Magával ránt és elejt, ami fog

Kerek csipesz az égen, kiakadt, messze csapódik szememből a nap. Magával ránt és elejt, ami fog, volt, nincs, nehézkedem, tehát vagyok. Megmenekülhetek, ha azt hiszem, de mint a szárny, kifeszül a kezem. Mint a madár, lüktetek, röpülök, csak nincsen toll az ujjaim között. Fehér vásznakat szikráztat a kék, a nézőpont a lényeg, nem a kép. Ha megszólalna Hamlet, hogy de hát, most föltámaszthatná Ophéliát. Ha hahotázni kezdenék, ahogy, elkaphatnám hátulról a napot. Ha… csak akarat kérdése… haha… Mi az, hogy nincs a királyon ruha? Mért a le-föl szél egyazon lyukon? Mért csak akkor koppanok, ha tudom? Mért a sötét, ha mindenképp kisüt? Ki az, aki, ha üt, csak visszaüt? Hol a lélegzet tetején a fény? Mi ürül ki, ha tele az edény? Mért, hogy különbnek képzeli magát, ha egy kötélen szárad a világ? Mért az ijedtség, az erőlködés, ha magától működik az egész?