A kettészakadt villamos

 

 

 

 

Platón benéz az ablakon

 

 

 

 

A távirányított babák

Most ez a hang.
A véletlen s a törvény közeléből.
Ahogy a jég rian. S ahogy valaki
rálép a kirakójátékra. Este van.
Nem tudni, mi történt, de a lemez
lejátszhatatlan. S ülnek itt
süketek, akik
szemükkel hallanak. S jönnek a
távirányított babák, akiknek
mindig van a kezükben egy kavics.
Vagy egy csuta. Vagy egy
fölösleges ujj. Van szavuk.
S meg akarnak bocsátani.

 

 

 

A kettészakadt villamos

A horzsolások folytonos
varasodása, szélei,
az álmodó bőrzsák, aki
tartalmával nem azonos,
a hiány, ami összemos,
a földet éggel béleli,
Isten lebukó kémjei,
ahol a hit zavarba hoz,
a kettészakadt villamos,
mely maga elől térne ki,
a valóság esélyei,
ha az esemény széttapos,
egy, akit a mind megszoroz,
de képtelen elosztani.

 

 

 

Platón benéz az ablakon

A visszavert fény évszaka,
Platón benéz az ablakon,
kezében ásó és kapa,
csodálkozik, hogy itt lakom.
Mondanám, hogy rögtön megyek,
lehetnék még jó asztalos,
de megbénít a döbbenet,
silány tükörré foncsoroz.
Mondanám, hogy nem én vagyok,
bűnössé tett a félelem,
hátam mögött a lét dadog,
előttem a történelem.
Mondanám, hogy nincsen remény,
hogy maholnap ötven leszek,
s ami árnyékból költemény,
a valóságban egyszeregy.
Mondanám, hogy akkor mi van,
miért jobb, aki boldogabb,
s ha a varázs anyagtalan,
mire emlékszik az anyag?
Mondanám, hogy egyébiránt,
hogy vártam már, hogy jónapot,
de minden sorvég rímbe ránt,
csak hazudnék, csak hallgatok.

 

 

 

Folyamat

Mire megérik, megkeseredik,
csökönyös kis halálból néz ki,
hallgat, mint aki tud valamit,
de fölösleges kibeszélni.
Isten, aki a redőnyben lakik,
leszalad, hogy közelről lássa,
de már magának se hazudik,
nemet int a világosságra.
Megérintik, mint süket a vakot,
s a bőre sem megy lakomába,
csak áttöri a padozatot,
mikor formáját megtalálja.

 

 

 

Utolsó simítások

A közel egy mázsa kő, ami egyébként
csont, hús, zsír, idegek,
meg csillag, meg zuhan:
félig kész mű az is. Meztelenül
sétálgatsz az utcán, de nem tudod.
Kiadod, elárulod, mielőtt
megvalósul, tehát
sohase készül el. Csak a sebessége
fokozódik, csak a félelem,
hogy becsapnak.
S minthogy becsapnak,
pillanatonként elvégzed az utolsó
simításokat. Ítélkezel.
Könyörtelenebbül, mint a gravitáció.
Ártatlanul, mint a kizökkent
vattacukorgép.

 

 

 

Fölér a lélekig

Ha kimerülnek tartalékai,
vergődik a test a lélek szerint,
szeretne megint hasonlítani,
régi tükörbe vigyázva tekint.
Titkos utakon furcsán megszalad,
árnyékát méri, fölágaskodik,
elképzel égig érő falakat,
és szomorú, amikor hazudik.
Gyanús neszekre gyertyát gyújtogat,
lopva nézi a villanykapcsolót,
parányi csillagokban megakad,
s magyarázkodik, hogy csak álmodott.
Példákat keres, s nem leli magát,
hát az se, ez se, egy minta se jó,
ha verset ír, a ríme nagykabát,
de megijed, mert nem esik a hó.
A lendület a kályháig viszi,
ott bűntudata lesz, szégyenkezik,
s mikor megpróbálja, már nem hiszi,
hogy térdelve fölér a lélekig.

 

 

 

Mikor, ahol

A néhány óra, mikor a zajok
reggel nyolctól, fél kilenctől talán
tizenkettőig, fél egyig, mikor
az éjszakában megmosakodott,
kiszellőztetett, magukra hagyott
agytekervények, mikor a világ
kinyújtózkodik, ez a semmi ág,
hol becsukódtam önmagam alatt,
hogy csak felülről, s jobban félek a…
mint tőletek, ahol nem én vagyok,
csak egy idegen, egy felnőttbe zárt
kisgyerek, ahol nem bírom tovább,
mikor, ahol megkapaszkodhatok.

 

 

 

Talán ő az a másik

Illatával hízeleg, bekerítene
formáival, nyelv alá rejtett ízek
emlékeit bogozza, minden
érzékszervedet a meleg hús
öntudatlan jármába fogja,
hiúságodnak abrakot,
önzésednek előnyös teret,
gátlásaidhoz, hülyeségeidhez
gátlásosabb, ostobább közönséget,
idegesítőbb türelmet kínál,
talán ő az a másik, akit
egyikben sem találtál, aki
nézett csak a rácson át, amikor
nyitva volt minden ajtó, s benned volt még
az összes változat, talán ő az, akit
ha most elérnél s befogadnál,
örökre kioltana, hiszen
úgy vonz, hogy már taszít.

 

 

 

Bármikor szólíthatnak

Romlanak az esélyek. Visszajátszott
előszobákban félhomálylunk.
Bármikor szólíthatnak. Nagykabátok
felhőiben villog a hátunk.
Idegen, ki belül van. Ajtórések
köszörűje élezi arcát.
Hallgatag, aki kijön. A beszédet
állati ösztönök takarják.
Talán még elmehetnénk. Ami történt
elintézhetnénk önmagunkban.
Erre gondolunk folyvást. S mintha önként
maradnánk, jövőnk összeroppan.

 

 

 

Négyzet a körön

A szürke ég, a félkoszos plafon,
 
a meszes érfalak,
az egyszer-egy-az-egy, a nem tudom,
 
a hiszen-süt-a-nap,
az itt-a-tény, az ott-van-a-recept,
 
a habos hintaló,
a vágtatunk, s a rajtad-is-nyereg,
 
a miért-jó-ha jó?
a vak üveg, az egyben-az-egész,
 
a konok sose-volt,
s a végtelen, a lüktető kelés,
 
a folt-hátán-a-folt,
a kába bőr, az egyedül-vagyok,
 
s a kétfejű öröm,
a másban-én, s a boldogabb-a-sok,
 
a négyzet a körön,
a kész szerep, a millió tükör,
 
az összevissza-fény,
a mind-maga, s a mért-nem-tündököl,
 
a hogyha-költemény?
a nincs-mese, a mint-a-lavina,
 
az aki-bír-röpül,
a kő-kövön, s a szállongó ima,
 
az űr körös-körül,
a félelem, s a mégiscsak-a-rend,
 
a drót-a-szíven-át,
a szabadság-mint-korlát-idebent,
 
s a szökik-a-világ,
a szó szava, a lyuk-a-ketrecen,
 
s a csupafül-anyag,
a nézed-magad-mint-egy-idegen,
 
s a mindenütt-te-vagy.

 

 

 

Nélkülem szalad

 

 

 

 

Az örök jelent játssza

Mikor élhetted át a zuhanást, ha még
arra is emlékszel, ahogy a kürtő
falának nekiütődsz, hogy szinte kiég
a könyököd s farod, miféle külső
dimenziókban, ha oly eleven a kép,
hogy érzed is, hány ezer emberöltő
fekete lyukában, milyen mély, anyaméh
alatti létben, hogy a visszapörgő
filmnek sohase láthatod az elejét,
s ha ez megy mindig, ha az ejtőernyő
csak egy-egy tétova honnan? hová? miért?
és ugyanott van az is ami feljő?
ha az örök jelent játssza a mozigép,
és múlttal együtt zuhan a jövendő?

 

 

 

Egyetlen alkalom

Most, hogy már egész testemmel fogom
a mindenséget, tudom, hogy e test
számomra az egyetlen alkalom
ideidézni az egyetemest,
és hogy itt is van, pókhálót ereszt,
hogy ne láthassak át a szavakon,
s rádöbbenhessek, hogy csak egy gerezd,
ami az egész varázsába von,
s mert ez sem érdekelt fiatalon,
hiszen nem „fogtam”, hanem vele egy
voltam, ugyanaz volt a programom,
mint az övé, csupán hitelesebb,
ha most meghallgatom a híreket,
ahány állomás, annyi fájdalom.

 

 

 

Egyszerűbb volna

Okosabb egy szál gyertyát gyújtani,
mint átkozni a nagy sötétséget,
jut eszembe a higgadt kínai
mondás, hogy megint gödörbe lépek,
és a számon van már, hogy azért ezt
nem vártam volna, s rohannék neki
fejjel, ököllel, ha ennyit érek,
úgy ne akarjon velem játszani,
ki is? így adná tudtul valaki,
hogy nem tart méltó ellenfelének?
vagy én hibázom el? de veszteni
könnyebb, ha azt mondom rá, hogy végzet?
miért örülök a piciny fénynek,
ha egyszerűbb volna ordítani?

 

 

 

Hogy izgalmasabb legyen az égbolt

Bakszag az űrben, jön a Halley
üstökös, mintha egy elbitangolt
spermium keresné a kalandot,
de a petesejtet nem leli,
vagy megtalálta s kerülgeti,
hogy mégse okozzon nagy karambolt,
ha átszakítja a napkorongot,
hiszen világot kell nemzeni,
vagy tudja már, hogy se be, se ki?
s csak járja, amibe beleforgott,
hogy izgalmasabb legyen az égbolt,
amikor végképpen elnyeli?
fej, farok, mindene van neki,
hogy pontosan végezze a dolgot.

 

 

 

Eleven feszület

Csontig vetkőztem, beengedtelek
bordáim közé, lásd magad,
s mondtam, csak mondtam, már nem is neked,
hogy te is milyen messze vagy,
s hogy még messzebb a szép szavak,
s hogy nincs tovább, de mint holt kráterek
torkába, még besüt a nap,
hogy jobban lássam, ami elveszett,
s te, mint ki múzeumban lépeget,
mustrálgattad a csontokat,
elképzelted, hogy te a föld felett,
én meg máris a föld alatt,
s mikor magadra hagytalak,
néztél rám, mint eleven feszület.

 

 

 

Miért lakol a harmadik?

Zörög ingemben az elektromosság,
s megüt, amikor megszökik,
hogy van ez? ha ketten egymást pofozzák,
miért lakol a harmadik?
akkor is, ha se ott, se itt,
s nem érdekli, hogy kinél az igazság,
mert ami tényleg melegít
azt ők sem ismerhetik, csak okozzák,
s ki ilyen bölcs, miért nem végzi dolgát
pontosan? s mért csodálkozik,
hogy külön-külön együtt van az ország,
de együtt mindig szétesik?
s miért hiszi, hogy jobb nekik?
s miért retteg, hogy megintcsak kiosztják?

 

 

 

Most, hogy vérre megy

Kihúzták néhány számodat, na most
mi lesz? hiszen fizetnek is,
igaz, sokára s nem sokat, de hogy
másnak meg semennyit, az itt
megbocsáthatatlan, hiszen nekik
éppúgy megjárna, sőt, nagyobb
joguk van hozzá, merthogy némelyik
föltett rá egy egész vagyont,
mire is? mint az udvari bolond,
s mint a gyerek, ha hazudik,
játszottatok, s amíg csak móka volt,
mindenki nyert rajt valamit,
most, hogy vérre megy, mindenki veszít,
s aki szerencsés, az a jobb?

 

 

 

Akik majd hirtelen kinyílnak

Elkertelik magukat azok is,
akik majd hirtelen kinyílnak,
kihajt belőlük az úri kocsis,
neki a tétova utaknak,
megkérdezik tőled, hogy hova visz,
amikor ennyire magad vagy,
ők már veled mennének oda is,
ahonnan mindeddig kihagytak,
s te csak nézed őket, mint a mozis,
ha kicsapódik a vakablak,
s tenyeredből elröpül a kavics,
amit a falon át bedobtak,
így lesz-e? hiszen a pokolba is
magukkal visznek, ha akarnak.

 

 

 

Mért akarod elölről kezdeni?

Ha már se látomás, se indulat,
csak a monoton lüktetés, ami
viszi a verset, s beindítani
úgy lehet, ahogy a motorokat,
ha nem mozdul el, de mégis halad,
hisz lemaradnak kezdő sorai,
s közepe táján látszik valami
a végéből, mert fogynak a szavak,
ha fékezel már, mert kettészakad,
és csak úgy tudod megállítani,
hogy aki a követ oda teszi
tollad elé, már megint nem te vagy,
ha nincs erőd, hogy szépen abbahagyd,
mért akarod elölről kezdeni?

 

 

 

Nélkülem szalad

A korlátok, egy-egy fa, a gödör,
no, nézd csak! máris a kanyar után,
hogy lehet ez? a testem mint ökör,
magától menne a mások nyomán?
magától fut az autó? a kör
bezárult volna? s az van bízva rám,
hogy igazoljam, ha valamiről
lemaradok? hogy nálam a volán?
hogy én felelek azért, mi megöl?
s mintha a mindenséget hajtanám,
száguldozok az életben le-föl
míg végtelenné nem nő a hiány?
és egy leszek azzal, ami elől
nélkülem szalad már a masinám?

 

 

 

Amikor rá kéne dupláznia

Azt mondod, hogy a legjobb könyveket
nem írják meg, mert mindenki maga
olvasgatja magában, míg gyerek,
s amikor felnő, visszaadja a
könyvtárnak vagy minek, s többé soha
nem kapja kölcsön? s hogyha írni kezd,
csak emlékezik az igazira,
és elképzeli, amit nem lehet?
habár megeshet, hogy a képzelet
még pontosan visszatükrözi a
valóságot, csak a szó töri meg,
amikor rá kéne dupláznia?
s ha így van, miért bennem a hiba,
ha most is sokkal többet képzelek?

 

 

 

Kicsúszik a kezedből kezed

Elmúlt az ünnep, s mint akinek
nem jöttek meg a vendégei,
fölteszed az új teavizet,
hogy legyen miért begyújtani,
megáll a ház előtt valaki,
akkora a csönd, hogy kireped,
s mintha belőled csapódna ki,
homlokon üt az ablaküveg,
kicsúszik a kezedből kezed,
csak azt fogod keményen, ami
magától is marad, aminek
beléd szakadtak fullánkjai,
topogsz, hogy történjen valami,
s rettegsz, hogy ez után mi jöhet.

 

 

 

Kis szerepekben a sátánt

Rejtőzködnek mind, belopakodni
csak, ha ők maguk kitárják,
ha nincs mit veszteni, van mit adni,
ha megszabhatják az árát,
akkor lehet csak, ha földalatti
bugyrukban nem gyújtasz lámpát,
s hunyt szemmel el tudsz követni annyi
bűnt, hogy bűn, ha megbocsátják,
ha ismered őket, tehát semmi
okod rá, hogy úgy osonj át
poklukon, ha hagyod mennybe menni
kis szerepekben a sátánt
ha te magad vagy már valamennyi,
s benned önmagukat látják.

 

 

 

Vegyél egy pisztolyt és kövesd

Miniszterelnököt lepuffantani
este, hátulról, amikor gyalog
megy haza a moziból, bérgyilkosi
föladatnak közönséges dolog,
tudod, hol lakik, s hogy szabadnapot
adott a testőröknek, s hogy élvezi
a szabadságot, meg azt, hogy mozog
és a feleségét kísérgetheti,
vegyél egy pisztolyt és kövesd, mint aki
ugyanonnan jön, ráér, andalog,
s ha visszanéz, még köszönhetsz is neki,
humanizálod a pillanatot,
s gyorsan eressz bele ötöt, hatot,
legjobb, ha úgy hal meg, hogy el sem hiszi.

 

 

 

Trójai ló

Bíznak bennem, hogy velük hazudok,
mert mindenkinek az a jó,
hisz aki bennünket hallgatni fog,
úgyis tudja, mi a való,
és amit eltakar a szó,
már az sem ugyanaz, s mért akarok
fehérebb lenni, mint a hó,
ha szeretem a tavaszi napot,
tehát közéjük tartozom, s ha jobb
leszek, csak mint hazudozó
lehetek jobb, s hogy máris jobb vagyok,
gyanús, mint a trójai ló,
de minden helyrehozható,
csak bólintsak, hogy rendben a dolog.

 

 

 

Mondjuk, mikor a mohácsi csata

Ha lett volna már televízió,
mondjuk, mikor a mohácsi csata
elveszett, vajon többet tudna a
magyar nép arról, ami tudható?
ha megmagyarázná a híradó
egy korabeli kommentátora,
például, hogy mire várt Zápolya,
vagy mért volt Tomori bizakodó,
ha elhinnénk, hogy becsúszott a ló
a királlyal a patakba, de a
történethez nem volna képsora,
csak egy-két veterán nyilatkozó,
mennyivel volna könnyebb a való,
s lenne nehezebb a fantázia?

 

 

 

Határa sincsen, csak a türelem

Most, hogy átírják a tankönyveket
Haitin s a Fülöp-szigeteken,
megint fölmerül a kérdés, hogy egy
történetben meddig tart a jelen,
persze, csak amúgy, közönségesen,
mert tudható, hogy elméletileg
örökké, hisz a világ végtelen,
majdnem olyan, mint egy kerek sziget,
ha körbe jársz rajta, azt hiheted,
határa sincsen, csak a türelem,
s ami makacsul szembejön veled,
mindig ugyanaz a történelem,
aztán egyszer csak merőlegesen
megpillantod a parttalan vizet.

 

 

 

Magyar epigrammák

 

 

 

 

Magyar epigrammák

 

Helyből

Ostoba, mért kell újra meg újra leverni a lécet?
 
Helyből átviheted, hogyha tudod, hova tedd.
 

Majom

Boldogan ülni az ágon s nézegelődni a legjobb.
 
Döntik mások a fát, én, a majom, belakom.
 

Nyuszi

Két tűz közt egyedül hagytak, s el mégse szaladtál.
 
Bátor vagy, nyuszi, és hogy magyar, az se vitás.
 

Kani

Koslat a vén kani, szép szuka hergeli tétova vágyát.
 
Hallgass, bajkeverő ! Nagy tüze, ép esze volt.
 

Mire föl?

Új bőrt, ezrediket húznál le az egyszeri róka
 
testéről? Mire föl várod a tapsikolást?
 

Sáska

Szorgalmadnál csak megnőtt étvágyad erősebb,
 
sáska, de egy lyukon át hogy jöhet ennyi gané?
 

Ügyesen

Hány pecsenyét sütsz még meg a rád mért pálca tüzénél?
 
S mennyi jutalmat vársz, mert ügyesen sütögetsz?
 

Barátság

Azt mondod, hunyjak szemet, és te se szólsz, te se látsz majd,
 
mert a barátság szent, s mink, ugye, benne vagyunk.
 

Játszod

Ez kupa bort hoz, az étket, ez álmait, az csak a nyelvét,
 
kurvák mind, te pedig játszod a földesurat.
 

Bűzlik

Azt hiszed, az van csak, mire rápotyogattad a piszkod?
 
Bűzlik más nyoma is, mégse veszejti eszét.
 

Demokrata

Kérded, jól van-e úgy, ahogy eldöntötted előre?
 
Jaj, de demokrata vagy! Van zabod is, pacikám?
 

Gond

Fájhat-e Bólogató János pici nyakcsigolyája?
 
Vagy cöveket nyelt? Ó, mekkora gond az ilyen.
 

Durrogtat

Fennen hordja az orrát, csak budapesti lyukat nyal.
 
S durrogtat Lukafán, mint hiteles csupasegg.
 

Mocsok

Bámulatos, hogy mennyi szitok dőlt rögtön a szádból
 
arra a jajra, hogy itt, itt is elönt a mocsok.
 

Pofa

Eszményt adj, kiabáltál és ütögetted a tányért.
 
Állati zajt csaptál egy pofa bablevesért.
 

Forma

Éljen a forma, mely annyira összeragasztja a semmit,
 
hogy nem tudni, mi szól, szád-e vagy alfeled-e?
 

Nemzet

Mondd, hazudozni minek, hisz tény már, hogy fogy a nemzet,
 
nem túlélni, csupán élni akar szaporán.
 

Sors

Elbujdosni, ha bajba kerülsz, s jajgatni, ha ütnek,
 
hát azt tudsz, de ne hidd, hogy külön is ver a sors.
 

Áram

Hallom, hogy nem iszol már, csak belemártod a nyelved,
 
s megcsap az áram, mint mást a hibás vezeték.
 

Marha

Húsz évvel túlélte magát és akkora marha,
 
már gazdája se mer ráripakodni, ha bőg.
 

Fütty

Ó, te megint futtában megcicerélted a jércét?
 
Mért hagy cserben a fütty, hogyha a múzsa a tyúk?
 

Anyanyelved

Elsodródtál messzire, más nyelv forgatagába,
 
s lett anyanyelved sport, háziruhádon a gyöngy.
 

Nem unod?

Mást se csinálni örökké, mint veregetni a vállad?
 
Hogy győzöd? Nem unod? S nem hasogat reumád?
 

Komolyan

Úgy hazudozz, hogy csak bizonyos fokig értjük a tréfát,
 
s vége, ha nem hiszed el, hogy komolyan nevetünk.
 

Hivatalban

Hogy magasabb hivatalban vagy, s így több eszed is van?
 
Elhisszük, pipi, mert nő a bögyöd s vagyonod.
 

Öreg

Megbüntetni a gyermekeket, mert vétkes az apjuk?
 
Ezt, ugye, nem komolyan mondod, öreg leopárd?
 

Okos

Körbelihegni a jót, mielőbb bekerülni a sleppbe,
 
s vágni okos pofikát, látod, ez újra te vagy.
 

Orrfacsaró

Hát te nem emberi szót, hanem újabb hódolatot vársz?
 
Meghajolunk, idenézz, bár a szag orrfacsaró.
 

Fösvények

Fösvények, kik a másik elől a ganét is elennék,
 
s leggyönyörűbb, hogy ez azt, az meg emezt csepüli.
 

Node

Leshelyen állsz, koma, tudjuk, nem sikerült a találat.
 
Égsz, no de észnél légy! Bárkire lősz, ha mozog?
 

Csorda

Elvittek Budapestre tinóként, s régen ökör vagy,
 
fogd hát föl valahogy, már ez a csorda sem az.
 

Ok

Szürke, sokat vacakol, s teneked lángoszlop az álmod.
 
Megvan az ok, hogy utáld, s lám, ugyanezt teszi ő.
 

Karácsonyi

Fújhatod, ez se leszel már, régi karácsonyi költő.
 
Nincs újság, amiben verse ne volna megint.
 

Rátok

Egy poharat most rátok, akik majd semmibe vesztek.
 
Kell a ti dölyfötök is, hogy ne legyek levegő.
 

Pannoniában

Így rotyogunk, papa, Pannoniában, a tábori üstben,
 
és ki előbb puhul, azt most is előbb megeszik.
 

Haladás

Mondod a nagy szavakat, haladás, hit, béke, szabadság,
 
s lám, csak a gyomrod üres, ölni, zabálni akarsz.
 

Nagyzenekar

Sokkol a hírközlés, dől ránk baj, terror, ijesztés,
 
mintha a nagyzenekar jönne az ördög előtt.
 

Ezer év

Fölvágtad fejedet, vegyem úgy, befejezted a témát,
 
mit számít ezer év, széles e föld a hazád.
 

Nyolcvanöt

S volt még cidrire stressz, rá válság, arra rakéta,
 
sok rizsa, áremelés, nyolcvanöt, év elején.

 

 

 

Ünnepi másod

 

 

 

 

Weöres Sándor emlékkönyvébe

Világnagy hársfa álmodik,
 
ballag a vízen át,
röpül fölötte hét ladik,
 
alatta hetven ág.
Hetven ágából dől a fény,
 
körös-körül tükör,
megáll a semmi közepén,
 
kinéz mindenkiből.
Látja, hogy szeme nyitva van,
 
így álmodik tovább,
bezárja a határtalan,
 
viszi a sok virág.

 

 

 

Melyik szó a másik?

Úgy jön a vers, mint régi ismerősök
arca a tömegben, utcán, valahol.
Fölvillan és nincs, ha meg nem előzöd,
kibukva emlékek hullámaiból.
Nézitek egymást, két alagút vége,
süt a nap, sötét van, robog valami.
Belőled? Beléd? Indulnál feléje,
de lábad, mint nehéz hegyek lábai.
S egyszer csak eléd áll, kezedet fogja,
ahogyan a vakot sétálni viszik.
Ujjongsz, bár titkon oldalaznál vissza,
hisz nyitott szemekkel vártál valakit.
Mondja? Mondjátok? Melyik szó a másik?
Ki fog szemgödörben meszet oltani?
A jéghegy, ha a tövéig kilátszik,
önmagába tud csak belebotlani.
Búcsúztok egyre tapintatosabban.
Sohasem derül ki, hogy ki kicsoda.
S álltok halálig szaladó szavakban,
mint egy határtalan fal két oldala.

 

 

 

Nosztalgiák

 
én gyámoltalan ember vagyok
megrendülten állok
és emlékezem.

Kassák Lajos

 

Voltak igazi verskezdetek, egy-egy szó
fölkelt hirtelen, mint a nap, bevilágította
a többit, akárhová nyúlt,
tudta a dolgát a költő.
Voltak igazi próbák, mikor a költők
kiléptek korukból, és a koporsókészítők
meggazdagodtak, mert megint
megnőtt a rangja a versnek.
Voltak igazi nosztalgiák, a vének
eljátszották, hogy fiatalok, s a tele vályút
fölborította a hiány,
mindent elöntött a jelen.
Voltak igazi jövők, senkise tudta,
mikor kezdődtek, egyszer csak megfordult a naptár,
és az ifjak mint öregek
feleltek a történtekért.
Voltak igazi voltak, sem befejezni,
sem újrakezdeni őket nem lehetett, csupán
végük lett, mikor az ember
rádöbbent, hogy emlékezik.

 

 

 

Ünnepi másod

Akartad, hogy tessék, hát betakartad,
ha hibázott, csak a hiúságodnak
kedvező szavakra figyeltél, mintha
templomba indítanád, ahogy anyád
elindított téged vasárnaponként,
az ajtóban még lekefélve ruhád,
s ahogy utánad kiabált, hogy
mégiscsak ott maradt valami
a nadrágod szárán, s te lehajoltál,
hogy lásd, de nem találtad, hát
odaszaladt, s úgy
léptél az utcára, hogy már
nem is te voltál, hanem
ünnepi másod, az egész falu
tudhatta, hogy a templomba mégy,
és elmehetnél akárhová,
jó nagyokat
köszöntél az öregebbeknek, akik
mind megnéztek, és valamit
mondtak is, bár legtöbbször csak
annyit, hogy „Mégy a templomba?”, és azt is
a köszönésed viszonzásaként,
kérdő hangsúlyukban az öröm
állítása is benne volt, tehát
tetszettél módfelett magadnak, mikor
lopva körülnéztél, és odanyúltál
a nadrágodhoz, nem maradt-e
nyitva a slicced, langyos ködben
ültél a padban, úgy tűnt,
mindenki téged bámul, hamisan
énekeltél, és
fájt már a lábad a kinőtt
cipőben, érezted, hogy a fenekeden
majd szétreped a nadrág, s ünneplőben
feszít mindenki, de mégsem
csíptél a combodba vagy a nyakadba,
hogy fölébredj, csak estefelé,
amikor átöltöztél, mert etetni
kellett az állatokat, amikor
az istállóban a keverő fölé
hajoltál, hogy a répát a törekkel
meg a korpával összekeverd, csak ott
tértél magadhoz, s vallottad be, hogy
elvágyódsz innen, és önmagad
szeretnél maradni akkor is, amikor
nem tetszel senkinek, s tetszeni
nem is akarsz már.

 

 

 

A léc fölött

Az érzés, hogy a léc fölött,
hogy ott volt, s hogy megint csak utólag
tudta meg, s hogy mégis
micsoda erő lefelé is,
s milyen az, hogy amikor megijedt,
már késő, s hogy a félelem,
mint a villanófény, az öröm meg, íme,
majdnem odáig nyújtózkodik, ahol
megszűnik, ami odaér, s az ember
úgy éli át, hogy emlékezik, ahogy
a tükrözött fény még beesik
a szakadékba, s meleg áramlásban
fölfelé száll az ejtőernyő, ahogy
a tudatalatti is belesajog,
mikor megáll az ész.

 

 

 

Honnan az ok?

Mintha olvadó hóra sütne,
vakít az augusztusi nap.
Nocsak!?
Tavasz lesz? ősz lesz? Régi versből
másznak elő a bogarak?
Vagy a fű alól? A kutyából?
Belőlem csak? Tétova ízek,
színek, illatok, dallamok
bőrbe szorult káprázatából?
Merthogy valaki kiszámol?
Honnan az ok,
hogy úgy kezdem el, ahogy?
Szépen, mondhatnám, klasszikusan.
S már az elején vége van.

 

 

 

Versfoltok a kövön

 
Takard le jól, mit elkövettél
és élj utána szabadon, akár
egy sikeres merénylő.

Pilinszky János

 

 

Gyilkos

Versfoltok a kövön. Térdel a költő.
Kezében fölmosórongy.
A zárka ajtaját betölti.
Szaval.
Ragyog a gyilkos.
 

Boldog

Visszafordul. Egyetlen pontra néz.
S nincsen ott.
Esendő, mint az üres mozgólépcső.
Boldog, mint a barom.
 

Bent

Vannak sémák és van a kín.
Valaki váratlanul
kinyit egy ajtót, s önmagát
látja bent, amint
az ajtót nem képes kinyitni.
 

Bizonyosság

Minthogy sehol, innen akárhová.
És sehová. Még egy kanyar,
s összeáll a pokol.
Össze a mennyország. Ennyi talán.
Egy száraz ág árnyéka, egy billenés
a szó között.
A kút, ami torony.
Kong a vödör, jár föl-le, lüktet
az öntudatlan bizonyosság.
 

Megfoghatatlan

Nincs minta, csak anyag. A vas van
a szem mögötti szakadékban. A növekvő tömeg.
A becsukott megfoghatatlan.

 

 

 

A vasgolyó

A vasgolyó, a jobb-lett-volna-ha,
beléakadt arcod ráncaiba,
egy szempillantás hidege elég,
hogy jéggé váljon alatta a fék,
egy tétova gondolat huzata
elindítja síkos útjaira,
s a lejtőnél, ha meglódul kicsit,
az emlékek az örömig lökik,
s ahol megállni készteti a mély,
mindig fölvillan valami tökély,
hogy visszafelé, mikor megakad,
jobban sajogjon tükrében a nap.

 

 

 

Hexameterek

Változat egy József Attila-versre

 
Zsarnoki tél tombol, leszakadnak a távvezetékek,
hökken a technika, gyönge babérfák elszíneződnek,
hóba csavart derekát feszülő üvegövbe szorítja,
ráfagy az ólom az útra, a fákra, a szívre, a csöndre,
korcsolyapálya az ország, fázik egész Európa.
Látod, elülnénk itt, forró radiátorok árnyán
századokig már, kedves, szólni se kell, ha beszélünk,
mondja az asztal, az ágy, meg a jaj-de-te-tegnap-elestél,
mondja a… mit mond? élünk, s akkor is, újra tavasz lesz,
ötvenedik tavaszom, s majdnem huszonöt veled együtt.

 

 

 

Az ötvenes kőnél

Levél Bisztray Ádámhoz

 
Hát így állunk, Ádám, te éppen egy hónappal előbb
leszel ötvenéves, mint én, azazhogy november öt
és december hat között az a harmincegy nap
csak mint március vagy május vagy… lehetne egy hónap,
de mit most március? hiszen a dologban a lényeg,
hogy a naptár szerint, lám, elszegődhetek öcsédnek,
s megkérdezhetem tőled, hogyan csináltad, öregem,
hogy egyszerre csak ötven, hogy onnan vagyunk a hegyen?
a Hargitán? vagy a Szent Mihály-hegyen? a Kishegyen?
ki tudja, hiszen benne a sötét erdőben, hiszen
észre sem vettük, s néha még ma is úgy mutatkozik
a magasság, mintha fölfelé mennénk kicsit, kicsit,
mintha még mindig valami új hodu utu rea,
és nem a végső isa pur es homu-valahová,
mintha ugyanúgy húzna a holvolt Erdőntúli táj,
s nem érdekelne, hogy a test már magától meg-megáll,
hogy megkínozza a lelket, mely mint a Kerítetlen
világ madara szállna csak, mindegyre sebesebben,
hogy van ez, Ádám? te, aki egy hónappal idősebb
és bölcsebb is vagy nálam, mondd, sírjak-e vagy nevessek?
annyi minden után, ami mivelünk is megesett,
háború, személyi kultuszok, ötvenhat s egyebek,
annyi minden után ez a Tavaszra nyíló ablak
honnan van, barátom, hiszen lassacskán befalaznak,
s a Tornác a Duna felett mintha a Csillagpázsit
füzérvirága volna a végtelenből világít,
hiszen a múltunk, mint Elfelejtett tél, farkasokkal,
történelem már akkor is, ha ránk tör vasfogakkal,
Más lett a béke, dörmögöd? s hogy ez is Malomjáték?
rajtaveszt Nikodémusz, de él magyar, Buda áll még?
s ami bennünket nem ereszt, a föld, a nyelv, a szellem,
fiainkat is fogja már, és egyre erősebben?
ennyi volna csak? gyönyörű őszbe fordult az ország,
potyog a szelídgesztenye, megverjük a diófát,
szedjük az almát, forr a bor, s anyám a hetvenéves
sürög leginkább, mint aki átlátja az egészet,
ötven év? hetven? őszre tél? amíg a szíve dobban,
egész lényével benne van az összes pillanatban,
valahogy így? plafonig ért csontjainkban az élet,
de oldalt lesz még tér s idő, tenni valami szépet?
tenni hasznosat? úgy legyen! élj soká, kedves bátyám,
találkozunk az ötvenes kőnél, ha kicsit vársz rám.

 

 

 

Hangpróba Illyés Gyula születésnapján

Íme a part, barátaim.
A föld lábunk alatt, ahol
megállhatunk. Előttünk
minden folyik. Fölösleges
bármily hazugság,
meggondolatlanság vagy pátosz.
Magunk között vagyunk.
Húzódjunk összébb, hogy a meleg
erővé váljék. Valamivel több
alázatot s reményt!
Tisztázzuk legelébb
hol is vagyunk.
És hogy ki kicsoda.
Te, öcsém, hova mész?
Bátyám, hova?
Amíg esik,
szabad az út a képzeletig.
Azzal leszünk jelen,
hogy munkálkodunk.
Nézzünk körül!
Tű, cérna, jó szó akad.
Egy fejsze vagy husáng, az is.
– a próbatét keménye:
lángeszed is helyén-e?
Vagyis
van vigasz mindaddig, amíg
emberek maradunk.
Ennyi. Indulhatunk.

 

 

 

A kijáratot építik

 

 

 

 

Bizonyíthatatlan

Ha azzal kezdeném, hogy egy
világvevő cseresznyefa
többet tud a mindenségről,
mint én, mint általában az
ember vagy bármely élőlény,
aki helyváltoztatásra
képes; s bizonyára azért,
mert megkapaszkodott a föld
egyetlen pontján, ahová
láthatatlan kötelekkel
mindent odaköt, s ahonnan
nemcsak belátható, hanem
ki is mozdítható ez az
egész, abba is hagyhatnám
hamarosan, mert ez éppoly
bizonyíthatatlan, mint az,
hogy az emberiségnek más
föladata is van, mint gyors
tempóban átforgatni a
földkérget, az ilyen-olyan
szférákat, s a föld közvetlen
környezetét, hogy az anyag
vagy mi, megvalósulhasson.

 

 

 

A kijáratot építik

Közeledve végleges helyedhez, íme,
a növények bűvölnek el, s nem is
virágaikkal, gyümölcseikkel, hanem
utánad nyúló ágaikkal és
ahogy fél kézen megállnak vagy gondosan
megülnek a földön, elterelvén
a figyelmedet arról, ami a lényeg,
a föld-alattról, ahol ujjaik
életen-túlra érnek, s kezdettől fogva
a kijáratot építik, mintha
tudnák, hogy itt minden ugyanúgy marad, ha
eltávozhatunk észrevétlenül.

 

 

 

Az összes ág

A csupacsonk, az örökké visszanyesett
utcai fák emlékeznek-e vajon
tavalyi, tavalyelőtti ágaikra,
fáj-e a levegő, ha jön a front, ha
hetekig esik az eső, ha a régi
csatákról álmodnak, s helyben futnának
kicsit az égen, talán a jobb közérzet,
talán a fürge tavaszi szél miatt,
fáj-e ott, ahol semmi sincs, de ahová
beirányozzák megint a most kibújt
hajtásaikat, ahol a hiány szinte
húzza őket, s minél keskenyebb az út,
annál kedvesebb a megérkezés, ahol
megvan az összes ág, de minthogy megvan,
nem lényeges már, tehát visszahúzódik
lassan a törzsbe, gyökérbe, a földbe?

 

 

 

S mily hosszú volt a tél

Gyorsabban nő a körmöm, nem tudom,
azért-e, mert tavasz van, vagy csak
jobban odafigyelek, valami
vezetéket megigazított
bennem valaki, valamihez most
úgy jó, ha gyorsabban nő, és hogy
tudok is róla, hiszen gyakrabban
le kell vágnom, és beleakad
ebbe is, abba is, s mily hosszú volt
a tél, milyen szívesen levág-
tuk volna, nyaranta alig látott
madarak szálltak teraszunkra,
egy rigót hetekig etettem, s jöt-
tek volna a többiek is, ha
ez el nem zavarja őket, adván
tudtára mindenkinek, hogy itt
valamihez most rá van szükség, és
dögöljön meg a többi, de én
mégsem tudom, hogy igazuk van-e
az etológusoknak, akik
azt állítják, hogy az állatok közt
csupán az emberre jellemző
az ajándékozás és a javak
megosztása, hiszen növekvő
sebességgel és növekvő tömeg-
gel zuhan minden a végleges
kiegyenlítődés felé, tehát
a terheinken könnyítünk csak.

 

 

 

Pintér úr

Megint fellőttek valamit, azért van
ez a zimankó júniusban
mondja Pintér úr, s hozzáteszi, hogy nem
állítja száz százalékosan
de valami mégiscsak lehet benne,
mert ilyen bolond időjárás
azelőtt nem volt, s hogy gyerekkorunkban
március tizenötödikén
mezítláb futkostunk a porban, most meg
lefagy az orra az embernek
Szent Iván napján a Balatonban, s hogy
nem lesz ám ennek jó vége, mert
az időjárás sokkal fontosabb, és
neki hiába hazudoznak,
hogy erre szükség van, hisz ő nagyon jól
meglenne űrhajók nélkül is,
neki a kertet kellene sürgősen
megkapálnia, de belépni
se tud, mert minden csupa sár, és nem nő
semmi sem, s ma is csak négy fokot
mondott a rádió, s hogy azok is csak
azt mondják, ami van, amit a
műholdak nélkül is tudunk, és ugye,
telerondítják a világűrt
mindenfélével, maholnap nem lesz hely,
ahová odasütne a nap,
ahová odafekhetnénk, amikor
torkig vagyunk már az egésszel.

 

 

 

Mintha kővé változtál volna

Beképzelt lettél és nehézkes, mintha kővé
változtál volna, s már csak a nap,
a szelek, az eső meg a hőmérsékleti
változások érdekelnének,
ők is csak azért, mert rád se hederítenek,
s így megvan a kellő okod, hogy
többszörösen szenvedj, hogy kiszolgáltatott
légy, szétfeszítsen a nagy meleg,
összeroppantson a hideg, álljon az eső
izületeidben, s örökké
frontátvonulás kínozzon, hiszen ellened
esküdött a mindenség, amit
magaddal egynek hittél, és hinnél még ma is,
innen alig van visszafelé
út, meg kell várnod, amíg teljesen vagy majdnem
teljesen betemet a szél, és
újra megérted, amit a füvek meg a fák
mondanak, és amit a talpad alatti
homok bizsereg füledbe,
innen csak alázattal, araszolva, s csak úgy
menekülhetsz, ha kiszakítod
magad a szorításból, melybe a szárnyaló
hiúság és a versengés sodort.

 

 

 

Mintha jelen se volna

Lazítson a gyeplőn, hagyja a lovakat
mozogni, legyen kicsit
természetesebb, higgye el, hogy ami jó,
az úgy is megtörténik
magától, a rosszat meg kár erőltetni,
nézze, nekem percenként
eszembe jut valami csodálatos, és
igaz, hogy nagyobb részét
szinte azonnal elfelejtem, de kérem,
az a pillanat, mikor
fölvillan, hát az kimondhatatlan, és ha
meggondolom, hogy végül
ez egy folyamat, hát akkor erőlködni
minek? tegyen úgy, mintha
jelen se volna, mintha csak elviselné
az egészet, vagy mintha
egy lovat ülne meg két fenékkel, s igaz,
hogy akkor is kénytelen
fészkelődni kicsit, s lehet, hogy feltörik
a feneke, s hogy előbb
kidöglik a ló, de garantálhatom, hogy
sokkal jobb közérzete
lesz, s hogy megjavul az összeköttetése
a központtal, még az is
előfordulhat, hogy úgy érzi, a maga
kedvéért változtatják
meg a műsort, amikor a pillanatot
lassan kimerevítik.

 

 

 

Beleszerethet az emberbe is

A fal a falat szereti,
elnézi, ahogy ott áll
szemben vele, s elvacakolgat
légyszarral, porral, idővel,
beleborzong, ha egy
szeget bevernek, ha egy
koponya szétloccsan, bár erre itt
alig van példa, s azt is csak akkor
hallotta, amikor építették,
tudja, hogy összeérnek, s ha valahol
rés támad, az nem akkora, hogy rajta ki-be,
vagy hogy sokáig,
s pláne, hogy messze, hiszen ötön
meg haton át talán lehet, de hetediknek
mindig ott a kínai nagy fal, amelyik
a legújabb adatok szerint
negyvenezer kilométer, vagyis ha
egyenes volna hosszában éppen
körbeérné a földet, tehát
nincsen ok
féltékenységre, okoskodásra, a falság
megbonthatatlan és örök, akár
az emberi butaság, amely ugyancsak
szélesen körbeéri, és azon túl is
nagy cafrangokban lóg alá, s ha egy
fal ebbe belegondol, bizony,
beleszerethet az emberbe is.

 

 

 

Prédikáció

Minthogy az önsajnálat és
az öndicséret ugyanannak az
éremnek a két oldala
és mindegy, hogy csak ünnepnapokon,
vagy csupán otthon az egyik
faltól a másikig viseled,
érdemtelenné válsz
az őszinte érzelemre, és
ne csodálkozz, ha elfordulnak, vagy
összekacsintva a saját
sebeikre mutatnak, a saját
vállukat veregetik akkor is, amikor
tényleg bajban vagy, s igazán
megdicsérhetnének, mert tudod már,
hogy az éremnek
harmadik oldala nincsen, csak a
rémület, amit
nem lehet többé eltakarni.

 

 

 

Nagy bajba kerülnél

Megszoktad, hogy vigyáznak rád, s így
különösebb baj nem eshet,
van ennivalód, innivalód,
rend van, és ha jól viselkedsz,
kihúzod szépen mindhalálig,
sőt, ha ügyeskedsz, halva is
az maradsz, aki vagy, hisz akkor
tűnsz el, amikor félrenéz
az őr, amikor a nevelő
megírta már a jelentést,
mikor a nagy tömegben mindig
eltűnik valaki, tehát
senkinek sem hiányzol, meg sem
büntetnek miattad senkit,
bár tudják, hogy kik a bűnösök,
s tudják ők maguk is, ezért
előfordulhat, hogy közülük
néhányat elküldenek majd
újabb tanfolyamra, másokat
a jó édesanyjukba, s lesz,
akit kitüntetnek, de ez már
menetrend-szerű, azazhogy
nagy bajba kerülnél, ha egyszer
kiderülne, hogy senki sem
vigyáz rád, hogy te vagy az őr is,
és azt kellene csinálnod
amit akarsz, s ha félrenézel,
magad futsz önmagad elől.

 

 

 

A pillanatnyi helyzet

Ez lett volna a csúcs? ahová kétrét
görnyedve, visszacsúszva, csakazértis
fölkapaszkodtál? ez a plafonalji
végtelen? ez a nyomják agyamat az
alacsony szobák vörösmartys pokla,
ahová ép ésszel föl sem fogható
erő szorított? ez a döbbenet, hogy
győzelem nincs, és nem is lehet, mert a
bőséggel együtt növekszik az éhség?
s ez volna a vasárnap, mikor Isten
megpihen és boldog, mert forog megint
a mindenség, s ezután már csak egy-egy
csavart kell meghúzni, egy-egy eltévedt
bárányt visszafogadni, egy-egy félre-
csúszott nyakkendőt megigazítani?
s ha tovább ritkul a levegő, lassan
növénnyé változni, hogy a sejteket
átjárja a fény és föltámadhasson
holtából az anyag? ez volna a pont,
ahonnan beláthatod, hogy a legfőbb
emberi kategóriák csak arra
valók, hogy hozzávetőlegesen és
utólag meghatározhasd velük a
pillanatnyi helyzetet? s ami ide
fölhallatszik, az a szorgalmas füvek
varrógépének nesze, hát semmi ok
kapkodásra vagy kétségbeesésre?

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]