Tele a völgy

Sűrűsödések, ritkulások, a vér visszakiabál a csontnak, de nem értik egymást. A szökőkútból meztelen ludak nyújtogatják elveszett nyakukat. Nyálzik szeptember vége, mint a kérődző tehén, még egyszer megrág mindent, még egyszer beül a képviselőházba, még egyszer megsajnáltatja önmagát. Az ágak között ugyanabba a lyukba látni. Egy ember lóg a szikla peremén, a tíz ujjában akkora a kritikus nyomás, hogy bármely pillanatban összekapcsolódhat egy űrállomással. Tele a völgy utolsó szalmaszállal. Ragyog a gravitáció, mint az üres pacsirta torka. Lüktet az ég, mint a nyelőcső. Elég egyetlen könnycseppet ejteni, s máris tartozol valahová.