Magával ránt és elejt, ami fog
| Kerek csipesz az égen, kiakadt, |
| messze csapódik szememből a nap. |
|
| Magával ránt és elejt, ami fog, |
| volt, nincs, nehézkedem, tehát vagyok. |
|
| Megmenekülhetek, ha azt hiszem, |
| de mint a szárny, kifeszül a kezem. |
|
| Mint a madár, lüktetek, röpülök, |
| csak nincsen toll az ujjaim között. |
|
| Fehér vásznakat szikráztat a kék, |
| a nézőpont a lényeg, nem a kép. |
|
| Ha megszólalna Hamlet, hogy de hát, |
| most föltámaszthatná Ophéliát. |
|
| Ha hahotázni kezdenék, ahogy, |
| elkaphatnám hátulról a napot. |
|
| Ha… csak akarat kérdése… haha… |
| Mi az, hogy nincs a királyon ruha? |
|
| Mért a le-föl szél egyazon lyukon? |
| Mért csak akkor koppanok, ha tudom? |
|
| Mért a sötét, ha mindenképp kisüt? |
| Ki az, aki, ha üt, csak visszaüt? |
|
| Hol a lélegzet tetején a fény? |
| Mi ürül ki, ha tele az edény? |
|
| Mért, hogy különbnek képzeli magát, |
| ha egy kötélen szárad a világ? |
|
| Mért az ijedtség, az erőlködés, |
| ha magától működik az egész? |
|
|
Ahogy áll a jövő
| s vagy én, vagy te, vagy ő, |
|
| s érzed, hogy nem vagy ott. |
|
|
Ott marad
| A fal előtt, a falnál, sőt, mintha |
| máris belenyomódva kissé, |
| ahogy a szekrény sarka, amikor |
| költözködéskor, festés után a |
| helyére tennétek, s egyikőtök |
| arrébb teszitek is, hogy takarja, s ha |
| nem is érdekel már, csak föl akarsz |
| állni, fölállnál, de hirtelen |
| hátadat nyomta volna be, arra |
| esett s ragadt volna rá, s csak úgy |
| gerinceddel együtt a falat is |
| kinyomod, s ha, mintha a tüdődet |
| röntgeneznék, ráfeszülsz, |
|
Izzik a szöcske szárnya
| semmim sincs, csak a nap. |
|
| Ha azt mondom, hogy hoppá, |
|
|
Kerülővel menjünk ma, kedvesem
Babits Mihály: Ablaknégyszög című versének rímeire
| Mintha beszakadt híd öleli át, |
| és rövid u-val rövidebb az út, |
| minden porszem a pillanatba fut, |
| s végtelen lesz, mert meglátja magát. |
|
| Mintha középen millió világ, |
| s kötik talpára az útilaput, |
| de lábánál messzebb egyik se jut, |
| merthogy rühelli a szolgálatát. |
|
| S mintha a nap is ugyanarra jár, |
| s mint tűzbe hajított géppuska-tár, |
| mint olajos tengerben a madár. |
|
| S mintha a víz tükrébe senki sem. |
| Kerülővel menjünk ma, kedvesem. |
| Idegen rímek között, csöndesen. |
|
|
A börtönben is az első
| A börtönben is az első napok, első hetek, |
| a megtöretés, a beleszokás legnehezebb, |
| csak három hónapot ült, csak fél évet, semennyit, |
| amennyit a kibliben fejen állva is, annyit, |
| mondják az öt évet, tizet s a még többet nagyok, |
| meg akiknek még csak az egy-egy téglája van ott, |
| pedig, amikor az ég egyszerre beszakad, |
| s amíg a föld alól is lassacskán kisüt a nap, |
| a rés az önmagától távolodó fal között, |
| a meztelen, ahogy anyád a világra lökött, |
| a bot, a csat, a fal felé, a nem tudni, mikor, |
| az állatok s a te állat, a beavattatol, |
| a csúcsa ott van, akkor dől el az itt sem, ott sem, |
| a többi ráadás csak, mint világra az Isten, |
| s az ólmeleg, ahogy majd, néhány hetek után majd, |
| hogy aztán évekig ha, hogy akkor is kibírjad, |
| s a többé úgy sosem már, már akkor sem, ha ismét, |
| ha három hónap, fél év, ha szűrödet kitették, |
| s ha halálig kívül már, s ha bent is, kint is könnyebb, |
| és áll a nap az égen, és ég benne a könnyed. |
|
Azt mondod, hold, azt mondják véged
| Ahogy a nincsek összecsúsznak, |
| és megnő udvara a múltnak, |
| fölpislognak a messzi lámpák, |
| hogy a hátadat mutogassák. |
|
| Ahogy mint régi vers beindul, |
| s megáll a drótkerítésen túl, |
| s a kerítést, húznád a hálót, |
| s legyintenek, hogy ilyen már volt. |
|
| Ahogy mintha cáfolat lenne, |
| fehérlik fönt az árnyék cseppje, |
| azt mondod, hold, azt mondják, véged, |
| holott csupán égőt cserélnek. |
|
| Ahogy mint jégtorlasz, kivillan, |
| s elalszik mindenütt a villany, |
| de azután is látni véled, |
| mint kikapcsolt tévén a képet. |
|
| Ahogy hirtelen fölkeresnéd |
| Arany Jánost vagy Ady Endrét, |
| s ülnétek ott és hallgatnátok, |
| ahogy csöndesen elszivárog. |
|
|
Kocogás egy Ady-sor után
| Gyorsabb s rövidebb a lélegzet is, |
| kapkod az ember, ha semmit se hisz. |
|
| Kicsi országban kicsike a hely, |
| ha kinyújtózol, már terpeszkedel. |
|
| S mert csak fölfele nyitható a tér, |
| fönn is marad, aki mégis fölér. |
|
| S mivelhogy a többség se itt, se ott, |
| mindenki sír-rí, hogy lent botolog. |
|
| Bolond a költő is, azt képzeli, |
| hogy oxigénpalackja van neki. |
|
| Hogy neki van, s nem lyukas, csak üres, |
| s ha kell, a szellem, az is benne lesz. |
|
| S megkérdezi még egyszer magyarul: |
| Hát mi lesz ebből tekintetes úr? |
|
|
A szeme, szája, az orra, füle
| Mint a távoli csillagra kitett, |
| várja a múltból jövő jeleket. |
| De amit észlel, csak gyanús zörej, |
| azt is egész testével fogja fel. |
| A szeme, szája, az orra, füle, |
| külön-külön mered a semmibe. |
| S ha egy vak részecske beléakad, |
| egyik sem riasztja a másikat. |
| Erőlködik, mind egyedül akar |
| lenni a felszámoló hivatal. |
| Amire a többivel képtelen, |
| eljátssza, hogy miért igen, ha nem. |
| Hogy ahány irány, annyi az idő, |
| s nem a múlt a ma, hanem a jövő. |
| Hogy mint a táguló gömb belseje, |
| a pillanat száll millió fele. |
| S amire vár, a szökött hintaló |
| ott áll előtte, sarkantyúzható. |
| S hol ez, hol az pattan rá, s leesik, |
| s nyalogatja hosszan a sebeit. |
| S amit külön a fül, a száj, a szem, |
| jajgatni, azt még tudnak közösen. |
|
A mindig ott szakad ki
| A bőr, s hogy folytatódik, |
| a száll a végtelen, mint, |
| s a kulcs, hogy zárva van. |
|
| Az orr, a száj, a köldök, |
| s a szem, a fül, a költők, |
|
|
Találgatom, mi az
| egyik, hogy merre szálljon, |
| másik, hogy nincs tovább. |
|
| piszkálgatom, hogy égjen, |
|
|
Most akkor melyik fala döng?
| Miképpen a csontban a csönd, |
| hallod, hogy valaki köszönt, |
| s látod, hogy fölszáll egy galamb. |
|
| Bezárva végleg, ami gömb, |
| borzalmak történnek alant, |
| s egyszer csak minden odafönt, |
|
| Most akkor melyik fala döng? |
| Honnan a percben a harang? |
| Ha porból vétetett a föld, |
|
| A semmi, ha hull a göröngy, |
| miért hallgat el, a bitang? |
|
|
Ahogy még
| Ha csak egy hajszálon, egy hajszál |
| belsejében, ha csak a külső és a belső |
| közötti villanásban, a nincs is |
| leszakadt partdarabján, a mindent |
| visz a sodrás szavakká betűzésében, tétova |
| figyelve a zúgásban elvesző |
| hullámra, amiben utoljára |
| látható még, ahogy megy szét |
| mintha együtt, hogy a szorítás |
| elengedés mintha kötélen, |
| s mintha még minden szikrában annyi |
| nehézkedés lenne, hogy visszahullik, |
| visszakényszeríthető, s csak a széle, |
| a legtávolabbi, a leginkább |
| szökni készülő, csak az nincs többé |
| sehol, s mintha a leghosszabb, a |
| legmélyebbre kapaszkodó gyökér, |
| a sejt magja szakadna ki vele … |
|
Tárgyakká sűrűsödik
| átsétálhatsz, ha hiszel benne. |
| Mint a ragasztó tartod össze |
| hitelesíted az alkotmánybírót. |
| a valóságot. Az a vég, ha a torony |
| beleesik a kútba, de mindenki |
| le-föl mozgatja a karjait, mintha |
| harangozna, ha a porszem, |
| de egyetlen szóban sem lehet |
| megkapaszkodni, mert a vér |
| ha nem tudod eldönteni, hogy a |
| beleidet vonszolod-e magad után, |
| A képzelet tárgyakká sűrűsödik. |
| Ez a legkeskenyebb utca. Egy |
| ijedt állat fut veled szemben. |
|
|