A között helyett a közel

 

 

 

 

217

Mint mikor egy nyárőszi nap

Mint mikor egy nyárőszi nap,
s valaki a falon benyúl,
s egy eleven halotti ujj
megérinti a hátadat.
Mint mikor a talpad alatt,
s meg kell állni váratlanul,
hova, hova, naccságos úr?
s elveszik a papírokat.
Mint mikor nem az a vonat,
de a kalauz belefúj,
és egyszerre valami túl,
az öntudatod foglya vagy.
Mint mikor még mindent szabad,
de már senki sem szabadul.

 

 

 

218

Ahogy mennek el a hajók

Előbb az előttem valók,
aztán az utánam jövők.
Ahogy mennek el a hajók,
ahogy tengerré lesz a föld.
Ahogy lépek egyet előbb,
aztán megállok ugyanott.
Ahogy ott hagynak a menők,
és hallom is, hogy maradok.
Előbb, hogy mindenki halott,
aztán, ahogy a perc kiköt.
Mintha egy görög darabot,
s az a vége, hogy ott ülök.
Ahogy csipkedi, csöppre-csöpp.
Tisztul szememben a homok.

 

 

 

219

Az a fényes szárny a seben

Az a keskeny rés vagy perem,
amelyen át egyszer, ahol,
amelyen vissza a mikor,
innen pedig a sohasem.
Az a kis lyuk a tömegen,
ahová az összes motor,
ahonnan csak a füst, a por,
a kiköpöm vagy lenyelem.
Az a fényes szárny a seben,
az akkor is, az annyiszor,
a világméretű pokol,
az a sejtek közepe menny.
Az a sehol sincs mindenem,
az itt is, most is, valahol.

 

 

 

220

A repedés a sarkamon

A sejtek mögött a dobok.
A múló homály az agyon.
A ködön át a nap, ahogy.
A most uralkodj magadon.
A mozgásban az irgalom.
A minden irány én vagyok.
A talán ezen a nyomon.
A csak ismétlek, másolok.
A lapát, hogy az új a jobb.
A repedés a sarkamon.
A több az élet, mint a jog.
Az esendők vagyunk, bizony.
A vége, hiába tudom.
Az eleje, hiába fog.

 

 

 

221

A folt, ahogy kerülgeti

A kihagyások rései.
A mindig átjut a hiány.
A nyereg Szent Mihály lován.
A folt, ahogy kerülgeti.
A mehetne, de nincs aki.
A mind elszalad a zsivány.
A köpönyeg eső után.
Az előbb-utóbb jaj neki.
A csak egyszer is lenne ki.
A kivan, s akkor belehány.
Az egy az isten: az arány.
A folyton összekeveri.
A halál élő falai.
A lyuk a semmi kukacán.

 

 

 

222

A hely színei, ahol él

A hely színei, ahol él,
a fehér kékben az ecset,
a sárga, ahogy megered,
a zöldben a tengeri szél.
A barna, ahogy beleér,
az ég, hogy sokkal közelebb,
az emelkedik, mintha egy,
a hirtelen valami dél.
Az idő, hogy mennyi szeszély,
a szivárványban a szegek,
a valóság fölött a hegy,
az elnyeli mindet a mély.
A véletlen, hogy nem cserél,
a fény, hogy akkor melyiket?

 

 

 

223

A között helyett a közel

A között helyett a közel,
az úgy élni meg, mintha te,
a nem törődni, hogy megy el,
az önfeledt mindent bele.
A fogható vetülete,
az attól fal, hogy létezel,
a tehát itt a vége, de,
a mindig marad annyi hely.
A percről-percre tenni fel,
a hagyni, hogy összenyom-e,
a ha ugyanaz a delej,
a hova lett a közepe.
A mindörökké sohase,
a nincs, de nem emlékezel.

 

 

 

224

A nyelv van benne legalul

A nyelv van benne legalul,
a mondat, ahogy magadat,
ahogy elválik, belehull,
ahogy összeáll, aki vagy.
Ahogy az egész kosarat,
és mint az ég, ha kiborul,
ahogy pislognak a lyukak,
és alatta is magyarul.
Ahogy görögül, angolul,
úgy, ahogy a testben az agy,
a szem, a fül, az orr, az ujj,
ahogy először megakad.
Ahogy anyád a szavakat,
s a semmi hozzá igazul.

 

 

 

225

Ahogy a tükör megremeg

Ahogy a fényben a vizek.
A ragyog a szemem, olyan.
A külön-külön parttalan.
Az itt is, ott is könnyezek.
Ahogy a tükör megremeg.
A meg sem próbálom magam.
Homérosz? Petrarca? Arany?
Ahogy a cseppekben a csepp.
Ahogy lassan mindenemet.
A végtelenre a zuhany.
A hánykolódhatok, hogyan.
A jaj nekem, ha elveszett.
Ahogy egyszer egyetlenegy.
A mind, mikor árnyéka van.

 

 

 

226

Két szó között az egyenes

A homályos tükrön a karc,
marad utoljára a vers,
két szó között az egyenes,
a hirtelen emberi arc.
A mozdulat, hogy megfizetsz,
az orra-szája csupa hab,
a nem mondhatsz, csak igazat,
az az az igaz, ami lesz.
A rímek és a vonalak,
a vágások fölött a heg,
a legnehezebb, ami megy,
a mind mulandó képe csak.
A most, a hátha, a minek,
a ránc ritmusában a dac.

 

 

 

227

A célok helyett a helyek

Az utak, hogy tüzet viszek.
A perc, hogy csak addig ne, míg.
A menny, ahogy nehezedik.
A pokol, ahogy fűtenek.
A végtelen, hogy meg lehet.
A második, a harmadik.
A félelem, hogy valakik.
A lobogásban a meleg.
A hólyagok, hogy senkinek.
A kályhától a falakig.
A fújják csak, de nem viszik.
A célok helyett a helyek.
A jaj, megint csak egy meg egy.
A kezemtől a kezedig.

 

 

 

228

Ahol az altatás után

Ahol az altatás után,
s inkább benne még, ott, ahol
kivágom a fejem alól,
s fogja a párnát az a lány,
ahol már megszólítanám,
de elsötétül, amikor,
de hallom, hogy fölém hajol,
s jó reggelt kíván délután,
ahol minden fény a haján,
és fölpofoz, és visszaszól,
s ágytól-ágyig ér a komoly,
s botrány az eufóriám,
ahol újra szül az anyám,
s ahol meghalok majd, ahol.

 

 

 

229

A lehetett volna, ha hol?

Kis Pintér Imrének

 
A lehetett volna, ha hol?,
s a programozott porcikák,
a mindenség, ez a privát,
s a mesebeli egy akol,
a folyton összemaszatol,
s az ahogy tisztázza magát,
a mintha drótot húzna át,
s a sose tudod, hogy mikor,
a dimenziókban a por,
s az akkor is roszog, de hát,
a most megint hogyan, ha jól,
s a hárommal tele a kád,
a miért, ha nincsen tovább,
s a kit, ha nem álmodozol?

 

 

 

230

Talán választott városom

Talán választott városom,
a máris életem felét,
az ahol, a most, a miképp,
a még inkább, ha elhagyom.
Talán a nyom a talpamon,
a tejutak, a szanaszét,
az ahány város, annyi Pécs,
az elereszthet, de fogom.
Talán, hogy arany és uszony,
a mint a halszemben az ég,
a biztos talánban a szép,
a mennyi nő, mennyi torony.
Talán a firka a falon,
az igen s nem közt a beszéd.

 

 

 

231

Mennyi csont és bőr egy helyen

Ki fekszik bennem, istenem?
Hordják a törött székeket.
Minden zajra fölébredek.
Minden sóhaját ismerem.
Mennyi csont és bőr egy helyen.
Derekában is mennyi szeg.
Hol itt, hol ott karcolja meg.
Sose fordul együtt velem.
De élvezi, hogy figyelem.
És milyen könnyen feledek.
Mintha kívül is lenne egy,
s én volnék benne, aki nem.
Ki ez a lábam és fejem?
Melyik állat verekedett?

 

 

 

232

Én tudom, hogy a számon át

Mint mellemben a nyírfaág,
megfeszül a csillagos ég,
ha most egyet sóhajtanék,
belém szakadna a világ.
Én nem akartam ekkorát,
csak érzem minden levelét,
s közben is annyi a beszéd,
le-föl hajladoznak a fák.
Én tudom, hogy a számon át,
és nincs olyan, hogy messzeség,
attól függ, hogy mi az ebéd,
melyik hólyag bírja tovább.
Én nem csodálkozom, de hát
ki vesztette el az eszét?

 

 

 

233

A kezem, ahogy ott hagyom

Akkor inkább az unalom.
A helyben forgó nyári ég.
Millió fűszálból a rét.
Feküdni a múló napon.
A kezem, ahogy ott hagyom.
A lassú hullám, hogy ne még.
Egy régi Rippl-Rónai-kép.
Egy öregasszony, nem tudom.
Akkor mint az imamalom.
Hogy legalább a szövegét.
Érezni, hogy leáll a gép.
Csodálkozni ugyanazon.
Akkor inkább a monoton.
Ahogy önmagát veri szét.

 

 

 

234

Tehát a bal szemem a jobb

Tehát a bal szemem a jobb,
a jobbon nyolc-tíz fekete,
kocsonyában békapete,
fel-felszálló (rossz rím, de) pont.
Mintha bámulnám a plafont,
s hirtelen kifehérlene,
hogy lám, mennyi apró legye,
hogy behálóz (ez is) a pók.
Mintha messzi madárrajok,
madárrajoknak a helye,
esne az ég folyton le, le,
s szállna (lásd fent) épp annyi folt.
Mintha attól homályosod,
hogy önmagát nézem vele.

 

 

 

235

Mint a sötéttel a szoba

Az 50 éves Varga Lajos Mártonnak

 
Mint a sötéttel a szoba.
Egyszer csak itt van, tele van.
Most addig tegyük le? Hova?
Ha akkor sem ereszt, hogyan?
Ez a se kocsim, se lovam.
S mégis mint a búcsúfia.
Mit nézzek? Húzzam ki magam?
Úgy is azon megyünk haza.
Van feje, tora, potroha.
Szárnya! Már kívül is zuhany.
Eresszem meg? Ásó-kapa?
Azé, aki bizonytalan?
Fölkapcsolom  én boldogan.
De hát mikor érünk oda?

 

 

 

236

Mintha kezdetétől a reccs

Mikor már majdnem végleges,
mindig ejt valami hibát,
mintha egy másik síkon át,
s odaszólnának, hogy mi lesz.
Mintha már semmi, csak a stressz,
a súlytól mozogna a láb,
egy pontra szakad a világ,
s jaj annak, aki befejez.
Mintha kezdetétől a reccs,
a vége csinálná magát,
s azért lennének makulák,
mert akkor forog a lemez.
Mintha nem, hogy tökéletes,
csak együtt döcögjön tovább.

 

 

 

237

S hogy akkor mihez, ha se már?

S hogy van-e valami szabály,
s hogy hozom-e vagy viszem-e,
s hogy miért könnyebb, ha muszáj,
s hogy vele-e vagy ellene,
s hogy lényeges-e, hogy mije,
s hogy csak apály-e meg dagály,
s hogy legfeljebb a mérete,
s hogy abban mekkora halál,
s hogy akkor mihez, ha se már,
s hogy mintha rohannék vele,
s hogy mint a cipőmön a sár,
s hogy a vége az eleje,
s hogy akkor miért fújja le,
s hogy ki az, aki reklamál?

 

 

 

238

Emitt a mérleg, ott a súly

Amennyi öröm, annyi kín.
Emitt a mérleg, ott a súly.
Egy ötlettől megittasul.
Ragyog, mint sejt alatt a sín.
Ülni a pácban, mintha kinn.
Érezni, hogy beleborul.
Megfogni, akárhova nyúl.
Elképzelni, hogy trambulin.
Most attól, hogy milyen kicsiny.
Most mérleg nyelve közt az ujj.
Most antianyag, hogyha hull.
Most legnagyobb lyuk a rutin.
Nevet a hülyeségein.
Belepusztul, hogy viszonyul.

 

 

 

239

Mintha nem, hogy Szarajevó

Jobban rettegni a saját,
mint attól, ami tudható,
vágni magad alatt a fát,
s hogy kiesik szádból a szó.
Ösztönösen futni a jó,
leskelődni függönyön át,
mintha nem, hogy Szarajevó,
éppen elég, hogy a világ.
Mintha annyi, hogy odaát,
s ropog a képen a golyó,
mossa föl a vért a család,
s ha tetszik, kikapcsolható.
Mintha, hogy még egy altató,
s akkor reggelig legalább.

 

 

 

240

Ó én gyávább is lehetek

Ó én a bátrakat nagyon,
engem ölni is meg lehet,
homokhegy tövében a nyom,
én magamtól is elveszek.
Ó én tapsolok, mint a seb,
és azonnal bestoppolom,
kérem, én néha istenek,
túlteszek a halálomon.
Ó én sose huzakodom,
csak csinálgatom a helyet,
ha most sem ütöttek agyon,
akkor úgy is megy, ami megy.
Ó én gyávább is lehetek,
de az igazat nem tudom.

 

 

 

241

Majd az ötödik temetés

Majd az ötödik temetés.
Amikor J. A. önmaga.
Se barátja, se rokona.
Helyére árvul az egész.
Majd, ha mint Arany meg Vitéz.
Vörösmarty vagy Katona.
Eleven sír lesz a haza,
s oda lát mind, ahova néz.
Majd ha egyszerre nyúl a kéz,
és ugyanaz a koponya.
Száz év? Százötven év? Soha?
Se magyar már? Se szenvedés?
Majd ha kihal a mai rész,
és kit temetnek, nem hova.

 

 

 

242

Mennyire szégyellte, ha félt

Mennyi mindenről nem beszélt,
s mindig csak utólag, holott
akkor is azt mondta, ha szólt,
a végső percekig remélt.
Mennyivel több, amit elért,
mint amit lassan fölfogott,
mire kioldta a bogot,
elfelejtette, hogy miért.
Mennyit jajgatott semmiért,
amikor minden veszve volt,
lógtak rajta a madzagok,
állt a lyuknál, mint a herélt.
Mennyire szégyellte, ha félt,
s hogy akkor inkább hallgatott.

 

 

 

243

Egy hajszál a pillanaton

Jó, három az ötödiken.-
Akkor is, ha abbahagyom.
Kétszáznegyvenhárom igen,
és ugyanannyi nem tudom.
Egy hajszál a pillanaton.
S kilenc éve, hogy leveszem.
A mozdulatban a viszony,
az eredményben a sosem.
A mind benne a többiben.
Az ahány, annyi alkalom.
Az újra s újra a kezem,
mint valami után a nyom.
Ahogyan hasad az atom,
s odaragad a végtelen.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]