Saját árnyékát előzi a ló

Kövek között a rózsa, árva ég, megint a súly , megint a szállanék. Tüsténkedik a gravitáció, saját árnyékát előzi a ló. Célba futnak a maradék napok, oda sietek, ahol ott vagyok. Emitt a vég, amott az egy meg egy, előbb a percek, aztán a helyek. Mintha megcsúszott volna valaki, s azon állna, hogy szurkolnak neki. Jaj, mennyi szempont, elkötelezés, s mind maga akar lenni az egész. Mennyi egymáshoz kötözött világ, milyen igéző összevisszaság. Mintha közösen keresnénk a szót, fölül az élő, alul a halott. S újra meg újra elveszítenénk, hogy még nagyobb legyen a veszteség.