Hét feje volt

Egyetlen verset olvas. Megzsírozza néha az ajtó sarkait. Koncentrál. Mind ugyanott mennek ki, ahol bejöttek. Aki több ennél, az akkor sincs jelen, ha jelen van. Volt egyszer egy madár. Hét feje volt, tizennégy szárnya. Röpülni nem tudott, de gyönyörűen énekelt. Ő találta fel a beszédet. A hallgatást is. Ajtórésekből rakta össze a börtön rácsait, gyufaszálakból a történelmet. Ha valaki nekidörgölődzött, meggyulladt. Hol alul, hol felül. A rabok ilyenkor kiszaladtak a börtönudvarra. Leültek, szalonnát sütöttek a parázson. Az őrök az oszlopok mögül leskelődtek. Aztán mindenki visszament. Ennyi. Miért kellene a költőknek elölről kezdeniük? Mit? A katarzis kielégülés. Az érzékek és a képzelet átölelik egymást, eggyé lesz hely és idő. Az egyik fejen állva, a másik térden csúszva, a harmadik összevissza csinálja. Hat fejet és tizenkét szárnyat lenyisszantani lelemény és idő kérdése. Egyet megmenteni, az a röpülés.