Most, hogy vége a diktatúr

190

Nézik, hogy meddig ér a szád

Mindenütt azok a pofák.

Százötven? Kétszáz? Ötezer?

Mint mikor eget fényezel,

s mindig az Isten látszik át.

Nézik, hogy meddig ér a szád.

Füled. Szemed. Hogyan? Kivel?

Ezer arc, s ugyanaz a fej.

Egymást porozzák, mint a fák.

Gyökér vagy? Lomb vagy? Nagykabát?

Mind-mind éppen azt veszi fel.

Bekapcsolsz? Hallgatsz? Élvezel?

Alattuk nyikorog az ágy.

Nyilván, hogy tágul a világ,

de hát miért kisebb a hely?

191

Most, hogy vége a diktatúr

Most, hogy vége a diktatúr,

s ki lehet borítani a,

már oda se néz, hogy hova,

már magától is kiborul.

Most, hogy egyszerre annyi úr

és mindenki demokrata,

akkora szemeteskuka,

ha tetszik, ha nem, beletúr.

Most, hogy a legszebb hang a durr,

s ahány röf, annyi pocsolya,

se az ól, se a disznaja,

csak érzi, ahogy kiszorul.

Most, hogy benne van piszokul,

mintha már nem is mosdana.

192

Az a legjobb, ha hazudik

Naná, majd a bálványait!

Inkább az életét, ha még.

Mennél inkább eresztenék,

annál inkább kapaszkodik.

Meg is öli magát, amíg.

Csak az maradjon, a fakép.

Maga sem tudja, hogy miképp.

Az a legjobb, ha hazudik.

Mindenki belehal kicsit,

mikor kimondja a nevét.

Annyi a halotti beszéd,

nőttön-nőhet benne a hit.

Naná, hogy akkor is merít,

ha üres a lyukas fazék.

193

Süt a fehér macska foga

Hol lehet még valami, ha.

Mind ott kotorászik, ahol.

Mintha külön szíve s agya.

Mint a repedésben a por.

Mintha csak egy üres gyomor.

S be kellene zabálnia.

Fut a falak mentén az orr.

Süt a fehér macska foga.

S most mintha most, s mintha maga.

Húzza a topogást a sor.

Akárhová megy a hasa,

a végtelen ég a szatyor.

S mert nem lehet tudni, mikor,

tegnap is, ma is jobb, ha ma.

194

Tudja, hogy nincsen semmi baj

Akit az Isten meg akar,

annak előbb eszét veszi.

Annyi étel, ital, hatal,

senki sem hinné, hogy veri.

Tobzódnak a zsigerei,

minden pattanást elvakar.

Ha a szelet kiengedi,

nagyobb, mint a kínai fal.

Ijedt halandókon ural,

a saját apja sem meri.

Csak vigyorog, mikor csikar,

és a gatyája megteli.

Érzi, hogy milyen isteni.

Tudja, hogy nincsen semmi baj.

195

Lehet, hogy most ez a Gulág?

Lehet, hogy csak a butaság

meg az ész harca, ami itt?

Hogy az egész azért folyik,

hogy ki harap, és mekkorát?

Hogy az igazság csak kabát?

Felvehetik hol úgy, hol így?

S aki nagyobbat hazudik,

az sétálhat benne tovább?

Lehet, hogy most ez a Gulág?

Csak elküldték az őreit?

S mivel ugyanúgy működik,

tele vannak a latrinák?

S hogy nincsen út, csak rajta át?

S hogy akkor egymásra kenik?

196

Mind hasonlít valakire

Mind hasonlít valakire.

Az is lehet, hogy ugyanaz.

Vagy kettő van, vagy egy lyukas.

S annyi csak, hogy ki fogja be.

Mindnek van egy alibije.

Akárhányszor szól a kakas.

Mind a máséban kanalaz,

de magától nő a hite.

Mind az ablakon jönne be,

mert a küszöb nagyon magas.

Mind esküszik, hogy nem igaz.

Csak a kukac esett bele.

Mind azon, hogy mennyi hülye.

S hogy a többi milyen ravasz.

197

Már föl is áldozza magát

Süketebb is, nem csak butább.

Érzelmesked és dicseked.

Mintha nem tudná, mire megy.

Mintha megfoghatná saját.

Mintha tele van a világ.

Mint mindenkiben az az egy.

Távolodik és kireped,

de azért sem cserél gatyát.

Mintha nem az az apparát.

Mintha Mohamedhez a hegy.

Oly nagy benne a szeretet,

már föl is áldozza magát.

Szagolgatja, amit csinált.

Nem több, de sokkal büdösebb.

198

Micsoda bugyrok elhaló

Micsoda bugyrok elhaló.

Mily menthetetlen görbület.

Mint a függönyben a roló.

Mint aki sose érti meg.

Mint. Mint aki beérkezett.

Mint az üres trójai ló.

Mintha se apja senkinek.

Mint halott szájából a szó.

Mint mikor megtagadható.

Mikor már nem is mos kezet.

Mint hidak fölött a folyó.

Mint akik összeillenek.

Mintha most jönne, ami megy,

s ami se nem megy, lenne jó.

199

Ők a mese végén a könny

Ahogy lett egyre öregebb

az egész, és külön-külön,

kelés nőtt a fenekükön,

mindegyik magába esett.

S mint a kukac, ha csupa seb,

mintha a nyelvükön köröm,

elfogyott, égett odafönn,

megfagyott bennük az üveg.

Folytak a gennyes szövegek,

csúszkáltak a könyökükön,

s hogy abban is legyen öröm,

a tenyerük, az viszketett.

Akkor is élnek, hogyha meg,

ők a mese végén a könny.

200

Azért asszony, merthogy viszik?

Mitől, hogy megmerevedik?

Hideg lesz, nyirkos és nehéz?

Tegnap még lüktető kelés,

ma meg ketyegő ekrazit?

Miért, hogy mind a láncait?

Amikor szaladhatna, és?

Mire a békén a kötés,

ha átüt rajta a licit?

Azért asszony, merthogy viszik?

Él, mert a hátában a kés?

Kinek a kezében a kéz?

Hol a kapu a küszöbig?

Ott a vége, ahol a híd?

Csak a mese, hogy átkelés?

201

Ahogyan rád szakad a ház

A képzet, hogy a csontodig.

Holott mindegyik csontja más.

S merthogy magához, mind vigyáz.

Azt hányja ki, amit eszik.

Nem a hadak, szemben akik.

A fokról fokra mint a frász.

A legyőz, megöl, megaláz.

Nem a lecke, a most, a mit.

Ahogy egyszer csak leesik.

S hogy felülről is egy rakás.

Hogy azért vagy csak, hogy kimássz.

Ahogy keresed a bilit.

Hogy olyan nincs is, hogy kibic.

Ahogyan rád szakad a ház.

202

S hogy feküdt a kertben, ami

S hogy feküdt a kertben, ami,

s legtöbbször sietve evett,

s közben is mindig az eget,

s nem is, hogy tudni, tartani,

s nem, hogy hívatlan álmai,

s hogy egyedül a többiek,

s hogy inkább ma egy verebet,

s hogy el kellene dönteni,

s nem, hogy kunyhóból néze ki,

s hogy hidegebb vagy melegebb,

s egyszerre csak elege lett,

s hogy akkor fektéből neki,

s nem, hogy addigra valaki,

s hogy így akármit megtehet.

203

Ez az indigós lihegés

Ez az indigós lihegés,

egyikről a másikra át,

ahogy lassacskán a szobát,

és mint a darálót a kés.

Ez a kilátszik a tömés,

de a fogai akkorák,

hogy nincs is étel, csak ha rág,

ez a szájában az egész.

Ez az intenzív soha és,

ezek a sehol se dumák,

ahogy oda lesz a világ,

s lüktet egymásban a kelés.

Ez a se a szív, se az ész,

ahogy csinálják a csodát.

204

S hogy még egy kicsi türelem

S hogy egymást nyírták ki, mikor.

S hogy haláluk is idegen.

S hogy életük is tiszta sor.

S hogy egy szavukat sem hiszem.

S hogy ugyanolyan hidegen.

S hogy föl is írják valahol.

S hogy halálom és életem.

S hogy ez a vége, ez a kor.

S hogy nagy a szél, és fúj a por.

S hogy aki bújik, aki nem.

S hogy én leszek, mint annyiszor.

S hogy hunyjam csak be a szemem.

S hogy még egy kicsi türelem.

S hogy velük együtt elsodor.

205

Ó én szeretném, ha szeret

Költők költője, körbe kör,

kutya a farkát, kéz kezet,

mint holdvilágnál zsebtükör,

halottban az emlékezet.

Maradtam, ami lehetek,

ökörcsordában egy ökör,

tudjuk egymásról, ki a leg,

kinek a képén több a bőr.

Valaki mindig ki-kitör,

s jön, hogy bikák meg tehenek,

és önmagát csinálja föl,

de aztán többé ő se megy.

Ó én szeretném, ha szeret,

de bámulom csak messziről.

206

Végigmegy rajtam, mint a tű

Csak előmászott a tetű,

nyomja a csengőt, mosolyog,

várja, hogy örülni fogok,

hiszen meglepetésszerű.

S merthogy annyi a keserű,

s hogy akadtak pillanatok,

s ne is beszéljünk róla, hogy,

hogy vele együtt él a mű.

S mert ugyanonnan nő a fű,

s hogy éppen erre utazott,

s ha egyszer erre, itt vagyok,

végigmegy rajtam, mint a tű.

De éppen olyan gömbölyű,

szinte már nem is hagy nyomot.

207

Ez az eszelős cicoma

Ez a hisztize, nyafoga,

ez a civilizált nyerő,

ez a papást-mamást kofa,

ez a finnyás mindenevő,

ez az akkor bújik elő,

ez a véletlen se, hova,

ez a homokosban a nő,

ez a mindenképp a bika,

ez az egészet viszi a,

ez a részekben a velő,

ez az eszelős cicoma,

ez a mikor fejemre nő,

ez a még mindig jobb, ha ő,

ez az esküszöm, hogy soha.

208

Helyben csúszkálna a higany

Ha meg lehetne pontosan,

s mindnek közepe, szélei,

csak bemondanánk, mennyi van,

s el lehetne felejteni.

Kossuth lenne vagy Görgey,

helyben csúszkálna a higany,

s mert emlékezne valaki,

reménykednénk mindannyian.

Mennyi idő, mennyi arany,

s hogy megmérni és gyűjteni,

senki sem tudná biztosan,

csak tenné, ami jó neki.

Ki lenne írva a mai,

s nagyon szégyellhetném magam.

209

Ide mindig kell egy atya

Ide mindig kell egy atya,

s mindig van egy atya, aki,

mintha az ő gyermekei,

éppen akkor esik haza.

Mindig annyi lánya, fia,

rengeteg a dolga neki,

mire így-úgy elrendezi,

kiderül, hogy mindent maga.

Itt mindig rosszabb a java,

a többi meg ijesztgeti,

egyik fele Infantili,

másik fele Agresszia.

Itt jól fel kell kötnie a,

ha valaki azt képzeli.

210

S mert győznek folyton a kicsik

S mert győznek folyton a kicsik,

moszatok, kvarkok, vírusok,

minden, ami nagyobbodik,

azt képzeli, hogy még nagyobb.

Villog a sok stafétabot

egyik lyuktól a másikig,

soha ennyi élő halott,

mikor a halottat viszik.

S mert eresz alatt is esik,

méregetik a hézagot,

igen a vége elveszik,

de csak idő kérdése, hogy.

S mert alapjában boldogok,

bármikor újra kezdhetik.

211

A csillagok tüzes dugók

Vár az ember valami jót.

Talán csak annyit, hogy elég.

Nyitva felejti a szemét.

Nyeli a sok dilibogyót.

A csillagok tüzes dugók.

Kihúzzák és ömlik a kék.

A küszöbéig ér az ég.

De belepusztul, hogy kifolyt.

Örökké a mi lesz, mi volt.

Zsebből az igaz meg a szép.

A gyorsuló mókuskerék.

A temetetlen hírhozók.

Lesni, hogy honnan jön a drót.

Elszalasztani, ami épp.

212

Két hasáb közt a harmadik

Két hasáb közt a harmadik.

S merthogy ugyanaz a halom,

akármerre vezet a nyom,

mindig az egészet viszik.

Mindig nagyobbak egy kicsit.

Sajog a pára a vason.

Mindig utolsó alkalom.

Vagy kettő van, vagy most ölik.

Mindig az erősebb iszik.

Kint vagy bent, kívül a malom.

Akármelyik végét fogom,

magamhoz fogok valakit.

Mindig azt képzelik, hogy így.

S annyi csak, hogy hasogatom.

213

És most megint, hogy mi közöm?

És most megint, hogy mi közöm,

s hogy lehet-e szemlélni csak,

s hogy akik nem a tribünön,

s hogy az-e a másik csapat,

s hogy akkor mit, ha adogat,

s hogy miért, hogy visszaütöm,

s hogy miközben bunda alatt,

s hogy meddig még a bőrömön,

s hogy ez is, hogy a versbe jön,

s hogy egyáltalán, és ragad,

s hogy ami egy külön-külön,

s hogy annyi-e, ha hány darab,

s hogy csak a kard árnyéka, vagy?,

s hogy ki zavarja a köröm?

214

Érzem, hogy valaki figyel

A hatvanöt éves Fodor Andrásnak

A tenger nem az. Nézni kell.

Most félek benne. Folytatom.

Bejön a halántékomon.

Hihetetlen, hogy mennyi hely.

Mindenki akkor kezdi el.

Csapkod magában, mert nagyon.

Annyi a száj a habokon,

hogy ez is, az is visszanyel.

Érzem, hogy valaki figyel.

Mintha millió Balaton.

Ha a szememet becsukom,

a halálverejték kiver.

Miért jöttem ilyen közel,

ha azt hiszem, hogy álmodom?

215

Mintha a számhoz tartanám

Minthogy az egész nehezebb,

több szóval kellene, lazán.

Annyi mozdulatot, ahány,

annyi hallgatást, ami megy.

Minthogy egyszerre neve lett,

nyelvet a papucsa után.

Mintha magamnak mondanám,

és pörögne a képzelet.

Minthogy ugyanaz a szöveg,

lesni az ajkát, hogy talán.

Hogy könyökén vagy oldalán,

hogy nekiszalad a gyerek.

Minthogy vérzik, mint az üveg,

mintha a számhoz tartanám.

216

Uram, ezek nem emberek

Nem volt közénk való, csak egy.

Valami költő. Kölcsey?

Nem, mi nem a barátai.

Csak figyeltettük. De ezek.

Ez mind félvak és gyermeteg.

És egytől-egyig azt hiszi.

Írt egy verset is. Valami.

Ez írta a Himnuszt? Lehet.

Uram, ezek nem emberek.

Nagy baj, ha komolyan veszi.

Hagyni kell őket játszani.

Jobb, ha megoszlik a tömeg.

Aztán úgy is megdöglenek.

El lehet róluk mondani.