A léc fölött
| Az érzés, hogy a léc fölött, |
| hogy ott volt, s hogy megint csak utólag |
| s milyen az, hogy amikor megijedt, |
| már késő, s hogy a félelem, |
| mint a villanófény, az öröm meg, íme, |
| majdnem odáig nyújtózkodik, ahol |
| megszűnik, ami odaér, s az ember |
| úgy éli át, hogy emlékezik, ahogy |
| a tükrözött fény még beesik |
| a szakadékba, s meleg áramlásban |
| fölfelé száll az ejtőernyő, ahogy |
| a tudatalatti is belesajog, |
|
|