A távirányított babák
A véletlen s a törvény közeléből. |
Ahogy a jég rian. S ahogy valaki |
rálép a kirakójátékra. Este van. |
Nem tudni, mi történt, de a lemez |
lejátszhatatlan. S ülnek itt |
szemükkel hallanak. S jönnek a |
távirányított babák, akiknek |
mindig van a kezükben egy kavics. |
fölösleges ujj. Van szavuk. |
|
A kettészakadt villamos
egy, akit a mind megszoroz, |
|
Platón benéz az ablakon
A visszavert fény évszaka, |
csodálkozik, hogy itt lakom. |
|
Mondanám, hogy rögtön megyek, |
lehetnék még jó asztalos, |
silány tükörré foncsoroz. |
|
Mondanám, hogy nem én vagyok, |
hátam mögött a lét dadog,
|
|
Mondanám, hogy nincsen remény, |
hogy maholnap ötven leszek, |
s ami árnyékból költemény, |
|
Mondanám, hogy akkor mi van, |
miért jobb, aki boldogabb, |
s ha a varázs anyagtalan, |
|
Mondanám, hogy egyébiránt, |
hogy vártam már, hogy jónapot, |
de minden sorvég rímbe ránt, |
csak hazudnék, csak hallgatok. |
|
|
Folyamat
Mire megérik, megkeseredik, |
csökönyös kis halálból néz ki, |
hallgat, mint aki tud valamit, |
de fölösleges kibeszélni. |
|
Isten, aki a redőnyben lakik, |
leszalad, hogy közelről lássa, |
de már magának se hazudik, |
nemet int a világosságra. |
|
Megérintik, mint süket a vakot, |
s a bőre sem megy lakomába, |
mikor formáját megtalálja. |
|
|
Utolsó simítások
A közel egy mázsa kő, ami egyébként |
csont, hús, zsír, idegek, |
félig kész mű az is. Meztelenül |
sétálgatsz az utcán, de nem tudod. |
Kiadod, elárulod, mielőtt |
sohase készül el. Csak a sebessége |
fokozódik, csak a félelem, |
pillanatonként elvégzed az utolsó |
Könyörtelenebbül, mint a gravitáció. |
Ártatlanul, mint a kizökkent |
|
Fölér a lélekig
Ha kimerülnek tartalékai, |
vergődik a test a lélek szerint, |
szeretne megint hasonlítani, |
régi tükörbe vigyázva tekint. |
|
Titkos utakon furcsán megszalad, |
árnyékát méri, fölágaskodik, |
elképzel égig érő falakat, |
és szomorú, amikor hazudik. |
|
Gyanús neszekre gyertyát gyújtogat, |
lopva nézi a villanykapcsolót, |
parányi csillagokban megakad, |
s magyarázkodik, hogy csak álmodott. |
|
Példákat keres, s nem leli magát, |
hát az se, ez se, egy minta se jó, |
ha verset ír, a ríme nagykabát, |
de megijed, mert nem esik a hó. |
|
A lendület a kályháig viszi, |
ott bűntudata lesz, szégyenkezik, |
s mikor megpróbálja, már nem hiszi, |
hogy térdelve fölér a lélekig. |
|
|
Mikor, ahol
A néhány óra, mikor a zajok |
reggel nyolctól, fél kilenctől talán |
tizenkettőig, fél egyig, mikor |
az éjszakában megmosakodott, |
kiszellőztetett, magukra hagyott |
agytekervények, mikor a világ |
kinyújtózkodik, ez a semmi ág,
|
hol becsukódtam önmagam alatt, |
hogy csak felülről, s jobban félek a… |
mint tőletek, ahol nem én vagyok, |
csak egy idegen, egy felnőttbe zárt |
kisgyerek, ahol nem bírom tovább, |
mikor, ahol megkapaszkodhatok. |
|
Talán ő az a másik
Illatával hízeleg, bekerítene |
formáival, nyelv alá rejtett ízek |
érzékszervedet a meleg hús |
öntudatlan jármába fogja, |
önzésednek előnyös teret, |
gátlásaidhoz, hülyeségeidhez |
gátlásosabb, ostobább közönséget, |
idegesítőbb türelmet kínál, |
egyikben sem találtál, aki |
nézett csak a rácson át, amikor |
nyitva volt minden ajtó, s benned volt még |
az összes változat, talán ő az, akit |
ha most elérnél s befogadnál, |
úgy vonz, hogy már taszít. |
|
Bármikor szólíthatnak
Romlanak az esélyek. Visszajátszott |
előszobákban félhomálylunk. |
Bármikor szólíthatnak. Nagykabátok |
felhőiben villog a hátunk. |
|
Idegen, ki belül van. Ajtórések |
Hallgatag, aki kijön. A beszédet |
állati ösztönök takarják. |
|
Talán még elmehetnénk. Ami történt |
elintézhetnénk önmagunkban. |
Erre gondolunk folyvást. S mintha önként |
maradnánk, jövőnk összeroppan. |
|
|
Négyzet a körön
A szürke ég, a félkoszos plafon, |
az egyszer-egy-az-egy, a nem tudom, |
|
az itt-a-tény, az ott-van-a-recept, |
a vágtatunk, s a rajtad-is-nyereg, |
|
a vak üveg, az egyben-az-egész, |
s a végtelen, a lüktető kelés, |
|
a kába bőr, az egyedül-vagyok, |
a másban-én, s a boldogabb-a-sok, |
|
a kész szerep, a millió tükör, |
a mind-maga, s a mért-nem-tündököl, |
|
a nincs-mese, a mint-a-lavina, |
a kő-kövön, s a szállongó ima, |
|
a félelem, s a mégiscsak-a-rend, |
a szabadság-mint-korlát-idebent, |
|
a szó szava, a lyuk-a-ketrecen, |
a nézed-magad-mint-egy-idegen, |
|
|
Az örök jelent játssza
Mikor élhetted át a zuhanást, ha még |
arra is emlékszel, ahogy a kürtő |
falának nekiütődsz, hogy szinte kiég |
a könyököd s farod, miféle külső |
|
dimenziókban, ha oly eleven a kép, |
hogy érzed is, hány ezer emberöltő |
fekete lyukában, milyen mély, anyaméh |
alatti létben, hogy a visszapörgő |
|
filmnek sohase láthatod az elejét, |
s ha ez megy mindig, ha az ejtőernyő |
csak egy-egy tétova honnan? hová? miért? |
és ugyanott van az is ami feljő?
|
|
ha az örök jelent játssza a mozigép, |
és múlttal együtt zuhan a jövendő? |
|
|
Egyetlen alkalom
Most, hogy már egész testemmel fogom |
a mindenséget, tudom, hogy e test |
számomra az egyetlen alkalom |
|
és hogy itt is van, pókhálót ereszt, |
hogy ne láthassak át a szavakon, |
s rádöbbenhessek, hogy csak egy gerezd, |
ami az egész varázsába von, |
|
s mert ez sem érdekelt fiatalon, |
hiszen nem „fogtam”, hanem vele egy |
voltam, ugyanaz volt a programom, |
mint az övé, csupán hitelesebb, |
|
ha most meghallgatom a híreket, |
ahány állomás, annyi fájdalom. |
|
|
Egyszerűbb volna
Okosabb egy szál gyertyát gyújtani, |
mint átkozni a nagy sötétséget, |
jut eszembe a higgadt kínai |
mondás, hogy megint gödörbe lépek, |
|
és a számon van már, hogy azért ezt |
nem vártam volna, s rohannék neki |
fejjel, ököllel, ha ennyit érek, |
úgy ne akarjon velem játszani, |
|
ki is? így adná tudtul valaki, |
hogy nem tart méltó ellenfelének? |
vagy én hibázom el? de veszteni |
könnyebb, ha azt mondom rá, hogy végzet? |
|
miért örülök a piciny fénynek, |
ha egyszerűbb volna ordítani? |
|
|
Hogy izgalmasabb legyen az égbolt
Bakszag az űrben, jön a Halley |
üstökös, mintha egy elbitangolt |
spermium keresné a kalandot, |
de a petesejtet nem leli, |
|
vagy megtalálta s kerülgeti, |
hogy mégse okozzon nagy karambolt, |
ha átszakítja a napkorongot, |
hiszen világot kell nemzeni, |
|
vagy tudja már, hogy se be, se ki? |
s csak járja, amibe beleforgott, |
hogy izgalmasabb legyen az égbolt, |
amikor végképpen elnyeli? |
|
fej, farok, mindene van neki, |
hogy pontosan végezze a dolgot. |
|
|
Eleven feszület
Csontig vetkőztem, beengedtelek |
bordáim közé, lásd magad, |
s mondtam, csak mondtam, már nem is neked, |
hogy te is milyen messze vagy, |
|
s hogy még messzebb a szép szavak, |
s hogy nincs tovább, de mint holt kráterek |
torkába, még besüt a nap, |
hogy jobban lássam, ami elveszett, |
|
s te, mint ki múzeumban lépeget, |
mustrálgattad a csontokat, |
elképzelted, hogy te a föld felett, |
én meg máris a föld alatt, |
|
s mikor magadra hagytalak, |
néztél rám, mint eleven feszület. |
|
|
Miért lakol a harmadik?
Zörög ingemben az elektromosság, |
s megüt, amikor megszökik, |
hogy van ez? ha ketten egymást pofozzák, |
|
akkor is, ha se ott, se itt, |
s nem érdekli, hogy kinél az igazság, |
azt ők sem ismerhetik, csak okozzák, |
|
s ki ilyen bölcs, miért nem végzi dolgát |
pontosan? s mért csodálkozik, |
hogy külön-külön együtt van az ország, |
de együtt mindig szétesik? |
|
s miért hiszi, hogy jobb nekik? |
s miért retteg, hogy megintcsak kiosztják? |
|
|
Most, hogy vérre megy
Kihúzták néhány számodat, na most |
mi lesz? hiszen fizetnek is, |
igaz, sokára s nem sokat, de hogy |
másnak meg semennyit, az itt |
|
megbocsáthatatlan, hiszen nekik |
éppúgy megjárna, sőt, nagyobb |
joguk van hozzá, merthogy némelyik |
föltett rá egy egész vagyont, |
|
mire is? mint az udvari bolond, |
s mint a gyerek, ha hazudik, |
játszottatok, s amíg csak móka volt, |
mindenki nyert rajt valamit, |
|
most, hogy vérre megy, mindenki veszít, |
s aki szerencsés, az a jobb? |
|
|
Akik majd hirtelen kinyílnak
Elkertelik magukat azok is, |
akik majd hirtelen kinyílnak, |
kihajt belőlük az úri kocsis, |
|
megkérdezik tőled, hogy hova visz, |
amikor ennyire magad vagy, |
ők már veled mennének oda is, |
ahonnan mindeddig kihagytak, |
|
s te csak nézed őket, mint a mozis, |
ha kicsapódik a vakablak, |
s tenyeredből elröpül a kavics, |
amit a falon át bedobtak, |
|
így lesz-e? hiszen a pokolba is |
magukkal visznek, ha akarnak. |
|
|
Mért akarod elölről kezdeni?
Ha már se látomás, se indulat, |
csak a monoton lüktetés, ami |
viszi a verset, s beindítani |
úgy lehet, ahogy a motorokat, |
|
ha nem mozdul el, de mégis halad, |
hisz lemaradnak kezdő sorai, |
s közepe táján látszik valami |
a végéből, mert fogynak a szavak, |
|
ha fékezel már, mert kettészakad, |
és csak úgy tudod megállítani, |
hogy aki a követ oda teszi |
tollad elé, már megint nem te vagy, |
|
ha nincs erőd, hogy szépen abbahagyd, |
mért akarod elölről kezdeni? |
|
|
Nélkülem szalad
A korlátok, egy-egy fa, a gödör, |
no, nézd csak! máris a kanyar után, |
hogy lehet ez? a testem mint ökör, |
magától menne a mások nyomán? |
|
magától fut az autó? a kör |
bezárult volna? s az van bízva rám, |
hogy igazoljam, ha valamiről |
lemaradok? hogy nálam a volán? |
|
hogy én felelek azért, mi megöl? |
s mintha a mindenséget hajtanám, |
száguldozok az életben le-föl |
míg végtelenné nem nő a hiány? |
|
és egy leszek azzal, ami elől |
nélkülem szalad már a masinám? |
|
|
Amikor rá kéne dupláznia
Azt mondod, hogy a legjobb könyveket |
nem írják meg, mert mindenki maga |
olvasgatja magában, míg gyerek, |
s amikor felnő, visszaadja a |
|
könyvtárnak vagy minek, s többé soha |
nem kapja kölcsön? s hogyha írni kezd, |
csak emlékezik az igazira, |
és elképzeli, amit nem lehet? |
|
habár megeshet, hogy a képzelet |
még pontosan visszatükrözi a |
valóságot, csak a szó töri meg, |
amikor rá kéne dupláznia? |
|
s ha így van, miért bennem a hiba, |
ha most is sokkal többet képzelek? |
|
|
Kicsúszik a kezedből kezed
Elmúlt az ünnep, s mint akinek |
nem jöttek meg a vendégei, |
fölteszed az új teavizet, |
hogy legyen miért begyújtani, |
|
megáll a ház előtt valaki, |
akkora a csönd, hogy kireped, |
s mintha belőled csapódna ki, |
homlokon üt az ablaküveg, |
|
kicsúszik a kezedből kezed, |
csak azt fogod keményen, ami |
beléd szakadtak fullánkjai, |
|
topogsz, hogy történjen valami, |
s rettegsz, hogy ez után mi jöhet. |
|
|
Kis szerepekben a sátánt
Rejtőzködnek mind, belopakodni |
csak, ha ők maguk kitárják, |
ha nincs mit veszteni, van mit adni, |
ha megszabhatják az árát, |
|
akkor lehet csak, ha földalatti |
bugyrukban nem gyújtasz lámpát, |
s hunyt szemmel el tudsz követni annyi |
bűnt, hogy bűn, ha megbocsátják, |
|
ha ismered őket, tehát semmi |
okod rá, hogy úgy osonj át |
poklukon, ha hagyod mennybe menni |
|
ha te magad vagy már valamennyi, |
s benned önmagukat látják. |
|
|
Vegyél egy pisztolyt és kövesd
Miniszterelnököt lepuffantani |
este, hátulról, amikor gyalog |
megy haza a moziból, bérgyilkosi |
föladatnak közönséges dolog, |
|
tudod, hol lakik, s hogy szabadnapot |
adott a testőröknek, s hogy élvezi |
a szabadságot, meg azt, hogy mozog |
és a feleségét kísérgetheti, |
|
vegyél egy pisztolyt és kövesd, mint aki |
ugyanonnan jön, ráér, andalog, |
s ha visszanéz, még köszönhetsz is neki, |
humanizálod a pillanatot, |
|
s gyorsan eressz bele ötöt, hatot, |
legjobb, ha úgy hal meg, hogy el sem hiszi. |
|
|
Trójai ló
Bíznak bennem, hogy velük hazudok, |
mert mindenkinek az a jó, |
hisz aki bennünket hallgatni fog, |
|
már az sem ugyanaz, s mért akarok |
fehérebb lenni, mint a hó, |
ha szeretem a tavaszi napot, |
|
tehát közéjük tartozom, s ha jobb |
leszek, csak mint hazudozó |
lehetek jobb, s hogy máris jobb vagyok, |
gyanús, mint a trójai ló, |
|
csak bólintsak, hogy rendben a dolog. |
|
|
Mondjuk, mikor a mohácsi csata
Ha lett volna már televízió, |
mondjuk, mikor a mohácsi csata |
elveszett, vajon többet tudna a |
magyar nép arról, ami tudható? |
|
ha megmagyarázná a híradó |
egy korabeli kommentátora, |
például, hogy mire várt Zápolya, |
vagy mért volt Tomori bizakodó, |
|
ha elhinnénk, hogy becsúszott a ló |
a királlyal a patakba, de a |
történethez nem volna képsora, |
csak egy-két veterán nyilatkozó, |
|
mennyivel volna könnyebb a való, |
s lenne nehezebb a fantázia? |
|
|
Határa sincsen, csak a türelem
Most, hogy átírják a tankönyveket |
Haitin s a Fülöp-szigeteken, |
megint fölmerül a kérdés, hogy egy |
történetben meddig tart a jelen, |
|
persze, csak amúgy, közönségesen, |
mert tudható, hogy elméletileg |
örökké, hisz a világ végtelen, |
majdnem olyan, mint egy kerek sziget, |
|
ha körbe jársz rajta, azt hiheted, |
határa sincsen, csak a türelem, |
s ami makacsul szembejön veled, |
mindig ugyanaz a történelem, |
|
aztán egyszer csak merőlegesen |
megpillantod a parttalan vizet. |
|
|
Magyar epigrammák
Ostoba, mért kell újra meg újra leverni a lécet? |
|
Helyből átviheted, hogyha tudod, hova tedd. |
|
Boldogan ülni az ágon s nézegelődni a legjobb. |
|
Döntik mások a fát, én, a majom, belakom. |
|
Két tűz közt egyedül hagytak, s el mégse szaladtál. |
|
Bátor vagy, nyuszi, és hogy magyar, az se vitás. |
|
Koslat a vén kani, szép szuka hergeli tétova vágyát. |
|
Hallgass, bajkeverő ! Nagy tüze, ép esze volt. |
|
Új bőrt, ezrediket húznál le az egyszeri róka |
|
testéről? Mire föl várod a tapsikolást? |
|
Szorgalmadnál csak megnőtt étvágyad erősebb, |
|
sáska, de egy lyukon át hogy jöhet ennyi gané? |
|
Hány pecsenyét sütsz még meg a rád mért pálca tüzénél? |
|
S mennyi jutalmat vársz, mert ügyesen sütögetsz? |
|
Azt mondod, hunyjak szemet, és te se szólsz, te se látsz majd, |
|
mert a barátság szent, s mink, ugye, benne vagyunk. |
|
Ez kupa bort hoz, az étket, ez álmait, az csak a nyelvét, |
|
kurvák mind, te pedig játszod a földesurat. |
|
Azt hiszed, az van csak, mire rápotyogattad a piszkod? |
|
Bűzlik más nyoma is, mégse veszejti eszét. |
|
Kérded, jól van-e úgy, ahogy eldöntötted előre? |
|
Jaj, de demokrata vagy! Van zabod is, pacikám? |
|
Fájhat-e Bólogató János pici nyakcsigolyája? |
|
Vagy cöveket nyelt? Ó, mekkora gond az ilyen. |
|
Fennen hordja az orrát, csak budapesti lyukat nyal. |
|
S durrogtat Lukafán, mint hiteles csupasegg. |
|
Bámulatos, hogy mennyi szitok dőlt rögtön a szádból |
|
arra a jajra, hogy itt, itt is elönt a mocsok. |
|
Eszményt adj, kiabáltál és ütögetted a tányért. |
|
Állati zajt csaptál egy pofa bablevesért. |
|
Éljen a forma, mely annyira összeragasztja a semmit, |
|
hogy nem tudni, mi szól, szád-e vagy alfeled-e? |
|
Mondd, hazudozni minek, hisz tény már, hogy fogy a nemzet, |
|
nem túlélni, csupán élni akar szaporán. |
|
Elbujdosni, ha bajba kerülsz, s jajgatni, ha ütnek, |
|
hát azt tudsz, de ne hidd, hogy külön is ver a sors. |
|
Hallom, hogy nem iszol már, csak belemártod a nyelved, |
|
s megcsap az áram, mint mást a hibás vezeték. |
|
Húsz évvel túlélte magát és akkora marha, |
|
már gazdája se mer ráripakodni, ha bőg. |
|
Ó, te megint futtában megcicerélted a jércét? |
|
Mért hagy cserben a fütty, hogyha a múzsa a tyúk? |
|
Elsodródtál messzire, más nyelv forgatagába, |
|
s lett anyanyelved sport, háziruhádon a gyöngy. |
|
Mást se csinálni örökké, mint veregetni a vállad? |
|
Hogy győzöd? Nem unod? S nem hasogat reumád? |
|
Úgy hazudozz, hogy csak bizonyos fokig értjük a tréfát, |
|
s vége, ha nem hiszed el, hogy komolyan nevetünk. |
|
Hogy magasabb hivatalban vagy, s így több eszed is van? |
|
Elhisszük, pipi, mert nő a bögyöd s vagyonod. |
|
Megbüntetni a gyermekeket, mert vétkes az apjuk? |
|
Ezt, ugye, nem komolyan mondod, öreg leopárd? |
|
Körbelihegni a jót, mielőbb bekerülni a sleppbe, |
|
s vágni okos pofikát, látod, ez újra te vagy. |
|
Hát te nem emberi szót, hanem újabb hódolatot vársz? |
|
Meghajolunk, idenézz, bár a szag orrfacsaró. |
|
Fösvények, kik a másik elől a ganét is elennék, |
|
s leggyönyörűbb, hogy ez azt, az meg emezt csepüli. |
|
Leshelyen állsz, koma, tudjuk, nem sikerült a találat. |
|
Égsz, no de észnél légy! Bárkire lősz, ha mozog? |
|
Elvittek Budapestre tinóként, s régen ökör vagy, |
|
fogd hát föl valahogy, már ez a csorda sem az. |
|
Szürke, sokat vacakol, s teneked lángoszlop az álmod. |
|
Megvan az ok, hogy utáld, s lám, ugyanezt teszi ő. |
|
Fújhatod, ez se leszel már, régi karácsonyi költő. |
|
Nincs újság, amiben verse ne volna megint. |
|
Egy poharat most rátok, akik majd semmibe vesztek. |
|
Kell a ti dölyfötök is, hogy ne legyek levegő. |
|
Így rotyogunk, papa, Pannoniában, a tábori üstben, |
|
és ki előbb puhul, azt most is előbb megeszik. |
|
Mondod a nagy szavakat, haladás, hit, béke, szabadság, |
|
s lám, csak a gyomrod üres, ölni, zabálni akarsz. |
|
Sokkol a hírközlés, dől ránk baj, terror, ijesztés, |
|
mintha a nagyzenekar jönne az ördög előtt. |
|
Fölvágtad fejedet, vegyem úgy, befejezted a témát, |
|
mit számít ezer év, széles e föld a hazád. |
|
S volt még cidrire stressz, rá válság, arra rakéta, |
|
sok rizsa, áremelés, nyolcvanöt, év elején. |
|
|
Weöres Sándor emlékkönyvébe
Világnagy hársfa álmodik, |
Hetven ágából dől a fény, |
Látja, hogy szeme nyitva van, |
|
Melyik szó a másik?
Úgy jön a vers, mint régi ismerősök |
arca a tömegben, utcán, valahol. |
Fölvillan és nincs, ha meg nem előzöd, |
kibukva emlékek hullámaiból. |
|
Nézitek egymást, két alagút vége, |
süt a nap, sötét van, robog valami. |
Belőled? Beléd? Indulnál feléje, |
de lábad, mint nehéz hegyek lábai. |
|
S egyszer csak eléd áll, kezedet fogja, |
ahogyan a vakot sétálni viszik. |
Ujjongsz, bár titkon oldalaznál vissza, |
hisz nyitott szemekkel vártál valakit. |
|
Mondja? Mondjátok? Melyik szó a másik? |
Ki fog szemgödörben meszet oltani? |
A jéghegy, ha a tövéig kilátszik, |
önmagába tud csak belebotlani. |
|
Búcsúztok egyre tapintatosabban. |
Sohasem derül ki, hogy ki kicsoda. |
S álltok halálig szaladó szavakban, |
mint egy határtalan fal két oldala. |
|
|
Nosztalgiák
|
én gyámoltalan ember vagyok |
Kassák Lajos
|
Voltak igazi verskezdetek, egy-egy szó |
fölkelt hirtelen, mint a nap, bevilágította |
a többit, akárhová nyúlt, |
|
Voltak igazi próbák, mikor a költők |
kiléptek korukból, és a koporsókészítők |
meggazdagodtak, mert megint |
megnőtt a rangja a versnek. |
|
Voltak igazi nosztalgiák, a vének |
eljátszották, hogy fiatalok, s a tele vályút |
mindent elöntött a jelen. |
|
Voltak igazi jövők, senkise tudta, |
mikor kezdődtek, egyszer csak megfordult a naptár, |
|
Voltak igazi voltak, sem befejezni, |
sem újrakezdeni őket nem lehetett, csupán |
végük lett, mikor az ember |
rádöbbent, hogy emlékezik. |
|
|
Ünnepi másod
Akartad, hogy tessék, hát betakartad, |
ha hibázott, csak a hiúságodnak |
kedvező szavakra figyeltél, mintha |
templomba indítanád, ahogy anyád |
elindított téged vasárnaponként, |
az ajtóban még lekefélve ruhád, |
s ahogy utánad kiabált, hogy |
mégiscsak ott maradt valami |
a nadrágod szárán, s te lehajoltál, |
hogy lásd, de nem találtad, hát |
léptél az utcára, hogy már |
ünnepi másod, az egész falu |
tudhatta, hogy a templomba mégy, |
köszöntél az öregebbeknek, akik |
mind megnéztek, és valamit |
mondtak is, bár legtöbbször csak |
annyit, hogy „Mégy a templomba?”, és azt is |
a köszönésed viszonzásaként, |
kérdő hangsúlyukban az öröm |
állítása is benne volt, tehát |
tetszettél módfelett magadnak, mikor |
lopva körülnéztél, és odanyúltál |
a nadrágodhoz, nem maradt-e |
nyitva a slicced, langyos ködben |
ültél a padban, úgy tűnt, |
mindenki téged bámul, hamisan |
fájt már a lábad a kinőtt |
cipőben, érezted, hogy a fenekeden |
majd szétreped a nadrág, s ünneplőben |
feszít mindenki, de mégsem |
csíptél a combodba vagy a nyakadba, |
hogy fölébredj, csak estefelé, |
amikor átöltöztél, mert etetni |
kellett az állatokat, amikor |
az istállóban a keverő fölé |
hajoltál, hogy a répát a törekkel |
meg a korpával összekeverd, csak ott |
tértél magadhoz, s vallottad be, hogy |
elvágyódsz innen, és önmagad |
szeretnél maradni akkor is, amikor |
nem tetszel senkinek, s tetszeni |
|
A léc fölött
Az érzés, hogy a léc fölött, |
hogy ott volt, s hogy megint csak utólag |
s milyen az, hogy amikor megijedt, |
már késő, s hogy a félelem, |
mint a villanófény, az öröm meg, íme, |
majdnem odáig nyújtózkodik, ahol |
megszűnik, ami odaér, s az ember |
úgy éli át, hogy emlékezik, ahogy |
a tükrözött fény még beesik |
a szakadékba, s meleg áramlásban |
fölfelé száll az ejtőernyő, ahogy |
a tudatalatti is belesajog, |
|
Honnan az ok?
Mintha olvadó hóra sütne, |
Tavasz lesz? ősz lesz? Régi versből |
Vagy a fű alól? A kutyából? |
Belőlem csak? Tétova ízek, |
színek, illatok, dallamok |
bőrbe szorult káprázatából? |
Merthogy valaki kiszámol? |
hogy úgy kezdem el, ahogy? |
Szépen, mondhatnám, klasszikusan. |
S már az elején vége van. |
|
Versfoltok a kövön
|
Takard le jól, mit elkövettél |
és élj utána szabadon, akár |
Pilinszky János
|
Versfoltok a kövön. Térdel a költő. |
|
|
Visszafordul. Egyetlen pontra néz. |
Esendő, mint az üres mozgólépcső. |
|
Vannak sémák és van a kín. |
kinyit egy ajtót, s önmagát |
az ajtót nem képes kinyitni. |
|
Minthogy sehol, innen akárhová. |
És sehová. Még egy kanyar, |
Össze a mennyország. Ennyi talán. |
Egy száraz ág árnyéka, egy billenés |
Kong a vödör, jár föl-le, lüktet |
az öntudatlan bizonyosság. |
|
Nincs minta, csak anyag. A vas van |
a szem mögötti szakadékban. A növekvő tömeg. |
A becsukott megfoghatatlan. |
|
|
A vasgolyó
A vasgolyó, a jobb-lett-volna-ha, |
beléakadt arcod ráncaiba, |
egy szempillantás hidege elég, |
hogy jéggé váljon alatta a fék, |
egy tétova gondolat huzata |
s a lejtőnél, ha meglódul kicsit, |
az emlékek az örömig lökik, |
s ahol megállni készteti a mély, |
mindig fölvillan valami tökély, |
hogy visszafelé, mikor megakad, |
jobban sajogjon tükrében a nap. |
|
Hexameterek
Változat egy József Attila-versre
Zsarnoki tél tombol, leszakadnak a távvezetékek, |
hökken a technika, gyönge babérfák elszíneződnek, |
hóba csavart derekát feszülő üvegövbe szorítja, |
ráfagy az ólom az útra, a fákra, a szívre, a csöndre, |
korcsolyapálya az ország, fázik egész Európa. |
|
Látod, elülnénk itt, forró radiátorok árnyán |
századokig már, kedves, szólni se kell, ha beszélünk, |
mondja az asztal, az ágy, meg a jaj-de-te-tegnap-elestél, |
mondja a… mit mond? élünk, s akkor is, újra tavasz lesz, |
ötvenedik tavaszom, s majdnem huszonöt veled együtt. |
|
|
Az ötvenes kőnél
Levél Bisztray Ádámhoz
Hát így állunk, Ádám, te éppen egy hónappal előbb |
leszel ötvenéves, mint én, azazhogy november öt |
és december hat között az a harmincegy nap |
csak mint március vagy május vagy… lehetne egy hónap, |
de mit most március? hiszen a dologban a lényeg, |
hogy a naptár szerint, lám, elszegődhetek öcsédnek, |
s megkérdezhetem tőled, hogyan csináltad, öregem, |
hogy egyszerre csak ötven, hogy onnan vagyunk a hegyen? |
a Hargitán? vagy a Szent Mihály-hegyen? a Kishegyen? |
ki tudja, hiszen benne a sötét erdőben, hiszen |
észre sem vettük, s néha még ma is úgy mutatkozik |
a magasság, mintha fölfelé mennénk kicsit, kicsit, |
mintha még mindig valami új hodu utu rea,
|
és nem a végső isa pur es homu-valahová, |
mintha ugyanúgy húzna a holvolt Erdőntúli táj,
|
s nem érdekelne, hogy a test már magától meg-megáll, |
hogy megkínozza a lelket, mely mint a Kerítetlen
|
világ madara szállna csak, mindegyre sebesebben, |
hogy van ez, Ádám? te, aki egy hónappal idősebb |
és bölcsebb is vagy nálam, mondd, sírjak-e vagy nevessek? |
|
annyi minden után, ami mivelünk is megesett, |
háború, személyi kultuszok, ötvenhat s egyebek, |
annyi minden után ez a Tavaszra nyíló ablak
|
honnan van, barátom, hiszen lassacskán befalaznak, |
s a Tornác a Duna felett mintha a Csillagpázsit
|
füzérvirága volna a végtelenből világít, |
hiszen a múltunk, mint Elfelejtett tél, farkasokkal,
|
történelem már akkor is, ha ránk tör vasfogakkal, |
Más lett a béke, dörmögöd? s hogy ez is Malomjáték?
|
rajtaveszt Nikodémusz, de él magyar, Buda áll még? |
s ami bennünket nem ereszt, a föld, a nyelv, a szellem, |
fiainkat is fogja már, és egyre erősebben? |
ennyi volna csak? gyönyörű őszbe fordult az ország, |
potyog a szelídgesztenye, megverjük a diófát, |
szedjük az almát, forr a bor, s anyám a hetvenéves |
sürög leginkább, mint aki átlátja az egészet, |
ötven év? hetven? őszre tél? amíg a szíve dobban, |
egész lényével benne van az összes pillanatban, |
valahogy így? plafonig ért csontjainkban az élet, |
de oldalt lesz még tér s idő, tenni valami szépet? |
tenni hasznosat? úgy legyen! élj soká, kedves bátyám, |
találkozunk az ötvenes kőnél, ha kicsit vársz rám. |
|
|
Hangpróba Illyés Gyula születésnapján
A föld lábunk alatt, ahol |
minden folyik. Fölösleges |
meggondolatlanság vagy pátosz. |
Húzódjunk összébb, hogy a meleg |
erővé váljék. Valamivel több |
szabad az út a képzeletig. |
|
Egy fejsze vagy husáng, az is. |
van vigasz mindaddig, amíg |
|
|
Bizonyíthatatlan
Ha azzal kezdeném, hogy egy |
többet tud a mindenségről, |
mint én, mint általában az |
ember vagy bármely élőlény, |
képes; s bizonyára azért, |
mert megkapaszkodott a föld |
mindent odaköt, s ahonnan |
egész, abba is hagyhatnám |
hamarosan, mert ez éppoly |
bizonyíthatatlan, mint az, |
föladata is van, mint gyors |
földkérget, az ilyen-olyan |
szférákat, s a föld közvetlen |
környezetét, hogy az anyag |
vagy mi, megvalósulhasson. |
|
A kijáratot építik
Közeledve végleges helyedhez, íme, |
a növények bűvölnek el, s nem is |
virágaikkal, gyümölcseikkel, hanem |
ahogy fél kézen megállnak vagy gondosan |
megülnek a földön, elterelvén |
a figyelmedet arról, ami a lényeg, |
a föld-alattról, ahol ujjaik |
életen-túlra érnek, s kezdettől fogva |
a kijáratot építik, mintha |
tudnák, hogy itt minden ugyanúgy marad, ha |
eltávozhatunk észrevétlenül. |
|
Az összes ág
A csupacsonk, az örökké visszanyesett |
utcai fák emlékeznek-e vajon |
tavalyi, tavalyelőtti ágaikra, |
fáj-e a levegő, ha jön a front, ha |
hetekig esik az eső, ha a régi |
csatákról álmodnak, s helyben futnának |
kicsit az égen, talán a jobb közérzet, |
talán a fürge tavaszi szél miatt, |
fáj-e ott, ahol semmi sincs, de ahová |
beirányozzák megint a most kibújt |
hajtásaikat, ahol a hiány szinte |
húzza őket, s minél keskenyebb az út, |
annál kedvesebb a megérkezés, ahol |
megvan az összes ág, de minthogy megvan, |
nem lényeges már, tehát visszahúzódik |
lassan a törzsbe, gyökérbe, a földbe? |
|
S mily hosszú volt a tél
Gyorsabban nő a körmöm, nem tudom, |
azért-e, mert tavasz van, vagy csak |
jobban odafigyelek, valami |
bennem valaki, valamihez most |
úgy jó, ha gyorsabban nő, és hogy |
tudok is róla, hiszen gyakrabban |
le kell vágnom, és beleakad |
ebbe is, abba is, s mily hosszú volt |
a tél, milyen szívesen levág- |
tuk volna, nyaranta alig látott |
madarak szálltak teraszunkra, |
egy rigót hetekig etettem, s jöt- |
tek volna a többiek is, ha |
ez el nem zavarja őket, adván |
tudtára mindenkinek, hogy itt |
valamihez most rá van szükség, és |
dögöljön meg a többi, de én |
mégsem tudom, hogy igazuk van-e |
azt állítják, hogy az állatok közt |
csupán az emberre jellemző |
az ajándékozás és a javak |
megosztása, hiszen növekvő |
sebességgel és növekvő tömeg- |
gel zuhan minden a végleges |
kiegyenlítődés felé, tehát |
a terheinken könnyítünk csak. |
|
Pintér úr
Megint fellőttek valamit, azért van |
mondja Pintér úr, s hozzáteszi, hogy nem |
állítja száz százalékosan |
de valami mégiscsak lehet benne, |
mert ilyen bolond időjárás |
azelőtt nem volt, s hogy gyerekkorunkban |
mezítláb futkostunk a porban, most meg |
lefagy az orra az embernek |
Szent Iván napján a Balatonban, s hogy |
nem lesz ám ennek jó vége, mert |
az időjárás sokkal fontosabb, és |
hogy erre szükség van, hisz ő nagyon jól |
meglenne űrhajók nélkül is, |
neki a kertet kellene sürgősen |
se tud, mert minden csupa sár, és nem nő |
semmi sem, s ma is csak négy fokot |
mondott a rádió, s hogy azok is csak |
azt mondják, ami van, amit a |
műholdak nélkül is tudunk, és ugye, |
mindenfélével, maholnap nem lesz hely, |
ahová odafekhetnénk, amikor |
torkig vagyunk már az egésszel. |
|
Mintha kővé változtál volna
Beképzelt lettél és nehézkes, mintha kővé |
változtál volna, s már csak a nap, |
a szelek, az eső meg a hőmérsékleti |
ők is csak azért, mert rád se hederítenek, |
s így megvan a kellő okod, hogy |
többszörösen szenvedj, hogy kiszolgáltatott |
légy, szétfeszítsen a nagy meleg, |
összeroppantson a hideg, álljon az eső |
frontátvonulás kínozzon, hiszen ellened |
esküdött a mindenség, amit |
magaddal egynek hittél, és hinnél még ma is, |
innen alig van visszafelé |
út, meg kell várnod, amíg teljesen vagy majdnem |
teljesen betemet a szél, és |
újra megérted, amit a füvek meg a fák |
mondanak, és amit a talpad alatti |
innen csak alázattal, araszolva, s csak úgy |
menekülhetsz, ha kiszakítod |
magad a szorításból, melybe a szárnyaló |
hiúság és a versengés sodort. |
|
Mintha jelen se volna
Lazítson a gyeplőn, hagyja a lovakat |
természetesebb, higgye el, hogy ami jó, |
magától, a rosszat meg kár erőltetni, |
eszembe jut valami csodálatos, és |
igaz, hogy nagyobb részét |
szinte azonnal elfelejtem, de kérem, |
fölvillan, hát az kimondhatatlan, és ha |
ez egy folyamat, hát akkor erőlködni |
minek? tegyen úgy, mintha |
jelen se volna, mintha csak elviselné |
egy lovat ülne meg két fenékkel, s igaz, |
fészkelődni kicsit, s lehet, hogy feltörik |
kidöglik a ló, de garantálhatom, hogy |
lesz, s hogy megjavul az összeköttetése |
előfordulhat, hogy úgy érzi, a maga |
meg a műsort, amikor a pillanatot |
|
Beleszerethet az emberbe is
szemben vele, s elvacakolgat |
légyszarral, porral, idővel, |
koponya szétloccsan, bár erre itt |
alig van példa, s azt is csak akkor |
hallotta, amikor építették, |
tudja, hogy összeérnek, s ha valahol |
rés támad, az nem akkora, hogy rajta ki-be, |
s pláne, hogy messze, hiszen ötön |
meg haton át talán lehet, de hetediknek |
mindig ott a kínai nagy fal, amelyik |
a legújabb adatok szerint |
negyvenezer kilométer, vagyis ha |
egyenes volna hosszában éppen |
körbeérné a földet, tehát |
féltékenységre, okoskodásra, a falság |
megbonthatatlan és örök, akár |
az emberi butaság, amely ugyancsak |
szélesen körbeéri, és azon túl is |
nagy cafrangokban lóg alá, s ha egy |
fal ebbe belegondol, bizony, |
beleszerethet az emberbe is. |
|
Prédikáció
Minthogy az önsajnálat és |
az öndicséret ugyanannak az |
és mindegy, hogy csak ünnepnapokon, |
vagy csupán otthon az egyik |
faltól a másikig viseled, |
ne csodálkozz, ha elfordulnak, vagy |
sebeikre mutatnak, a saját |
vállukat veregetik akkor is, amikor |
tényleg bajban vagy, s igazán |
megdicsérhetnének, mert tudod már, |
harmadik oldala nincsen, csak a |
nem lehet többé eltakarni. |
|
Nagy bajba kerülnél
Megszoktad, hogy vigyáznak rád, s így |
különösebb baj nem eshet, |
van ennivalód, innivalód, |
rend van, és ha jól viselkedsz, |
kihúzod szépen mindhalálig, |
sőt, ha ügyeskedsz, halva is |
az maradsz, aki vagy, hisz akkor |
tűnsz el, amikor félrenéz |
mikor a nagy tömegben mindig |
senkinek sem hiányzol, meg sem |
büntetnek miattad senkit, |
bár tudják, hogy kik a bűnösök, |
s tudják ők maguk is, ezért |
előfordulhat, hogy közülük |
újabb tanfolyamra, másokat |
a jó édesanyjukba, s lesz, |
akit kitüntetnek, de ez már |
menetrend-szerű, azazhogy |
nagy bajba kerülnél, ha egyszer |
kiderülne, hogy senki sem |
vigyáz rád, hogy te vagy az őr is, |
amit akarsz, s ha félrenézel, |
magad futsz önmagad elől. |
|
A pillanatnyi helyzet
Ez lett volna a csúcs? ahová kétrét |
görnyedve, visszacsúszva, csakazértis |
fölkapaszkodtál? ez a plafonalji |
végtelen? ez a nyomják agyamat az
|
alacsony szobák vörösmartys pokla, |
ahová ép ésszel föl sem fogható |
erő szorított? ez a döbbenet, hogy |
győzelem nincs, és nem is lehet, mert a |
bőséggel együtt növekszik az éhség? |
s ez volna a vasárnap, mikor Isten |
megpihen és boldog, mert forog megint |
a mindenség, s ezután már csak egy-egy |
csavart kell meghúzni, egy-egy eltévedt |
bárányt visszafogadni, egy-egy félre-
|
csúszott nyakkendőt megigazítani? |
s ha tovább ritkul a levegő, lassan |
növénnyé változni, hogy a sejteket |
átjárja a fény és föltámadhasson |
holtából az anyag? ez volna a pont, |
ahonnan beláthatod, hogy a legfőbb |
emberi kategóriák csak arra |
valók, hogy hozzávetőlegesen és |
utólag meghatározhasd velük a |
pillanatnyi helyzetet? s ami ide |
fölhallatszik, az a szorgalmas füvek |
varrógépének nesze, hát semmi ok |
kapkodásra vagy kétségbeesésre? |
|
|
|