|
A hetvenöt éves Csorba Győzőnek
| Kihagy egy-egy lépcsőfokot, |
| megáll a szíved, úgy szalad. |
| Bevallhatod, kimondhatod, |
| most fogják el a madarat. |
|
| Semmi, csak sokkal súlyosabb. |
| Mintha te vernéd a dobot, |
| de amit versz, az is te vagy, |
| s az egészet csak gondolod. |
|
| Mint lyukas tüdőhólyagok, |
| Fönt is, lent is igazi ok, |
|
| Hová, ha fokról-fokra csak? |
| S ha úgy se? Miért? Mi van ott? |
|
|
| Ahogy ki-kicsúszik a kéz, |
|
| ha akkor is csak magadat? |
| Ha számodra csak egy kalap. |
|
| Mit érzés, illem, józan ész, |
| hatalom, hit, tapasztalat, |
| kint s bent a világnyi kacat, |
| a sok kis madzagon a méz? |
|
|
| csak lesz valami alkalom, |
| hogy szemközt, hogy személyesen. |
|
| mondják, hogy átok súlya nyom, |
| de nélküle sem, vele sem. |
|
| S mindent ezen a csöpp helyen. |
| Egyedül, rögtön és nagyon. |
|
|
| mindig szállong valami köd, |
| mindig beszél valaki más. |
|
| Mintha csárdában két dudás, |
| egyik kiment, másik bejött, |
| s nem számít, csak a folytatás. |
|
| Mint aki másnak vermet ás, |
| s annyi csak, hogy ki üt előbb, |
| nem hetven, hanem hetvenöt, |
| és ez is, az is mintha száz. |
|
| Csak egy hajszálnyi csúsztatás, |
| s mintha nem lennének idők. |
|
|
|