Saját árnyékát előzi a ló

 

 

 

 

Bizonytalan

A betűk akkor is betűk, ha csak,
miként a homok a sivatagot,
a könyvespolcokat
tartják össze, s a szél
néhány év (évtized?) alatt
elfújhatja mindet egy számítógép
ernyője mögé, s ha egy
világméretű rövidzárlat
visszarobbanthatja a végtelent a
papírokba, fákba, kövekbe, sőt,
vissza az agyba ismét, tehát
ne nehezítsd az utókor
dolgát akképpen, hogy
hevenyészett sorokat olvashatatlan
kézírással bizonytalan
határidőnaplókba firkálsz,
valaha
minden a jövőnek készült, ma a
mának, eljön az idő, amikor megint
minden a múltnak,
szükség lehet az utolsó
pontosan leírt
betűkre is.

 

 

 

Lehetnék kuruc, sőt, labanc

Vagy az, hogy az orrom szelel,
vagy most kell az orvoshoz el.
Igen, akárhová ütök,
keményebb lesz, ami lötyög.
Az igaz, a jó meg a szép
addig tojnak, amíg csibék.  
Pici haza, piciny idő,
s ugyanaz a lyukas tető.
Ha kioldanám a gubanc,
lehetnék kuruc, sőt, labanc.
Ha hagyom, hogy se így, se úgy,
a fejemre szakad a lyuk.
Ha fújom, mintha döntenék,
villámlik és dörög az ég.
Ha azért is meggyógyulok,
eltűnődhetek, ki vagyok.

 

 

 

El-elképzelem a falansztert

S hogy verset írni megint flanc lett,
el-elképzelem a falansztert.
Ülnek sorban a bolond költők,
gőzölög előttük a pörkölt.
S miközben tele lesznek nyállal,
telnek a raktárak széklábbal.
Jár-kel köztük a felvigyázó,
ragyog mint, mintha lenne rá szó.
Valaki köp egyet, de annyi,
úgyis közösen kell felnyalni.
S amott már kilenc csók a forgács,
sőt, ráadást is kér a zord ács.
Ezek meg itt csupán nagyolják,
merthogy a székláb, s hogy azannyát.
Mi lesz, ha lángra kap a szikra,
s rímelni kezd a lik a likra?
Mi lesz? Mi lenne? Csak-csak esznek.
Ha meg nem, hát az lesz a vesztek.

 

 

 

Lopott madár

Az út megeszi az utat, csak a
vége lóg ki, azon kell (kellene)
elindulni. Hosszában kettészelt
kígyó az árnyék. Meg-meg-
rándul, mint a percmutató.
Ilyen nincs. Csúszik ki a szádon.
Lépnél, de mindig elmozog.
A tapasztalat, mint a tanító bácsi,
ül a kilométerkövön. Tízóraizik.
Az ösztön, mint lopott kalitkában
a lopott madár, ide-oda ugrál.
Kalitkájával együtt. Ez az a
pillanat, amikor
megérkeztél? Hová? A közös ihlet
évszázadonként egyszer ha
magával sodor, s azt is csak
akkor tudod meg, ha emlékezel.
Mind okosabbak. Újra meg újra
feltalálják az örökmozgót, aztán
eltűnnek, mint árvalányhajban a
mezei egér. Mit veszíthetsz?
Ha beszélsz róla, nehezen is
elférsz magadban.

 

 

 

Számolgatni, hogy örvendeznek

Mintha azonnal elszakadna,
föltenni mind a legnagyobbra.
S mert a rész könnyen tetten érhet,
jól eltakarni az egészet.
Így vagy úgy folyton benne lenni,
de mintha nem történne semmi.
Méltatlankodni, miért?, meddig?,
esküdözni reggeltől estig.
Úgy vinni el a tele kasszát,
mint mikor a hóhért akasztják.
Számolgatni, hogy örvendeznek,
megkegyelmezni annak, ennek.
S amíg egymással vacakolnak,
nevet adni mennynek, pokolnak.
Keresgetni, hogy hol az Isten,
tudni, hogy rajtuk kívül nincsen.
S amikor ott görnyednek hétrét,
elengedni mind a két végét.

 

 

 

Léten túli

Úgy érzi, újra meg újra meg kell
mosakodnia, a tisztasági
szükségleteken felül is, mert
ragad rá az urnapor, mert egy
önműködő szerkezet folyamatosan
írja bele az undorító pillanatokat,
amelyeket aztán hamarosan kiizzad,
mert a víz, mint az imádkozás,
valami léten túli hálóba fogja, ahol
elveszhet és újjászülethet, ahol
átlátszó sakktáblák esnek az égből,
a négyzet kockát játszik, az
üvegcserepet senki sem söpri össze,
nyár van, s mint a bélyegző a
bontott csirke farán, a felelősség
megoszlik. Szemben vele
mindig ül valaki, s csak meg kell
tennie az első lépéseket, csak a
másik helyett is gondolkoznia kell,
csak észre kell vennie, s be kell
látnia, ha veszít. A tudás
önbizalmat ad. A nem tudás is. Ami
a kettő között folyik, abból készül
a mosdótál, a szappan, a törülköző.
A viszketés is. Csak a vízről
nem lehet tudni, honnan van,
mivé lesz.

 

 

 

Még kiderül, hogy te, hogy te meg én

Egy József Attila-sorra

 
Mintha autón vízzel teli kádat.
A tudománynál több a lelemény.
Jobb befürödni már az elején,
mint csuromvizesen futni utánad.
Friss fenyőhabbal mostam meg a hátad,
de te azt dúdoltad, nincsen remény.
A dallam nem változtat szövegén.
Hova tegyem a csöpögő ruhákat?
Tele van képtelenséggel a század.
De hát mindig, mindent a tetején?
Még kiderül, hogy te, hogy te meg én,
hogy az egész a mi lelkünkön szárad.
Lehetett volna másként? Van bocsánat?
Ki dönti el, hogy mi a költemény?

 

 

 

Ongürü csitáti

Ótörök-finnugor könyörgés
Sülyto boha méle ommálé bazallat,
ó isenyü elli, lamma szabak éneg,
ongürü csitáti mulla karabének,
kü belle, kü néke, nig alni tikannak.
Nol irána éne himmatitti tangat,
nelle ineg zsuffa, menea tigéned,
ó isenyü elli, tünnebei téneg,
kü minne trigelli tonnabuha allat.
Tittala tenőged, tük inne sugallak,
kukka-kukka imma, annala minézek,
süssenissze merge, künnevippe nyargad.
Villi ottaéne, kü inolta méget,
atta kün dezéked örgönü fiattad,
ó isenyü elli, menea tigéned.

 

 

 

Mintha a függönyön aki átlát

Csak ami összegyűlt, ami szétment,
azok halnak bele, akik éltek.
Csak akik azt hiszik, megmaradnak,
lesznek rabjai a pillanatnak.
Nagy a csönd, temetnek, vihar készül,
szavakat keresek menedékül.
Járok a szemekben, mintha semmi,
de a halottat el kell temetni.
Mintha a függönyön aki átlát,
kicsit arrébb tenné a keresztfát.
S menne a dolgára, ahol minden,
minden azért van csak, hogy keringjen.
Azért, hogy a szerdára csütörtök,
beleszólhassanak régi költők.
S amíg a göröngyök földübögnek,
legyen széle-hossza az időnek.

 

 

 

„Egy istent kellene csinálnom”

Nemes Nagy Ágnes: Ekhnáton jegyzeteiből
Előbb a mért most mennek el,
aztán az itt-ott tegnapi,
s egyszer csak nincs mit mondani,
minden örök, minden közel.
Fent a válogatott kövek,
lent a szobrok forgácsai.
Jaj, de kellene valaki,
jaj, de semmi, hogy hihetek.
Miért vigasztal, aki meg?
Miért rajtam a bádogok?
Csak azt akartam tudni, hogy.
S ha nincsen, hogy akkor minek?
Mintha az ég s az ég között.
Mint egy asszony, mint az anyám.
Mintha semmi se volna rám.
Csak meghalok, csak megszülök.
Jaj, aki időt és teret.
Jaj, sós és nehéz, mint a könny.
Jaj, miért, hogy külön-külön?
Jaj, mért ragyog, ha nem lehet?

 

 

 

Sirató

Csorba Győző halálakor
Két hete még…egy hete még…tegnapelőtt…még
tegnap is…miért a perc?…mért hittem el?…
hogy legalább…hogy lesz erőd…hogy akkor is…
mióta már?…szemközt vele…hogy akkor is…
hogy annyi csak…hogy járni csak…a táncokat…
Dávid király…az Úr előtt…egyre vadabb…
ugrásokat…iktatni be…amennyire…tőled telik…
de reggelig…de estelig…mert látja ő…
mert tudja ő…hogy tested is…hogy lelked is…
hogy hála-tánc…jaj, istenem…
Két hete még…egy hete még…tegnapelőtt…még
tegnap is…még akkor is…hogy tetszik-e…hogy
olyan-e…hogy vége, de…mért hittem el?…hogy
ugyanaz…hogy könnyeid…mögött a nap…hogy
béna vagy…hogy néma vagy…de megmaradsz…de
megmaradsz…jaj, istenem…miért a perc…hogy
vissza se…előre se…hogy nem felelsz…hiába
vagy…csak torkodat…csak megszakad…s ők is,
akik…szeretteid…csak szemedet…csak álla-
dat…hogy megmered…az egyszer egy…a végte-
len…a semmi se…a minden a…s többé soha…
többé soha…
Két hete még…egy hete még…tegnapelőtt…még
tegnap is…még akkor is…új könyvedet…hogy
s mint legyen…milyen legyen…külsőre is…
még abba is…és néha csak…hogy fojtogat…
és tétován…hogy úgy se már…és mintha csak…
egy éve még…öt éve még…hogy mennyi szép…
s talán, talán…hisz förtelem…hogy itt a vég…
s hogy semmiképp…s hogy semmi kép…
arról, miért…miért? miért?…jaj, istenem…jaj,
istenem…
Két hete még…egy hete még…tegnapelőtt…még
tegnap is…minden szavad…gyémánt szavad…
folytatható…tetézhető…szándék s erő…függ-
vénye volt…parányok és…galaxisok…ujjad he-
gyén…sütött a hold…ma meg, ma meg…jaj, is-
tenem…vérző szegek…földek, egek…feszítenek…
hiába ész…nehézkedés…győz az egész…győz az
egész…ősrobbanás…utáni csönd…mindent el-
önt…a fönt, a fönt…csupán a mű…tudom, tu-
dom…a kő alól… a fű alól…s jönnek, ha majd…
az asszonyok…hogy nem vagy ott…hogy nem
vagy ott…és látnak itt…és látnak ott…és élni
fogsz…és élni fogsz…de most, de most…jaj,
istenem…isten veled…isten veled…

 

 

 

Pákolitz István elment

Mint aki, mint az ajtórésen,
a nyitva hagyott pengeélen,
mint aki úgy megy el, hogy éppen,
mintha akkor is mintha készen.
Mint aki nincs mit, nem köszönget,
csak annak még, akinek mindet,
szervusztok, ennyit mond és elmegy,
ötmilliárd mindenből egynek.
Viszi a cekkert megpakolva,
mintha a saját anyja volna,
mintha csapatig versbe bújva
menne a sűrű csillagporba.
Mintha az egész, úgy ahogy van,
nem akart volna lenni jobban,
hiába fogadkozott ifjan,
marad a világ megváltatlan.
Nézek utána, mintha messze,
mintha a háta hátam lenne,
mintha a mégis lépegetne
a síron át a végtelenbe.

 

 

 

Mint a madárszárny

Fodor Andrásnak, odaátra

 
Egy héttel a halálod után a
lepecsételt Balatonban. Piszkos hab
csap a számba. Itt még
minden a tiéd. Fölizzott pléhdoboz
a pillanat. Csurog belőle a
kiszámíthatatlan. Nagy,
vízszintes szavak a tájban. Az ég
fölemeli őket, ledobja. Ha
megszólalnál, mint a madárszárny
suhannál el közöttük.
Berényiek? Tótiak? Buzsákiak?
A fonyódi kabinosnő, akivel
utoljára beszéltél? Nem tudom,
kik ezek, de mind ismernek. Az
unokámnak te is örülnél. A legtöbb,
amit adhattál, a visszakötött
másik vége volt. A családias
végtelen. A lehetetlen a cseppben.
Indiák? Árkádiák? Az univerzum egy
diófa alatt is bejárható. Csak a
naphoz kell kifeszíteni a vitorlát.
Csak a fűszálon kell
áthúzni a kötelét. A többi
bennünk van. Vagy nincs. Nagyon
itt vagy még. Aki a pecsétet feltöri,
jól teszi, ha előbb imádkozik.  

 

 

 

Saját árnyékát előzi a ló

Kövek között a rózsa, árva ég,
megint a súly , megint a szállanék.
Tüsténkedik a gravitáció,
saját árnyékát előzi a ló.
Célba futnak a maradék napok,
oda sietek, ahol ott vagyok.
Emitt a vég, amott az egy meg egy,
előbb a percek, aztán a helyek.
Mintha megcsúszott volna valaki,
s azon állna, hogy szurkolnak neki.
Jaj, mennyi szempont, elkötelezés,
s mind maga akar lenni az egész.
Mennyi egymáshoz kötözött világ,
milyen igéző összevisszaság.
Mintha közösen keresnénk a szót,
fölül az élő, alul a halott.
S újra meg újra elveszítenénk,
hogy még nagyobb legyen a veszteség.

 

 

 

Amit, nem is tudom

Amit a kéz, a láb, a szív, a ritmusok,
a benne van, viszem, az akkor én vagyok.
Amit a szerkezet, azzal, hogy működik,
a készséges anyag, a pillanat megint.
A fény a bőr alatt, a lüktető savak,
amit, nem is tudom, csak, mert süti a nap.
Amit a föl-le-föl, a jaj, az ámulok,
az egyre távolabb, a rajtam áll, ahogy.
A szállongó tudat, amit, mert oka van,
a lassú döbbenet, a bocsásd meg, Uram.
Amit az elveszek, s az érzem, hogy örök,
az ördögi kacaj, az utánam a köd.
Madárszárnyon, messze, egy-egy porszem, amit,
amit a szakadék, amikor álmodik.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]