Weöres Sándor emlékkönyvébe
Világnagy hársfa álmodik, |
Hetven ágából dől a fény, |
Látja, hogy szeme nyitva van, |
|
Melyik szó a másik?
Úgy jön a vers, mint régi ismerősök |
arca a tömegben, utcán, valahol. |
Fölvillan és nincs, ha meg nem előzöd, |
kibukva emlékek hullámaiból. |
|
Nézitek egymást, két alagút vége, |
süt a nap, sötét van, robog valami. |
Belőled? Beléd? Indulnál feléje, |
de lábad, mint nehéz hegyek lábai. |
|
S egyszer csak eléd áll, kezedet fogja, |
ahogyan a vakot sétálni viszik. |
Ujjongsz, bár titkon oldalaznál vissza, |
hisz nyitott szemekkel vártál valakit. |
|
Mondja? Mondjátok? Melyik szó a másik? |
Ki fog szemgödörben meszet oltani? |
A jéghegy, ha a tövéig kilátszik, |
önmagába tud csak belebotlani. |
|
Búcsúztok egyre tapintatosabban. |
Sohasem derül ki, hogy ki kicsoda. |
S álltok halálig szaladó szavakban, |
mint egy határtalan fal két oldala. |
|
|
Nosztalgiák
|
én gyámoltalan ember vagyok |
Kassák Lajos
|
Voltak igazi verskezdetek, egy-egy szó |
fölkelt hirtelen, mint a nap, bevilágította |
a többit, akárhová nyúlt, |
|
Voltak igazi próbák, mikor a költők |
kiléptek korukból, és a koporsókészítők |
meggazdagodtak, mert megint |
megnőtt a rangja a versnek. |
|
Voltak igazi nosztalgiák, a vének |
eljátszották, hogy fiatalok, s a tele vályút |
mindent elöntött a jelen. |
|
Voltak igazi jövők, senkise tudta, |
mikor kezdődtek, egyszer csak megfordult a naptár, |
|
Voltak igazi voltak, sem befejezni, |
sem újrakezdeni őket nem lehetett, csupán |
végük lett, mikor az ember |
rádöbbent, hogy emlékezik. |
|
|
Ünnepi másod
Akartad, hogy tessék, hát betakartad, |
ha hibázott, csak a hiúságodnak |
kedvező szavakra figyeltél, mintha |
templomba indítanád, ahogy anyád |
elindított téged vasárnaponként, |
az ajtóban még lekefélve ruhád, |
s ahogy utánad kiabált, hogy |
mégiscsak ott maradt valami |
a nadrágod szárán, s te lehajoltál, |
hogy lásd, de nem találtad, hát |
léptél az utcára, hogy már |
ünnepi másod, az egész falu |
tudhatta, hogy a templomba mégy, |
köszöntél az öregebbeknek, akik |
mind megnéztek, és valamit |
mondtak is, bár legtöbbször csak |
annyit, hogy „Mégy a templomba?”, és azt is |
a köszönésed viszonzásaként, |
kérdő hangsúlyukban az öröm |
állítása is benne volt, tehát |
tetszettél módfelett magadnak, mikor |
lopva körülnéztél, és odanyúltál |
a nadrágodhoz, nem maradt-e |
nyitva a slicced, langyos ködben |
ültél a padban, úgy tűnt, |
mindenki téged bámul, hamisan |
fájt már a lábad a kinőtt |
cipőben, érezted, hogy a fenekeden |
majd szétreped a nadrág, s ünneplőben |
feszít mindenki, de mégsem |
csíptél a combodba vagy a nyakadba, |
hogy fölébredj, csak estefelé, |
amikor átöltöztél, mert etetni |
kellett az állatokat, amikor |
az istállóban a keverő fölé |
hajoltál, hogy a répát a törekkel |
meg a korpával összekeverd, csak ott |
tértél magadhoz, s vallottad be, hogy |
elvágyódsz innen, és önmagad |
szeretnél maradni akkor is, amikor |
nem tetszel senkinek, s tetszeni |
|
A léc fölött
Az érzés, hogy a léc fölött, |
hogy ott volt, s hogy megint csak utólag |
s milyen az, hogy amikor megijedt, |
már késő, s hogy a félelem, |
mint a villanófény, az öröm meg, íme, |
majdnem odáig nyújtózkodik, ahol |
megszűnik, ami odaér, s az ember |
úgy éli át, hogy emlékezik, ahogy |
a tükrözött fény még beesik |
a szakadékba, s meleg áramlásban |
fölfelé száll az ejtőernyő, ahogy |
a tudatalatti is belesajog, |
|
Honnan az ok?
Mintha olvadó hóra sütne, |
Tavasz lesz? ősz lesz? Régi versből |
Vagy a fű alól? A kutyából? |
Belőlem csak? Tétova ízek, |
színek, illatok, dallamok |
bőrbe szorult káprázatából? |
Merthogy valaki kiszámol? |
hogy úgy kezdem el, ahogy? |
Szépen, mondhatnám, klasszikusan. |
S már az elején vége van. |
|
Versfoltok a kövön
|
Takard le jól, mit elkövettél |
és élj utána szabadon, akár |
Pilinszky János
|
Versfoltok a kövön. Térdel a költő. |
|
|
Visszafordul. Egyetlen pontra néz. |
Esendő, mint az üres mozgólépcső. |
|
Vannak sémák és van a kín. |
kinyit egy ajtót, s önmagát |
az ajtót nem képes kinyitni. |
|
Minthogy sehol, innen akárhová. |
És sehová. Még egy kanyar, |
Össze a mennyország. Ennyi talán. |
Egy száraz ág árnyéka, egy billenés |
Kong a vödör, jár föl-le, lüktet |
az öntudatlan bizonyosság. |
|
Nincs minta, csak anyag. A vas van |
a szem mögötti szakadékban. A növekvő tömeg. |
A becsukott megfoghatatlan. |
|
|
A vasgolyó
A vasgolyó, a jobb-lett-volna-ha, |
beléakadt arcod ráncaiba, |
egy szempillantás hidege elég, |
hogy jéggé váljon alatta a fék, |
egy tétova gondolat huzata |
s a lejtőnél, ha meglódul kicsit, |
az emlékek az örömig lökik, |
s ahol megállni készteti a mély, |
mindig fölvillan valami tökély, |
hogy visszafelé, mikor megakad, |
jobban sajogjon tükrében a nap. |
|
Hexameterek
Változat egy József Attila-versre
Zsarnoki tél tombol, leszakadnak a távvezetékek, |
hökken a technika, gyönge babérfák elszíneződnek, |
hóba csavart derekát feszülő üvegövbe szorítja, |
ráfagy az ólom az útra, a fákra, a szívre, a csöndre, |
korcsolyapálya az ország, fázik egész Európa. |
|
Látod, elülnénk itt, forró radiátorok árnyán |
századokig már, kedves, szólni se kell, ha beszélünk, |
mondja az asztal, az ágy, meg a jaj-de-te-tegnap-elestél, |
mondja a… mit mond? élünk, s akkor is, újra tavasz lesz, |
ötvenedik tavaszom, s majdnem huszonöt veled együtt. |
|
|
Az ötvenes kőnél
Levél Bisztray Ádámhoz
Hát így állunk, Ádám, te éppen egy hónappal előbb |
leszel ötvenéves, mint én, azazhogy november öt |
és december hat között az a harmincegy nap |
csak mint március vagy május vagy… lehetne egy hónap, |
de mit most március? hiszen a dologban a lényeg, |
hogy a naptár szerint, lám, elszegődhetek öcsédnek, |
s megkérdezhetem tőled, hogyan csináltad, öregem, |
hogy egyszerre csak ötven, hogy onnan vagyunk a hegyen? |
a Hargitán? vagy a Szent Mihály-hegyen? a Kishegyen? |
ki tudja, hiszen benne a sötét erdőben, hiszen |
észre sem vettük, s néha még ma is úgy mutatkozik |
a magasság, mintha fölfelé mennénk kicsit, kicsit, |
mintha még mindig valami új hodu utu rea,
|
és nem a végső isa pur es homu-valahová, |
mintha ugyanúgy húzna a holvolt Erdőntúli táj,
|
s nem érdekelne, hogy a test már magától meg-megáll, |
hogy megkínozza a lelket, mely mint a Kerítetlen
|
világ madara szállna csak, mindegyre sebesebben, |
hogy van ez, Ádám? te, aki egy hónappal idősebb |
és bölcsebb is vagy nálam, mondd, sírjak-e vagy nevessek? |
|
annyi minden után, ami mivelünk is megesett, |
háború, személyi kultuszok, ötvenhat s egyebek, |
annyi minden után ez a Tavaszra nyíló ablak
|
honnan van, barátom, hiszen lassacskán befalaznak, |
s a Tornác a Duna felett mintha a Csillagpázsit
|
füzérvirága volna a végtelenből világít, |
hiszen a múltunk, mint Elfelejtett tél, farkasokkal,
|
történelem már akkor is, ha ránk tör vasfogakkal, |
Más lett a béke, dörmögöd? s hogy ez is Malomjáték?
|
rajtaveszt Nikodémusz, de él magyar, Buda áll még? |
s ami bennünket nem ereszt, a föld, a nyelv, a szellem, |
fiainkat is fogja már, és egyre erősebben? |
ennyi volna csak? gyönyörű őszbe fordult az ország, |
potyog a szelídgesztenye, megverjük a diófát, |
szedjük az almát, forr a bor, s anyám a hetvenéves |
sürög leginkább, mint aki átlátja az egészet, |
ötven év? hetven? őszre tél? amíg a szíve dobban, |
egész lényével benne van az összes pillanatban, |
valahogy így? plafonig ért csontjainkban az élet, |
de oldalt lesz még tér s idő, tenni valami szépet? |
tenni hasznosat? úgy legyen! élj soká, kedves bátyám, |
találkozunk az ötvenes kőnél, ha kicsit vársz rám. |
|
|
Hangpróba Illyés Gyula születésnapján
A föld lábunk alatt, ahol |
minden folyik. Fölösleges |
meggondolatlanság vagy pátosz. |
Húzódjunk összébb, hogy a meleg |
erővé váljék. Valamivel több |
szabad az út a képzeletig. |
|
Egy fejsze vagy husáng, az is. |
van vigasz mindaddig, amíg |
|
|
|