Mintha a nyakamban kő

163

Mint az eget tartja a nap

Tartani a semmit a nagy.

Nem enni, nem inni, nem ü.

Mint hiányzó szót a betű.

Mint az eget tartja a nap.

Tudni, hogy amit tartanak,

csak étel, ital meg ürü.

Ami magától, az a mű.

Ami miért nem, az a csak.

Mint a küszöbön a csomag.

Mint az ürüléken a fű.

Ha megérti belehülyü.

Ha belenyugszik, úgy marad.

Nevetni, milyen ingatag.

Sírni, hogy milyen egyszerű.

164

Ha összekötök annyi fényt

Ha összekötök annyi fényt,

mondjuk, egy ablakkal, ahogy

kötéllel egy kéve zabot,

a formával a költeményt.

Ha nem érdekel, hogy miért,

csak megszorítom, mint a hold,

s merthogy nyakig benne vagyok,

lehet érezni a reményt.

Ha a valóság végeként

elkapom a pillanatot,

s élvezem, amit gondolok,

az anyagban a leleményt.

Ha kitalálom a mesét,

már nem is olyan nagy dolog.

165

Ahogy a legszebb álmokat

Ahogy nekifeszül a mély,

és telnek benne a lyukak,

s még el sem múlik a veszély,

itt-ott máris kisüt a nap.

Ahogy örökre nyitva hagy,

s az ajtót is viszi a szél,

nem kell dönteni, de szabad,

mert a vesztes is belefér.

Ahogy a csúcsáig fölér,

és az alja is ott marad,

és szétveti a szenvedély,

de működik rajta a csap.

Ahogy a legszebb álmokat,

s nem emlékszik és nem remél.

166

Örökké, hogy egy mozdulat

Fönt, fönt a kupola alatt,

s hogy valamit megigazít,

mintha rajta állna, hogy itt,

hogy kilopják a vasakat.

Lent, lent a futóbogarak,

fürgén, mert akkor is esik,

mintha a padló tükreit,

bennük látszik, hogy hol a nap.

Középen, ahol megy a nagy,

középen föl-le jár a lift,

az a perc, hogy kikerülik,

az a hely, hogy elbújjanak.

Örökké, hogy egy mozdulat,

s hogy mindig elforog, amíg.

167

Mintha minden valami gömb

Ahogy csúszik alóla ki,

s fogja a semmit odafönt,

mintha minden valami gömb,

csak bele kéne ugrani.

S mintha biztatná valaki,

hogy mielőtt a kör lecsöng,

hogy attól göröngy a göröngy,

s a halál is csak az, ami.

S mintha lehetne hallani,

ahogyan a csontban a csönd,

ahogyan az űrben a gyöngy,

ahogyan mind elengedi.

S mintha, ahol a sarkai,

ott hallgatódzna, aki dönt.

168

S hogy semmi válik semmivé

S hogy a félelem nincs hova,

s akkor is valami felé,

s mintha azzal segítené,

s hogy sokkal könnyebb futnia,

s hogy legyen hihető oka,

s merthogy a cél az ördögé,

s hogy önáltatás, hogy Niké,

s hogy a győzelem is csak a,

s hogy mégis mekkora csoda,

s hogy az nehéz benne, a lé,

s hogy éppen kieresztené,

s hogy nincsen benne logika,

s hogy mindig ott, mire oda,

s hogy semmi válik semmivé.

169

Ha csak azt, hogy egy év alatt

Ha csak azt, hogy egy év alatt,

s tulajdonképpen semmi se,

csak unalmasabb a mese,

lassabban telik el a nap.

Ha csak azt, ami ott marad,

mert már a víz se viszi le,

s hogy nincsen meg a teteje,

csak ki van írva, hogy szabad.

Ha csak azt, mennyire szalad,

s hogy folyton nő a tömege,

s mert együtt gyorsulunk vele,

állandó a cseppen a hab.

Ha csak azt, hogy egy pillanat,

az egésznek csak a helye.

170

Mintha a nyakamban a kő

Mintha a nyakamban a kő,

és hiába kepesztetek,

és csak, hogy egyre több vizet,

és hogy a mindenség tüdő,

és semmi, hogy tér és idő,

s hogy honnan jön és hova megy,

s hogy valahol a többiek,

és iszap van és levegő,

mintha mikor fejemre nő,

s hogy szétrepesztem az eget,

és ami voltam és leszek,

most hirtelen minden erő,

mintha mikor átélhető,

s nyilvánvaló, hogy elveszett.

171

Mekkora UFO ez a hely?

Mindig akkor veszteni el,

ha az egészet fogja már.

Mekkora UFO ez a hely,

hogy önmagától föl-le száll?

Hol az ég, hogy fantáziál?

A levegő, hogy venni kell?

Ki muzsikál a vályunál?

Van-e, aki ítélni mer?

Hova lesz a sok kis siker?

Miért, hogy akkor is zabál?

Miért szalad a többivel,

ha nincsen, csak saját halál?

Mért tágul a világ, ha fáj?

A történet kit érdekel?

172

Még mindig könnyebb veszteni?

Még mindig lenne valami?

Egy-egy kúpcserép? Egy tejút?

Amit, hogy ne csöpögjön úgy,

meg kéne igazítani?

Még mindig jobb a tegnapi

udvari bolondon a púp?

Mint várni az útilaput,

s hogy magamagát felköti?

Még mindig vannak csöppjei,

amitől félnek a tanúk?

S mert percről percre nő a lyuk,

lehetne ürgét önteni?

Még mindig könnyebb veszteni,

mint nyitva hagyni a kaput?

173

Mintha nem nézné, hogy megöl

Mintha a fölöttem lakó

szaladgálna le-föl, le-föl,

megáll mellemben a csikó,

menekül a patkó elől.

Mintha egy isteni ököl

szorításában a rugó,

bordáim között is kitör,

galaxissal sem fogható.

Mintha valami riadó,

s az enyém lenne ez a kör,

félhetek, futhatok a jó,

ordíthatok, hogy mire föl?

Mintha nem nézné, hogy megöl,

csak azt, hogy micsoda bunyó.

174

Azt akarom mondani, hogy

Kérem, én nem készültem, én.

Csak jöttem, és benne vagyok.

Én csak ezt a pillanatot.

Semmi pardon, semmi remény.

Ezt is csak a legelején.

S csupán magamnak, hogy nagyobb.

Hogy miközben adok, kapok,

legyen hátul valami fény.

Kérem, én tudom, hogy kemény.

S hogy miattam senki se fog.

Idők vannak, fokozatok.

S akkor mindenki a helyén.

Kérem, én csak elkezdeném.

Azt akarom mondani, hogy.

175

Én azelőtt fák és füvek

Én azelőtt fák és füvek,

végtelen voltam, kapcsolat,

ahol a fény és a meleg,

világgá szédül az anyag.

Engem nem fogott, hogy megyek,

de bennem keringett a nap,

húzták egymást a részletek,

a megoszlás volt a tudat.

Nekem annyi volt, ami egy,

hogy viszonyítsam magamat,

sejtről-sejtre ha lehetek,

milyen az egész, ha szabad.

Én nem akartam képzetet,

csak éreztem, hogy szétszakad.

176

Igen, egészen eltörött

Igen, egy hajszálon, uram.

Az innen és onnan között.

A se itt, se ott ahogyan.

Az itt is, ott is, ami köd.

Igen, egészen eltörött.

De mintha éppen most, olyan.

Ragasztok, foltozok, kötök.

Külön-külön is annyi van.

Igen, el kéne okosan.

Fogni a, szépen, mielőtt.

Mintha én volnék a lovam.

Mintha nem is menekülök.

Igen, ez se több, az se több.

De azt képzelem, hogy magam.

177

S hogy a között között a köz

S hogy a között között a köz,

s mindenütt a mellékesek,

s hogy napról-napra keskenyebb,

s hogy csak a széle örökös,

s hogy mindig az egész ködöz,

s hogy asszonyok és gyerekek,

s hogy ők is, mert megáll a hegy,

és jön valami üstökös,

s hogy amíg beledögönyöz,

s hogy ordíthatok, üthetek,

és mintha egy kis szeletet,

s hogy a valóság, az közös,

s hogy nincs is, csak oda kötöz,

s hogy ez öl meg, a képzelet.

178

Mindig csak egy-két emberen

Mindig csak egy-két emberen,

legtöbbször egyen múlt, ahogy,

de mintha ő is, jobb, ha jobb,

csak hagyta volna, hogy tegyem.

Mindig csak addig, hogy nekem,

hogy valami közvetlen ok,

mert viszik, mert attól mozog,

mert az én bűnöm, hogyha nem.

Mindig csak az iszom, eszem,

hogy szeretek és meghalok,

s hogy annyi mindent gondolok,

hogy kell, hogy valaki legyen.

Mindig csak, hogy most és velem,

s hogy vége, mert magam vagyok.

179

Mindig a másik mondja ki

Makay Idának

Az a néhány ember, aki.

S mert el van varázsolva mind.

Épp oly esendő s árva, mint.

Az is önmagát keresi.

Mind kívül történik, ami.

S hogy örökké valami csínyt.

Meg-megakad alkalmasint.

Együtt szeretné hallani.

Mindig a másik mondja ki.

Csak rá kell hordani a színt.

Megmozdul benned, mintha kint.

Nincsenek is határai.

Mind ugyanazt kerülgeti.

Egyedül van, ha kitekint.

180

Én mindig azon a lyukon

Én mindig azon a lyukon,

lyukon nézek ki, s odakinn,

odakinn van minden nagyon,

nagyon tele van a kabin,

kabin, hiába fut a rím,

rím elöl is! csak álmodom

álmodom, hogy valami csíny,

csíny csupán, hogy nincs semmi nyom,

nyom, hogy átmentek a falon,

falon, önmagukon, krimin,

krimin ! s egyedül mozgatom,

mozgatom mindet, s oly kicsiny,

kicsiny a rés, hogy szemeim,

szemeim inkább behunyom.

181

A koponyám csúcsáig ér

Nagy sivatagi oszlopok.

Felettük üres és fehér.

Roszog a fogam közt a tér,

csigolyáimban a homok.

Emelkedem és szikkadok.

A koponyám csúcsáig ér.

Ami lehetne a tenyér,

valami malomkő forog.

Szemem mögött is csillagok.

Milliónyi szikra a vér.

Macska szájában az egér,

a sajgó boltozat vagyok.

Azt hiszem, összeroppanok.

Viszi a tüdőmet a szél.

182

Ez a hatalmas felület

Ez a hatalmas felület,

a mondjuk, hogy teli tüdő,

a kívül-belül levegő,

a most ráteszek egy követ.

Ez a lüktető mintha-egy,

a fújható, kibökhető,

az egyszerre ható erő,

a sose tudni, mi helyett.

Ez a külön minden szemet,

a veszett férfiban a nő,

ez az összegyűrt lepedő,

ez a szonett hátán szonett.

Ez a mintha én meg te meg,

ez az éppen itt az idő.

183

Ez a semmi, két semmi közt

Ez a tekercsek, huzalok,

tocsogó szövetek, gyökök,

a folyton beleakadok,

ez a lehettem volna több,

ez a magától működök,

ez a látszólag ugyanott,

mint töklevél alatt a tök,

ez a tök forog? nap forog?

ez a lüktető csillagok,

ez a mulandó mintha köd,

ez a fejre is állhatok,

ez a semmi, két semmi közt,

ez a remegés, ami köt,

ez a mind, amit mozgatok.

184

S hogy néha azt se, melyik az

S a nagy hazug, s a nagy igaz,

s hogy fent, a többiek felett,

s egymáshoz sokkal közelebb,

mint kicsi gazhoz kicsi gaz,

s hogy néha azt se, melyik az,

csak azt, hogy ők, s hogy odalett,

s merthogy ilyenkor nehezebb,

összecsúszik benned a vas,

s mintha éppen olyan magas,

s hogy igazság, s hogy becsület,

s hogy nincsenek is méretek,

csak egy arasz meg egy arasz,

s hogy mindig lesz annyi vigasz,

s megöleled vagy megeszed.

185

S hogy öt kenyeret, s öt halat

S hogy öt kenyeret, s öt halat,

s több mint ötezer jóllakik,

s nem is az, hogy ebből a hit,

s hogy kosárszám mennyi marad,

s nem az, hogy mekkora halak,

s kenyerek, s hogy a bűneik,

s hogy már csak a csoda segít,

s mert mocorognak, alszanak,

s nem, hogy kétezer év alatt,

s hogy a legjobb, ha mind eszik,

s hogy persze, akadnak, akik,

s hogy nem is biztos benne, csak,

s nem, hogy nincsenek rá szavak,

s talán a legkönnyebb, ha így…

186

S akkor egy csillag egy magon

Parti Nagy Lajosnak

Bevallom, a halban is az,

hogy fejbe vágom, hámozom,

le nyálka, pikkely és uszony,

s a gerincben megráng a vas.

Legalább te ne riogass.

Jó, a követ is fölmosom.

Nem, én nem fogok egy halon.

Igen, a fülem is halas.

Tökéletes, de nem igaz.

Töröm magam, jár a malom.

S akkor egy csillag egy magon.

Kiderül, hogy lyukas a kas.

Jó, jó, én csak egy bogaras.

De mért jobb, ha gondolkodom?

187

S ha nélküle akkor se megy

Ha létezne akkora cet,

hogy az egész hajó bele,

s mindenki menne Ninive,

csak Jónás nem érkezne meg.

Ha a halban mindenkinek

meg kellene esküdnie,

se nappala, se éjjele,

amíg hiányzik az az egy.

Ha bűnösök és kibicek

izgulnának, kiúszik-e,

s hogy benne van-e az ige,

amiről a többi hebeg.

Ha nélküle akkor se megy,

véget érhetne a mese.

188

Még minden elképzelhető

Fölül, legfölül a fenyő.

Alul a gyermek. Mire vársz?

Kiment az ablakon a ház.

Jön be a hideg levegő.

Ül a széken a kicsi nő.

Matat a múltjában az ács.

Mert ahány ház annyi szokás.

És elkezdődött az idő.

Ragyog középen a mező.

Csöngetnek, de valaki más.

Mint mikor az ősrobbanás.

Még minden elképzelhető.

Nézi a fát a csecsemő.

Meg van írva, amit csinálsz.

189

Dől a távcsőből a remény

Ott, ahol elhajlik a fény,

csillagok feküsznek hanyatt,

ott van a hiányzó anyag

a lyukas semmi közepén.

Dől a távcsőből a remény,

hogy akkor, hogy lám, hogy nocsak,

hogy tizenkettő egy tucat,

és idő csak, meg lelemény.

Nézem az eget, mintha én,

én fognám a sugarakat,

s hogy össze van, s hogy az a nap,

hogy melyik ág akad belém.

Hogy minden a másik felén,

csak innen viszi a huzat.