test, olyan,

az a mi tengerünk, uram,

folyamatosan utána töltjük,

merthogy párolog,

hiába

fedtük be műanyaggal,

s kötöttük rá a csatornára,

köteles mindenki

naponta egy pohár vizet,

vagy egyéb folyadékot

belé-engedni,

és mégis zátonyra fut

néhány hajó,

az volna jó,

ha a napsugár még kisebb szögben

érne bennünket,

és befagyna,

akkor talán elnevezhetnénk

Közép-Európai-Jeges-tengernek,

vagy valami hasonlónak, uram,

az idegenforgalom miatt,

s hogy tudjuk a nevét mindannyian,

mit mondjak még?

nagyon csodálkozom,

hogy olyan szótalan,

s láthatja, magam is

rossz formában vagyok, uram,

sajnálom, hogy a saját útikönyvét

otthon felejtette, tehát

nézzen jól a lába alá,

ha leereszkedik,

mert az a sok kis pörsenés,

ami lefelé ködbe vész,

közelről mind csúcs,

és megcsúszik, ha belelép.

Az idegenvezető levele

Kedves uram, ezerkilencszáznyolcvan

szeptember ötödikén, miután

elutazott, talán

nyári időszámítás szerint déli

tizenkettőkor, s talán

Pécs város főterén,

Hunyadi János szobrától alig

néhány méterre, a zebrán,

a zebra túlsó végén, abban a

pillanatban, mikor a

villogó zöld megpirosodik,

s kettőt kell lépni gyorsan,

hogy megint

a járdán legyen az ember, tehát

szaporáz már, érzi, hogy hibát

követett el, amikor mégis

elindult, de nem akkorát,

hogy valaki felelősségre

vonhassa, hiszen

mindenkivel megesett már ilyen,

s az autóknak az ezred- vagy század-

másodperc semmi sem,

egyszóval ama sávban, ahol

a „még igen” s a „már nem” állnak,

s hitbizománya van a halálnak,

kis híján elütött egy taxi,

és itt abba lehetne hagyni,

de hogy mégsem,

elkezdtünk ordítozni,

„menj az anyádba, te állat”,

„te hülye bunkó”,

s hasonló

képes mondatok szálltak,

melyek az ihlet mámorában

születnek csak,

míg ránk nem dudáltak,

akik menni

akartak, hisz semmi

különös nem történt, rendőr

nem jött oda,

s már-már a járdán álltam,

úgyszólván kiléptem

a versből, miközben

a járműveknek megint zöld lett,

s megkondult a déli harangszó,

mintha fölöttem harangoznának,

s Hunyadi gyülevész parasztjai,

magyarok, délszlávok, románok,

s a többi hungarusok

ordítoznának,

mert a forgalom, vagy ahogy

itt mondják: a történelem

kereke elakadt,

s mire jó ez? menjünk a mellék-

utcába, ahol van tér,

van idő, és nyugodtan

agyonverhetjük egymást, ha tudjuk,

tehát a taxi elindult,

én fölszívódtam,

és önnek bevallom,

hogy rettenetesen betojtam,

mert mi lett volna, ha,

mondjuk, ön velem van,

és hallgatva a csevegést,

beszáll a buliba,

minthacsak véletlenül, minthacsak

emberileg, nem a

közép-európai vagy a

nándorfehérvári tanulság miatt,

de kicsit elfogultan, kicsit

sajogva folyton a múlt

sebeitől, kicsit

érdekelten még akkor is, ha ön

sok mindenre másként emlékezik,

vagy éppen azért, hiszen

valamennyire ismerem,

néhány nap elég volt, hogy tudjam,

eljött volna velem,

azaz velünk a mellék-

utcába, ahol van tér,

van idő, és nyugodtan

agyonverhetjük egymást, sőt, nyomban

agyon is vertük volna, így most

örülök, hogy már vonaton volt,

és ezúttal megúsztuk elevenen,

fogadja őszinte üdvözletem.

Éltük a szép, boldog jövőt

Most mintha titkon lehajolna

Az elejtett szál ideje

és belelép a szakadékba

most mintha titkon lehajolna

matatna a naptár mögött

holott lehajol matat négykézlábra

ereszkedik a szeme felhő

vagyis erősen hazudik

mert hiszi még hogy megtalálja

és addig? volt már példa rá

évtizedek múltán derült ki

vagy sohase miért zuhant le

tévedt el tört ki hagyta abba

hogy mindig akik maguk is

ők is ketrecben háziállat

belülről néznek befelé

mért szólnának ha ugyanazt

elkövetik fölkel a nap

lenyugszik itt is éjjel is

egy ujjnyira az ujjaiktól

már-már kezükben van amíg

járnak-kelnek mintha kezükben

perc óra nap esztendő évek

két centi az idő mikor

és többé senki nem találja.

A „nagy bumm”

Amikor megint előmászott,

elnéztem a tetűt, ahogy

megmozdította a világot,

és rendületlen dolgozott.

Jött-ment, csípett és vakarózott,

mintha a bőrén valami

elindult volna, mert a dolgot

ott sem lehet halasztani.

S az a valami, az is mintha

mászkálna rajta valami,

ijedten figyelt oda-vissza:

rajta is volna valami?

S azon onnan, sőt, azon onnan

minden, amin még valami,

megfeszültek egy mozdulatban,

a tetűket kiirtani.

S ím odalenn, hol nincs már semmi,

csupán a „nagy bumm” közepe,

elkezd valami mocorogni,

és megindul visszafele.

A játék vége

Mert ide tették akadéknak,

ő mondaná meg a keréknek,

hogy mi a jó út, és mi végett

hasadjon ketté a kerékagy?

hogy három nap se több mint két nap,

ha egy a vége a mesének,

s elviselni a vereséget

miért könnyebb, ha nyomorék vagy?

ő, aki holnap benned él csak,

mint abroncsba szorult idézet,

mint stigmája a múló résznek,

amelyet egy pillanat szétcsap,

ő játszaná el az egészet,

veled? a „boldog maradéknak”?

Elhinnéd-e?

Ha ők volnának az egészségesek,

a gátlástalanok, hazudozók,

az izompacsirták, henteslegények,

a nem pofázók, nem álmodozók,

ha az önjelölt fegyverhordozók,

a grafománok, a mindig beképzelt

úrifiúk, a profi seggnyalók,

a csak nyelvükben élő gyászvitézek,

ha ők, akik a tudott mindenséget

úgy ölelik, mint alkalmi lotyót,

akit útjukba fektetett a végzet,

hogy feledjenek mindent, ami volt,

ha ők, a jövőt elkupeckodók,

elhinnéd-e, hogy nem lesz végítélet?

A mezei futás díját irigyli

Megosztoznak a díjakon,

összefolynak a mélyedésben,

ragyognak, mint az ürülékem,

mulandók, mint a hatalom,

macska leszek, betakarom,

nehogy valaki belelépjen,

akkor se, ha egyedül érzem,

hogy büdösödik a napon,

hisz akármilyen nagy halom,

fordulat lesz csak a mesében:

feszítettek az árnyékszéken,

mint első kocsis a bakon,

mert azon onnan semmi nyom,

és azon innen semmi érdem.

Vatta-dugdosók

S jönnek a vatta-dugdosók

trombitákkal, lánctalpasokkal,

tele lesz a város, a ház,

a csont, a velő, a here,

a forgókon, akár a szikra,

pattannak át,

jönnek a zaj, a baj után,

ragyognak, mint a szivárvány,

mint egy diktátor nyilatkozatai,

körbejárnak, mint a hülyét,

nem akarnak erőszakot,

bíznak benne, hogy önmagamtól,

hogy elkérem és összegyűröm,

és bedugom, hiszen

rólam van szó, ugye,

értem történik minden, vasárnapi

ebédjüket hagyták ott, mikor

ordítottam, hogy nem bírom, hát

ne gondoljam, hogy nekik ez

népünnepély, ők ugyanazt

szenvedik el, bizony,

szedjem csak össze bűntudatom,

s dugjam be szépen, vissza az anyámba

úgyse megyek, mindenütt ez van, itt most

rendnek kell lenni, mert

szél ellen minek, és

ez még igazi vatta, de amit

holnap hoznak, kóc, s előbb-utóbb

a rongyot is kinevezik, hát,

ne játsszam meg magam, bajba hozom

őket is, akik

a dolgukat teszik,

és nézzek csak a fülükbe, ott

ugyanaz van, bizony,

nem ám, hogy nem bírom,

hogy zárják el, hogy kapcsolják ki,

hogy megbolondulok, satöbbi,

csöndben kell megdögölni,

s hol van az még?

tessék!

először szépen bal fülünkbe,

aztán lassan a jobb fülünkbe,

látja?

mennyivel emberibb,

ha maga csinálja.

Minden megtörténik

Minden megtörténik megint, mintha

mindig abba a folyóba,

ugyanabba a szarba lépnénk,

nem változik, csupán a mélység,

vagy csak a mélység képzete,

s a mese,

hogy aki nem lép megelőzik,

így lesz özönvíz

kicsi köpésből,

győzelem véres vereségből,

a szó,

a szó, ami folyik,

áll benne az ember,

zabál, szaporodik,

emlékezik,

hogy volt valami jó,

valahol, valamikor,

álmodozik,

hogy lesz valami jó,

valahol, valamikor,

s minden megtörténik megint, mintha

mindig abba a folyóba,

ugyanabba a szarba lépnénk…

Megközelítések

Minden porcikám, mint fonál

eleven végén kannibál,

eszi a másikat, s a jobb

az lesz, amelyik jóllakott,

míg éhes száj, éhes falat,

fonálig eszem magamat.

Tudom, hogy itt a horgomon,

és előbb-utóbb elkapom,

de még, még vele körözök

egy-élet-egy-halál között,

hadd higgye, aki idenéz,

hogy rajta múlik az egész.

A világvége elmaradt,

rímbe szállnak a madarak,

rács mögé, sűrű kalickába,

s akinek tovább nő a szárnya,

nem érti a történetet,

mért maradt el, ha vége lett?

Amikor a hegynek megindult

Pákolitz Istvánnak

Minthogy ebben a szűkülő szorosban

visszafelé lehetetlen, sőt, maholnap

már-már előre is, így pihenőre,

bölcselkedésre, s egyéb kerülőre

nemcsak alkalom, okunk is akadna,

hisz ráadásul se jobbra, se balra,

se fölfelé, se lefelé, azaz, ha

jól meggondoljuk, végképp befalazva

magunkba és az örökös huzatba,

s miközben talán ördögi kacajra

készülődünk, hiszen okunk akadhat,

méltó arra is, s ha így, hát miért ne,

mért ne üljünk be, mint tyúk az ülőre,

ha van egy ajtó, valahol egy ablak,

amit becsukhatunk, valahol egy nagy

szélárnyékban még helyreigazodhat

ez-az, ha a gyorsuló pillanatban

megkapaszkodunk, mint rabok a falban,

mintha mi tartanánk, s minthogy e dőre

csónakban is csoroghatnak utánunk,

szinte szédelegtem a Tímár utca

szűkületében, már-már a Kossuth tér

búgócsigájában, mikor a cifra

kavargásból kipattant, mint a szikra,

a költő, aki egy nagy esernyőbe

kapaszkodva lépegetett előre,

peckesen, mintha se jobbra, se balra,

se fölfelé, se lefelé haladna,

csupán kilépett a Rákóczi útra,

átment, majd a Bercsényi utca kurta

végét megjárva, jött a Tímár utca

torkán át, s mikor megállt a Kossuth tér

szélén, ott először balra, a Hal tér

irányába, majd jobbra, a Fürdő utca

felé nézett, és az áruház sarka

mellett eltűnt, ha jól emlékszem, szürke

csíkos öltönyt, fehér inget, és madzag-

nyakkendőt viselt, engem észre sem vett,

de többen látták, amikor a hegynek

megindult, azaz a Széchenyi térig

fölcikázott a Bem utcán, ezt félig

értettem csak, mert rendszerint nem erre

jött-ment, amikor a Széchenyi térre,

otthonról, a Rákóczi útról, inkább

a Bercsényi utcán, majd a Munkácsy,

sőt, a Gábor, a Perczel, a Kazinczy,

a Kossuth utcán járt a Jelenkorba,

általában, de legalábbis vissza,

hát eltűnődtem, most vajon miért a

Bem utca felé, de hirtelen mintha

tartoznék neki valamivel, mintha

hatvan nyakkendőjéből egyet vissza

kellene adnom, vagy mintha mégiscsak

észrevett volna, s csak azért is játszik,

megfordult bennem, ugyanarra átment,

s megállt előttem: hát te mire vársz itt?

Összegyűlik benne a fény

A hetvenéves Takáts Gyulának

Amikor majdnem körbeért,

és tudja már, hogy vége nincs,

leül a szélső fa alá,

hogy saruját megigazítsa.

A fűszálon is nap ragyog,

a vízen is arany bilincs,

és minden folyik, mint a perc,

egyenletesen oda-vissza.

És minden elem ide néz,

mintha ő volna a kilincs,

holott maga is ki-be jár,

mint rab madárból a kalicka.

S mert kívül gyakran elidőz,

kihordja lassan, ami kincs,

s összegyűlik benne a fény,

a végtelen megtartó titka.

S tündököl, mikor körbeér,

nincsen terhe, árnyéka sincs,

és ha úgy látszik, hogy megáll,

minden ajtaja tárva-nyitva.

Éltük a szép, boldog jövőt

Minthogy maholnap vége lesz,

ez volt mégis a te időd,

olajozottan járt a föld,

röpítette az életet,

az erősek a szépeket,

a szépek a nagyon erőst

s egymást ölelték, aki ölt,

megölhették a többiek,

a gyenge szépen élhetett,

a gyáva megerősödött,

a szorgalmasnak szárnya nőtt,

a lusta is írt verseket,

begyógyult minden régi seb,

éltük a szép, boldog jövőt.

Ím, itt, leghátul, legelöl

Hóból a lábnyom

Akkor szabadna verset írni,

ha nem lehet már verset írni,

nyüszítve, mint az Isten öccse

mert jobb világhoz volna kedve,

szaladva, mint a sebzett állat,

neki a vadász puskájának,

lerogyva, mint a győztes ember,

tele a kétes győzelemmel,

mintha feltöltött folyó medre

nézne a könnyező egekre,

mintha az ég lakott föld volna,

s a föld ennek a halott holdja,

mintha örökké kő zuhogna

a világnál is mélyebb kútba,

el se fogyna, és meg se telne,

de mindig erre törekedne,

mintha akkor se verset írna,

csak nézne a fehér papírra,

amíg, mint a hóból a lábnyom,

vers sajog át a valóságon.

Alkalmi vers József Attila hetvenötödik születésnapjára

1

Tudom, uram, hogy figyel engem,

fölösleges hát hazudoznom,

verset írok, hogy ünnepeljem,

mintha nem volna semmi dolgom,

mintha ülnénk a Duna-parton,

ugyanabban a történetben,

s jönne az a szép régi asszony,

hogy lássuk egymást mind a ketten,

holott, uram, ön mint az Isten,

mozdulatlanul áll a gangon,

ideje van, hogy ítélkezzen,

golyó, amit lyukba gurítson,

de egyetlen báránya sincsen,

akit helyettem föláldozzon.

2

Kotyogok, mint elhagyott csolnak,

hiszen „úgy is” apám lehetne,

apám meg önné lesz maholnap,

és áll a világ megint egybe,

fiam, aki maga is egyke,

talán több lovon lovagolhat,

s megérkezik a történetbe,

mint önbe az az első csillag,

habár most tél van, bevonultak

a csillagok a hóesésbe

forognak látható hatalmak,

és drága kincs az ön reménye,

a legnagyobb, mit apa adhat

ráadásul a szép mesére.

3

Anyámmal egy napon születtek,

anyám kilencszáztizenhatban

„így is” része a történetnek,

sétálgatok az ünnepnapban,

jáspiskorona kobakomban,

és mintha azt az első verset

írnám, amit ön tizenhatban,

vagyok megint őszinte gyermek,

és anyám, aki hatvannégy lett,

azt mondja, nem élt soha jobban,

csak azt szeretné még, a kuglert,

ami naponta távolabb van,

s mint akit a mindenség vert meg,

sírok egy törött kirakatban.

4

Míg idenéz hamvadt hajamra,

kialszanak a kartotékok,

de mintha öröklét havazna,

kés marad bennem, ami kés volt,

s úgy szelem át a szakadékot,

mint föld felé zuhanó alma,

akinek az utolsó légyott

a történet legszebb kalandja,

hisz akaratlan visszaadja

a cím nélküli borítékot,

készül az új születésnapra,

mert folytatni kell, ami szép volt,

és úgy ragyog rá az ön arca,

mint tükörre az esti égbolt.

Születésnapi páros

Ma lettem kerek negyvenöt,

most éppen magamhoz jövök,

csöngetek, mintha valaki

meg akarna köszönteni,

belépek, és szemben velem

ott állok, majdnem meztelen,

kerülgetem a szavakat,

és nézzük egymást, mint a vak,

de mint a látó asszonyok,

tudjuk rólam, amit tudok,

s azt kérdezi, miért kerek,

hiszen nem hetven, hetvenegy,

s minthogy nincs válasz, felröhög,

negyvenöt, persze, negyvenöt,

egyszóval, élünk, öregem,

közepesen, közepesen,

s hogy nem haltunk meg annyiszor,

lassan mindegy lesz, hogy mikor,

lehettünk volna, volna, ha,

de már rák, szívbaj, reuma,

és sokan még az ötvenet,

azt sem, vagy csak, ahogy lehet,

s méghogy mi voltunk a gyerek

negyvenötben, tízévesek,

s mi voltunk, voltunk, mint a nap,

húszévesen az új kalap,

és hogy az is történelem,

amit harminckét évesen

megéltünk, hogy szerény legyek,

csak nevetek, csak nevetek,

hiszen, mint a köztesbabot,

kapálnak a harmincasok,

s úgy néznek ránk az öregek,

mintha mi volnánk a gyerek,

mintha mi volnánk még ma is,

akit anyuka ágyba visz,

aki mesével alszik el,

s álmában néha bevizel,

késleltetett koraöreg,

mért nem vagy hetven, hetvenegy,

vagy tizenöt vagy huszonöt,

hogy szabad légy, ha megjövök,

és tudd, hogy éppen annyi vagy,

amennyit megfog a fogad,

hogy negyvenöt, ha negyvenöt,

és rég benőtt a köldököd,

és néha kihagy a szíved,

de semmi sincsen nélküled,

és felelős vagy, minthacsak

te szülted volna önmagad,

még akkor is, ha dől a fal,

s több az ember, mint a magyar,

még akkor is, ha azt hiszed,

hogy nem tartozol senkinek,

és toporzékolsz, mint a rab,

ha kiengeded magadat.

Berajzolunk egy pici almafát

Bartók Béla emlékének

A gyökér hallgat, dolgozik,

köp a plecsnire, nem akar

levél lenni, sem virág,

fogja a vizet, sót, vasat,

küldi fölfelé, hogy menjen

a világ,

fönn minden emberi,

keresi, öli önmagát,

más lenne folyvást,

gyökér soha,

bár ezt nem mondja ki,

sőt, fejtetőre áll,

rokkát ültet virágcserépbe,

öntözgeti,

és várja, hogy kihajt,

s mivel a hazug büntetése

nem az,

hogy nem hisznek neki,

hanem, hogy ő nem hisz másnak,

elhíreszteli

hogy már a rokka is becsapja,

pedig ő különb, mint nagyapja,

és hallja a gyökér,

hogy kívül a kerítésen,

neki húzzák a szerenádot,

és várják, hogy világot

gyújtson, jelezve,

hogy meghallotta, s el van telve

örömmel,

hát kérem, álljunk meg a rímmel,

van, ugye, a gyökér,

alatta, belül, legközelebb

a léthez,

első forrásból tudja,

ha zenélnek,

és van, aki lement,

mert emlékezett a zenére,

és alázattal végigjárta,

s kötötte lovát

almafához,

hogy megfordult a fa,

lett a gyökérből korona,

az ágakból gyökér,

s van, hogy azóta

a semmi semmit ér,

tehát a gyökér nem jelez,

furakszik még mélyebbre

hitér, tiszta vízér,

s mi történik, uram,

itt fönn, az 1981-ben

érvényes címerekben,

ha a csönd az egyetlen,

ami zenél?

berajzolunk egy pici almafát,

gyökérrel fölfelé.

Az angyal fölszólalása

Martyn Ferenc: Lovas, karddal című képére

Itt megállj! ide nem szól

igazolvány, itt a csontokat

homok födi, nyílnak-csukódnak,

ha átmégy rajtuk, nincsenek,

ha megfognád őket,

itt ribanckodás a lét,

a mozdulat a fény minden színét

kihasítja belőled, ha maradsz,

itt a szó, mint a sokk,

fölépíti benned a hülyét,

és vigyorogsz, nehogy a föld

lecsússzon válladról, ha fordul,

itt a fejed is láb lesz, szaladsz,

hogy a kerítés másik oldalára

írhasd: szabad vagyok,

itt a félelem

borostyánba zárt kígyó,

csúszkál szíved fölött, és

rámutatnak, ha elfelejted,

itt a szerkezet, mint a rend modellje

foglal magába,

s ha kételkednél, megcsikordul,

itt lejt a pálya,

nehézkedés visz mindent

egy táguló völgy garatjába,

itt nem lehetsz az, aki vagy,

mert mindenkin álca,

innen ne a farsangi bálba,

hanem hátra, hátra,

a barom orrába feszített

karikába,

bele a megtartó magányba,

passzusok alá, csontok alá,

a halál alá, te gyáva,

ha emlékszel még az irányra,

s elhiszed, hogy nem vagy

örökre bezárva.

Elmenni kevés, itt maradni sok

Nemes Nagy Ágnesnek

Mint a szemét a föld lágy részein,

összegyűlnek a hülyeségeim.

Forgolódom, hogy ne süsse a nap,

de árnyékból is föltámad a szag.

Ami állat volt bennem valaha,

kifeszül rám a végleges ruha.

Boldog lehetnék, mint a többiek,

de kerülgettem csak a ketrecet.

Kintről befelé, bentről kifele,

odaát sem szólt szebben a zene.

Építettem a végtelen falat,

és álmodoztam, mint aki szabad.

Mindig behorpadt az ég valahol,

én elhittem, hogy jön az egy akol.

Szerettem volna szeretteimet,

de nem hagytam, hogy megszeressenek.

Elfogadott az erősebb csapat,

s nem tartottam be a szabályokat.

Megközelített egy nő, egy gyerek,

de kiderült, hogy csodák nincsenek.

Tágul tovább a világegyetem,

nehéz lettem, mint szamár a hegyen.

Lábamnak égig ér a gyökere,

kocsimnak nincsen ki a kereke.

Elmenni kevés, itt maradni sok,

emberré az tesz, ha megszólalok.

Egyedül vagyok, ez végső szavam,

mint akinek még egy tölténye van.

És annyi joga újra kezdeni,

hogy önmagát is agyonlőheti.

Ím, itt, leghátul, legelöl

Ím, itt, az utolsó vonat

legutolsó kocsijának a

hátsó peronján, többnyire

hátrafelé figyelve, hiszen

előre, innen, nemigen lát a szem,

oldalról meg minden

visszaforog ide,

ím, itt, hol elszalad a

lábam alól a föld,

s ha megáll, megállok,

ahol kimozdíthatnám

helyéből a világot,

ha magamat kimozdítanám, tehát

szilárd pontján a létnek,

s bizonytalanságban mégis, mivel

nem tudhatom, hogy a hátam mögött,

vagyis elöl milyen,

ami idepörög,

s hogy aki a következő vonat

elején állna,

látná-e, amit én látok,

s mit látnék én, ha egyszer

tolatna a vonat,

ahol semmi sem ugyanaz,

ami nem én,

s már én sem vagyok az,

mint a vers elején,

ím, itt, azon a helyen, ahol

egy villanással ezelőtt

álltam még, s csupán

átsiklott agyamon,

hogy a vészfék meghúzásához,

ha lenne erőm,

van-e jogom,

míg az emberiséggel utazom,

ha látom a nyomon,

hogy baj van,

s megállítható-e a vonat,

ha nagy a sebesség a kanyarban,

mikor a többiek,

mint a lovak a zabban,

úgyszólván boldogok,

s tán én is az vagyok

hátulról nézve,

tehát itt, ahol egy a vége

így is meg úgy is, s igazán

senkit sem zavar, hogy

mért nézek a jövő után,

s hiszem vagy sem, hogy e helyen

áll majd az is, aki

a vers végén leszek,

s betöltöm-e a szerepet,

ha be a helyet,

ahol mindenki menetirányban,

és aki háttal, az is

tekergeti folyton a nyakát,

hogy legalább oldalról lássa,

amit a többi lát,

a bolond tekinget csak hátra,

meg aki fél,

hogy fölismerte magában

a bűnözőt,

de nem találja,

hát ugyanoda néz, ha hátra,

ím, itt, leghátul, legelöl,

ahol lassabban kel a nap,

s előbb lenyugszik, amíg

megy a vonat,

ahol az emberiség és én, mint

kettéhasadt tudat

vagyunk csak egy csomag,

s a fű, a fa, a hal, a kő

példázza sorsomat,

és mint a tűz, a víz, a levegő,

vagyok szabad,

én, az anyag,

ha abbahagyom most,

mondjuk, a verset, mert a vonat

belőlem kiszakad, –

ne csapjátok be magatokat.

Új versek

1982–1983

Hiába megyünk el

Hozhatja galamb

Békétlenül magaddal, tehát

haragban a világgal, miközben

elmenekülnél toronyiránt,

s megbotlasz minden kőben,

mit vársz? Miféle megegyezést?

Kitől a méltányos igazságot?

Bekerítve ázik a beszéd,

szád üres futóárok.

Hallgass és készülődj! Ami nincs,

nem csomagolható árulásba.

Örök álom rajtad a bilincs,

kulcsa a béke ága.

Hozhatja galamb. Ha rá figyelsz,

a vesztes győzelmet is megéled.

Kihajt, mint fejfa tövén a vers,

hitből a végítélet.

Mi a fontosabb?

Én mindig azt festem, amit élek

Egry József

Mi a fontosabb? megfelelni

valamely képnek, amelyen

mintha én volnék, ahogy messzi

távolságot belát a szem,

s árkon-bokron át oda menni?

Mi a fontosabb? kapkolódva

tükörnek állni, amikor

minden ember önmaga foglya,

valamely kép után lohol,

s néz, mintha most megfogta volna?

Mi a fontosabb? ami éppen

átfolyik rajtam, mintha a

lét vize folyna a mesében,

mintha a mindenség maga,

s emlék csak, amikor megérzem?

Mi a fontosabb? elsimulni

az egészben esélytelen,

hogy aki szándékosan hull ki,

mindörökké benne legyen,

s bentről se tudjon visszabújni?

Mi a fontosabb? ami nincsen,

és sohasem lesz, de ami

ott ficánkol minden kilincsen,

míg le nem nyomja valaki,

s eltűnődik, hogy mibe higgyen?

Mi a fontosabb? élni mélyen

egyetlen képet, ami van,

mint szent Kristóf a parti fényben,

vinni a fiút magasan,

s elmerülni, hogy odaérjen?

Lenn a földön a szó

Lenn a földön a szó,

december van, esik,

hazudni volna jó,

röpülni egy kicsit.

Azt mondani, rigó

s lehajolni megint,

egy bújó, egy hunyó,

és se bent, és se kint.

Azt gondolni, talán,

és hogy akkor mozog,

s mert csak nő a hiány,

ásítani nagyot.

Azt hinni, hogy galamb,

megsül és berepül,

s ami jön, nem harang,

csak addigra kihűl.

Érezni, hogy halál,

lesni alóla ki,

látni, hogy megtalál,

mert nehezebb neki.

Lebegni, mint pehely,

mely akkor is kizár,

várni, hogy jöjjön el,

mint tavaszi madár.

Dobbal készülni rá,

zenét a földbe is,

túlélni, mondaná,

aki abban se hisz.

Temetni a csodát,

vermelni a jeget,

nézni, hogyan megy át

fénybe az üzenet.

Szó nélkül fogni fel,

tér nélkül vallani,

sohasem múlik el,

csak lesz mit mondani.

Talán a kérdezés

Talán a mimika, a gesztusok,

a szavak alatti jelek,

a fa mozdulatai a szélben

talán a kút, az önfeledt

ölelés, evés, a nem-én-vagyok

beteljesülése a jelenlétben.

Talán a szó-magömlés homályos

örömét is metsző ütem,

a habverő nyelv mögötti álom,

talán a mindenség heveny

gyulladásában keringő város,

a kulcsát-soha-meg-nem-találom.

Talán a határtalan öntudat

billenése után a jaj,

a tétova sajgás vállalása,

talán a túlélő tavaly,

s a holnapután-is-fölkel-a-nap

fogantyúján az elmúlás árnya.

Talán a kérdezés holtomiglan,

a szellem homokzsákjait

ki-be dobáló ember esélye,

talán a talánban a hit,

a mégsem-véletlen-hogy-itt-voltam

verset is beszegő libegése.

Mint akik tetten értek

A félelem, hogy elkövettem,

vagy elkövethettem volna, hiszen

úgy néznek rám, hogy elkövettem,

legalábbis az én szememben

úgy látszanak, mint akik tetten

értek, és rejtély, hogy miért nem

ordítanak, miért nem

vágnak képen,

ha mindenre készen

várom a büntetésem,

vagy talán mégsem?

talán, ahogy most őket nézem,

ahogy fölém hajolnak mélyen,

ahogy bekerítenek a sorvégen,

talán csak emlék, egyik génem

hajította föl a repedésen,

hogy tegyem a helyére szépen,

tegyem a nemzedékem

álmai mellé, dobjam a többi érem

tetejére, hogy a mesében

az igazság messzebbre érjen?

Hiába megyünk el

A zuhanás a korláttal együtt,

a tetővel együtt, s a test alá

légpárnát nyomó kényszerűség,

a mindenség tökéletes mozdulatai,

s az oda-vissza ijedelem, ahogy

megráng az ég, s a fényességben

rálátni a szárnyra, a dörrenés

vasajtaja, a sötét, mikor

átjön valaki ismerkedni, s marad, hiába

megyünk el, zárjuk be kívülről, hiába

dobjuk vissza a kulcsot, mikor

a fénytörés a gerincre csak átmeneti

mentség, s tudni lehet, hogy a tető is

közmegegyezés szerint esik, mikor

kiosztva már minden szerep, s a csecsemő

esendőségével és bizalmával egy állat

markolja a korlátot, s ordít, mikor

emberhez méltó csak a csönd,

a vállalt repedés lehetne, csak az ütközés

helyéig való távolság folytonos

becslése, a sebesség megállapítása,

a fölborított kisszék visszabillentése

a levelek bedobása, a kéz megfelelő

vérellátásának segítése az ujjak

váltakozó mozgatásával, s effélék, mikor

mint eseményt néznek a többiek, s csupán

a fák hajladoznak tehetetlen.

Babits-koszorú

1

Ez a lefojtott délután,

tetején a csorgó kupakkal,

a tátikába szorult angyal,

ahogy átröpül a szobán,

a helyzet, melyben semmi „ám”,

minthogy eredendően kancsal,

a hajsza váltott mobilokkal

valami röpke nyíl után,

ez a sehogyse-mondanám,

de úgy is versenyt a gonosszal,

a megterített nyári asztal,

onnan Ninivén, Dodonán,

ez a „fentebb” házam-hazám

miért szökik, ha nem marasztal?

2

Ijedt kis ember, „férfinő”,

hogyan lehetnék, aki voltam,

lábamhoz kötözött folyóban

sodor idegen téridő,

mikor kezdődött a jövő,

ha nem létezik, csak a múltban,

meddig hátrálhatok gyanútlan,

ha a szárnyam árnyéka nő,

kimondom, s máris levegő,

ami közös emlék a szóban,

mi akad meg a galambokban,

ha lezuhannak, mint a kő,

ha áll és suhan a mező,

a nagy titok értelme hol van?

3

Fut Jónás, futna Sziszüphosz,

az maibb, ez derűsebb képlet,

ha századszor a csúcsra érek,

már a szikla is én vagyok,

tudom, hogy visszagurulok,

de esik velem, ami részlet,

s megtalálni a mindenséget

annyi lesz, hogy elakadok,

vagyis örömre nincsen ok,

csak fölemel, amit megértek,

s a szégyennél nagyobb az élet,

akkor is, ha belehalok,

én magam ellen lázadok,

ha bajt kívánok Ninivének.

4

Miképpen haza is a ház,

s béke van, de nincsen bocsánat,

talál-e mentséget magának,

aki versemből kivigyáz,

magányos, mint Jerémiás,

midőn jóslatai beválnak,

léte fölött kering a század,

a fényes tudathasadás,

egyek vagyunk s mindenki más,

a győztesé a magyarázat,

védekezhet-e, ha nem támad,

aki talpig bizakodás,

éget, mint beteget a láz,

koszorúja Babits Mihálynak.

Ártatlan érc

Borsos Miklós pécsi Babits-szobrára

Az a döfés a nyakba, hátulról,

hogy beletörött, hogy kimetszhetetlen,

s hogy ott áll mögötte, s legokosabb

reá hagyatkozni, úgy moccanni, ahogy

árnyéka mozdul, úgy húzódni a fa mögé, sarokba,

úgy az emberek nézése mögé,

hogy a nehezék, a test, a szigonyon,

úgy hátrálni a nagy vizekig, hogy azt is

mindenki szeme előtt, s tudni, hogy

az eddigi nyom, az is becsapás, csak ide,

csak a térre szaladt le, csak onnan

látni, hogy mintha oda ment volna, miközben

elromlott az összes igazolvány, a vének

mind a fal felé, az ifjak

gyanútlanok, a történelem

gyámoltalanabb a kifordult esernyőnél,

s a filozófiához és a fényképezéshez

napfény kell, miközben

egykapus a játék, s labdaszedőnek

önként mégse, azazhogy

emberi mértékek szerint

megszégyenülve, s menthetetlenül

lázadva végig, akkor is, ha csak

az ijedt álarc útvesztőiben, ha csak

szoborként, maga elé tartva a megadó,

ártatlan ércet, s ha csak helyben

szaladva folyvást, amíg erejéből

telik s lehet, amíg mögötte

kifújja magát, s úgy tesz mintha már

nem törődne velünk.

Ki mondja meg neki?

Beszélni a beszédért? Lobogó

pántlikákat kötni a szélre?

Vibrál belőle a se rossz, se jó,

mintha végtelen tarló égne.

Tehet-e róla? A szájtáti nép

áll a füstben nagy tűzcsapókkal.

Emlékezik, hogy volt valami szép,

s kár kötözködni bolondokkal.

Hová igyekszik? A lába előtt

keskeny árok, benne az árnya.

Nem lépheti át, csak a levegőt

izgatja föl, terrorizálja.

Azt hiszi, ő a nap, magamagát

égeti el, miközben lángol?

Szelíden földre térdel a világ

a bejegyzett tüzektől távol.

Ki mondja meg neki? Milyen idő

csavar fület füle helyére?

Körös-körül már ropog a tető,

esik mindjárt szegény fejére.

Kinek játssza, hogy korlátlan a tér

s ami körbejár, bolond óra?

Zárt végtelenjében mind odaér,

ahol mintha már ott is volna.

Úgy nézd, ahogy a szálló füst alól

az ijedt állat téged nézne.

Ahogy a teljesség is kihajol,

ha odalett a mese vége.

Egyik rímtől a másikig

1

Most akármit elkezdhetek,

mert, mint a sejt, csak lüktetek,

egyik rímtől a másikig,

dobban bennem valami hit,

valami mag, egy gondolat,

mely úgy egész, hogy széthasad,

tehát semmit sem kezdek el,

csak megkötöm a végivel,

csak folytatom, míg valami

a ritmust nem döccenti ki,

csak várom, mint Ezékiel,

hogy az ige árasszon el,

feszítsen meg a feladat,

mint életet a nyári nap,

s kezdjem ott, hogy abbahagyom,

ha egyszer nincs mit mondanom.

2

Amikor nincs mit mondani,

mindig megszólal valaki,

mintha véletlen lendület

taszítaná meg a hegyet,

mintha édenkert bukna le,

a lét mögött a semmibe,

mintha egy állat lépne be,

s nem tudná, miért jött ide,

mintha csak annyit mondana,

hogy neki nincsen több szava,

mintha a repedt boltozat

próbálgatná, hogy leszakad,

mintha egy másik vetület

feszítene föl új eget,

s amikor saját napja van,

megszólalna, hogy dolga van.

3

Te, aki a dolgot adod,

tudod, hogy nem választhatok,

adj értelmes feladatot,

hadd higgyem, hogy szabad vagyok,

add úgy, kérlek, mintha magam

találnám ki, hogy adva van,

ne kezdődjön el nélkülem,

legyen végig az én ügyem,

lássák rajtam a többiek,

az a jó, ha benne veszek,

tűnődjem el, ha sikerül,

jobb-e kívül, ha jobb belül,

érezzem, ha süt rám a nap,

mindenható láncaimat,

add úgy, ahogy tőlem kapod,

ha nélküle belehalok.

4

Ha a feladat fölemel,

miért lesz könnyebb a teher?

miért röpül, ha célja van,

aki röptében is zuhan?

miért lesz a cél csak dolog,

ha mindegy, hogy mit dolgozok?

miért mondja, hogy dolgozik,

akibe hálni jár a hit?

mit szólnának az állatok,

ha tudnák, hogy magam vagyok?

maga van-e a nagybeteg,

ha betegek a többiek?

beteg-e, aki azt hiszi,

hogy az a jó, ha jó neki?

milyen kereket forgatok,

ha nélkülem is úgy forog?

5

Ha nélkülem forog velem,

mért fokoz le a félelem?

mit lehet ott elrontani,

ahol nincs mit javítani?

mért büntetne a szerkezet,

ha ő teszi, amit teszek?

miért tudom, amit tudok,

ha mindegy, hogy mit akarok?

mért növesztem szárnyaimat,

ha nem leszek soha szabad,

mért lesz a vers kétütemes,

ha a rejtett ritmusba vesz?

milyen rendhez igazodik,

aki párzik csak és eszik?

mire van az emberi nem,

ha nem bízhat magába’ sem?

6

Talán csak rosszul kérdezek,

s a hallgatás a felelet,

talán a létnek fölragyog,

amit emberként nem tudok,

talán a fák, az állatok

megmondhatnák, hogy ki vagyok,

talán egy sejtem tudja, hogy

milyen távolság súlya fog,

talán az egész céltalan,

csak nekem jó, ha célja van,

talán az ember nagyra tör,

csak egyes embert vár gödör,

talán az ember meg se hal,

csak ha kipusztul majd a faj,

talán a hiány az, ami

a mindenséget pörgeti.

7

Jön-megy bennem egy idegen,

kinéz, leül a helyemen,

ha magamat elárulom,

ő az, aki kérdőre von,

ő védelmez, ha bántanak,

egyszer lényeg, másszor alak,

ő a versben, ami közös,

nyelvbe, sorsba bebörtönöz,

emberré tesz, járomba fog,

őt látom, ha boldog vagyok,

őt mondja a társadalom,

ha a titkot szólítgatom,

ő, kivel egy sosem leszek,

de jobb híján benne hiszek,

az ő szárnyát próbálgatom,

ha a kétely a földre nyom.

8

Kint és bent árnyék rácsai,

minden röpülést hallani,

megáll előttem valaki,

mintha a földből állna ki,

neki se jó, ha maga van,

úgy áll, hogy lássam meg magam,

úgy áll, hogy higgyem el neki,

az ember célja: küzdeni,

a rés a rácson: alkalom,

kijuthatok, ha akarom,

úgy áll, néha azt képzelem,

hogy az árnyékot én vetem,

játszik velem az őrület,

mivé legyek, hogy ő legyek,

mikor ő is csak én vagyok,

közben meg ott a sok titok.

9

Minden titok félig titok,

s kettéhasad, ha rányitok,

egyik felén kisüt a nap,

másik felén nehéz lakat,

másik felét, ha döngetem,

mintha szívem dobogna benn,

szívemben meg, ha bent vagyok,

visszhangzik az újabb titok,

s mikor a vers ritmusba fog,

két szó között mindent tudok,

de minden szó a fele csak,

annak, ami bennem marad,

s ami vagyok, az is fele a

lényegnek, vagy fele se,

s mi a lényeg, minek fele,

ha se vége, se eleje.

10

Kezdjük a végén: meghalok,

holott meghalni nincsen ok,

mert amit oknak vél az agy,

az egytől-egyig okozat,

s ennek okát ha keresem,

új okozatot lát a szem,

s hogy a lét mélyén van-e ok,

arról még annyit sem tudok,

hát mért ne írjam versbe, hogy

az élet él, és élni fog,

s miközben rajtam átfeszül,

formálgathatom emberül,

halhatok érte, élhetek,

betölthetem a lényeget,

melyben minden ok benne van,

amelyre nincsen több szavam.

11

Aki meghal, s bennem lakik,

nélkülem is tud valamit,

sejtem falát azért veri,

mert nem lehet elmondani,

amit elmond anyag-fokon,

nem értem, csak kidobogom,

csak megérzem, ahogy velem,

beteljesül a végtelen,

mintha anyám áldott öle

ölelne a halálba be,

s halálomból születne meg,

aki leszek, leszek, leszek,

mintha egy sejt mozogna csak,

mindig arra, ahol a nap,

amíg a fény el nem nyeli,

s az időt a tér befedi.

12

Akit az idő megölel,

nem kérdezi, hogy van-e hely,

van-e feladat, akarat,

szabad-e, amit nem szabad,

akit kiválaszt a dolog,

egy lesz vele és nekifog,

magára többé nem ügyel,

de holtában sem adja fel,

aki egy ritmust befejez,

nem gondol rá, hogy vége lesz,

hiszi: örökké kimarad,

amiben benne van a mag,

aki költő és megijed,

annyi csak, mint a többiek,

mikor a tollat leteszi,

szeretné újra kezdeni.