A távirányított babák
| A véletlen s a törvény közeléből. |
| Ahogy a jég rian. S ahogy valaki |
| rálép a kirakójátékra. Este van. |
| Nem tudni, mi történt, de a lemez |
| lejátszhatatlan. S ülnek itt |
| szemükkel hallanak. S jönnek a |
| távirányított babák, akiknek |
| mindig van a kezükben egy kavics. |
| fölösleges ujj. Van szavuk. |
|
A kettészakadt villamos
| egy, akit a mind megszoroz, |
|
Platón benéz az ablakon
| A visszavert fény évszaka, |
| csodálkozik, hogy itt lakom. |
|
| Mondanám, hogy rögtön megyek, |
| lehetnék még jó asztalos, |
| silány tükörré foncsoroz. |
|
| Mondanám, hogy nem én vagyok, |
| hátam mögött a lét dadog,
|
|
| Mondanám, hogy nincsen remény, |
| hogy maholnap ötven leszek, |
| s ami árnyékból költemény, |
|
| Mondanám, hogy akkor mi van, |
| miért jobb, aki boldogabb, |
| s ha a varázs anyagtalan, |
|
| Mondanám, hogy egyébiránt, |
| hogy vártam már, hogy jónapot, |
| de minden sorvég rímbe ránt, |
| csak hazudnék, csak hallgatok. |
|
|
Folyamat
| Mire megérik, megkeseredik, |
| csökönyös kis halálból néz ki, |
| hallgat, mint aki tud valamit, |
| de fölösleges kibeszélni. |
|
| Isten, aki a redőnyben lakik, |
| leszalad, hogy közelről lássa, |
| de már magának se hazudik, |
| nemet int a világosságra. |
|
| Megérintik, mint süket a vakot, |
| s a bőre sem megy lakomába, |
| mikor formáját megtalálja. |
|
|
Utolsó simítások
| A közel egy mázsa kő, ami egyébként |
| csont, hús, zsír, idegek, |
| félig kész mű az is. Meztelenül |
| sétálgatsz az utcán, de nem tudod. |
| Kiadod, elárulod, mielőtt |
| sohase készül el. Csak a sebessége |
| fokozódik, csak a félelem, |
| pillanatonként elvégzed az utolsó |
| Könyörtelenebbül, mint a gravitáció. |
| Ártatlanul, mint a kizökkent |
|
Fölér a lélekig
| Ha kimerülnek tartalékai, |
| vergődik a test a lélek szerint, |
| szeretne megint hasonlítani, |
| régi tükörbe vigyázva tekint. |
|
| Titkos utakon furcsán megszalad, |
| árnyékát méri, fölágaskodik, |
| elképzel égig érő falakat, |
| és szomorú, amikor hazudik. |
|
| Gyanús neszekre gyertyát gyújtogat, |
| lopva nézi a villanykapcsolót, |
| parányi csillagokban megakad, |
| s magyarázkodik, hogy csak álmodott. |
|
| Példákat keres, s nem leli magát, |
| hát az se, ez se, egy minta se jó, |
| ha verset ír, a ríme nagykabát, |
| de megijed, mert nem esik a hó. |
|
| A lendület a kályháig viszi, |
| ott bűntudata lesz, szégyenkezik, |
| s mikor megpróbálja, már nem hiszi, |
| hogy térdelve fölér a lélekig. |
|
|
Mikor, ahol
| A néhány óra, mikor a zajok |
| reggel nyolctól, fél kilenctől talán |
| tizenkettőig, fél egyig, mikor |
| az éjszakában megmosakodott, |
| kiszellőztetett, magukra hagyott |
| agytekervények, mikor a világ |
| kinyújtózkodik, ez a semmi ág,
|
| hol becsukódtam önmagam alatt, |
| hogy csak felülről, s jobban félek a… |
| mint tőletek, ahol nem én vagyok, |
| csak egy idegen, egy felnőttbe zárt |
| kisgyerek, ahol nem bírom tovább, |
| mikor, ahol megkapaszkodhatok. |
|
Talán ő az a másik
| Illatával hízeleg, bekerítene |
| formáival, nyelv alá rejtett ízek |
| érzékszervedet a meleg hús |
| öntudatlan jármába fogja, |
| önzésednek előnyös teret, |
| gátlásaidhoz, hülyeségeidhez |
| gátlásosabb, ostobább közönséget, |
| idegesítőbb türelmet kínál, |
| egyikben sem találtál, aki |
| nézett csak a rácson át, amikor |
| nyitva volt minden ajtó, s benned volt még |
| az összes változat, talán ő az, akit |
| ha most elérnél s befogadnál, |
| úgy vonz, hogy már taszít. |
|
Bármikor szólíthatnak
| Romlanak az esélyek. Visszajátszott |
| előszobákban félhomálylunk. |
| Bármikor szólíthatnak. Nagykabátok |
| felhőiben villog a hátunk. |
|
| Idegen, ki belül van. Ajtórések |
| Hallgatag, aki kijön. A beszédet |
| állati ösztönök takarják. |
|
| Talán még elmehetnénk. Ami történt |
| elintézhetnénk önmagunkban. |
| Erre gondolunk folyvást. S mintha önként |
| maradnánk, jövőnk összeroppan. |
|
|
Négyzet a körön
| A szürke ég, a félkoszos plafon, |
| az egyszer-egy-az-egy, a nem tudom, |
|
| az itt-a-tény, az ott-van-a-recept, |
| a vágtatunk, s a rajtad-is-nyereg, |
|
| a vak üveg, az egyben-az-egész, |
| s a végtelen, a lüktető kelés, |
|
| a kába bőr, az egyedül-vagyok, |
| a másban-én, s a boldogabb-a-sok, |
|
| a kész szerep, a millió tükör, |
| a mind-maga, s a mért-nem-tündököl, |
|
| a nincs-mese, a mint-a-lavina, |
| a kő-kövön, s a szállongó ima, |
|
| a félelem, s a mégiscsak-a-rend, |
| a szabadság-mint-korlát-idebent, |
|
| a szó szava, a lyuk-a-ketrecen, |
| a nézed-magad-mint-egy-idegen, |
|
|
Az örök jelent játssza
| Mikor élhetted át a zuhanást, ha még |
| arra is emlékszel, ahogy a kürtő |
| falának nekiütődsz, hogy szinte kiég |
| a könyököd s farod, miféle külső |
|
| dimenziókban, ha oly eleven a kép, |
| hogy érzed is, hány ezer emberöltő |
| fekete lyukában, milyen mély, anyaméh |
| alatti létben, hogy a visszapörgő |
|
| filmnek sohase láthatod az elejét, |
| s ha ez megy mindig, ha az ejtőernyő |
| csak egy-egy tétova honnan? hová? miért? |
| és ugyanott van az is ami feljő?
|
|
| ha az örök jelent játssza a mozigép, |
| és múlttal együtt zuhan a jövendő? |
|
|
Egyetlen alkalom
| Most, hogy már egész testemmel fogom |
| a mindenséget, tudom, hogy e test |
| számomra az egyetlen alkalom |
|
| és hogy itt is van, pókhálót ereszt, |
| hogy ne láthassak át a szavakon, |
| s rádöbbenhessek, hogy csak egy gerezd, |
| ami az egész varázsába von, |
|
| s mert ez sem érdekelt fiatalon, |
| hiszen nem „fogtam”, hanem vele egy |
| voltam, ugyanaz volt a programom, |
| mint az övé, csupán hitelesebb, |
|
| ha most meghallgatom a híreket, |
| ahány állomás, annyi fájdalom. |
|
|
Egyszerűbb volna
| Okosabb egy szál gyertyát gyújtani, |
| mint átkozni a nagy sötétséget, |
| jut eszembe a higgadt kínai |
| mondás, hogy megint gödörbe lépek, |
|
| és a számon van már, hogy azért ezt |
| nem vártam volna, s rohannék neki |
| fejjel, ököllel, ha ennyit érek, |
| úgy ne akarjon velem játszani, |
|
| ki is? így adná tudtul valaki, |
| hogy nem tart méltó ellenfelének? |
| vagy én hibázom el? de veszteni |
| könnyebb, ha azt mondom rá, hogy végzet? |
|
| miért örülök a piciny fénynek, |
| ha egyszerűbb volna ordítani? |
|
|
Hogy izgalmasabb legyen az égbolt
| Bakszag az űrben, jön a Halley |
| üstökös, mintha egy elbitangolt |
| spermium keresné a kalandot, |
| de a petesejtet nem leli, |
|
| vagy megtalálta s kerülgeti, |
| hogy mégse okozzon nagy karambolt, |
| ha átszakítja a napkorongot, |
| hiszen világot kell nemzeni, |
|
| vagy tudja már, hogy se be, se ki? |
| s csak járja, amibe beleforgott, |
| hogy izgalmasabb legyen az égbolt, |
| amikor végképpen elnyeli? |
|
| fej, farok, mindene van neki, |
| hogy pontosan végezze a dolgot. |
|
|
Eleven feszület
| Csontig vetkőztem, beengedtelek |
| bordáim közé, lásd magad, |
| s mondtam, csak mondtam, már nem is neked, |
| hogy te is milyen messze vagy, |
|
| s hogy még messzebb a szép szavak, |
| s hogy nincs tovább, de mint holt kráterek |
| torkába, még besüt a nap, |
| hogy jobban lássam, ami elveszett, |
|
| s te, mint ki múzeumban lépeget, |
| mustrálgattad a csontokat, |
| elképzelted, hogy te a föld felett, |
| én meg máris a föld alatt, |
|
| s mikor magadra hagytalak, |
| néztél rám, mint eleven feszület. |
|
|
Miért lakol a harmadik?
| Zörög ingemben az elektromosság, |
| s megüt, amikor megszökik, |
| hogy van ez? ha ketten egymást pofozzák, |
|
| akkor is, ha se ott, se itt, |
| s nem érdekli, hogy kinél az igazság, |
| azt ők sem ismerhetik, csak okozzák, |
|
| s ki ilyen bölcs, miért nem végzi dolgát |
| pontosan? s mért csodálkozik, |
| hogy külön-külön együtt van az ország, |
| de együtt mindig szétesik? |
|
| s miért hiszi, hogy jobb nekik? |
| s miért retteg, hogy megintcsak kiosztják? |
|
|
Most, hogy vérre megy
| Kihúzták néhány számodat, na most |
| mi lesz? hiszen fizetnek is, |
| igaz, sokára s nem sokat, de hogy |
| másnak meg semennyit, az itt |
|
| megbocsáthatatlan, hiszen nekik |
| éppúgy megjárna, sőt, nagyobb |
| joguk van hozzá, merthogy némelyik |
| föltett rá egy egész vagyont, |
|
| mire is? mint az udvari bolond, |
| s mint a gyerek, ha hazudik, |
| játszottatok, s amíg csak móka volt, |
| mindenki nyert rajt valamit, |
|
| most, hogy vérre megy, mindenki veszít, |
| s aki szerencsés, az a jobb? |
|
|
Akik majd hirtelen kinyílnak
| Elkertelik magukat azok is, |
| akik majd hirtelen kinyílnak, |
| kihajt belőlük az úri kocsis, |
|
| megkérdezik tőled, hogy hova visz, |
| amikor ennyire magad vagy, |
| ők már veled mennének oda is, |
| ahonnan mindeddig kihagytak, |
|
| s te csak nézed őket, mint a mozis, |
| ha kicsapódik a vakablak, |
| s tenyeredből elröpül a kavics, |
| amit a falon át bedobtak, |
|
| így lesz-e? hiszen a pokolba is |
| magukkal visznek, ha akarnak. |
|
|
Mért akarod elölről kezdeni?
| Ha már se látomás, se indulat, |
| csak a monoton lüktetés, ami |
| viszi a verset, s beindítani |
| úgy lehet, ahogy a motorokat, |
|
| ha nem mozdul el, de mégis halad, |
| hisz lemaradnak kezdő sorai, |
| s közepe táján látszik valami |
| a végéből, mert fogynak a szavak, |
|
| ha fékezel már, mert kettészakad, |
| és csak úgy tudod megállítani, |
| hogy aki a követ oda teszi |
| tollad elé, már megint nem te vagy, |
|
| ha nincs erőd, hogy szépen abbahagyd, |
| mért akarod elölről kezdeni? |
|
|
Nélkülem szalad
| A korlátok, egy-egy fa, a gödör, |
| no, nézd csak! máris a kanyar után, |
| hogy lehet ez? a testem mint ökör, |
| magától menne a mások nyomán? |
|
| magától fut az autó? a kör |
| bezárult volna? s az van bízva rám, |
| hogy igazoljam, ha valamiről |
| lemaradok? hogy nálam a volán? |
|
| hogy én felelek azért, mi megöl? |
| s mintha a mindenséget hajtanám, |
| száguldozok az életben le-föl |
| míg végtelenné nem nő a hiány? |
|
| és egy leszek azzal, ami elől |
| nélkülem szalad már a masinám? |
|
|
Amikor rá kéne dupláznia
| Azt mondod, hogy a legjobb könyveket |
| nem írják meg, mert mindenki maga |
| olvasgatja magában, míg gyerek, |
| s amikor felnő, visszaadja a |
|
| könyvtárnak vagy minek, s többé soha |
| nem kapja kölcsön? s hogyha írni kezd, |
| csak emlékezik az igazira, |
| és elképzeli, amit nem lehet? |
|
| habár megeshet, hogy a képzelet |
| még pontosan visszatükrözi a |
| valóságot, csak a szó töri meg, |
| amikor rá kéne dupláznia? |
|
| s ha így van, miért bennem a hiba, |
| ha most is sokkal többet képzelek? |
|
|
Kicsúszik a kezedből kezed
| Elmúlt az ünnep, s mint akinek |
| nem jöttek meg a vendégei, |
| fölteszed az új teavizet, |
| hogy legyen miért begyújtani, |
|
| megáll a ház előtt valaki, |
| akkora a csönd, hogy kireped, |
| s mintha belőled csapódna ki, |
| homlokon üt az ablaküveg, |
|
| kicsúszik a kezedből kezed, |
| csak azt fogod keményen, ami |
| beléd szakadtak fullánkjai, |
|
| topogsz, hogy történjen valami, |
| s rettegsz, hogy ez után mi jöhet. |
|
|
Kis szerepekben a sátánt
| Rejtőzködnek mind, belopakodni |
| csak, ha ők maguk kitárják, |
| ha nincs mit veszteni, van mit adni, |
| ha megszabhatják az árát, |
|
| akkor lehet csak, ha földalatti |
| bugyrukban nem gyújtasz lámpát, |
| s hunyt szemmel el tudsz követni annyi |
| bűnt, hogy bűn, ha megbocsátják, |
|
| ha ismered őket, tehát semmi |
| okod rá, hogy úgy osonj át |
| poklukon, ha hagyod mennybe menni |
|
| ha te magad vagy már valamennyi, |
| s benned önmagukat látják. |
|
|
Vegyél egy pisztolyt és kövesd
| Miniszterelnököt lepuffantani |
| este, hátulról, amikor gyalog |
| megy haza a moziból, bérgyilkosi |
| föladatnak közönséges dolog, |
|
| tudod, hol lakik, s hogy szabadnapot |
| adott a testőröknek, s hogy élvezi |
| a szabadságot, meg azt, hogy mozog |
| és a feleségét kísérgetheti, |
|
| vegyél egy pisztolyt és kövesd, mint aki |
| ugyanonnan jön, ráér, andalog, |
| s ha visszanéz, még köszönhetsz is neki, |
| humanizálod a pillanatot, |
|
| s gyorsan eressz bele ötöt, hatot, |
| legjobb, ha úgy hal meg, hogy el sem hiszi. |
|
|
Trójai ló
| Bíznak bennem, hogy velük hazudok, |
| mert mindenkinek az a jó, |
| hisz aki bennünket hallgatni fog, |
|
| már az sem ugyanaz, s mért akarok |
| fehérebb lenni, mint a hó, |
| ha szeretem a tavaszi napot, |
|
| tehát közéjük tartozom, s ha jobb |
| leszek, csak mint hazudozó |
| lehetek jobb, s hogy máris jobb vagyok, |
| gyanús, mint a trójai ló, |
|
| csak bólintsak, hogy rendben a dolog. |
|
|
Mondjuk, mikor a mohácsi csata
| Ha lett volna már televízió, |
| mondjuk, mikor a mohácsi csata |
| elveszett, vajon többet tudna a |
| magyar nép arról, ami tudható? |
|
| ha megmagyarázná a híradó |
| egy korabeli kommentátora, |
| például, hogy mire várt Zápolya, |
| vagy mért volt Tomori bizakodó, |
|
| ha elhinnénk, hogy becsúszott a ló |
| a királlyal a patakba, de a |
| történethez nem volna képsora, |
| csak egy-két veterán nyilatkozó, |
|
| mennyivel volna könnyebb a való, |
| s lenne nehezebb a fantázia? |
|
|
Határa sincsen, csak a türelem
| Most, hogy átírják a tankönyveket |
| Haitin s a Fülöp-szigeteken, |
| megint fölmerül a kérdés, hogy egy |
| történetben meddig tart a jelen, |
|
| persze, csak amúgy, közönségesen, |
| mert tudható, hogy elméletileg |
| örökké, hisz a világ végtelen, |
| majdnem olyan, mint egy kerek sziget, |
|
| ha körbe jársz rajta, azt hiheted, |
| határa sincsen, csak a türelem, |
| s ami makacsul szembejön veled, |
| mindig ugyanaz a történelem, |
|
| aztán egyszer csak merőlegesen |
| megpillantod a parttalan vizet. |
|
|
Magyar epigrammák
| Ostoba, mért kell újra meg újra leverni a lécet? |
|
Helyből átviheted, hogyha tudod, hova tedd. |
|
| Boldogan ülni az ágon s nézegelődni a legjobb. |
|
Döntik mások a fát, én, a majom, belakom. |
|
| Két tűz közt egyedül hagytak, s el mégse szaladtál. |
|
Bátor vagy, nyuszi, és hogy magyar, az se vitás. |
|
| Koslat a vén kani, szép szuka hergeli tétova vágyát. |
|
Hallgass, bajkeverő ! Nagy tüze, ép esze volt. |
|
| Új bőrt, ezrediket húznál le az egyszeri róka |
|
testéről? Mire föl várod a tapsikolást? |
|
| Szorgalmadnál csak megnőtt étvágyad erősebb, |
|
sáska, de egy lyukon át hogy jöhet ennyi gané? |
|
| Hány pecsenyét sütsz még meg a rád mért pálca tüzénél? |
|
S mennyi jutalmat vársz, mert ügyesen sütögetsz? |
|
| Azt mondod, hunyjak szemet, és te se szólsz, te se látsz majd, |
|
mert a barátság szent, s mink, ugye, benne vagyunk. |
|
| Ez kupa bort hoz, az étket, ez álmait, az csak a nyelvét, |
|
kurvák mind, te pedig játszod a földesurat. |
|
| Azt hiszed, az van csak, mire rápotyogattad a piszkod? |
|
Bűzlik más nyoma is, mégse veszejti eszét. |
|
| Kérded, jól van-e úgy, ahogy eldöntötted előre? |
|
Jaj, de demokrata vagy! Van zabod is, pacikám? |
|
| Fájhat-e Bólogató János pici nyakcsigolyája? |
|
Vagy cöveket nyelt? Ó, mekkora gond az ilyen. |
|
| Fennen hordja az orrát, csak budapesti lyukat nyal. |
|
S durrogtat Lukafán, mint hiteles csupasegg. |
|
| Bámulatos, hogy mennyi szitok dőlt rögtön a szádból |
|
arra a jajra, hogy itt, itt is elönt a mocsok. |
|
| Eszményt adj, kiabáltál és ütögetted a tányért. |
|
Állati zajt csaptál egy pofa bablevesért. |
|
| Éljen a forma, mely annyira összeragasztja a semmit, |
|
hogy nem tudni, mi szól, szád-e vagy alfeled-e? |
|
| Mondd, hazudozni minek, hisz tény már, hogy fogy a nemzet, |
|
nem túlélni, csupán élni akar szaporán. |
|
| Elbujdosni, ha bajba kerülsz, s jajgatni, ha ütnek, |
|
hát azt tudsz, de ne hidd, hogy külön is ver a sors. |
|
| Hallom, hogy nem iszol már, csak belemártod a nyelved, |
|
s megcsap az áram, mint mást a hibás vezeték. |
|
| Húsz évvel túlélte magát és akkora marha, |
|
már gazdája se mer ráripakodni, ha bőg. |
|
| Ó, te megint futtában megcicerélted a jércét? |
|
Mért hagy cserben a fütty, hogyha a múzsa a tyúk? |
|
| Elsodródtál messzire, más nyelv forgatagába, |
|
s lett anyanyelved sport, háziruhádon a gyöngy. |
|
| Mást se csinálni örökké, mint veregetni a vállad? |
|
Hogy győzöd? Nem unod? S nem hasogat reumád? |
|
| Úgy hazudozz, hogy csak bizonyos fokig értjük a tréfát, |
|
s vége, ha nem hiszed el, hogy komolyan nevetünk. |
|
| Hogy magasabb hivatalban vagy, s így több eszed is van? |
|
Elhisszük, pipi, mert nő a bögyöd s vagyonod. |
|
| Megbüntetni a gyermekeket, mert vétkes az apjuk? |
|
Ezt, ugye, nem komolyan mondod, öreg leopárd? |
|
| Körbelihegni a jót, mielőbb bekerülni a sleppbe, |
|
s vágni okos pofikát, látod, ez újra te vagy. |
|
| Hát te nem emberi szót, hanem újabb hódolatot vársz? |
|
Meghajolunk, idenézz, bár a szag orrfacsaró. |
|
| Fösvények, kik a másik elől a ganét is elennék, |
|
s leggyönyörűbb, hogy ez azt, az meg emezt csepüli. |
|
| Leshelyen állsz, koma, tudjuk, nem sikerült a találat. |
|
Égsz, no de észnél légy! Bárkire lősz, ha mozog? |
|
| Elvittek Budapestre tinóként, s régen ökör vagy, |
|
fogd hát föl valahogy, már ez a csorda sem az. |
|
| Szürke, sokat vacakol, s teneked lángoszlop az álmod. |
|
Megvan az ok, hogy utáld, s lám, ugyanezt teszi ő. |
|
| Fújhatod, ez se leszel már, régi karácsonyi költő. |
|
Nincs újság, amiben verse ne volna megint. |
|
| Egy poharat most rátok, akik majd semmibe vesztek. |
|
Kell a ti dölyfötök is, hogy ne legyek levegő. |
|
| Így rotyogunk, papa, Pannoniában, a tábori üstben, |
|
és ki előbb puhul, azt most is előbb megeszik. |
|
| Mondod a nagy szavakat, haladás, hit, béke, szabadság, |
|
s lám, csak a gyomrod üres, ölni, zabálni akarsz. |
|
| Sokkol a hírközlés, dől ránk baj, terror, ijesztés, |
|
mintha a nagyzenekar jönne az ördög előtt. |
|
| Fölvágtad fejedet, vegyem úgy, befejezted a témát, |
|
mit számít ezer év, széles e föld a hazád. |
|
| S volt még cidrire stressz, rá válság, arra rakéta, |
|
sok rizsa, áremelés, nyolcvanöt, év elején. |
|
|
Weöres Sándor emlékkönyvébe
| Világnagy hársfa álmodik, |
| Hetven ágából dől a fény, |
| Látja, hogy szeme nyitva van, |
|
Melyik szó a másik?
| Úgy jön a vers, mint régi ismerősök |
| arca a tömegben, utcán, valahol. |
| Fölvillan és nincs, ha meg nem előzöd, |
| kibukva emlékek hullámaiból. |
|
| Nézitek egymást, két alagút vége, |
| süt a nap, sötét van, robog valami. |
| Belőled? Beléd? Indulnál feléje, |
| de lábad, mint nehéz hegyek lábai. |
|
| S egyszer csak eléd áll, kezedet fogja, |
| ahogyan a vakot sétálni viszik. |
| Ujjongsz, bár titkon oldalaznál vissza, |
| hisz nyitott szemekkel vártál valakit. |
|
| Mondja? Mondjátok? Melyik szó a másik? |
| Ki fog szemgödörben meszet oltani? |
| A jéghegy, ha a tövéig kilátszik, |
| önmagába tud csak belebotlani. |
|
| Búcsúztok egyre tapintatosabban. |
| Sohasem derül ki, hogy ki kicsoda. |
| S álltok halálig szaladó szavakban, |
| mint egy határtalan fal két oldala. |
|
|
Nosztalgiák
|
| én gyámoltalan ember vagyok |
Kassák Lajos
|
| Voltak igazi verskezdetek, egy-egy szó |
| fölkelt hirtelen, mint a nap, bevilágította |
| a többit, akárhová nyúlt, |
|
| Voltak igazi próbák, mikor a költők |
| kiléptek korukból, és a koporsókészítők |
| meggazdagodtak, mert megint |
| megnőtt a rangja a versnek. |
|
| Voltak igazi nosztalgiák, a vének |
| eljátszották, hogy fiatalok, s a tele vályút |
| mindent elöntött a jelen. |
|
| Voltak igazi jövők, senkise tudta, |
| mikor kezdődtek, egyszer csak megfordult a naptár, |
|
| Voltak igazi voltak, sem befejezni, |
| sem újrakezdeni őket nem lehetett, csupán |
| végük lett, mikor az ember |
| rádöbbent, hogy emlékezik. |
|
|
Ünnepi másod
| Akartad, hogy tessék, hát betakartad, |
| ha hibázott, csak a hiúságodnak |
| kedvező szavakra figyeltél, mintha |
| templomba indítanád, ahogy anyád |
| elindított téged vasárnaponként, |
| az ajtóban még lekefélve ruhád, |
| s ahogy utánad kiabált, hogy |
| mégiscsak ott maradt valami |
| a nadrágod szárán, s te lehajoltál, |
| hogy lásd, de nem találtad, hát |
| léptél az utcára, hogy már |
| ünnepi másod, az egész falu |
| tudhatta, hogy a templomba mégy, |
| köszöntél az öregebbeknek, akik |
| mind megnéztek, és valamit |
| mondtak is, bár legtöbbször csak |
| annyit, hogy „Mégy a templomba?”, és azt is |
| a köszönésed viszonzásaként, |
| kérdő hangsúlyukban az öröm |
| állítása is benne volt, tehát |
| tetszettél módfelett magadnak, mikor |
| lopva körülnéztél, és odanyúltál |
| a nadrágodhoz, nem maradt-e |
| nyitva a slicced, langyos ködben |
| ültél a padban, úgy tűnt, |
| mindenki téged bámul, hamisan |
| fájt már a lábad a kinőtt |
| cipőben, érezted, hogy a fenekeden |
| majd szétreped a nadrág, s ünneplőben |
| feszít mindenki, de mégsem |
| csíptél a combodba vagy a nyakadba, |
| hogy fölébredj, csak estefelé, |
| amikor átöltöztél, mert etetni |
| kellett az állatokat, amikor |
| az istállóban a keverő fölé |
| hajoltál, hogy a répát a törekkel |
| meg a korpával összekeverd, csak ott |
| tértél magadhoz, s vallottad be, hogy |
| elvágyódsz innen, és önmagad |
| szeretnél maradni akkor is, amikor |
| nem tetszel senkinek, s tetszeni |
|
A léc fölött
| Az érzés, hogy a léc fölött, |
| hogy ott volt, s hogy megint csak utólag |
| s milyen az, hogy amikor megijedt, |
| már késő, s hogy a félelem, |
| mint a villanófény, az öröm meg, íme, |
| majdnem odáig nyújtózkodik, ahol |
| megszűnik, ami odaér, s az ember |
| úgy éli át, hogy emlékezik, ahogy |
| a tükrözött fény még beesik |
| a szakadékba, s meleg áramlásban |
| fölfelé száll az ejtőernyő, ahogy |
| a tudatalatti is belesajog, |
|
Honnan az ok?
| Mintha olvadó hóra sütne, |
| Tavasz lesz? ősz lesz? Régi versből |
| Vagy a fű alól? A kutyából? |
| Belőlem csak? Tétova ízek, |
| színek, illatok, dallamok |
| bőrbe szorult káprázatából? |
| Merthogy valaki kiszámol? |
| hogy úgy kezdem el, ahogy? |
| Szépen, mondhatnám, klasszikusan. |
| S már az elején vége van. |
|
Versfoltok a kövön
|
| Takard le jól, mit elkövettél |
| és élj utána szabadon, akár |
Pilinszky János
|
| Versfoltok a kövön. Térdel a költő. |
|
|
| Visszafordul. Egyetlen pontra néz. |
| Esendő, mint az üres mozgólépcső. |
|
| Vannak sémák és van a kín. |
| kinyit egy ajtót, s önmagát |
| az ajtót nem képes kinyitni. |
|
| Minthogy sehol, innen akárhová. |
| És sehová. Még egy kanyar, |
| Össze a mennyország. Ennyi talán. |
| Egy száraz ág árnyéka, egy billenés |
| Kong a vödör, jár föl-le, lüktet |
| az öntudatlan bizonyosság. |
|
| Nincs minta, csak anyag. A vas van |
| a szem mögötti szakadékban. A növekvő tömeg. |
| A becsukott megfoghatatlan. |
|
|
A vasgolyó
| A vasgolyó, a jobb-lett-volna-ha, |
| beléakadt arcod ráncaiba, |
| egy szempillantás hidege elég, |
| hogy jéggé váljon alatta a fék, |
| egy tétova gondolat huzata |
| s a lejtőnél, ha meglódul kicsit, |
| az emlékek az örömig lökik, |
| s ahol megállni készteti a mély, |
| mindig fölvillan valami tökély, |
| hogy visszafelé, mikor megakad, |
| jobban sajogjon tükrében a nap. |
|
Hexameterek
|
Változat egy József Attila-versre
| Zsarnoki tél tombol, leszakadnak a távvezetékek, |
| hökken a technika, gyönge babérfák elszíneződnek, |
| hóba csavart derekát feszülő üvegövbe szorítja, |
| ráfagy az ólom az útra, a fákra, a szívre, a csöndre, |
| korcsolyapálya az ország, fázik egész Európa. |
|
| Látod, elülnénk itt, forró radiátorok árnyán |
| századokig már, kedves, szólni se kell, ha beszélünk, |
| mondja az asztal, az ágy, meg a jaj-de-te-tegnap-elestél, |
| mondja a… mit mond? élünk, s akkor is, újra tavasz lesz, |
| ötvenedik tavaszom, s majdnem huszonöt veled együtt. |
|
|
Az ötvenes kőnél
|
Levél Bisztray Ádámhoz
| Hát így állunk, Ádám, te éppen egy hónappal előbb |
| leszel ötvenéves, mint én, azazhogy november öt |
| és december hat között az a harmincegy nap |
| csak mint március vagy május vagy… lehetne egy hónap, |
| de mit most március? hiszen a dologban a lényeg, |
| hogy a naptár szerint, lám, elszegődhetek öcsédnek, |
| s megkérdezhetem tőled, hogyan csináltad, öregem, |
| hogy egyszerre csak ötven, hogy onnan vagyunk a hegyen? |
| a Hargitán? vagy a Szent Mihály-hegyen? a Kishegyen? |
| ki tudja, hiszen benne a sötét erdőben, hiszen |
| észre sem vettük, s néha még ma is úgy mutatkozik |
| a magasság, mintha fölfelé mennénk kicsit, kicsit, |
| mintha még mindig valami új hodu utu rea,
|
| és nem a végső isa pur es homu-valahová, |
| mintha ugyanúgy húzna a holvolt Erdőntúli táj,
|
| s nem érdekelne, hogy a test már magától meg-megáll, |
| hogy megkínozza a lelket, mely mint a Kerítetlen
|
|
világ madara szállna csak, mindegyre sebesebben, |
| hogy van ez, Ádám? te, aki egy hónappal idősebb |
| és bölcsebb is vagy nálam, mondd, sírjak-e vagy nevessek? |
|
| annyi minden után, ami mivelünk is megesett, |
| háború, személyi kultuszok, ötvenhat s egyebek, |
| annyi minden után ez a Tavaszra nyíló ablak
|
| honnan van, barátom, hiszen lassacskán befalaznak, |
| s a Tornác a Duna felett mintha a Csillagpázsit
|
| füzérvirága volna a végtelenből világít, |
| hiszen a múltunk, mint Elfelejtett tél, farkasokkal,
|
| történelem már akkor is, ha ránk tör vasfogakkal, |
|
Más lett a béke, dörmögöd? s hogy ez is Malomjáték?
|
| rajtaveszt Nikodémusz, de él magyar, Buda áll még? |
| s ami bennünket nem ereszt, a föld, a nyelv, a szellem, |
| fiainkat is fogja már, és egyre erősebben? |
| ennyi volna csak? gyönyörű őszbe fordult az ország, |
| potyog a szelídgesztenye, megverjük a diófát, |
| szedjük az almát, forr a bor, s anyám a hetvenéves |
| sürög leginkább, mint aki átlátja az egészet, |
| ötven év? hetven? őszre tél? amíg a szíve dobban, |
| egész lényével benne van az összes pillanatban, |
| valahogy így? plafonig ért csontjainkban az élet, |
| de oldalt lesz még tér s idő, tenni valami szépet? |
| tenni hasznosat? úgy legyen! élj soká, kedves bátyám, |
| találkozunk az ötvenes kőnél, ha kicsit vársz rám. |
|
|
Hangpróba Illyés Gyula születésnapján
| A föld lábunk alatt, ahol |
| minden folyik. Fölösleges |
| meggondolatlanság vagy pátosz. |
| Húzódjunk összébb, hogy a meleg |
| erővé váljék. Valamivel több |
| szabad az út a képzeletig. |
|
| Egy fejsze vagy husáng, az is. |
| van vigasz mindaddig, amíg |
|
|
Bizonyíthatatlan
| Ha azzal kezdeném, hogy egy |
| többet tud a mindenségről, |
| mint én, mint általában az |
| ember vagy bármely élőlény, |
| képes; s bizonyára azért, |
| mert megkapaszkodott a föld |
| mindent odaköt, s ahonnan |
| egész, abba is hagyhatnám |
| hamarosan, mert ez éppoly |
| bizonyíthatatlan, mint az, |
| föladata is van, mint gyors |
| földkérget, az ilyen-olyan |
| szférákat, s a föld közvetlen |
| környezetét, hogy az anyag |
| vagy mi, megvalósulhasson. |
|
A kijáratot építik
| Közeledve végleges helyedhez, íme, |
| a növények bűvölnek el, s nem is |
| virágaikkal, gyümölcseikkel, hanem |
| ahogy fél kézen megállnak vagy gondosan |
| megülnek a földön, elterelvén |
| a figyelmedet arról, ami a lényeg, |
| a föld-alattról, ahol ujjaik |
| életen-túlra érnek, s kezdettől fogva |
| a kijáratot építik, mintha |
| tudnák, hogy itt minden ugyanúgy marad, ha |
| eltávozhatunk észrevétlenül. |
|
Az összes ág
| A csupacsonk, az örökké visszanyesett |
| utcai fák emlékeznek-e vajon |
| tavalyi, tavalyelőtti ágaikra, |
| fáj-e a levegő, ha jön a front, ha |
| hetekig esik az eső, ha a régi |
| csatákról álmodnak, s helyben futnának |
| kicsit az égen, talán a jobb közérzet, |
| talán a fürge tavaszi szél miatt, |
| fáj-e ott, ahol semmi sincs, de ahová |
| beirányozzák megint a most kibújt |
| hajtásaikat, ahol a hiány szinte |
| húzza őket, s minél keskenyebb az út, |
| annál kedvesebb a megérkezés, ahol |
| megvan az összes ág, de minthogy megvan, |
| nem lényeges már, tehát visszahúzódik |
| lassan a törzsbe, gyökérbe, a földbe? |
|
S mily hosszú volt a tél
| Gyorsabban nő a körmöm, nem tudom, |
| azért-e, mert tavasz van, vagy csak |
| jobban odafigyelek, valami |
| bennem valaki, valamihez most |
| úgy jó, ha gyorsabban nő, és hogy |
| tudok is róla, hiszen gyakrabban |
| le kell vágnom, és beleakad |
| ebbe is, abba is, s mily hosszú volt |
| a tél, milyen szívesen levág- |
| tuk volna, nyaranta alig látott |
| madarak szálltak teraszunkra, |
| egy rigót hetekig etettem, s jöt- |
| tek volna a többiek is, ha |
| ez el nem zavarja őket, adván |
| tudtára mindenkinek, hogy itt |
| valamihez most rá van szükség, és |
| dögöljön meg a többi, de én |
| mégsem tudom, hogy igazuk van-e |
| azt állítják, hogy az állatok közt |
| csupán az emberre jellemző |
| az ajándékozás és a javak |
| megosztása, hiszen növekvő |
| sebességgel és növekvő tömeg- |
| gel zuhan minden a végleges |
| kiegyenlítődés felé, tehát |
| a terheinken könnyítünk csak. |
|
Pintér úr
| Megint fellőttek valamit, azért van |
| mondja Pintér úr, s hozzáteszi, hogy nem |
| állítja száz százalékosan |
| de valami mégiscsak lehet benne, |
| mert ilyen bolond időjárás |
| azelőtt nem volt, s hogy gyerekkorunkban |
| mezítláb futkostunk a porban, most meg |
| lefagy az orra az embernek |
| Szent Iván napján a Balatonban, s hogy |
| nem lesz ám ennek jó vége, mert |
| az időjárás sokkal fontosabb, és |
| hogy erre szükség van, hisz ő nagyon jól |
| meglenne űrhajók nélkül is, |
| neki a kertet kellene sürgősen |
| se tud, mert minden csupa sár, és nem nő |
| semmi sem, s ma is csak négy fokot |
| mondott a rádió, s hogy azok is csak |
| azt mondják, ami van, amit a |
| műholdak nélkül is tudunk, és ugye, |
| mindenfélével, maholnap nem lesz hely, |
| ahová odafekhetnénk, amikor |
| torkig vagyunk már az egésszel. |
|
Mintha kővé változtál volna
| Beképzelt lettél és nehézkes, mintha kővé |
| változtál volna, s már csak a nap, |
| a szelek, az eső meg a hőmérsékleti |
| ők is csak azért, mert rád se hederítenek, |
| s így megvan a kellő okod, hogy |
| többszörösen szenvedj, hogy kiszolgáltatott |
| légy, szétfeszítsen a nagy meleg, |
| összeroppantson a hideg, álljon az eső |
| frontátvonulás kínozzon, hiszen ellened |
| esküdött a mindenség, amit |
| magaddal egynek hittél, és hinnél még ma is, |
| innen alig van visszafelé |
| út, meg kell várnod, amíg teljesen vagy majdnem |
| teljesen betemet a szél, és |
| újra megérted, amit a füvek meg a fák |
| mondanak, és amit a talpad alatti |
| innen csak alázattal, araszolva, s csak úgy |
| menekülhetsz, ha kiszakítod |
| magad a szorításból, melybe a szárnyaló |
| hiúság és a versengés sodort. |
|
Mintha jelen se volna
| Lazítson a gyeplőn, hagyja a lovakat |
| természetesebb, higgye el, hogy ami jó, |
| magától, a rosszat meg kár erőltetni, |
| eszembe jut valami csodálatos, és |
| igaz, hogy nagyobb részét |
| szinte azonnal elfelejtem, de kérem, |
| fölvillan, hát az kimondhatatlan, és ha |
| ez egy folyamat, hát akkor erőlködni |
| minek? tegyen úgy, mintha |
| jelen se volna, mintha csak elviselné |
| egy lovat ülne meg két fenékkel, s igaz, |
| fészkelődni kicsit, s lehet, hogy feltörik |
| kidöglik a ló, de garantálhatom, hogy |
| lesz, s hogy megjavul az összeköttetése |
| előfordulhat, hogy úgy érzi, a maga |
| meg a műsort, amikor a pillanatot |
|
Beleszerethet az emberbe is
| szemben vele, s elvacakolgat |
| légyszarral, porral, idővel, |
| koponya szétloccsan, bár erre itt |
| alig van példa, s azt is csak akkor |
| hallotta, amikor építették, |
| tudja, hogy összeérnek, s ha valahol |
| rés támad, az nem akkora, hogy rajta ki-be, |
| s pláne, hogy messze, hiszen ötön |
| meg haton át talán lehet, de hetediknek |
| mindig ott a kínai nagy fal, amelyik |
| a legújabb adatok szerint |
| negyvenezer kilométer, vagyis ha |
| egyenes volna hosszában éppen |
| körbeérné a földet, tehát |
| féltékenységre, okoskodásra, a falság |
| megbonthatatlan és örök, akár |
| az emberi butaság, amely ugyancsak |
| szélesen körbeéri, és azon túl is |
| nagy cafrangokban lóg alá, s ha egy |
| fal ebbe belegondol, bizony, |
| beleszerethet az emberbe is. |
|
Prédikáció
| Minthogy az önsajnálat és |
| az öndicséret ugyanannak az |
| és mindegy, hogy csak ünnepnapokon, |
| vagy csupán otthon az egyik |
| faltól a másikig viseled, |
| ne csodálkozz, ha elfordulnak, vagy |
| sebeikre mutatnak, a saját |
| vállukat veregetik akkor is, amikor |
| tényleg bajban vagy, s igazán |
| megdicsérhetnének, mert tudod már, |
| harmadik oldala nincsen, csak a |
| nem lehet többé eltakarni. |
|
Nagy bajba kerülnél
| Megszoktad, hogy vigyáznak rád, s így |
| különösebb baj nem eshet, |
| van ennivalód, innivalód, |
| rend van, és ha jól viselkedsz, |
| kihúzod szépen mindhalálig, |
| sőt, ha ügyeskedsz, halva is |
| az maradsz, aki vagy, hisz akkor |
| tűnsz el, amikor félrenéz |
| mikor a nagy tömegben mindig |
| senkinek sem hiányzol, meg sem |
| büntetnek miattad senkit, |
| bár tudják, hogy kik a bűnösök, |
| s tudják ők maguk is, ezért |
| előfordulhat, hogy közülük |
| újabb tanfolyamra, másokat |
| a jó édesanyjukba, s lesz, |
| akit kitüntetnek, de ez már |
| menetrend-szerű, azazhogy |
| nagy bajba kerülnél, ha egyszer |
| kiderülne, hogy senki sem |
| vigyáz rád, hogy te vagy az őr is, |
| amit akarsz, s ha félrenézel, |
| magad futsz önmagad elől. |
|
A pillanatnyi helyzet
| Ez lett volna a csúcs? ahová kétrét |
| görnyedve, visszacsúszva, csakazértis |
| fölkapaszkodtál? ez a plafonalji |
| végtelen? ez a nyomják agyamat az
|
|
alacsony szobák vörösmartys pokla, |
| ahová ép ésszel föl sem fogható |
| erő szorított? ez a döbbenet, hogy |
| győzelem nincs, és nem is lehet, mert a |
| bőséggel együtt növekszik az éhség? |
| s ez volna a vasárnap, mikor Isten |
| megpihen és boldog, mert forog megint |
| a mindenség, s ezután már csak egy-egy |
| csavart kell meghúzni, egy-egy eltévedt |
| bárányt visszafogadni, egy-egy félre-
|
|
csúszott nyakkendőt megigazítani? |
| s ha tovább ritkul a levegő, lassan |
| növénnyé változni, hogy a sejteket |
| átjárja a fény és föltámadhasson |
| holtából az anyag? ez volna a pont, |
| ahonnan beláthatod, hogy a legfőbb |
| emberi kategóriák csak arra |
| valók, hogy hozzávetőlegesen és |
| utólag meghatározhasd velük a |
| pillanatnyi helyzetet? s ami ide |
| fölhallatszik, az a szorgalmas füvek |
| varrógépének nesze, hát semmi ok |
| kapkodásra vagy kétségbeesésre? |
|
|
|