Na, ne!

A túlsó végét is meg kell csinálni, igen, ott is van percmutató, vannak irányok és arányok, elkezdődik valami, de hogy már itt a közepén, azazhogy alig-alig túl rajta, amikor az eredményt tudja már, csak az utat nem, amelyen eljut odáig, s egyik szemével folyton föl az égre, másikkal meg az egyre bizonytalanabb lába elé néz, amikor a jövő, akár egy lakógyűlés, csupán a kutyapiszkot kell fölemlegetni, amibe a lépcsőházban belelépett, csupán utalni kell rá, hogy a diktatúra folytatódik, az utódokat továbbra is ez erősebb ebek nemzik, bár átmenetileg a kukák mögött, tehát de facto csak az anya biztos, amikor a közmegegyezéses átverések és a házirend között mindenki szűzlány, sőt, önkéntes tűzoltó, s viszi a közös transzparenst akkor is, ha amúgy senki sem megy utána…hogy akkor ő a saját temetése próbáit rendezze, sírjon, kimerevítse a papot, a gyászindulót, az utolsó csoportképet, a fantáziát, hogy mindent, ami nincs, elfelejtsen… na, ne!