Ez a semmi, két semmi közt

1992–1994
 

 

 

 

Ágról ágra száll a felhő

 

 

 

 

148

Mintha aknagránát esne

Kőlapok között az este,
zsong a semmi, mint a méhes,
nem találok az egészhez,
ezt is, azt is csak helyette.
Mintha mind a szárnya lenne,
milliónyi csöpp a fényes,
ez bemézez, az bevérez,
űr se, jaj se fogja egybe.
Száll a súly a részletekbe,
annak is a pereméhez,
átszakítja, annyi ég lesz,
minden ég tüzes kemence.
Mintha aknagránát esne,
s készülődnék lefekvéshez.

 

 

 

149

Ott a cirkusz, ahol hagytuk

Itt a vége, hogy nevessünk.
Itt a kezdete, hogy sírjunk.
Úgy öleltük meg, hogy eltűnt.
Úgy maradt meg, hogy kibírtuk.
Most derül ki, hogy ki, mit tud.
Szétigézni annyi sok bűnt.
Káricálni, mint a vak tyúk.
Felböfögni, hogy megettük.
Nos, ki nyelte le a nagy tűt?
Hol a nyúl, hogy megkopasszuk?
Röpködnek a tiszti kesztyűk.
Ott a cirkusz, ahol hagytuk.
Nincs katarzis, csak nagyobb cúg.
Csapkodja az ajtót bennünk.

 

 

 

150

Jaj, agyában mennyi hangya

Egytől egyig belerokkant.
Húzogatja oda-vissza.
Mintha semmi, csak a hossza.
S el lehetne vágni hosszant.
Mintha most, ha nagyot rikkant.
S annyi csak, hogy kifordítja.
S ott van, ott a bélés csíkja.
Rácsok fogják össze roppant.
Mint a rácson át a sírhant.
Mintha rögtön apja, anyja.
Jaj, agyában mennyi hangya.
Jaj, ölébe ahogy pottyant.
Már nem is fut el, ha robbant.
Majd megőrül, úgy akarja.   

 

 

 

151

Minthogy éppen ketté válik

Minthogy éppen ketté válik,
mint a ganétól a tőzeg,
s azt hiszik, hogy attól nőnek,
hogy egyre messzebb a másik,
minthogy mindent szakadásig,
s még erősebb az erősebb,
s lépten-nyomon annyi hőstett,
hogy a tétje nem is látszik,
minthogy az összes hibáit,
és a legrosszabb is győzhet,
s folyton az, hogy most előz meg,
most jutunk el Kánaánig,
minthogy csak a partja számít,
mért akarják az egészet?

 

 

 

152

Nő a közte, mint a hólyag

Mennyi önjelölt utótag.
Mennyi így meg úgy, ha hogyha.
Mintha nem, hogy darabokra.
Nő a közte, mint a hólyag.
Mennyi antedatált holnap.
Bontva visszakapott posta.
El se küldi, meg se hozza.
Arra csönget, hogy hazudnak.
Mennyi cső meg árva sors csak.
Kapkolódás, ócska puska.
Annyi vér se, hogy megússza.
Annyi bér se, hogy bolond vagy.
Mennyi széthasadt atommag.
Csernobil, büdös zakuszka.

 

 

 

153

Ezt az összetörött arcot

Ezt az összetörött arcot.
Jaj, közötte mennyi emlék.
Mint hiányos mozaikkép.
Mintha kenyeret dagasztok.
Mintha járnám a sok partot.
Régi álmokon taposnék.
Úgy csodálnám meg Velencét,
mint beteljesült kudarcot.
Jaj, ez orca, jaj, de fenn volt.
Mennyi oszlop, mennyi festék.
Megtanultuk, mint a leckét.
Állt magában, mint a mennybolt.
Most, ha ejtene csak egy szót,
hallanám is, ahogy megy szét.

 

 

 

154

Inkább át a falon megy ki

Mint az újra nyelt szögesdrót,
lopva visszanyomott rigli,
nem, hogy ki lehetett bírni,
azt se, soha már, hogy megvolt.
Áll a folyton elszalasztott,
ott az ajtó, itt a kibli,
ezt kitenni, azt becsukni,
és fokozni kell a tempót.
Jár a közte végleg elfogy,
börtön ajtaján a cirkli,
inkább át a falon megy ki,
százszor megzabálja, semhogy
Ezt is, ezt a hogyha naplót,
mintha nyugtát kéne írni.

 

 

 

155

Ugrálnak a sitten túlra

Ők is folyton önmagukba.
-tól -ig, mint a cellamorze.
Fennen, mintha bennük verne.
Mintha nem, hogy ők is újra.
Mintha éppen nulla, nulla.
Annak is a másik vége.
Köpnek egyet az egészre.
Ugrálnak a sitten túlra.
Mintha egy fekete lyukba.
S vénebb isten nem is élne.
Annyi tökfej elcseszélte.
Legjobb, hogyha meg se tudja.
Mintha senki sem tanulna,
minden ág az égig érne.

 

 

 

156

Futni, mintha strucc ha volna

Most corinfar, most seduxen.
Most be szépen a homokba.
Futni, mintha strucc ha volna.
Várni, mintha állna minden.
Mintha meg lehetne innen.
Mintha nem magába bújna.
Mintha annyi csak, hogy fújja.
Mint a pont, ha visszabillen.
Mintha meg se halna közben.
Csak becsukna bent a bicska.
Lüktetni, hogy mennyi kint a.
Összefogni így sem, úgy sem.
Mint az égő vas a szívben.
Mintha nem az ég dobogna.

 

 

 

157

Vénségemre, mint az igric

Csűrös Miklósnak

 
Vénségemre, mint az igric,
arról kéne, ami történt,
rímbe szedni résztvevőként,
elsiratni, ahogy illik.
Énekelni, mint a stiglic,
röpködni az égen önként,
hisz, ha elfújta az önkényt,
jobb megköszönni a nincs mit.
Választani végre egy színt,
ordítani kéne, mint még,
két pofára, hogy kitessék,
bennem is van annyi még, mint.
Ugrálni, hogy jaj, de jó kint,
s menni be a csőbe tüstént.

 

 

 

158

Mintha itt a Kossuth utcán

Egy homályos arc a függöny.
Mintha Szent, mint első István.
Mintha itt a Kossuth utcán,
s gondolta, hogy akkor feljön.
Dél van, épp a kávét főzöm.
Nézzük egymást, mintha tudnám.
Háborúba menni kell tán?
Jobb a kávé? Több a gőzöm?
Kit kereshet? Melyik ősöm?
Azt se tudom, van-e puskám.
S jönnek ők is, Gyula, Koppány.
Végítélet? Képzelődöm?
Sétafikálgatnak itt fönn,
s futhatok, ha kész a botrány.

 

 

 

159

Hát hová, ha nincs hová, ha?

Hát hová, ha nincs hová, ha?
Mért megy el, ha itt marad mind?
Már a képzelet is sántít?
Bárhová fut, csak a lába?
Föl talán Lengyelországba?
Földibb Júliák után, mint?
Mint vitéz Balassi Bálint?
Ifjúságba? Bratankába?
Át a versek ormán, hátha?
Hátha Mars vagy Pallas ráint?
El megint az óceánig?
Ottan aztán meg sem állva?
Esztergomba? Kínhalálba?
Önmagától önmagáig?

 

 

 

160

Egyre többször az apámat

Egyre többször az apámat.
Mintha ő tartaná bennem.
Áll közöttem rezdületlen.
Nézi, ahogy ordibálnak.
Néha, mint a mozgó ágak.
Égre írja, amit éppen.
Ellebben, ha észrevettem.
Nem dicsér meg, nem hibáztat.
Hallgatok, mint akit várnak.
S engedik, hogy befejezzem.
Minden irány egyenesben.
Minden idő ráadás csak.
Mintha a huszadik század.
Fogjuk a nagy semmit ketten.

 

 

 

161

Két tekintet közt a hinta

Semmiből, hogy jár-e vissza,
nem tudom, de abból élek.
Pultra tenni az egészet,
állni ott és várni, mintha.
Két tekintet közt a hinta.
Végtelen helyett a végek.
Zsebre vágni, hogyha téved.
Játszani, hogy semmi titka.
Mintha mindent visszaadna,
s rajtam állna, hogy mesélek.
Lassan zárni rá a széfet,
eltűnődni, mennyi kulcsa.
Megcsinálni, mintha ő, ha.
Újra kezdeni, ha kész lett.

 

 

 

162

Ágról ágra száll a felhő

Egy tojásból egy világot.
Álmodik a több-ha-kettő.
Mint mikor sül a tepertő,
sisteregnek a virágok.
Nézik a nagy sárga lábost.
Este lemegy, reggel feljő.
Minden fához külön erdő.
Mindenütt halk koppanások.
Mintha az égen a bádog.
S nincsen kas, de fenn az ernyő.
Ágról ágra száll a felhő.
Réce csipog, csirke hápog.
Mindig addig, ami már volt.
Kék tojáshéj a jövendő.

 

 

 

Mintha a nyakamban kő

 

 

 

 

163

Mint az eget tartja a nap

Tartani a semmit a nagy.
Nem enni, nem inni, nem ü.
Mint hiányzó szót a betű.
Mint az eget tartja a nap.
Tudni, hogy amit tartanak,
csak étel, ital meg ürü.
Ami magától, az a mű.
Ami miért nem, az a csak.
Mint a küszöbön a csomag.
Mint az ürüléken a fű.
Ha megérti belehülyü.
Ha belenyugszik, úgy marad.
Nevetni, milyen ingatag.
Sírni, hogy milyen egyszerű.

 

 

 

164

Ha összekötök annyi fényt

Ha összekötök annyi fényt,
mondjuk, egy ablakkal, ahogy
kötéllel egy kéve zabot,
a formával a költeményt.
Ha nem érdekel, hogy miért,
csak megszorítom, mint a hold,
s merthogy nyakig benne vagyok,
lehet érezni a reményt.
Ha a valóság végeként
elkapom a pillanatot,
s élvezem, amit gondolok,
az anyagban a leleményt.
Ha kitalálom a mesét,
már nem is olyan nagy dolog.

 

 

 

165

Ahogy a legszebb álmokat

Ahogy nekifeszül a mély,
és telnek benne a lyukak,
s még el sem múlik a veszély,
itt-ott máris kisüt a nap.
Ahogy örökre nyitva hagy,
s az ajtót is viszi a szél,
nem kell dönteni, de szabad,
mert a vesztes is belefér.
Ahogy a csúcsáig fölér,
és az alja is ott marad,
és szétveti a szenvedély,
de működik rajta a csap.
Ahogy a legszebb álmokat,
s nem emlékszik és nem remél.

 

 

 

166

Örökké, hogy egy mozdulat

Fönt, fönt a kupola alatt,
s hogy valamit megigazít,
mintha rajta állna, hogy itt,
hogy kilopják a vasakat.
Lent, lent a futóbogarak,
fürgén, mert akkor is esik,
mintha a padló tükreit,
bennük látszik, hogy hol a nap.
Középen, ahol megy a nagy,
középen föl-le jár a lift,
az a perc, hogy kikerülik,
az a hely, hogy elbújjanak.
Örökké, hogy egy mozdulat,
s hogy mindig elforog, amíg.

 

 

 

167

Mintha minden valami gömb

Ahogy csúszik alóla ki,
s fogja a semmit odafönt,
mintha minden valami gömb,
csak bele kéne ugrani.
S mintha biztatná valaki,
hogy mielőtt a kör lecsöng,
hogy attól göröngy a göröngy,
s a halál is csak az, ami.
S mintha lehetne hallani,
ahogyan a csontban a csönd,
ahogyan az űrben a gyöngy,
ahogyan mind elengedi.
S mintha, ahol a sarkai,
ott hallgatódzna, aki dönt.

 

 

 

168

S hogy semmi válik semmivé

S hogy a félelem nincs hova,
s akkor is valami felé,
s mintha azzal segítené,
s hogy sokkal könnyebb futnia,
s hogy legyen hihető oka,
s merthogy a cél az ördögé,
s hogy önáltatás, hogy Niké,
s hogy a győzelem is csak a,
s hogy mégis mekkora csoda,
s hogy az nehéz benne, a lé,
s hogy éppen kieresztené,
s hogy nincsen benne logika,
s hogy mindig ott, mire oda,
s hogy semmi válik semmivé.

 

 

 

169

Ha csak azt, hogy egy év alatt

Ha csak azt, hogy egy év alatt,
s tulajdonképpen semmi se,
csak unalmasabb a mese,
lassabban telik el a nap.
Ha csak azt, ami ott marad,
mert már a víz se viszi le,
s hogy nincsen meg a teteje,
csak ki van írva, hogy szabad.
Ha csak azt, mennyire szalad,
s hogy folyton nő a tömege,
s mert együtt gyorsulunk vele,
állandó a cseppen a hab.
Ha csak azt, hogy egy pillanat,
az egésznek csak a helye.

 

 

 

170

Mintha a nyakamban a kő

Mintha a nyakamban a kő,
és hiába kepesztetek,
és csak, hogy egyre több vizet,
és hogy a mindenség tüdő,
és semmi, hogy tér és idő,
s hogy honnan jön és hova megy,
s hogy valahol a többiek,
és iszap van és levegő,
mintha mikor fejemre nő,
s hogy szétrepesztem az eget,
és ami voltam és leszek,
most hirtelen minden erő,
mintha mikor átélhető,
s nyilvánvaló, hogy elveszett.

 

 

 

171

Mekkora UFO ez a hely?

Mindig akkor veszteni el,
ha az egészet fogja már.
Mekkora UFO ez a hely,
hogy önmagától föl-le száll?
Hol az ég, hogy fantáziál?
A levegő, hogy venni kell?
Ki muzsikál a vályunál?
Van-e, aki ítélni mer?
Hova lesz a sok kis siker?
Miért, hogy akkor is zabál?
Miért szalad a többivel,
ha nincsen, csak saját halál?
Mért tágul a világ, ha fáj?
A történet kit érdekel?

 

 

 

172

Még mindig könnyebb veszteni?

Még mindig lenne valami?
Egy-egy kúpcserép? Egy tejút?
Amit, hogy ne csöpögjön úgy,
meg kéne igazítani?
Még mindig jobb a tegnapi
udvari bolondon a púp?
Mint várni az útilaput,
s hogy magamagát felköti?
Még mindig vannak csöppjei,
amitől félnek a tanúk?
S mert percről percre nő a lyuk,
lehetne ürgét önteni?
Még mindig könnyebb veszteni,
mint nyitva hagyni a kaput?

 

 

 

173

Mintha nem nézné, hogy megöl

Mintha a fölöttem lakó
szaladgálna le-föl, le-föl,
megáll mellemben a csikó,
menekül a patkó elől.
Mintha egy isteni ököl
szorításában a rugó,
bordáim között is kitör,
galaxissal sem fogható.
Mintha valami riadó,
s az enyém lenne ez a kör,
félhetek, futhatok a jó,
ordíthatok, hogy mire föl?
Mintha nem nézné, hogy megöl,
csak azt, hogy micsoda bunyó.

 

 

 

174

Azt akarom mondani, hogy

Kérem, én nem készültem, én.
Csak jöttem, és benne vagyok.
Én csak ezt a pillanatot.
Semmi pardon, semmi remény.
Ezt is csak a legelején.
S csupán magamnak, hogy nagyobb.
Hogy miközben adok, kapok,
legyen hátul valami fény.
Kérem, én tudom, hogy kemény.
S hogy miattam senki se fog.
Idők vannak, fokozatok.
S akkor mindenki a helyén.
Kérem, én csak elkezdeném.
Azt akarom mondani, hogy.

 

 

 

175

Én azelőtt fák és füvek

Én azelőtt fák és füvek,
végtelen voltam, kapcsolat,
ahol a fény és a meleg,
világgá szédül az anyag.
Engem nem fogott, hogy megyek,
de bennem keringett a nap,
húzták egymást a részletek,
a megoszlás volt a tudat.
Nekem annyi volt, ami egy,
hogy viszonyítsam magamat,
sejtről-sejtre ha lehetek,
milyen az egész, ha szabad.
Én nem akartam képzetet,
csak éreztem, hogy szétszakad.

 

 

 

176

Igen, egészen eltörött

Igen, egy hajszálon, uram.
Az innen és onnan között.
A se itt, se ott ahogyan.
Az itt is, ott is, ami köd.
Igen, egészen eltörött.
De mintha éppen most, olyan.
Ragasztok, foltozok, kötök.
Külön-külön is annyi van.
Igen, el kéne okosan.
Fogni a, szépen, mielőtt.
Mintha én volnék a lovam.
Mintha nem is menekülök.
Igen, ez se több, az se több.
De azt képzelem, hogy magam.

 

 

 

177

S hogy a között között a köz

S hogy a között között a köz,
s mindenütt a mellékesek,
s hogy napról-napra keskenyebb,
s hogy csak a széle örökös,
s hogy mindig az egész ködöz,
s hogy asszonyok és gyerekek,
s hogy ők is, mert megáll a hegy,
és jön valami üstökös,
s hogy amíg beledögönyöz,
s hogy ordíthatok, üthetek,
és mintha egy kis szeletet,
s hogy a valóság, az közös,
s hogy nincs is, csak oda kötöz,
s hogy ez öl meg, a képzelet.

 

 

 

178

Mindig csak egy-két emberen

Mindig csak egy-két emberen,
legtöbbször egyen múlt, ahogy,
de mintha ő is, jobb, ha jobb,
csak hagyta volna, hogy tegyem.
Mindig csak addig, hogy nekem,
hogy valami közvetlen ok,
mert viszik, mert attól mozog,
mert az én bűnöm, hogyha nem.
Mindig csak az iszom, eszem,
hogy szeretek és meghalok,
s hogy annyi mindent gondolok,
hogy kell, hogy valaki legyen.
Mindig csak, hogy most és velem,
s hogy vége, mert magam vagyok.

 

 

 

179

Mindig a másik mondja ki

Makay Idának

 
Az a néhány ember, aki.
S mert el van varázsolva mind.
Épp oly esendő s árva, mint.
Az is önmagát keresi.
Mind kívül történik, ami.
S hogy örökké valami csínyt.
Meg-megakad alkalmasint.
Együtt szeretné hallani.
Mindig a másik mondja ki.
Csak rá kell hordani a színt.
Megmozdul benned, mintha kint.
Nincsenek is határai.
Mind ugyanazt kerülgeti.
Egyedül van, ha kitekint.

 

 

 

180

Én mindig azon a lyukon

Én mindig azon a lyukon,
lyukon nézek ki, s odakinn,
odakinn van minden nagyon,
nagyon tele van a kabin,
kabin, hiába fut a rím,
rím elöl is! csak álmodom
álmodom, hogy valami csíny,
csíny csupán, hogy nincs semmi nyom,
nyom, hogy átmentek a falon,
falon, önmagukon, krimin,
krimin ! s egyedül mozgatom,
mozgatom mindet, s oly kicsiny,
kicsiny a rés, hogy szemeim,
szemeim inkább behunyom.

 

 

 

181

A koponyám csúcsáig ér

Nagy sivatagi oszlopok.
Felettük üres és fehér.
Roszog a fogam közt a tér,
csigolyáimban a homok.
Emelkedem és szikkadok.
A koponyám csúcsáig ér.
Ami lehetne a tenyér,
valami malomkő forog.
Szemem mögött is csillagok.
Milliónyi szikra a vér.
Macska szájában az egér,
a sajgó boltozat vagyok.
Azt hiszem, összeroppanok.
Viszi a tüdőmet a szél.

 

 

 

182

Ez a hatalmas felület

Ez a hatalmas felület,
a mondjuk, hogy teli tüdő,
a kívül-belül levegő,
a most ráteszek egy követ.
Ez a lüktető mintha-egy,
a fújható, kibökhető,
az egyszerre ható erő,
a sose tudni, mi helyett.
Ez a külön minden szemet,
a veszett férfiban a nő,
ez az összegyűrt lepedő,
ez a szonett hátán szonett.
Ez a mintha én meg te meg,
ez az éppen itt az idő.

 

 

 

183

Ez a semmi, két semmi közt

Ez a tekercsek, huzalok,
tocsogó szövetek, gyökök,
a folyton beleakadok,
ez a lehettem volna több,
ez a magától működök,
ez a látszólag ugyanott,
mint töklevél alatt a tök,
ez a tök forog? nap forog?
ez a lüktető csillagok,
ez a mulandó mintha köd,
ez a fejre is állhatok,
ez a semmi, két semmi közt,
ez a remegés, ami köt,
ez a mind, amit mozgatok.

 

 

 

184

S hogy néha azt se, melyik az

S a nagy hazug, s a nagy igaz,
s hogy fent, a többiek felett,
s egymáshoz sokkal közelebb,
mint kicsi gazhoz kicsi gaz,
s hogy néha azt se, melyik az,
csak azt, hogy ők, s hogy odalett,
s merthogy ilyenkor nehezebb,
összecsúszik benned a vas,
s mintha éppen olyan magas,
s hogy igazság, s hogy becsület,
s hogy nincsenek is méretek,
csak egy arasz meg egy arasz,
s hogy mindig lesz annyi vigasz,
s megöleled vagy megeszed.

 

 

 

185

S hogy öt kenyeret, s öt halat

S hogy öt kenyeret, s öt halat,
s több mint ötezer jóllakik,
s nem is az, hogy ebből a hit,
s hogy kosárszám mennyi marad,
s nem az, hogy mekkora halak,
s kenyerek, s hogy a bűneik,
s hogy már csak a csoda segít,
s mert mocorognak, alszanak,
s nem, hogy kétezer év alatt,
s hogy a legjobb, ha mind eszik,
s hogy persze, akadnak, akik,
s hogy nem is biztos benne, csak,
s nem, hogy nincsenek rá szavak,
s talán a legkönnyebb, ha így…

 

 

 

186

S akkor egy csillag egy magon

Parti Nagy Lajosnak

 
Bevallom, a halban is az,
hogy fejbe vágom, hámozom,
le nyálka, pikkely és uszony,
s a gerincben megráng a vas.
Legalább te ne riogass.
Jó, a követ is fölmosom.
Nem, én nem fogok egy halon.
Igen, a fülem is halas.
Tökéletes, de nem igaz.
Töröm magam, jár a malom.
S akkor egy csillag egy magon.
Kiderül, hogy lyukas a kas.
Jó, jó, én csak egy bogaras.
De mért jobb, ha gondolkodom?

 

 

 

187

S ha nélküle akkor se megy

Ha létezne akkora cet,
hogy az egész hajó bele,
s mindenki menne Ninive,
csak Jónás nem érkezne meg.
Ha a halban mindenkinek
meg kellene esküdnie,
se nappala, se éjjele,
amíg hiányzik az az egy.
Ha bűnösök és kibicek
izgulnának, kiúszik-e,
s hogy benne van-e az ige,
amiről a többi hebeg.
Ha nélküle akkor se megy,
véget érhetne a mese.

 

 

 

188

Még minden elképzelhető

Fölül, legfölül a fenyő.
Alul a gyermek. Mire vársz?
Kiment az ablakon a ház.
Jön be a hideg levegő.
Ül a széken a kicsi nő.
Matat a múltjában az ács.
Mert ahány ház annyi szokás.
És elkezdődött az idő.
Ragyog középen a mező.
Csöngetnek, de valaki más.
Mint mikor az ősrobbanás.
Még minden elképzelhető.
Nézi a fát a csecsemő.
Meg van írva, amit csinálsz.

 

 

 

189

Dől a távcsőből a remény

Ott, ahol elhajlik a fény,
csillagok feküsznek hanyatt,
ott van a hiányzó anyag
a lyukas semmi közepén.
Dől a távcsőből a remény,
hogy akkor, hogy lám, hogy nocsak,
hogy tizenkettő egy tucat,
és idő csak, meg lelemény.
Nézem az eget, mintha én,
én fognám a sugarakat,
s hogy össze van, s hogy az a nap,
hogy melyik ág akad belém.
Hogy minden a másik felén,
csak innen viszi a huzat.

 

 

 

Most, hogy vége a diktatúr

 

 

 

 

190

Nézik, hogy meddig ér a szád

Mindenütt azok a pofák.
Százötven? Kétszáz? Ötezer?
Mint mikor eget fényezel,
s mindig az Isten látszik át.
Nézik, hogy meddig ér a szád.
Füled. Szemed. Hogyan? Kivel?
Ezer arc, s ugyanaz a fej.
Egymást porozzák, mint a fák.
Gyökér vagy? Lomb vagy? Nagykabát?
Mind-mind éppen azt veszi fel.
Bekapcsolsz? Hallgatsz? Élvezel?
Alattuk nyikorog az ágy.
Nyilván, hogy tágul a világ,
de hát miért kisebb a hely?

 

 

 

191

Most, hogy vége a diktatúr

Most, hogy vége a diktatúr,
s ki lehet borítani a,
már oda se néz, hogy hova,
már magától is kiborul.
Most, hogy egyszerre annyi úr
és mindenki demokrata,
akkora szemeteskuka,
ha tetszik, ha nem, beletúr.
Most, hogy a legszebb hang a durr,
s ahány röf, annyi pocsolya,
se az ól, se a disznaja,
csak érzi, ahogy kiszorul.
Most, hogy benne van piszokul,
mintha már nem is mosdana.

 

 

 

192

Az a legjobb, ha hazudik

Naná, majd a bálványait!
Inkább az életét, ha még.
Mennél inkább eresztenék,
annál inkább kapaszkodik.
Meg is öli magát, amíg.
Csak az maradjon, a fakép.
Maga sem tudja, hogy miképp.
Az a legjobb, ha hazudik.
Mindenki belehal kicsit,
mikor kimondja a nevét.
Annyi a halotti beszéd,
nőttön-nőhet benne a hit.
Naná, hogy akkor is merít,
ha üres a lyukas fazék.

 

 

 

193

Süt a fehér macska foga

Hol lehet még valami, ha.
Mind ott kotorászik, ahol.
Mintha külön szíve s agya.
Mint a repedésben a por.
Mintha csak egy üres gyomor.
S be kellene zabálnia.
Fut a falak mentén az orr.
Süt a fehér macska foga.
S most mintha most, s mintha maga.
Húzza a topogást a sor.
Akárhová megy a hasa,
a végtelen ég a szatyor.
S mert nem lehet tudni, mikor,
tegnap is, ma is jobb, ha ma.

 

 

 

194

Tudja, hogy nincsen semmi baj

Akit az Isten meg akar,
annak előbb eszét veszi.
Annyi étel, ital, hatal,
senki sem hinné, hogy veri.
Tobzódnak a zsigerei,
minden pattanást elvakar.
Ha a szelet kiengedi,
nagyobb, mint a kínai fal.
Ijedt halandókon ural,
a saját apja sem meri.
Csak vigyorog, mikor csikar,
és a gatyája megteli.
Érzi, hogy milyen isteni.
Tudja, hogy nincsen semmi baj.

 

 

 

195

Lehet, hogy most ez a Gulág?

Lehet, hogy csak a butaság
meg az ész harca, ami itt?
Hogy az egész azért folyik,
hogy ki harap, és mekkorát?
Hogy az igazság csak kabát?
Felvehetik hol úgy, hol így?
S aki nagyobbat hazudik,
az sétálhat benne tovább?
Lehet, hogy most ez a Gulág?
Csak elküldték az őreit?
S mivel ugyanúgy működik,
tele vannak a latrinák?
S hogy nincsen út, csak rajta át?
S hogy akkor egymásra kenik?

 

 

 

196

Mind hasonlít valakire

Mind hasonlít valakire.
Az is lehet, hogy ugyanaz.
Vagy kettő van, vagy egy lyukas.
S annyi csak, hogy ki fogja be.
Mindnek van egy alibije.
Akárhányszor szól a kakas.
Mind a máséban kanalaz,
de magától nő a hite.
Mind az ablakon jönne be,
mert a küszöb nagyon magas.
Mind esküszik, hogy nem igaz.
Csak a kukac esett bele.
Mind azon, hogy mennyi hülye.
S hogy a többi milyen ravasz.

 

 

 

197

Már föl is áldozza magát

Süketebb is, nem csak butább.
Érzelmesked és dicseked.
Mintha nem tudná, mire megy.
Mintha megfoghatná saját.
Mintha tele van a világ.
Mint mindenkiben az az egy.
Távolodik és kireped,
de azért sem cserél gatyát.
Mintha nem az az apparát.
Mintha Mohamedhez a hegy.
Oly nagy benne a szeretet,
már föl is áldozza magát.
Szagolgatja, amit csinált.
Nem több, de sokkal büdösebb.

 

 

 

198

Micsoda bugyrok elhaló

Micsoda bugyrok elhaló.
Mily menthetetlen görbület.
Mint a függönyben a roló.
Mint aki sose érti meg.
Mint. Mint aki beérkezett.
Mint az üres trójai ló.
Mintha se apja senkinek.
Mint halott szájából a szó.
Mint mikor megtagadható.
Mikor már nem is mos kezet.
Mint hidak fölött a folyó.
Mint akik összeillenek.
Mintha most jönne, ami megy,
s ami se nem megy, lenne jó.

 

 

 

199

Ők a mese végén a könny

Ahogy lett egyre öregebb
az egész, és külön-külön,
kelés nőtt a fenekükön,
mindegyik magába esett.
S mint a kukac, ha csupa seb,
mintha a nyelvükön köröm,
elfogyott, égett odafönn,
megfagyott bennük az üveg.
Folytak a gennyes szövegek,
csúszkáltak a könyökükön,
s hogy abban is legyen öröm,
a tenyerük, az viszketett.
Akkor is élnek, hogyha meg,
ők a mese végén a könny.

 

 

 

200

Azért asszony, merthogy viszik?

Mitől, hogy megmerevedik?
Hideg lesz, nyirkos és nehéz?
Tegnap még lüktető kelés,
ma meg ketyegő ekrazit?
Miért, hogy mind a láncait?
Amikor szaladhatna, és?
Mire a békén a kötés,
ha átüt rajta a licit?
Azért asszony, merthogy viszik?
Él, mert a hátában a kés?
Kinek a kezében a kéz?
Hol a kapu a küszöbig?
Ott a vége, ahol a híd?
Csak a mese, hogy átkelés?

 

 

 

201

Ahogyan rád szakad a ház

A képzet, hogy a csontodig.
Holott mindegyik csontja más.
S merthogy magához, mind vigyáz.
Azt hányja ki, amit eszik.
Nem a hadak, szemben akik.
A fokról fokra mint a frász.
A legyőz, megöl, megaláz.
Nem a lecke, a most, a mit.
Ahogy egyszer csak leesik.
S hogy felülről is egy rakás.
Hogy azért vagy csak, hogy kimássz.
Ahogy keresed a bilit.
Hogy olyan nincs is, hogy kibic.
Ahogyan rád szakad a ház.

 

 

 

202

S hogy feküdt a kertben, ami

S hogy feküdt a kertben, ami,
s legtöbbször sietve evett,
s közben is mindig az eget,
s nem is, hogy tudni, tartani,
s nem, hogy hívatlan álmai,
s hogy egyedül a többiek,
s hogy inkább ma egy verebet,
s hogy el kellene dönteni,
s nem, hogy kunyhóból néze ki,
s hogy hidegebb vagy melegebb,
s egyszerre csak elege lett,
s hogy akkor fektéből neki,
s nem, hogy addigra valaki,
s hogy így akármit megtehet.

 

 

 

203

Ez az indigós lihegés

Ez az indigós lihegés,
egyikről a másikra át,
ahogy lassacskán a szobát,
és mint a darálót a kés.
Ez a kilátszik a tömés,
de a fogai akkorák,
hogy nincs is étel, csak ha rág,
ez a szájában az egész.
Ez az intenzív soha és,
ezek a sehol se dumák,
ahogy oda lesz a világ,
s lüktet egymásban a kelés.
Ez a se a szív, se az ész,
ahogy csinálják a csodát.

 

 

 

204

S hogy még egy kicsi türelem

S hogy egymást nyírták ki, mikor.
S hogy haláluk is idegen.
S hogy életük is tiszta sor.
S hogy egy szavukat sem hiszem.
S hogy ugyanolyan hidegen.
S hogy föl is írják valahol.
S hogy halálom és életem.
S hogy ez a vége, ez a kor.
S hogy nagy a szél, és fúj a por.
S hogy aki bújik, aki nem.
S hogy én leszek, mint annyiszor.
S hogy hunyjam csak be a szemem.
S hogy még egy kicsi türelem.
S hogy velük együtt elsodor.

 

 

 

205

Ó én szeretném, ha szeret

Költők költője, körbe kör,
kutya a farkát, kéz kezet,
mint holdvilágnál zsebtükör,
halottban az emlékezet.
Maradtam, ami lehetek,
ökörcsordában egy ökör,
tudjuk egymásról, ki a leg,
kinek a képén több a bőr.
Valaki mindig ki-kitör,
s jön, hogy bikák meg tehenek,
és önmagát csinálja föl,
de aztán többé ő se megy.
Ó én szeretném, ha szeret,
de bámulom csak messziről.

 

 

 

206

Végigmegy rajtam, mint a tű

Csak előmászott a tetű,
nyomja a csengőt, mosolyog,
várja, hogy örülni fogok,
hiszen meglepetésszerű.
S merthogy annyi a keserű,
s hogy akadtak pillanatok,
s ne is beszéljünk róla, hogy,
hogy vele együtt él a mű.
S mert ugyanonnan nő a fű,
s hogy éppen erre utazott,
s ha egyszer erre, itt vagyok,
végigmegy rajtam, mint a tű.
De éppen olyan gömbölyű,
szinte már nem is hagy nyomot.

 

 

 

207

Ez az eszelős cicoma

Ez a hisztize, nyafoga,
ez a civilizált nyerő,
ez a papást-mamást kofa,
ez a finnyás mindenevő,
ez az akkor bújik elő,
ez a véletlen se, hova,
ez a homokosban a nő,
ez a mindenképp a bika,
ez az egészet viszi a,
ez a részekben a velő,
ez az eszelős cicoma,
ez a mikor fejemre nő,
ez a még mindig jobb, ha ő,
ez az esküszöm, hogy soha.

 

 

 

208

Helyben csúszkálna a higany

Ha meg lehetne pontosan,
s mindnek közepe, szélei,
csak bemondanánk, mennyi van,
s el lehetne felejteni.
Kossuth lenne vagy Görgey,
helyben csúszkálna a higany,
s mert emlékezne valaki,
reménykednénk mindannyian.
Mennyi idő, mennyi arany,
s hogy megmérni és gyűjteni,
senki sem tudná biztosan,
csak tenné, ami jó neki.
Ki lenne írva a mai,
s nagyon szégyellhetném magam.

 

 

 

209

Ide mindig kell egy atya

Ide mindig kell egy atya,
s mindig van egy atya, aki,
mintha az ő gyermekei,
éppen akkor esik haza.
Mindig annyi lánya, fia,
rengeteg a dolga neki,
mire így-úgy elrendezi,
kiderül, hogy mindent maga.
Itt mindig rosszabb a java,
a többi meg ijesztgeti,
egyik fele Infantili,
másik fele Agresszia.
Itt jól fel kell kötnie a,
ha valaki azt képzeli.

 

 

 

210

S mert győznek folyton a kicsik

S mert győznek folyton a kicsik,
moszatok, kvarkok, vírusok,
minden, ami nagyobbodik,
azt képzeli, hogy még nagyobb.
Villog a sok stafétabot
egyik lyuktól a másikig,
soha ennyi élő halott,
mikor a halottat viszik.
S mert eresz alatt is esik,
méregetik a hézagot,
igen a vége elveszik,
de csak idő kérdése, hogy.
S mert alapjában boldogok,
bármikor újra kezdhetik.

 

 

 

211

A csillagok tüzes dugók

Vár az ember valami jót.
Talán csak annyit, hogy elég.
Nyitva felejti a szemét.
Nyeli a sok dilibogyót.
A csillagok tüzes dugók.
Kihúzzák és ömlik a kék.
A küszöbéig ér az ég.
De belepusztul, hogy kifolyt.
Örökké a mi lesz, mi volt.
Zsebből az igaz meg a szép.
A gyorsuló mókuskerék.
A temetetlen hírhozók.
Lesni, hogy honnan jön a drót.
Elszalasztani, ami épp.

 

 

 

212

Két hasáb közt a harmadik

Két hasáb közt a harmadik.
S merthogy ugyanaz a halom,
akármerre vezet a nyom,
mindig az egészet viszik.
Mindig nagyobbak egy kicsit.
Sajog a pára a vason.
Mindig utolsó alkalom.
Vagy kettő van, vagy most ölik.
Mindig az erősebb iszik.
Kint vagy bent, kívül a malom.
Akármelyik végét fogom,
magamhoz fogok valakit.
Mindig azt képzelik, hogy így.
S annyi csak, hogy hasogatom.

 

 

 

213

És most megint, hogy mi közöm?

És most megint, hogy mi közöm,
s hogy lehet-e szemlélni csak,
s hogy akik nem a tribünön,
s hogy az-e a másik csapat,
s hogy akkor mit, ha adogat,
s hogy miért, hogy visszaütöm,
s hogy miközben bunda alatt,
s hogy meddig még a bőrömön,
s hogy ez is, hogy a versbe jön,
s hogy egyáltalán, és ragad,
s hogy ami egy külön-külön,
s hogy annyi-e, ha hány darab,
s hogy csak a kard árnyéka, vagy?,
s hogy ki zavarja a köröm?

 

 

 

214

Érzem, hogy valaki figyel

A hatvanöt éves Fodor Andrásnak

 
A tenger nem az. Nézni kell.
Most félek benne. Folytatom.
Bejön a halántékomon.
Hihetetlen, hogy mennyi hely.
Mindenki akkor kezdi el.
Csapkod magában, mert nagyon.
Annyi a száj a habokon,
hogy ez is, az is visszanyel.
Érzem, hogy valaki figyel.
Mintha millió Balaton.
Ha a szememet becsukom,
a halálverejték kiver.
Miért jöttem ilyen közel,
ha azt hiszem, hogy álmodom?

 

 

 

215

Mintha a számhoz tartanám

Minthogy az egész nehezebb,
több szóval kellene, lazán.
Annyi mozdulatot, ahány,
annyi hallgatást, ami megy.
Minthogy egyszerre neve lett,
nyelvet a papucsa után.
Mintha magamnak mondanám,
és pörögne a képzelet.
Minthogy ugyanaz a szöveg,
lesni az ajkát, hogy talán.
Hogy könyökén vagy oldalán,
hogy nekiszalad a gyerek.
Minthogy vérzik, mint az üveg,
mintha a számhoz tartanám.

 

 

 

216

Uram, ezek nem emberek

Nem volt közénk való, csak egy.
Valami költő. Kölcsey?
Nem, mi nem a barátai.
Csak figyeltettük. De ezek.
Ez mind félvak és gyermeteg.
És egytől-egyig azt hiszi.
Írt egy verset is. Valami.
Ez írta a Himnuszt? Lehet.
Uram, ezek nem emberek.
Nagy baj, ha komolyan veszi.
Hagyni kell őket játszani.
Jobb, ha megoszlik a tömeg.
Aztán úgy is megdöglenek.
El lehet róluk mondani.

 

 

 

A között helyett a közel

 

 

 

 

217

Mint mikor egy nyárőszi nap

Mint mikor egy nyárőszi nap,
s valaki a falon benyúl,
s egy eleven halotti ujj
megérinti a hátadat.
Mint mikor a talpad alatt,
s meg kell állni váratlanul,
hova, hova, naccságos úr?
s elveszik a papírokat.
Mint mikor nem az a vonat,
de a kalauz belefúj,
és egyszerre valami túl,
az öntudatod foglya vagy.
Mint mikor még mindent szabad,
de már senki sem szabadul.

 

 

 

218

Ahogy mennek el a hajók

Előbb az előttem valók,
aztán az utánam jövők.
Ahogy mennek el a hajók,
ahogy tengerré lesz a föld.
Ahogy lépek egyet előbb,
aztán megállok ugyanott.
Ahogy ott hagynak a menők,
és hallom is, hogy maradok.
Előbb, hogy mindenki halott,
aztán, ahogy a perc kiköt.
Mintha egy görög darabot,
s az a vége, hogy ott ülök.
Ahogy csipkedi, csöppre-csöpp.
Tisztul szememben a homok.

 

 

 

219

Az a fényes szárny a seben

Az a keskeny rés vagy perem,
amelyen át egyszer, ahol,
amelyen vissza a mikor,
innen pedig a sohasem.
Az a kis lyuk a tömegen,
ahová az összes motor,
ahonnan csak a füst, a por,
a kiköpöm vagy lenyelem.
Az a fényes szárny a seben,
az akkor is, az annyiszor,
a világméretű pokol,
az a sejtek közepe menny.
Az a sehol sincs mindenem,
az itt is, most is, valahol.

 

 

 

220

A repedés a sarkamon

A sejtek mögött a dobok.
A múló homály az agyon.
A ködön át a nap, ahogy.
A most uralkodj magadon.
A mozgásban az irgalom.
A minden irány én vagyok.
A talán ezen a nyomon.
A csak ismétlek, másolok.
A lapát, hogy az új a jobb.
A repedés a sarkamon.
A több az élet, mint a jog.
Az esendők vagyunk, bizony.
A vége, hiába tudom.
Az eleje, hiába fog.

 

 

 

221

A folt, ahogy kerülgeti

A kihagyások rései.
A mindig átjut a hiány.
A nyereg Szent Mihály lován.
A folt, ahogy kerülgeti.
A mehetne, de nincs aki.
A mind elszalad a zsivány.
A köpönyeg eső után.
Az előbb-utóbb jaj neki.
A csak egyszer is lenne ki.
A kivan, s akkor belehány.
Az egy az isten: az arány.
A folyton összekeveri.
A halál élő falai.
A lyuk a semmi kukacán.

 

 

 

222

A hely színei, ahol él

A hely színei, ahol él,
a fehér kékben az ecset,
a sárga, ahogy megered,
a zöldben a tengeri szél.
A barna, ahogy beleér,
az ég, hogy sokkal közelebb,
az emelkedik, mintha egy,
a hirtelen valami dél.
Az idő, hogy mennyi szeszély,
a szivárványban a szegek,
a valóság fölött a hegy,
az elnyeli mindet a mély.
A véletlen, hogy nem cserél,
a fény, hogy akkor melyiket?

 

 

 

223

A között helyett a közel

A között helyett a közel,
az úgy élni meg, mintha te,
a nem törődni, hogy megy el,
az önfeledt mindent bele.
A fogható vetülete,
az attól fal, hogy létezel,
a tehát itt a vége, de,
a mindig marad annyi hely.
A percről-percre tenni fel,
a hagyni, hogy összenyom-e,
a ha ugyanaz a delej,
a hova lett a közepe.
A mindörökké sohase,
a nincs, de nem emlékezel.

 

 

 

224

A nyelv van benne legalul

A nyelv van benne legalul,
a mondat, ahogy magadat,
ahogy elválik, belehull,
ahogy összeáll, aki vagy.
Ahogy az egész kosarat,
és mint az ég, ha kiborul,
ahogy pislognak a lyukak,
és alatta is magyarul.
Ahogy görögül, angolul,
úgy, ahogy a testben az agy,
a szem, a fül, az orr, az ujj,
ahogy először megakad.
Ahogy anyád a szavakat,
s a semmi hozzá igazul.

 

 

 

225

Ahogy a tükör megremeg

Ahogy a fényben a vizek.
A ragyog a szemem, olyan.
A külön-külön parttalan.
Az itt is, ott is könnyezek.
Ahogy a tükör megremeg.
A meg sem próbálom magam.
Homérosz? Petrarca? Arany?
Ahogy a cseppekben a csepp.
Ahogy lassan mindenemet.
A végtelenre a zuhany.
A hánykolódhatok, hogyan.
A jaj nekem, ha elveszett.
Ahogy egyszer egyetlenegy.
A mind, mikor árnyéka van.

 

 

 

226

Két szó között az egyenes

A homályos tükrön a karc,
marad utoljára a vers,
két szó között az egyenes,
a hirtelen emberi arc.
A mozdulat, hogy megfizetsz,
az orra-szája csupa hab,
a nem mondhatsz, csak igazat,
az az az igaz, ami lesz.
A rímek és a vonalak,
a vágások fölött a heg,
a legnehezebb, ami megy,
a mind mulandó képe csak.
A most, a hátha, a minek,
a ránc ritmusában a dac.

 

 

 

227

A célok helyett a helyek

Az utak, hogy tüzet viszek.
A perc, hogy csak addig ne, míg.
A menny, ahogy nehezedik.
A pokol, ahogy fűtenek.
A végtelen, hogy meg lehet.
A második, a harmadik.
A félelem, hogy valakik.
A lobogásban a meleg.
A hólyagok, hogy senkinek.
A kályhától a falakig.
A fújják csak, de nem viszik.
A célok helyett a helyek.
A jaj, megint csak egy meg egy.
A kezemtől a kezedig.

 

 

 

228

Ahol az altatás után

Ahol az altatás után,
s inkább benne még, ott, ahol
kivágom a fejem alól,
s fogja a párnát az a lány,
ahol már megszólítanám,
de elsötétül, amikor,
de hallom, hogy fölém hajol,
s jó reggelt kíván délután,
ahol minden fény a haján,
és fölpofoz, és visszaszól,
s ágytól-ágyig ér a komoly,
s botrány az eufóriám,
ahol újra szül az anyám,
s ahol meghalok majd, ahol.

 

 

 

229

A lehetett volna, ha hol?

Kis Pintér Imrének

 
A lehetett volna, ha hol?,
s a programozott porcikák,
a mindenség, ez a privát,
s a mesebeli egy akol,
a folyton összemaszatol,
s az ahogy tisztázza magát,
a mintha drótot húzna át,
s a sose tudod, hogy mikor,
a dimenziókban a por,
s az akkor is roszog, de hát,
a most megint hogyan, ha jól,
s a hárommal tele a kád,
a miért, ha nincsen tovább,
s a kit, ha nem álmodozol?

 

 

 

230

Talán választott városom

Talán választott városom,
a máris életem felét,
az ahol, a most, a miképp,
a még inkább, ha elhagyom.
Talán a nyom a talpamon,
a tejutak, a szanaszét,
az ahány város, annyi Pécs,
az elereszthet, de fogom.
Talán, hogy arany és uszony,
a mint a halszemben az ég,
a biztos talánban a szép,
a mennyi nő, mennyi torony.
Talán a firka a falon,
az igen s nem közt a beszéd.

 

 

 

231

Mennyi csont és bőr egy helyen

Ki fekszik bennem, istenem?
Hordják a törött székeket.
Minden zajra fölébredek.
Minden sóhaját ismerem.
Mennyi csont és bőr egy helyen.
Derekában is mennyi szeg.
Hol itt, hol ott karcolja meg.
Sose fordul együtt velem.
De élvezi, hogy figyelem.
És milyen könnyen feledek.
Mintha kívül is lenne egy,
s én volnék benne, aki nem.
Ki ez a lábam és fejem?
Melyik állat verekedett?

 

 

 

232

Én tudom, hogy a számon át

Mint mellemben a nyírfaág,
megfeszül a csillagos ég,
ha most egyet sóhajtanék,
belém szakadna a világ.
Én nem akartam ekkorát,
csak érzem minden levelét,
s közben is annyi a beszéd,
le-föl hajladoznak a fák.
Én tudom, hogy a számon át,
és nincs olyan, hogy messzeség,
attól függ, hogy mi az ebéd,
melyik hólyag bírja tovább.
Én nem csodálkozom, de hát
ki vesztette el az eszét?

 

 

 

233

A kezem, ahogy ott hagyom

Akkor inkább az unalom.
A helyben forgó nyári ég.
Millió fűszálból a rét.
Feküdni a múló napon.
A kezem, ahogy ott hagyom.
A lassú hullám, hogy ne még.
Egy régi Rippl-Rónai-kép.
Egy öregasszony, nem tudom.
Akkor mint az imamalom.
Hogy legalább a szövegét.
Érezni, hogy leáll a gép.
Csodálkozni ugyanazon.
Akkor inkább a monoton.
Ahogy önmagát veri szét.

 

 

 

234

Tehát a bal szemem a jobb

Tehát a bal szemem a jobb,
a jobbon nyolc-tíz fekete,
kocsonyában békapete,
fel-felszálló (rossz rím, de) pont.
Mintha bámulnám a plafont,
s hirtelen kifehérlene,
hogy lám, mennyi apró legye,
hogy behálóz (ez is) a pók.
Mintha messzi madárrajok,
madárrajoknak a helye,
esne az ég folyton le, le,
s szállna (lásd fent) épp annyi folt.
Mintha attól homályosod,
hogy önmagát nézem vele.

 

 

 

235

Mint a sötéttel a szoba

Az 50 éves Varga Lajos Mártonnak

 
Mint a sötéttel a szoba.
Egyszer csak itt van, tele van.
Most addig tegyük le? Hova?
Ha akkor sem ereszt, hogyan?
Ez a se kocsim, se lovam.
S mégis mint a búcsúfia.
Mit nézzek? Húzzam ki magam?
Úgy is azon megyünk haza.
Van feje, tora, potroha.
Szárnya! Már kívül is zuhany.
Eresszem meg? Ásó-kapa?
Azé, aki bizonytalan?
Fölkapcsolom  én boldogan.
De hát mikor érünk oda?

 

 

 

236

Mintha kezdetétől a reccs

Mikor már majdnem végleges,
mindig ejt valami hibát,
mintha egy másik síkon át,
s odaszólnának, hogy mi lesz.
Mintha már semmi, csak a stressz,
a súlytól mozogna a láb,
egy pontra szakad a világ,
s jaj annak, aki befejez.
Mintha kezdetétől a reccs,
a vége csinálná magát,
s azért lennének makulák,
mert akkor forog a lemez.
Mintha nem, hogy tökéletes,
csak együtt döcögjön tovább.

 

 

 

237

S hogy akkor mihez, ha se már?

S hogy van-e valami szabály,
s hogy hozom-e vagy viszem-e,
s hogy miért könnyebb, ha muszáj,
s hogy vele-e vagy ellene,
s hogy lényeges-e, hogy mije,
s hogy csak apály-e meg dagály,
s hogy legfeljebb a mérete,
s hogy abban mekkora halál,
s hogy akkor mihez, ha se már,
s hogy mintha rohannék vele,
s hogy mint a cipőmön a sár,
s hogy a vége az eleje,
s hogy akkor miért fújja le,
s hogy ki az, aki reklamál?

 

 

 

238

Emitt a mérleg, ott a súly

Amennyi öröm, annyi kín.
Emitt a mérleg, ott a súly.
Egy ötlettől megittasul.
Ragyog, mint sejt alatt a sín.
Ülni a pácban, mintha kinn.
Érezni, hogy beleborul.
Megfogni, akárhova nyúl.
Elképzelni, hogy trambulin.
Most attól, hogy milyen kicsiny.
Most mérleg nyelve közt az ujj.
Most antianyag, hogyha hull.
Most legnagyobb lyuk a rutin.
Nevet a hülyeségein.
Belepusztul, hogy viszonyul.

 

 

 

239

Mintha nem, hogy Szarajevó

Jobban rettegni a saját,
mint attól, ami tudható,
vágni magad alatt a fát,
s hogy kiesik szádból a szó.
Ösztönösen futni a jó,
leskelődni függönyön át,
mintha nem, hogy Szarajevó,
éppen elég, hogy a világ.
Mintha annyi, hogy odaát,
s ropog a képen a golyó,
mossa föl a vért a család,
s ha tetszik, kikapcsolható.
Mintha, hogy még egy altató,
s akkor reggelig legalább.

 

 

 

240

Ó én gyávább is lehetek

Ó én a bátrakat nagyon,
engem ölni is meg lehet,
homokhegy tövében a nyom,
én magamtól is elveszek.
Ó én tapsolok, mint a seb,
és azonnal bestoppolom,
kérem, én néha istenek,
túlteszek a halálomon.
Ó én sose huzakodom,
csak csinálgatom a helyet,
ha most sem ütöttek agyon,
akkor úgy is megy, ami megy.
Ó én gyávább is lehetek,
de az igazat nem tudom.

 

 

 

241

Majd az ötödik temetés

Majd az ötödik temetés.
Amikor J. A. önmaga.
Se barátja, se rokona.
Helyére árvul az egész.
Majd, ha mint Arany meg Vitéz.
Vörösmarty vagy Katona.
Eleven sír lesz a haza,
s oda lát mind, ahova néz.
Majd ha egyszerre nyúl a kéz,
és ugyanaz a koponya.
Száz év? Százötven év? Soha?
Se magyar már? Se szenvedés?
Majd ha kihal a mai rész,
és kit temetnek, nem hova.

 

 

 

242

Mennyire szégyellte, ha félt

Mennyi mindenről nem beszélt,
s mindig csak utólag, holott
akkor is azt mondta, ha szólt,
a végső percekig remélt.
Mennyivel több, amit elért,
mint amit lassan fölfogott,
mire kioldta a bogot,
elfelejtette, hogy miért.
Mennyit jajgatott semmiért,
amikor minden veszve volt,
lógtak rajta a madzagok,
állt a lyuknál, mint a herélt.
Mennyire szégyellte, ha félt,
s hogy akkor inkább hallgatott.

 

 

 

243

Egy hajszál a pillanaton

Jó, három az ötödiken.-
Akkor is, ha abbahagyom.
Kétszáznegyvenhárom igen,
és ugyanannyi nem tudom.
Egy hajszál a pillanaton.
S kilenc éve, hogy leveszem.
A mozdulatban a viszony,
az eredményben a sosem.
A mind benne a többiben.
Az ahány, annyi alkalom.
Az újra s újra a kezem,
mint valami után a nyom.
Ahogyan hasad az atom,
s odaragad a végtelen.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]