Azt mondod, hold, azt mondják véged

Ahogy  a nincsek összecsúsznak, és megnő udvara a múltnak, fölpislognak a messzi lámpák, hogy a hátadat mutogassák. Ahogy mint régi vers beindul, s megáll a drótkerítésen túl, s a kerítést, húznád a hálót, s legyintenek, hogy ilyen már volt. Ahogy mintha cáfolat lenne, fehérlik fönt az árnyék cseppje, azt mondod, hold, azt mondják, véged, holott csupán égőt cserélnek. Ahogy mint jégtorlasz, kivillan, s elalszik mindenütt a villany, de azután is látni véled, mint kikapcsolt tévén a képet. Ahogy hirtelen fölkeresnéd Arany Jánost vagy Ady Endrét, s ülnétek ott és hallgatnátok, ahogy csöndesen elszivárog.