Világsó

Péntek. November. Országos eső. Mint mikor a macska bevizel, de nem lehet átmenni a másik szobába. Azt álmodja, hogy tol valamit egy talicskában, s hangot hall: „Mielőtt kiöntenéd, hintsd be világsóval”. Mivel? Már álmában is? Azelőtt voltak évszakok. Hónapok. Hetek. Jött a nap, belemártotta az ujját a kávéba, csettintett, s fönt volt az égen. Tudni lehetett, hogy a szomszéd utcában is reggel van. Ha egy nagy fenék eltakarta, minden sarokban sötét lett. Bár néhol sötétebb.   Aki hitt, azt szerették az érzékszervei. A lélegzeten át is közlekedhetett. A pincebogár álmából fölriadva elsorolta a hét napjait. A növények nem foglalkoztak politikával. A macskapiszkot homokkal, söprűvel, lapáttal, az álmokat legyintéssel takarította el. Idő volt, tér volt, ceruza, papír, járda, esernyő, amit akarsz. Világsó is volt. De mi az?!