Deszkatavasz

 

 

 

 

Fémízű

 

 

 

 

Üveg nélküli

Valami rozsdaság, bádogvödör
alján a víz emléke, üres,
üveg nélküli ablakkeretben
borotválkozni, régi
társakkal (barátokkal?), mintha
létrát akarnál  keresztben
átvinni az erdőn, mintha
megfagyott, döglött lovon
szánkóznál, mintha
belöktek volna egy
fogolytáborba, ahonnan
sohase szabadulsz, pedig
oda mehetsz már, ahova akarsz,
ugyanaz a vér szárad a kerítésen,
ugyanazok
emelik szádhoz az ecetes ruhát,
ugyanolyan fémtárgyak
eszik az oxigént, s ugyanúgy
motyogsz, ha
azt mondod, rózsaág.

 

 

 

Nevet, alakot

Kifeszíteni a hálót, a rémeket
bele a dobozokba,
fejsze, szó, följelentés,
nevet, alakot adni a
fölfoghatónak, mondja a
mozigépész, ez volt
az életünk, jó lenne
aludni már, delfinekkel,
aranyhalakkal,
női kezekkel álmodni, ahogy
megállnak, tovasiklanak, s
belemozdul a horizont, ahogy
mindenki bemutatkozik, de
azonnal elfelejti, s elölről
elkezdhető megint.

 

 

 

Minden ugyanoda

Vasreszelék a papíron, alatta
mágnes, mozgatod, furcsa
alakzatokat vesz föl, az emlékezés
mint az északi fény, ne akarj
a papír lenni, a fehér,
mint a meztelen
női test távozó
lepedőben, mint a
mesebeli királyfi későn érkező
lova, mint a
hófödte óralap. Minden
ugyanoda mutat. Valaki
ott áll, vasat ropogtat a
foga között, erős és
könyörtelen, fél fenékkel
ül a lovon, int, hogy
menj a fenébe, a végbeled
nem arra való, hogy egy életen át
rajta ülj, s szanaszét
hagyd a részleteket, a látható
nem az elérhető.

 

 

 

Tojáspor

A kukacok megosztoztak az
írókon, a táblákra
fölírták, hogy kijárat, a levegőt
beszappanozták, minden
úgy  ment, ahogy a halott
húsban szokás, akinek a
magas, hosszú hajú jutott,
valamivel könnyebben tekergett,
mint aki a kicsi
szakállast aprózta, vagy a
köpcös kopaszban szlalomozott, mivel
mindegyik vízszintesen, s a
fülétől a farkáig, azazhogy
a combok, a lábszár, még a
hüvelykujj laposa is
beleszámított, csak azt nem
értették, miért van annyi
tojáspor az agyban, vasszeg a
szívben, ricinus a belekben, s
miért, hogy ezek
gyorsabban száradnak, alig jut
idő a foszló bőrt (bőrkét)
zabálni, holott
abban a tinta, abban az
elektromosság, a kígyózó galaxisok,
a tejutak, a fény emléke, s ha
elvégezte a dolgát, akkor egy
kukac is olvasna,
nem?

 

 

 

Párhuzamosok

Visszafelé majdnem mindent
tudunk. Amit nem, azt
kitaláljuk. Bejön a képbe a
párhuzamos. Két fagerenda. Egyik a
nemrég lebontott kishegyi pincénk
(présházunk?) talpfája. Legalább
százötven éves. Dédapám áll a
pince előtt. Néz. Elképzelni sem tudja,
ki vagyok. A másikat éppen
arrébb akarom tenni. Beleakadt az
autóm hátsó kereke, amikor
beálltam a pajtába. Ez ugyanannak a
pincének a tetőgerendája. Talán
össze lehetne rakni ismét. Már a
Kishegyre is úgy vitték át a szirotai
szőlőhegyről, ahol azelőtt
ebben szokta fogadni dédapám a
betyárokat. A dísztárcsa leröpült.
Rögzítő gombjait hiába keresgetem a
szalmában. Valami befejeződik. Előre csak
annyit láthatok, amennyit visszafelé is.
Nem igaz, hogy a párhuzamosok
találkoznak a végtelenben. Mit kezdhetek
velük, akik a halálom után
születnek? A föltámadáskor
ugyanazok vesznek majd körül,
akik ma.

 

 

 

Megmásíthatatlan

Úgy érzi, végleges. Nincs több
fazék, csak a
másik oldaláról  is lehet nézni.
Nézni, odaülni melléje,
megkocogtatni, mint születéskor
az eget. S ha másra nem, a
kedvező frontra várni. A többi
megmásíthatatlan. Aki
szemben, az azonnal
beleköp, aki oldalt, az káromkodik. Ritka,
aki szétnyílik, mint egyszer a
tenger, hogy rajta át, s hogy
azt mondhassa, forró és
sűrű, de ha te, akkor
edd pálcikával. Ültök,
mint bádog a tetőn, mint a
fényesre élezett tányérok, mint a
bibliai példázatok. Ha egy
megmozdul, mindenki
begombolja az ingét, s hazamegy.

 

 

 

Kerülgeted

Deszkatavasz. Meztelen fenekű
gyerek les be a lyukon. Egy nő
ruhákat tereget. Nyitott
koporsóban viszik a halottat. Görög-
keleti papok a mandulafák. Sír a
fakád. Valahol
verik az asztalt. Ennyi. Rég volt,
amikor megilletődtél. Amikor
azt képzelted, hogy
neked kell berendezned a
ravatalozót. Ha a
kerítéshez érinted a melled,
megszólal a harang. Tudod, hogy
most szegezik rá a fedelét.
Örülnek? Ordítoznak? Holnap
benne lesz az újságokban. Mint a
koporsószegek, sárgállnak a
nárciszok. Egy  facsemete,  amit
ősszel ültettél, elment a téllel.
Nagyot ütsz a meglazult
karóra. Egyengeted a fölásott
földet. Köveket raksz egy
ládába. Kerülgeted, mint
kutya a síremléket.

 

 

 

Két nő

Homokot visznek az utcán. Két nő.
Karonfogva. Az egyik
magabiztosan, kicsit előbbre. A másik
mintha el akarna bújni a társa
válla mögé. Valaki
leejti a száját. Egyszerre
néznek hátra. A pillanat
mintha az előző volna.  Ugatni
kezd egy kutya, de már
ütik is. Hallani, ahogy
fölrobban a
gombostűraktár, holott
reggel óta kapar a torkod, s az utcai
villany is ég már. Galambok
fötrik a párkányt, csipkedik egymás
füle tövét. Hullik a
börtönudvar. Két gombostűfej
között jön fel az égi
homokostál. Látni benne
Neil Armstrong lába nyomát. A dolgokat
akkor kellene a helyükre tenni, amikor
ott vannak. Mit mondjak?  Két nő
a holdon. Boldogok. S izgatóan
szépek.

 

 

 

Kerítés

Szögesdrótgombolyag. A nyelvedet is
fölsebzi, mire mindet
letekered az oszlopokról. Ha ebből
pulóvert kellene kötni…Ha…Bár
hordani lehetne. Őrültek
mindig voltak. Sőt! Akadna, aki
visszagombolyítaná, újra kötné.
Sűrűbbre. Tehát kerítés. Ha rendes
kerítést akarsz, a sövényt is
meg kell nyírnod…
Nyár van. Béke van. Televízió.
Valaki fölemeli néha
a tejút végét, s int, hogy mehet.
Elmenekülni csak a mozdulatokon
keresztül lehet. A képernyő
sarkában van egy pont, ha oda
beversz egy szeget, emberi vér
folyik, igazi fájdalmat érzel. Ha
elengeded a képzeletedet, a kezed
árnyékban is jár. A történelem,
mint a kötőtű. Leesik, de ott marad…
A dróthálót ugyanoda feszíted ki.
Úgy érzed, tüskés, pedig csak
be vagy kerítve.  

 

 

 

Nyálezüst

A városban, ahol
azt hitted, otthon vagy,
egyszer csak visszafelé
forog a polgármester, a toronyórák
egymásra mutogatnak, az arcok
lepotyognak a térről, idegenek
ölelnek át, velük zuhansz
a kőre, sebzett bogarakat
eregetsz  a falra, nyálezüst
szálakon csimpaszkodsz,
előzékenykedsz,  toldozod-foldozod a
történelmet, lepedőség,  mondod a
pillanatra, mosolyogsz, hogy
kihúzzák-e alólad, rád húzzák-e
vizesen, akkora a széle, hogy
el se látni odáig, akkora a
közepe, hogy önmagával
takarózik, ki tudja, talán csak
arrébb kellene tenned a párnát,
talán csak előrébb kellene
állítanod az utcaseprőt, talán csak
végig kellene bukfencezned a
főutcán, talán csak
fölébredtél.

 

 

 

Fémízű

Röhögések a szóközökben. Kivehetetlen
dugó. Hátak. Örökké mennek,
mennek el. Ha komolyan veszed,
belecsavarodsz. Ha mosolyogsz, ha
nem akarod annyira, egyszer csak
kimondod a nő nevét, akiről
álmodoztál. Eszedbe jutnak a legjobb
verskezdetek. Fölszereled a
tizenöt éve hiányzó szappantartót.
Ne félj a játéktól. Legelszántabban
azok játsszák a sértődöttet, akik
megsértettek. Soha, soha, ordítja a
süket, miközben meztelenül
hajlong a vak előtt. Két szó között
nincs legrövidebb út. Az érkezés
kimondhatatlan. Ha kinyitod az
ablakot, azonnal autók dübörögnek el a
ház előtt. Ha felteszed a
szemüvegedet, szürke pöttyöket
látsz a fehér tálcán. Ha megharapod a
nyelvedet, elhiszed, hogy valóban sótlan
a leves. A szó a vérből lesz. Az egyik
savasan zizeg, mint az univerzum,
a másik fémízű, mint a halál.

 

 

 

Előbb-utóbb

Ha otthagyod a kezed, előbb-utóbb
másé is ott lesz. A tengernek
nincs vége, ha összeér
az éggel. Ennyit azért
fölírhatnál a falra. Ki tudja,
mitől áll. A kikötőőr
homokba rajzolt hajókon járkál.
A napozó nőkön eltűnik a
nadrág nyoma. A távolság
növekszik. Ne akard
abbahagyni, amit
nem te csinálsz. A lényeg
kilencven százaléka hiány. A többi
kapcsolat. Aki megijed, mert
hirtelen észreveszi, hogy nem ő,
hanem egy szkafander
megy az utcán, és kétségbeesik,
az ne röpüljön. Aki
nem hisz benne, hogy az abroncs
a hő hatására kitágul, az ne
húzogassa az ujjait
a szíve fölött.
Légy unalmas.
Reménykedj.

 

 

 

Visszaesik

Indul a hajó a gerinceden, le-föl
ugrálnak a cölöpök, nyálkás hinta
ütögeti a partot, csipkefüggönnyé
rebbennek a sirályok. Valaki les a
szemközti házból. Ha odanézel,
ellép. Ha nem nézel oda, már a
füled mögötti szemeddel is látod.
A naptár lappangó üvegcserép. Az
áldozat, akár a bűnöző,
visszaesik. Akaratlan
enni kezded a rejtjeles
papírokat, számolgatni az
ujjaidat. Aki nem tudja, hogy
mennyije van, annak annyija van.
Mit akarhat? A horizont
minden irányban lejt. Az idegtű
sehová sem mutat. Nyisd ki az
ablakot. Integess. Hátha az ott
a túlsó part már.

 

 

 

Na, ne!

A túlsó végét is meg kell csinálni, igen,
ott is van percmutató, vannak irányok és
arányok, elkezdődik valami, de hogy már
itt a közepén, azazhogy alig-alig
túl rajta, amikor az eredményt tudja már,
csak az utat nem, amelyen eljut odáig,
s egyik szemével folyton föl az égre,
másikkal meg az egyre bizonytalanabb
lába elé néz, amikor a jövő, akár egy
lakógyűlés, csupán a kutyapiszkot kell
fölemlegetni, amibe a lépcsőházban
belelépett, csupán utalni kell rá, hogy
a diktatúra folytatódik, az utódokat
továbbra is ez erősebb ebek nemzik, bár
átmenetileg a kukák mögött, tehát
de facto csak az anya biztos, amikor
a közmegegyezéses átverések és a
házirend között mindenki szűzlány, sőt,
önkéntes tűzoltó, s viszi a közös
transzparenst akkor is, ha amúgy
senki sem megy utána…hogy akkor ő a
saját temetése próbáit rendezze, sírjon,
kimerevítse a papot, a gyászindulót, az
utolsó csoportképet, a fantáziát, hogy
mindent, ami nincs, elfelejtsen… na, ne!

 

 

 

Hét feje volt

Egyetlen verset olvas. Megzsírozza néha
az ajtó sarkait. Koncentrál. Mind
ugyanott mennek ki, ahol bejöttek. Aki
több ennél, az akkor sincs jelen, ha
jelen van. Volt egyszer egy madár.
Hét feje volt, tizennégy szárnya.
Röpülni nem tudott, de gyönyörűen
énekelt. Ő találta fel a beszédet.
A hallgatást is. Ajtórésekből
rakta össze a börtön rácsait,
gyufaszálakból a történelmet. Ha valaki
nekidörgölődzött, meggyulladt.
Hol alul, hol felül. A rabok ilyenkor
kiszaladtak a börtönudvarra. Leültek,
szalonnát sütöttek a parázson. Az őrök
az oszlopok mögül leskelődtek. Aztán
mindenki visszament. Ennyi.
Miért kellene a költőknek elölről
kezdeniük? Mit? A katarzis kielégülés. Az
érzékek és a képzelet átölelik egymást,
eggyé lesz hely és idő. Az egyik
fejen állva, a másik térden csúszva,
a harmadik összevissza csinálja.
Hat fejet és tizenkét szárnyat
lenyisszantani lelemény és idő kérdése.
Egyet megmenteni, az a röpülés.

 

 

 

Tárgyakká sűrűsödik

 

 

 

 

Magával ránt és elejt, ami fog

Kerek csipesz az égen, kiakadt,
messze csapódik szememből a nap.
Magával ránt és elejt, ami fog,
volt, nincs, nehézkedem, tehát vagyok.
Megmenekülhetek, ha azt hiszem,
de mint a szárny, kifeszül a kezem.
Mint a madár, lüktetek, röpülök,
csak nincsen toll az ujjaim között.
Fehér vásznakat szikráztat a kék,
a nézőpont a lényeg, nem a kép.
Ha megszólalna Hamlet, hogy de hát,
most föltámaszthatná Ophéliát.
Ha hahotázni kezdenék, ahogy,
elkaphatnám hátulról a napot.
Ha… csak akarat kérdése… haha…
Mi az, hogy nincs a királyon ruha?
Mért a le-föl szél egyazon lyukon?
Mért csak akkor koppanok, ha tudom?
Mért a sötét, ha mindenképp kisüt?
Ki az, aki, ha üt, csak visszaüt?
Hol a lélegzet tetején a fény?
Mi ürül ki, ha tele az edény?
Mért, hogy különbnek képzeli magát,
ha egy kötélen szárad a világ?
Mért az ijedtség, az erőlködés,
ha magától működik az egész?

 

 

 

Ahogy áll a jövő

Gyalogosok között
ahogy megnő az út,
ahogy feljő tömött
lábnyomokba a múlt,
ahogy célja, neve,
s elszámolni akar,
ahogy köveibe
belekopog a fal,
ahogy áll a jövő,
és mindenki rohan,
s vagy én, vagy te, vagy ő,
de semmi sem olyan,
ahogy a döbbenet,
a körkörös igék,
a hiszek, a leszek,
s a hová, a miért,
ahogy a szívközel,
a messzülő dobok,
ahogy megérkezel,
s érzed, hogy nem vagy ott.

 

 

 

Ott marad

A fal előtt, a falnál, sőt, mintha
máris belenyomódva kissé,
ahogy a szekrény sarka, amikor
költözködéskor, festés után a
helyére tennétek, s egyikőtök
nem bírja, megbillen a
böhöm-nagy
bútor, nekivágódik, s a
nyoma ott marad, még ha
arrébb teszitek is, hogy takarja, s ha
nem is érdekel már, csak föl akarsz
állni, fölállnál, de hirtelen
belenyilall, mintha a
hátadat nyomta volna be, arra
esett s ragadt volna rá, s csak úgy
állhatsz föl, ha a
gerinceddel együtt a falat is
kinyomod, s ha, mintha a tüdődet
röntgeneznék, ráfeszülsz,
fölemeled a könyököd,
beszívod  mélyen,
benn tartod a levegőt
s nem mozogsz.

 

 

 

Izzik a szöcske szárnya

Az ágak közt az Isten,
néz és szakálla van.
Az árnyék, ha megrebben,
eléri a hajam.
Odébb akartam állni,
de ott is ott a fa.
Megtörténhet akármi,
mindennek van oka.
Fölemel, mint a dallam,
semmim sincs, csak a nap.
Ha elveszek magamban,
halálom is lehagy.
Mintha fodrásznál ülnék,
és belelóg a fény.
Érzem  valahány cseppjét,
de nincsen több edény.
Izzik a szöcske szárnya,
imádkozik a por.
Mindenki tőlem várja,
s magában dobrokol.
Ha azt mondom, hogy hoppá,
összetörik a méz.
S mintha a csönd okozná,
megmozdul az egész.

 

 

 

Kerülővel menjünk ma, kedvesem

Babits Mihály: Ablaknégyszög című versének rímeire
Mintha beszakadt híd öleli át,
és rövid u-val rövidebb az út,
minden porszem a pillanatba fut,
s végtelen lesz, mert meglátja magát.
Mintha középen millió világ,
s kötik talpára az útilaput,
de lábánál messzebb egyik se jut,
merthogy rühelli a szolgálatát.
S mintha a nap is ugyanarra jár,
s mint tűzbe hajított géppuska-tár,
mint olajos tengerben a madár.
S mintha a víz tükrébe senki sem.
Kerülővel menjünk ma, kedvesem.
Idegen rímek között, csöndesen.

 

 

 

A börtönben is az első

A börtönben is az első napok, első hetek,
a megtöretés, a beleszokás  legnehezebb,
csak három hónapot ült, csak fél évet, semennyit,
amennyit a kibliben fejen állva is, annyit,
mondják az öt évet, tizet s a még többet nagyok,
meg akiknek még csak az egy-egy téglája van ott,
pedig, amikor az ég egyszerre beszakad,
s amíg a föld alól is lassacskán kisüt a nap,
a rés az önmagától távolodó fal között,
a meztelen, ahogy anyád a világra lökött,
a bot, a csat, a fal felé, a nem tudni, mikor,
az állatok s a te állat, a beavattatol,
a csúcsa ott van, akkor dől el az itt sem, ott sem,
a többi ráadás csak, mint világra az Isten,
s az ólmeleg, ahogy majd, néhány hetek után majd,
hogy aztán évekig ha, hogy akkor is kibírjad,
s a többé úgy sosem már, már akkor sem, ha ismét,
ha három hónap, fél év, ha szűrödet kitették,
s ha halálig kívül már, s ha bent is, kint is könnyebb,
és áll a nap az égen, és ég benne a könnyed.

 

 

 

Azt mondod, hold, azt mondják véged

Ahogy  a nincsek összecsúsznak,
és megnő udvara a múltnak,
fölpislognak a messzi lámpák,
hogy a hátadat mutogassák.
Ahogy mint régi vers beindul,
s megáll a drótkerítésen túl,
s a kerítést, húznád a hálót,
s legyintenek, hogy ilyen már volt.
Ahogy mintha cáfolat lenne,
fehérlik fönt az árnyék cseppje,
azt mondod, hold, azt mondják, véged,
holott csupán égőt cserélnek.
Ahogy mint jégtorlasz, kivillan,
s elalszik mindenütt a villany,
de azután is látni véled,
mint kikapcsolt tévén a képet.
Ahogy hirtelen fölkeresnéd
Arany Jánost vagy Ady Endrét,
s ülnétek ott és hallgatnátok,
ahogy csöndesen elszivárog.

 

 

 

Kocogás egy Ady-sor után

Gyorsabb s rövidebb a lélegzet is,
kapkod az ember, ha semmit se hisz.
Kicsi országban kicsike a hely,
ha kinyújtózol, már terpeszkedel.
S mert csak fölfele nyitható a tér,
fönn is marad, aki mégis fölér.
S mivelhogy a többség se itt, se ott,
mindenki sír-rí, hogy lent botolog.
Bolond a költő is, azt képzeli,
hogy oxigénpalackja van neki.
Hogy neki van, s nem lyukas, csak üres,
s ha kell, a szellem, az is benne lesz.
S megkérdezi még egyszer magyarul:
Hát mi lesz ebből tekintetes úr?

 

 

 

A szeme, szája, az orra, füle

Mint a távoli csillagra kitett,
várja a múltból jövő jeleket.
De amit észlel, csak gyanús zörej,
azt is egész testével fogja fel.
A szeme, szája, az orra, füle,
külön-külön mered a semmibe.
S ha egy vak részecske beléakad,
egyik sem riasztja a másikat.
Erőlködik, mind egyedül akar
lenni a felszámoló hivatal.
Amire a többivel képtelen,
eljátssza, hogy miért igen, ha nem.
Hogy ahány irány, annyi az idő,
s nem a múlt a ma, hanem a jövő.
Hogy mint a táguló gömb belseje,
a pillanat száll millió fele.
S amire vár, a szökött hintaló
ott áll előtte, sarkantyúzható.
S hol ez, hol az pattan rá, s leesik,
s nyalogatja hosszan a sebeit.
S amit külön a fül, a száj, a szem,
jajgatni, azt még tudnak közösen.

 

 

 

A mindig ott szakad ki

A bőr, s hogy folytatódik,
s hogy így határtalan,
a száll a végtelen, mint,
s a kulcs, hogy zárva van.
A bőr, a bőr a kulcsban,
a perc a kulcs mögött,
s a mindent kinyitottam,
a beleőrülök.
Az orr, a száj, a köldök,
a bentről jönne ki,
s a szem, a fül, a költők,
az egybetördeli.
A mindig ott szakad ki,
a jaj, a most, a hús,
s a nem tudom becsukni,
az itt a vége, fuss.

 

 

 

Találgatom, mi az

Marad a hétpecsétes,
se te, se én, se ő,
a ha hiába kérdez,
a stréber felelő.
Ülnek a fák az ágon,
töri az ág a fát,
egyik, hogy merre szálljon,
másik, hogy nincs tovább.
Egek között az égen
izzik a kerti gaz,
piszkálgatom, hogy égjen,
találgatom, mi az.
Valahol kellett volna,
valami esni fog,
de csak a füstje, korma,
ami már nyílt titok.
Firkálom ezt a verset,
pittyeget egy rigó,
fütyülni, az a legszebb,
hallgatni, az a jó.

 

 

 

Most akkor melyik fala döng?

Miképpen a csontban a csönd,
századokig eláll a hang,
hallod, hogy valaki köszönt,
s látod, hogy fölszáll egy galamb.
Bezárva végleg, ami gömb,
borzalmak történnek alant,
s egyszer csak minden odafönt,
kilódul az űrbe a gang.
Most akkor melyik fala döng?
Honnan a percben a harang?
Ha porból vétetett a föld,
minek a lélekbe a hant?
A semmi, ha hull a göröngy,
miért hallgat el, a bitang?

 

 

 

Ahogy még

Ha csak egy hajszálon, egy hajszál
belsejében, ha csak a külső és a belső
közötti villanásban, a nincs is
leszakadt partdarabján, a mindent
visz a sodrás szavakká betűzésében, tétova
elsuttogásában, ha csak
figyelve a zúgásban elvesző
hullámra, amiben utoljára
látható még, ahogy megy szét
millió felé, s ahogy még
mintha együtt, hogy a szorítás
mintha lüktetés, az
elengedés mintha kötélen,
s mintha még minden szikrában annyi
nehézkedés lenne, hogy visszahullik,
visszakényszeríthető, s csak a széle,
a legtávolabbi, a leginkább
önmaga már, a mindenáron
szökni készülő, csak az nincs többé
sehol, s mintha a leghosszabb, a
legmélyebbre kapaszkodó gyökér,
a sejt magja szakadna ki vele …
ha csak egy
hajszál emlékében, ahol
te döntöd el, mikor.

 

 

 

Tárgyakká sűrűsödik

Laza hiány, a betonon is
átsétálhatsz, ha hiszel benne.
Mint a ragasztó tartod össze
az Istent, mint a huzat
hitelesíted az alkotmánybírót.
Ne kísértsd fölöslegesen
a valóságot. Az a vég, ha a torony
beleesik a kútba, de mindenki
le-föl mozgatja a karjait, mintha
harangozna, ha a porszem,
mint a maradék bizalom,
csiklandozza a szemet,
de egyetlen szóban sem lehet
megkapaszkodni, mert a vér
nem vér, a fájdalom
nem fájdalom többé,
ha nem tudod eldönteni, hogy a
beleidet vonszolod-e magad után,
vagy a csillagos eget.
A képzelet tárgyakká sűrűsödik.
Ez a legkeskenyebb utca. Egy
ijedt állat fut veled szemben.
Sebezzétek meg egymást.

 

 

 

Saját árnyékát előzi a ló

 

 

 

 

Bizonytalan

A betűk akkor is betűk, ha csak,
miként a homok a sivatagot,
a könyvespolcokat
tartják össze, s a szél
néhány év (évtized?) alatt
elfújhatja mindet egy számítógép
ernyője mögé, s ha egy
világméretű rövidzárlat
visszarobbanthatja a végtelent a
papírokba, fákba, kövekbe, sőt,
vissza az agyba ismét, tehát
ne nehezítsd az utókor
dolgát akképpen, hogy
hevenyészett sorokat olvashatatlan
kézírással bizonytalan
határidőnaplókba firkálsz,
valaha
minden a jövőnek készült, ma a
mának, eljön az idő, amikor megint
minden a múltnak,
szükség lehet az utolsó
pontosan leírt
betűkre is.

 

 

 

Lehetnék kuruc, sőt, labanc

Vagy az, hogy az orrom szelel,
vagy most kell az orvoshoz el.
Igen, akárhová ütök,
keményebb lesz, ami lötyög.
Az igaz, a jó meg a szép
addig tojnak, amíg csibék.  
Pici haza, piciny idő,
s ugyanaz a lyukas tető.
Ha kioldanám a gubanc,
lehetnék kuruc, sőt, labanc.
Ha hagyom, hogy se így, se úgy,
a fejemre szakad a lyuk.
Ha fújom, mintha döntenék,
villámlik és dörög az ég.
Ha azért is meggyógyulok,
eltűnődhetek, ki vagyok.

 

 

 

El-elképzelem a falansztert

S hogy verset írni megint flanc lett,
el-elképzelem a falansztert.
Ülnek sorban a bolond költők,
gőzölög előttük a pörkölt.
S miközben tele lesznek nyállal,
telnek a raktárak széklábbal.
Jár-kel köztük a felvigyázó,
ragyog mint, mintha lenne rá szó.
Valaki köp egyet, de annyi,
úgyis közösen kell felnyalni.
S amott már kilenc csók a forgács,
sőt, ráadást is kér a zord ács.
Ezek meg itt csupán nagyolják,
merthogy a székláb, s hogy azannyát.
Mi lesz, ha lángra kap a szikra,
s rímelni kezd a lik a likra?
Mi lesz? Mi lenne? Csak-csak esznek.
Ha meg nem, hát az lesz a vesztek.

 

 

 

Lopott madár

Az út megeszi az utat, csak a
vége lóg ki, azon kell (kellene)
elindulni. Hosszában kettészelt
kígyó az árnyék. Meg-meg-
rándul, mint a percmutató.
Ilyen nincs. Csúszik ki a szádon.
Lépnél, de mindig elmozog.
A tapasztalat, mint a tanító bácsi,
ül a kilométerkövön. Tízóraizik.
Az ösztön, mint lopott kalitkában
a lopott madár, ide-oda ugrál.
Kalitkájával együtt. Ez az a
pillanat, amikor
megérkeztél? Hová? A közös ihlet
évszázadonként egyszer ha
magával sodor, s azt is csak
akkor tudod meg, ha emlékezel.
Mind okosabbak. Újra meg újra
feltalálják az örökmozgót, aztán
eltűnnek, mint árvalányhajban a
mezei egér. Mit veszíthetsz?
Ha beszélsz róla, nehezen is
elférsz magadban.

 

 

 

Számolgatni, hogy örvendeznek

Mintha azonnal elszakadna,
föltenni mind a legnagyobbra.
S mert a rész könnyen tetten érhet,
jól eltakarni az egészet.
Így vagy úgy folyton benne lenni,
de mintha nem történne semmi.
Méltatlankodni, miért?, meddig?,
esküdözni reggeltől estig.
Úgy vinni el a tele kasszát,
mint mikor a hóhért akasztják.
Számolgatni, hogy örvendeznek,
megkegyelmezni annak, ennek.
S amíg egymással vacakolnak,
nevet adni mennynek, pokolnak.
Keresgetni, hogy hol az Isten,
tudni, hogy rajtuk kívül nincsen.
S amikor ott görnyednek hétrét,
elengedni mind a két végét.

 

 

 

Léten túli

Úgy érzi, újra meg újra meg kell
mosakodnia, a tisztasági
szükségleteken felül is, mert
ragad rá az urnapor, mert egy
önműködő szerkezet folyamatosan
írja bele az undorító pillanatokat,
amelyeket aztán hamarosan kiizzad,
mert a víz, mint az imádkozás,
valami léten túli hálóba fogja, ahol
elveszhet és újjászülethet, ahol
átlátszó sakktáblák esnek az égből,
a négyzet kockát játszik, az
üvegcserepet senki sem söpri össze,
nyár van, s mint a bélyegző a
bontott csirke farán, a felelősség
megoszlik. Szemben vele
mindig ül valaki, s csak meg kell
tennie az első lépéseket, csak a
másik helyett is gondolkoznia kell,
csak észre kell vennie, s be kell
látnia, ha veszít. A tudás
önbizalmat ad. A nem tudás is. Ami
a kettő között folyik, abból készül
a mosdótál, a szappan, a törülköző.
A viszketés is. Csak a vízről
nem lehet tudni, honnan van,
mivé lesz.

 

 

 

Még kiderül, hogy te, hogy te meg én

Egy József Attila-sorra

 
Mintha autón vízzel teli kádat.
A tudománynál több a lelemény.
Jobb befürödni már az elején,
mint csuromvizesen futni utánad.
Friss fenyőhabbal mostam meg a hátad,
de te azt dúdoltad, nincsen remény.
A dallam nem változtat szövegén.
Hova tegyem a csöpögő ruhákat?
Tele van képtelenséggel a század.
De hát mindig, mindent a tetején?
Még kiderül, hogy te, hogy te meg én,
hogy az egész a mi lelkünkön szárad.
Lehetett volna másként? Van bocsánat?
Ki dönti el, hogy mi a költemény?

 

 

 

Ongürü csitáti

Ótörök-finnugor könyörgés
Sülyto boha méle ommálé bazallat,
ó isenyü elli, lamma szabak éneg,
ongürü csitáti mulla karabének,
kü belle, kü néke, nig alni tikannak.
Nol irána éne himmatitti tangat,
nelle ineg zsuffa, menea tigéned,
ó isenyü elli, tünnebei téneg,
kü minne trigelli tonnabuha allat.
Tittala tenőged, tük inne sugallak,
kukka-kukka imma, annala minézek,
süssenissze merge, künnevippe nyargad.
Villi ottaéne, kü inolta méget,
atta kün dezéked örgönü fiattad,
ó isenyü elli, menea tigéned.

 

 

 

Mintha a függönyön aki átlát

Csak ami összegyűlt, ami szétment,
azok halnak bele, akik éltek.
Csak akik azt hiszik, megmaradnak,
lesznek rabjai a pillanatnak.
Nagy a csönd, temetnek, vihar készül,
szavakat keresek menedékül.
Járok a szemekben, mintha semmi,
de a halottat el kell temetni.
Mintha a függönyön aki átlát,
kicsit arrébb tenné a keresztfát.
S menne a dolgára, ahol minden,
minden azért van csak, hogy keringjen.
Azért, hogy a szerdára csütörtök,
beleszólhassanak régi költők.
S amíg a göröngyök földübögnek,
legyen széle-hossza az időnek.

 

 

 

„Egy istent kellene csinálnom”

Nemes Nagy Ágnes: Ekhnáton jegyzeteiből
Előbb a mért most mennek el,
aztán az itt-ott tegnapi,
s egyszer csak nincs mit mondani,
minden örök, minden közel.
Fent a válogatott kövek,
lent a szobrok forgácsai.
Jaj, de kellene valaki,
jaj, de semmi, hogy hihetek.
Miért vigasztal, aki meg?
Miért rajtam a bádogok?
Csak azt akartam tudni, hogy.
S ha nincsen, hogy akkor minek?
Mintha az ég s az ég között.
Mint egy asszony, mint az anyám.
Mintha semmi se volna rám.
Csak meghalok, csak megszülök.
Jaj, aki időt és teret.
Jaj, sós és nehéz, mint a könny.
Jaj, miért, hogy külön-külön?
Jaj, mért ragyog, ha nem lehet?

 

 

 

Sirató

Csorba Győző halálakor
Két hete még…egy hete még…tegnapelőtt…még
tegnap is…miért a perc?…mért hittem el?…
hogy legalább…hogy lesz erőd…hogy akkor is…
mióta már?…szemközt vele…hogy akkor is…
hogy annyi csak…hogy járni csak…a táncokat…
Dávid király…az Úr előtt…egyre vadabb…
ugrásokat…iktatni be…amennyire…tőled telik…
de reggelig…de estelig…mert látja ő…
mert tudja ő…hogy tested is…hogy lelked is…
hogy hála-tánc…jaj, istenem…
Két hete még…egy hete még…tegnapelőtt…még
tegnap is…még akkor is…hogy tetszik-e…hogy
olyan-e…hogy vége, de…mért hittem el?…hogy
ugyanaz…hogy könnyeid…mögött a nap…hogy
béna vagy…hogy néma vagy…de megmaradsz…de
megmaradsz…jaj, istenem…miért a perc…hogy
vissza se…előre se…hogy nem felelsz…hiába
vagy…csak torkodat…csak megszakad…s ők is,
akik…szeretteid…csak szemedet…csak álla-
dat…hogy megmered…az egyszer egy…a végte-
len…a semmi se…a minden a…s többé soha…
többé soha…
Két hete még…egy hete még…tegnapelőtt…még
tegnap is…még akkor is…új könyvedet…hogy
s mint legyen…milyen legyen…külsőre is…
még abba is…és néha csak…hogy fojtogat…
és tétován…hogy úgy se már…és mintha csak…
egy éve még…öt éve még…hogy mennyi szép…
s talán, talán…hisz förtelem…hogy itt a vég…
s hogy semmiképp…s hogy semmi kép…
arról, miért…miért? miért?…jaj, istenem…jaj,
istenem…
Két hete még…egy hete még…tegnapelőtt…még
tegnap is…minden szavad…gyémánt szavad…
folytatható…tetézhető…szándék s erő…függ-
vénye volt…parányok és…galaxisok…ujjad he-
gyén…sütött a hold…ma meg, ma meg…jaj, is-
tenem…vérző szegek…földek, egek…feszítenek…
hiába ész…nehézkedés…győz az egész…győz az
egész…ősrobbanás…utáni csönd…mindent el-
önt…a fönt, a fönt…csupán a mű…tudom, tu-
dom…a kő alól… a fű alól…s jönnek, ha majd…
az asszonyok…hogy nem vagy ott…hogy nem
vagy ott…és látnak itt…és látnak ott…és élni
fogsz…és élni fogsz…de most, de most…jaj,
istenem…isten veled…isten veled…

 

 

 

Pákolitz István elment

Mint aki, mint az ajtórésen,
a nyitva hagyott pengeélen,
mint aki úgy megy el, hogy éppen,
mintha akkor is mintha készen.
Mint aki nincs mit, nem köszönget,
csak annak még, akinek mindet,
szervusztok, ennyit mond és elmegy,
ötmilliárd mindenből egynek.
Viszi a cekkert megpakolva,
mintha a saját anyja volna,
mintha csapatig versbe bújva
menne a sűrű csillagporba.
Mintha az egész, úgy ahogy van,
nem akart volna lenni jobban,
hiába fogadkozott ifjan,
marad a világ megváltatlan.
Nézek utána, mintha messze,
mintha a háta hátam lenne,
mintha a mégis lépegetne
a síron át a végtelenbe.

 

 

 

Mint a madárszárny

Fodor Andrásnak, odaátra

 
Egy héttel a halálod után a
lepecsételt Balatonban. Piszkos hab
csap a számba. Itt még
minden a tiéd. Fölizzott pléhdoboz
a pillanat. Csurog belőle a
kiszámíthatatlan. Nagy,
vízszintes szavak a tájban. Az ég
fölemeli őket, ledobja. Ha
megszólalnál, mint a madárszárny
suhannál el közöttük.
Berényiek? Tótiak? Buzsákiak?
A fonyódi kabinosnő, akivel
utoljára beszéltél? Nem tudom,
kik ezek, de mind ismernek. Az
unokámnak te is örülnél. A legtöbb,
amit adhattál, a visszakötött
másik vége volt. A családias
végtelen. A lehetetlen a cseppben.
Indiák? Árkádiák? Az univerzum egy
diófa alatt is bejárható. Csak a
naphoz kell kifeszíteni a vitorlát.
Csak a fűszálon kell
áthúzni a kötelét. A többi
bennünk van. Vagy nincs. Nagyon
itt vagy még. Aki a pecsétet feltöri,
jól teszi, ha előbb imádkozik.  

 

 

 

Saját árnyékát előzi a ló

Kövek között a rózsa, árva ég,
megint a súly , megint a szállanék.
Tüsténkedik a gravitáció,
saját árnyékát előzi a ló.
Célba futnak a maradék napok,
oda sietek, ahol ott vagyok.
Emitt a vég, amott az egy meg egy,
előbb a percek, aztán a helyek.
Mintha megcsúszott volna valaki,
s azon állna, hogy szurkolnak neki.
Jaj, mennyi szempont, elkötelezés,
s mind maga akar lenni az egész.
Mennyi egymáshoz kötözött világ,
milyen igéző összevisszaság.
Mintha közösen keresnénk a szót,
fölül az élő, alul a halott.
S újra meg újra elveszítenénk,
hogy még nagyobb legyen a veszteség.

 

 

 

Amit, nem is tudom

Amit a kéz, a láb, a szív, a ritmusok,
a benne van, viszem, az akkor én vagyok.
Amit a szerkezet, azzal, hogy működik,
a készséges anyag, a pillanat megint.
A fény a bőr alatt, a lüktető savak,
amit, nem is tudom, csak, mert süti a nap.
Amit a föl-le-föl, a jaj, az ámulok,
az egyre távolabb, a rajtam áll, ahogy.
A szállongó tudat, amit, mert oka van,
a lassú döbbenet, a bocsásd meg, Uram.
Amit az elveszek, s az érzem, hogy örök,
az ördögi kacaj, az utánam a köd.
Madárszárnyon, messze, egy-egy porszem, amit,
amit a szakadék, amikor álmodik.

 

 

 

Idő előtti

 

 

 

 

Világméretű

Éjjel a falak megrepednek. Új
kocsmák türemkednek ki az
utcára. Új országok csúsznak
délebbre. A toronyóra
kettőkor elüti a hármat. Aki
azt képzeli, hogy máris
nappal van, közel jár az
igazsághoz. Ha fölkelsz és
kiülsz a járdaszegélyre,
tanúja lehetsz a világméretű
kiegyenlítődésnek. Egybefüggő
piszkos víztükör az égbolt. Csak
itt-ott csillan meg benne a tű.
A székek leláncolt bolygók.
Térdelnek, üzekednek a vaksi
gravitációban. A részegek,
csak ők suhannak ki-be
súlytalanul. Egy ablakban mintha
Kosztolányi Dezső állna, de
becsukják. Nézel, elszégyelled
magadat. Semmi pátosz,
megilletődés, áhítat. Annyi
lelkesedés sincs benned, mint a
kutyában, amelyik most kapta el
a saját farkát. Szeretnél
visszaaludni.

 

 

 

Milyen állat?

Az ásítás mélysége? A kilincs
magassága? Melyik idő nagyobb?
Túlélhető-e, ami nem mérhető?
Ki áll a húsban, mint
Himalája az ajtó előtt,
miért lép rá a kulcslyukon
kiszökő lélegzetre? Kinek jó,
hogy a megaláztatás csak
külön-külön élhető át, hogy a
tolerancia erőszak nélkül
megvalósíthatatlan, hogy a
szeretet csupán levegőhiány?
Miért a bűn vagy a bűn képzete
kapcsol össze a legerősebben?
Milyen állat a befejezett
műítész, aki nagyokat ugrik a
csúcson, s a testére rajzolt
centiméterekre mutogat?
Mi a különbség az elszánt
gazember és az álszent  
hitvalló között? Ha nem tudsz
dönteni, ki hiszi el, hogy
szabad vagy?

 

 

 

Nem férek el

A csalódásból jégdara esik, fekete lábú
madarak csipegetik a guruló
vizet. Nem férek el a papíron. Ha azt
mondanám, hogy tavasz van, nagyot
nevetnél. Pedig mindegy. Az érzelem
hatalmasabb az észnél, a leszakadt ég
mint a fölfordult teaszűrő, borul rá
a legszebb évszakra is.
Ki ivott és mit?, szaglásznak az
időjárás-jelentők. Hova lett a
tealevél?, ki eszi  ollóval a salátát?,
kutakodnak a főszakácsok.
Olyan súlyos,
ami legalul összegyűlik, hogy csak az
élő szervezet bírja ki, a nehéz
elemek kettéhasadnak, a tollpihe
kiszáll a teaszűrő lyukain. A csillagászok
elszégyellik magukat, új
galaxist jelentettek, pedig csak
megállt a lélegzetem, ráz a hideg, elfogy
belőlem a magyarázat. Össze kellene
söpörnöm, amiből
mindig ott marad valami,
közölnöm kellene veled, hogy
jól vagyok.

 

 

 

Rododendron

Zavaromat nem tudom leplezni,
egy rododendron
bóklászik bennem, el kellene
rejtenem, mielőtt
elvirágzik és kiültetik a
szabadba, de mindenki
látja, úgy érzem, sőt,
fölfalja a szemével, tehát
magabiztosnak kellene
mutatkoznom, okosakat kellene
mondanom, gyilkolnom és
menekülnöm kellene, de
pislogok csak és
hülyeségeket beszélek,
önkéntelenül zavarba hozok
másokat is, miközben
alligátorokkal
telik meg a szoba, s elég egy
meggondolatlan mozdulat, egy
elejtett virágszirom, egy
végzetes önreflexió, hogy
széttépjenek.

 

 

 

Pontkristály

Valaki letesz valamit. Valami
nehezet. Vastuskót? Követ?
Csak azt látod, hogy lassan áll föl.
S mintha intene, hogy folytasd.
Mit? Miért ez ugrik be, mint
sípcsontba a lift, hajtövekbe az
elakadás? Kinek mi köze a
fantáziádhoz? Miért szakad a film,  
amit hirtelen elindítasz?
Elbambultál? Tilosban jártál?
Pillanatig (évmilliókig?)
te voltál ő? Ki? Elfértél valahol, de
nem maradhatsz ott? Miért?
Miért most találod ki, amire
emlékezel? Honnan a kiterjedés, ha
nincs hozzá idő?
Pontkristály? Mi az?
Megfagyott szó a repedésben?
Légypötty az ablaküvegen?
Megvilágosodás, hogy a
végeredményhez akkor is
hozzá kell adni, ami nincs, ha
megvan? Az érzés, hogy
bűnbe estél, de szükség van rád?
A lehetőség, hogy
belekapaszkodhatsz a mozdulatba?

 

 

 

Azelőtt

A zajnak, ami a kipufogógázzal
bepöndörödik az ablakon, fekete
kutyaformája van. Lefekszik a
szőnyegre. Néz, hogy tényleg
elfáradtál-e, vagy csak
nem tudod csinálni tovább,
amit éppen. Aki a menekülésedet
(megmentésedet?) intézi, sohase
mutatja meg a képét. A kezed,
a szemed, a füled, az orrod, a
képzeleted szól vissza, miután
elindult már, hogy mi lesz. Igen,
most a nyelvedet, a nyelved
hegyét kell összecsomagolni,
vinni utánuk gyorsan vagy
bekenni valamivel. Hirtelen
nagyon ég. Egy szem tüzes eper a
szádban, döbbensz rá, miközben
lenyelnéd vagy kiköpnéd, azazhogy
eltűnsz benne, mint a világ az
ősrobbanásban. S hogy mi volt
azelőtt? Nos, ez az. A titok,
a méreg a nyugtatóban rögtön
riszálni kezdi magát, de
hiába hunyod be a szemedet,
ugyanott nem folytathatod már.

 

 

 

Hideg és nyirkos

A békákat el kellene engedni, hátha
erre köröz a gólya, hátha
lenyeli őket valaki, hátha
királyfivá változnak. Ne játszd az
elszánt szerencsétlent, aki
mindig tudja, hogy mit csinál.
A hideg és nyirkos erszények
fölfelé gurulnak, a horizont
magától besötétedik. Ha   
lehajtod a fejedet, megered az eső,
nő a fű, kitágulnak a
repedések. Ha benn tartod a
levegőt, emelkedik az
akvárium, a nehéz szavakat is
ki lehet ejteni. Ha a szomorúságra
azt mondod, homorúság,
pislant a tejút, működés közben
látod a csigolyáidat. Érzelem nélkül
átölelheted a világot.
Miért az undor, az örökös
készenlét, a karika másik vége, ha
nem forog? A remény, hogy a
plasztikai műtét után az arcbőr
belső oldaláról is
eltűnnek a rücskök?
Kié a csapda, hogy
megszűnik a kiszolgáltatottság, ha
beszélsz róla, elugrálsz előle?

 

 

 

Tele a völgy

Sűrűsödések, ritkulások, a vér
visszakiabál a csontnak, de
nem értik egymást.
A szökőkútból meztelen ludak
nyújtogatják elveszett nyakukat.
Nyálzik szeptember vége, mint a
kérődző tehén, még egyszer
megrág mindent, még egyszer
beül a képviselőházba,
még egyszer
megsajnáltatja önmagát.
Az ágak között
ugyanabba a lyukba látni.
Egy ember lóg a
szikla peremén, a tíz ujjában
akkora a kritikus nyomás, hogy
bármely pillanatban
összekapcsolódhat egy
űrállomással. Tele a völgy
utolsó szalmaszállal. Ragyog a
gravitáció, mint az üres
pacsirta torka. Lüktet az ég,
mint a nyelőcső. Elég egyetlen
könnycseppet ejteni, s máris
tartozol valahová.

 

 

 

A hátán viszi

Hány kijárat van? Kettő? Öt? Egy sincs?
Csak a huzat és a kényszerképzetek
közlekedhetnek menetrendszerűen?
Ki írta ki, hogy ha reggel lesz,
ollóval, bicskával, beretvával vagy
tojással a fenéken ajánlatos fölkelni,
mi több, legcélszerűbb az ágyban maradni?
Ki hízeleg, hogy az ujjaidból, mint
mozaikképet összerakhatod a tenyeredet,
nézegetheted, beleköphetsz, ökölbe
szoríthatod, de ne merj dönteni, mert
két kazalban egyszerre hiába keresed
ugyanazt a tűt? Kinek jó, ha az egyik
lábadat a másik után rakva elindulsz, s
követed a fölötted lakó mozgását, aki
egy hete vett fatalpú papucsot?
Mindegy, hogy a penetráns zokni a
szagos misére vagy a tegnapi
felolvasóestre emlékeztet? A csiga
akkor is a hátán viszi a házát, ha
menekül? Az ördög átjáróházban lakik?
Az Isten benned? Ha gondolkodás nélkül
lenyomod a kilincset, lehet, hogy
kinyílik az ajtó, s ott állsz a tükör előtt?
Vannak helyzetek, amikor a szó még
azonos a jelentésével? Emberek, akik
fölállnak és kimennek?

 

 

 

A közepe

Tőzsér Árpádnak

 
Állnak az ajtóban. Törött
tükröket nézegetnek. Aki
nem fér bele, az nincs. Itt a
közepe, mondják, s ilyenkor
elérzékenyülnek, ki-be lehet
járkálni köztük, összébb lehet
préselni őket. Húsz éve? Ötven?
Ezer éve? Aki belül van,
azt hiszi, mennek. Aki kívül,
hogy jönnek. A gyengébb
gombostűt szúr a
fenekükbe, az erősebb
átcsörtet rajtuk. A szüleiket
a küszöbön temetik el. A gyerekeik
oda járnak haza. Az ajtószárfa,
mint a családi biblia előzéklapja,
teleírva nevekkel, dátumokkal. De ők
a sorok között olvasnak. Ki ezt,
ki azt. A papot
gyanakodva nézik. Az Isten
messze van. Titkos
kamerákkal figyelik  egymást. Ha
megindulnak, az ajtó
velük megy.

 

 

 

Idő előtti

Ritmuszavar. A gyöngyszemen
nem fér át a kavics. Sárkány
zuhan be a bordáid közé. Mély
levegőt vesz, fölemeli a
palota tetejét, elröpül.
Nyomában a huzat
csapkodja a kaput. Úgy tűnik,
leszakad. Ha most
ugranál le a magasház tetejéről,
éreznéd a szárnyaidat. Ha
most vallatnának, bármit
bevallanál. Ha most
vesztenél el valakit, végleg
elvesztenéd.
Összekarcolt
buborékok a szádon. A szó,
mint az idő előtti szívdobbanás.
Fájdalom és félelem
ültet le a küszöbre. Nézed a
falról potyogó képeket.
Mind ugyanaz.

 

 

 

Hátrafelé

Gyógyszeres  dobozok, jelzőtáblák a
mocsárban. Nézi. Szájáig ér a
jövő. A szó, mint a
kéngáz buboréka. Kibírhatatlan.
Ha nem az élet
utánozná a filmeket, itt
leállna a kamera, valaki
kimenne a mosdóba,
összehányná a cementlapot,
golyózáport
eresztene a tükörbe. De
harmadszor
szólal meg a telefon. Talán a
miatyánkot mondja. Talán az
útellenőr kérdezi meg,
hogy vagyunk. Talán a kakas
kukorékol. A média
beleőrül az ilyenbe. A parlament
óvatosabban szeleteli a
futball-labdát. Minden irány
megemelkedik. Egyetlen kígyó
kel ki az összes
tojásból. Magasra tartva a fejét,
szájában fecskendőtűvel
hátrafelé úszik.

 

 

 

Boldogan lebeghetne

Most arra gondol, hogy talán csak
arrébb kellene raknia
a láda egyik sarkából a másikba,
az alsó polcról a felsőre,
a nyelve hegyéről, a torkából,
a nyakizmaiból, a derekából a
jobb karjába, a bal karjába, a
lábaiba, oda ahol
akkor van, amikor
„lemegy alfába”, s olyan nehéz a
teste, hogy belenyomódik a
földbe, s ahonnan, ha az agyát is
„lengedi”, néha azt képzeli, hogy
vissza se tér már. Ha oda
átpakolná s ott hagyná, amikor
„feljön”, úgy, hogy a karjában,
a lábában sem érezné aztán,
s ha mégis, akkor oda-vissza
folytatná, mindaddig, amíg
el nem veszne a mozdulatban.
Igen, egy hajszál választja csak el
a fájdalmat a fájdalom nélküli
súlytalanságtól, amelyben
ösztöneivel (anyagával?)
boldogan lebeghetne, ha ez is
nem csak utólag jutna eszébe.

 

 

 

Borostyán

A kerítés mögött újabb
kerítés. Mindig két kutya kerget
egy nyulat. Vagy több. Csomag,
kabát, önbecsülés, öntudat
elhajigálva. Csupán a közönség
maradt. Bár némelyek
elfordulnak, egybemosódnak, talán
nincsenek is már. Ahol a cél
elveszett, ott mindenki
ugyanazt a távot futja, csak a
saját órájával méri az időt.
Most éppen megered az eső. A hó?
Valaki bepattan a sokmilliós
autójába, elviharzik. Arrébb
kellene tenni a horizontot.
Legalább fölfelé lehessen látni.
Látni? Nézni! Országos méretű az
álmennyezet. Ha megtelik a szemed,
rögtön a padláson érzed magadat.
Ha lehajtod a fejedet, a cipőd
orrában. Sajog a lábad ujja, de
megint belerúgsz a
kerítésbe. Az észnek semmi köze a
boldogsághoz. Mondod. Csak
betakarja a repedéseket, mint a
borostyán.

 

 

 

Repülni akar

Szétfröccsent szurokdarabok,
varjak a vetésben, valaki
bitument forral, beereszti a
réseket, mielőtt
megindulnak az égi
elevátorok, s visszahullik,
ami fehér. Valaki
beül a melledbe, fölhúzza a
térdét, repülni akar. Van egy
pillanat, amikor
úgy érzed, sikerül neki, de csak a
bitumenfőző borul oda, csak
kibírhatatlan lesz a
folyamatosság. Gyerekkorodban
karóba húzott kukoricacsővel
fogtátok télen a varjút,
mint a horgot,
kapták be a cérnára fűzött szemet,
senki se hallott
állatvédőkről, most meg
hiába hessegeted őket, vissza-
potyognak, mint a
beteg szív. Mire a szurok
megkeményedik, mindent
szétdobognak.

 

 

 

Világsó

Péntek. November. Országos eső.
Mint mikor a macska bevizel, de
nem lehet átmenni a másik szobába.
Azt álmodja, hogy tol valamit egy
talicskában, s hangot hall: „Mielőtt
kiöntenéd, hintsd be világsóval”.
Mivel? Már álmában is?
Azelőtt voltak évszakok. Hónapok.
Hetek. Jött a nap, belemártotta az
ujját a kávéba, csettintett, s
fönt volt az égen. Tudni lehetett,
hogy a szomszéd utcában is
reggel van. Ha egy nagy fenék
eltakarta, minden sarokban
sötét lett. Bár néhol sötétebb.  
Aki hitt, azt szerették az
érzékszervei. A lélegzeten át is
közlekedhetett. A pincebogár
álmából fölriadva
elsorolta a hét napjait. A növények
nem foglalkoztak politikával.
A macskapiszkot homokkal,
söprűvel, lapáttal, az álmokat
legyintéssel takarította el.
Idő volt, tér volt, ceruza, papír,
járda, esernyő, amit akarsz.
Világsó is volt. De mi az?!

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]