Ünnepi másod

 

 

 

 

Weöres Sándor emlékkönyvébe

Világnagy hársfa álmodik,
 
ballag a vízen át,
röpül fölötte hét ladik,
 
alatta hetven ág.
Hetven ágából dől a fény,
 
körös-körül tükör,
megáll a semmi közepén,
 
kinéz mindenkiből.
Látja, hogy szeme nyitva van,
 
így álmodik tovább,
bezárja a határtalan,
 
viszi a sok virág.

 

 

 

Melyik szó a másik?

Úgy jön a vers, mint régi ismerősök
arca a tömegben, utcán, valahol.
Fölvillan és nincs, ha meg nem előzöd,
kibukva emlékek hullámaiból.
Nézitek egymást, két alagút vége,
süt a nap, sötét van, robog valami.
Belőled? Beléd? Indulnál feléje,
de lábad, mint nehéz hegyek lábai.
S egyszer csak eléd áll, kezedet fogja,
ahogyan a vakot sétálni viszik.
Ujjongsz, bár titkon oldalaznál vissza,
hisz nyitott szemekkel vártál valakit.
Mondja? Mondjátok? Melyik szó a másik?
Ki fog szemgödörben meszet oltani?
A jéghegy, ha a tövéig kilátszik,
önmagába tud csak belebotlani.
Búcsúztok egyre tapintatosabban.
Sohasem derül ki, hogy ki kicsoda.
S álltok halálig szaladó szavakban,
mint egy határtalan fal két oldala.

 

 

 

Nosztalgiák

 
én gyámoltalan ember vagyok
megrendülten állok
és emlékezem.

Kassák Lajos

 

Voltak igazi verskezdetek, egy-egy szó
fölkelt hirtelen, mint a nap, bevilágította
a többit, akárhová nyúlt,
tudta a dolgát a költő.
Voltak igazi próbák, mikor a költők
kiléptek korukból, és a koporsókészítők
meggazdagodtak, mert megint
megnőtt a rangja a versnek.
Voltak igazi nosztalgiák, a vének
eljátszották, hogy fiatalok, s a tele vályút
fölborította a hiány,
mindent elöntött a jelen.
Voltak igazi jövők, senkise tudta,
mikor kezdődtek, egyszer csak megfordult a naptár,
és az ifjak mint öregek
feleltek a történtekért.
Voltak igazi voltak, sem befejezni,
sem újrakezdeni őket nem lehetett, csupán
végük lett, mikor az ember
rádöbbent, hogy emlékezik.

 

 

 

Ünnepi másod

Akartad, hogy tessék, hát betakartad,
ha hibázott, csak a hiúságodnak
kedvező szavakra figyeltél, mintha
templomba indítanád, ahogy anyád
elindított téged vasárnaponként,
az ajtóban még lekefélve ruhád,
s ahogy utánad kiabált, hogy
mégiscsak ott maradt valami
a nadrágod szárán, s te lehajoltál,
hogy lásd, de nem találtad, hát
odaszaladt, s úgy
léptél az utcára, hogy már
nem is te voltál, hanem
ünnepi másod, az egész falu
tudhatta, hogy a templomba mégy,
és elmehetnél akárhová,
jó nagyokat
köszöntél az öregebbeknek, akik
mind megnéztek, és valamit
mondtak is, bár legtöbbször csak
annyit, hogy „Mégy a templomba?”, és azt is
a köszönésed viszonzásaként,
kérdő hangsúlyukban az öröm
állítása is benne volt, tehát
tetszettél módfelett magadnak, mikor
lopva körülnéztél, és odanyúltál
a nadrágodhoz, nem maradt-e
nyitva a slicced, langyos ködben
ültél a padban, úgy tűnt,
mindenki téged bámul, hamisan
énekeltél, és
fájt már a lábad a kinőtt
cipőben, érezted, hogy a fenekeden
majd szétreped a nadrág, s ünneplőben
feszít mindenki, de mégsem
csíptél a combodba vagy a nyakadba,
hogy fölébredj, csak estefelé,
amikor átöltöztél, mert etetni
kellett az állatokat, amikor
az istállóban a keverő fölé
hajoltál, hogy a répát a törekkel
meg a korpával összekeverd, csak ott
tértél magadhoz, s vallottad be, hogy
elvágyódsz innen, és önmagad
szeretnél maradni akkor is, amikor
nem tetszel senkinek, s tetszeni
nem is akarsz már.

 

 

 

A léc fölött

Az érzés, hogy a léc fölött,
hogy ott volt, s hogy megint csak utólag
tudta meg, s hogy mégis
micsoda erő lefelé is,
s milyen az, hogy amikor megijedt,
már késő, s hogy a félelem,
mint a villanófény, az öröm meg, íme,
majdnem odáig nyújtózkodik, ahol
megszűnik, ami odaér, s az ember
úgy éli át, hogy emlékezik, ahogy
a tükrözött fény még beesik
a szakadékba, s meleg áramlásban
fölfelé száll az ejtőernyő, ahogy
a tudatalatti is belesajog,
mikor megáll az ész.

 

 

 

Honnan az ok?

Mintha olvadó hóra sütne,
vakít az augusztusi nap.
Nocsak!?
Tavasz lesz? ősz lesz? Régi versből
másznak elő a bogarak?
Vagy a fű alól? A kutyából?
Belőlem csak? Tétova ízek,
színek, illatok, dallamok
bőrbe szorult káprázatából?
Merthogy valaki kiszámol?
Honnan az ok,
hogy úgy kezdem el, ahogy?
Szépen, mondhatnám, klasszikusan.
S már az elején vége van.

 

 

 

Versfoltok a kövön

 
Takard le jól, mit elkövettél
és élj utána szabadon, akár
egy sikeres merénylő.

Pilinszky János

 

 

Gyilkos

Versfoltok a kövön. Térdel a költő.
Kezében fölmosórongy.
A zárka ajtaját betölti.
Szaval.
Ragyog a gyilkos.
 

Boldog

Visszafordul. Egyetlen pontra néz.
S nincsen ott.
Esendő, mint az üres mozgólépcső.
Boldog, mint a barom.
 

Bent

Vannak sémák és van a kín.
Valaki váratlanul
kinyit egy ajtót, s önmagát
látja bent, amint
az ajtót nem képes kinyitni.
 

Bizonyosság

Minthogy sehol, innen akárhová.
És sehová. Még egy kanyar,
s összeáll a pokol.
Össze a mennyország. Ennyi talán.
Egy száraz ág árnyéka, egy billenés
a szó között.
A kút, ami torony.
Kong a vödör, jár föl-le, lüktet
az öntudatlan bizonyosság.
 

Megfoghatatlan

Nincs minta, csak anyag. A vas van
a szem mögötti szakadékban. A növekvő tömeg.
A becsukott megfoghatatlan.

 

 

 

A vasgolyó

A vasgolyó, a jobb-lett-volna-ha,
beléakadt arcod ráncaiba,
egy szempillantás hidege elég,
hogy jéggé váljon alatta a fék,
egy tétova gondolat huzata
elindítja síkos útjaira,
s a lejtőnél, ha meglódul kicsit,
az emlékek az örömig lökik,
s ahol megállni készteti a mély,
mindig fölvillan valami tökély,
hogy visszafelé, mikor megakad,
jobban sajogjon tükrében a nap.

 

 

 

Hexameterek

Változat egy József Attila-versre

 
Zsarnoki tél tombol, leszakadnak a távvezetékek,
hökken a technika, gyönge babérfák elszíneződnek,
hóba csavart derekát feszülő üvegövbe szorítja,
ráfagy az ólom az útra, a fákra, a szívre, a csöndre,
korcsolyapálya az ország, fázik egész Európa.
Látod, elülnénk itt, forró radiátorok árnyán
századokig már, kedves, szólni se kell, ha beszélünk,
mondja az asztal, az ágy, meg a jaj-de-te-tegnap-elestél,
mondja a… mit mond? élünk, s akkor is, újra tavasz lesz,
ötvenedik tavaszom, s majdnem huszonöt veled együtt.

 

 

 

Az ötvenes kőnél

Levél Bisztray Ádámhoz

 
Hát így állunk, Ádám, te éppen egy hónappal előbb
leszel ötvenéves, mint én, azazhogy november öt
és december hat között az a harmincegy nap
csak mint március vagy május vagy… lehetne egy hónap,
de mit most március? hiszen a dologban a lényeg,
hogy a naptár szerint, lám, elszegődhetek öcsédnek,
s megkérdezhetem tőled, hogyan csináltad, öregem,
hogy egyszerre csak ötven, hogy onnan vagyunk a hegyen?
a Hargitán? vagy a Szent Mihály-hegyen? a Kishegyen?
ki tudja, hiszen benne a sötét erdőben, hiszen
észre sem vettük, s néha még ma is úgy mutatkozik
a magasság, mintha fölfelé mennénk kicsit, kicsit,
mintha még mindig valami új hodu utu rea,
és nem a végső isa pur es homu-valahová,
mintha ugyanúgy húzna a holvolt Erdőntúli táj,
s nem érdekelne, hogy a test már magától meg-megáll,
hogy megkínozza a lelket, mely mint a Kerítetlen
világ madara szállna csak, mindegyre sebesebben,
hogy van ez, Ádám? te, aki egy hónappal idősebb
és bölcsebb is vagy nálam, mondd, sírjak-e vagy nevessek?
annyi minden után, ami mivelünk is megesett,
háború, személyi kultuszok, ötvenhat s egyebek,
annyi minden után ez a Tavaszra nyíló ablak
honnan van, barátom, hiszen lassacskán befalaznak,
s a Tornác a Duna felett mintha a Csillagpázsit
füzérvirága volna a végtelenből világít,
hiszen a múltunk, mint Elfelejtett tél, farkasokkal,
történelem már akkor is, ha ránk tör vasfogakkal,
Más lett a béke, dörmögöd? s hogy ez is Malomjáték?
rajtaveszt Nikodémusz, de él magyar, Buda áll még?
s ami bennünket nem ereszt, a föld, a nyelv, a szellem,
fiainkat is fogja már, és egyre erősebben?
ennyi volna csak? gyönyörű őszbe fordult az ország,
potyog a szelídgesztenye, megverjük a diófát,
szedjük az almát, forr a bor, s anyám a hetvenéves
sürög leginkább, mint aki átlátja az egészet,
ötven év? hetven? őszre tél? amíg a szíve dobban,
egész lényével benne van az összes pillanatban,
valahogy így? plafonig ért csontjainkban az élet,
de oldalt lesz még tér s idő, tenni valami szépet?
tenni hasznosat? úgy legyen! élj soká, kedves bátyám,
találkozunk az ötvenes kőnél, ha kicsit vársz rám.

 

 

 

Hangpróba Illyés Gyula születésnapján

Íme a part, barátaim.
A föld lábunk alatt, ahol
megállhatunk. Előttünk
minden folyik. Fölösleges
bármily hazugság,
meggondolatlanság vagy pátosz.
Magunk között vagyunk.
Húzódjunk összébb, hogy a meleg
erővé váljék. Valamivel több
alázatot s reményt!
Tisztázzuk legelébb
hol is vagyunk.
És hogy ki kicsoda.
Te, öcsém, hova mész?
Bátyám, hova?
Amíg esik,
szabad az út a képzeletig.
Azzal leszünk jelen,
hogy munkálkodunk.
Nézzünk körül!
Tű, cérna, jó szó akad.
Egy fejsze vagy husáng, az is.
– a próbatét keménye:
lángeszed is helyén-e?
Vagyis
van vigasz mindaddig, amíg
emberek maradunk.
Ennyi. Indulhatunk.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]