Mint a tölcsérben a golyó

126

Mint mikor titkon valaki

Ahogy a száját beeszi

a csont és a sajgás közé,

s inkább nyelné, mint ejtené,

s úgy is csak félig mondja ki,

mint mikor régi versei,

s az egész cső visszafelé,

a pillanat is senkié,

a kegyelem is egyszeri,

mint mikor titkon valaki,

de nem lehet tudni, mivé,

s úgy fordul a tükör elé,

hogy ki akarja játszani,

mint mikor már nem kérdezi,

csak hirtelen megértené.

127

Még mindig, amit mondanék

Megint egy napnyi haladék.

Jön a szemetes. Nő a púp.

Elölről kezdi a kakukk.

Szagosodnak a nünükék.

Még semmi sincsen veszve. Még.

Még velem fut az alagút.

Sors bona nihil aliud.

Jöhet az újabb vereség.

Még mindig, amit mondanék.

A talán most, a mintha úgy.

A csak van vége, hogyha lyuk.

A lehetetlen, ha kerék.

A legalább egyik fejét.

A megint zárják a kaput.

128

Mint a csillagos ég, ha ki

Rakosgatom innen oda,

onnan ide mindennapi

tárgyaimat, mintha oka,

mintha figyelne valaki.

Ki kellene borítani.

Ülnek a kövön, hogy hova.

De mind egyszerre önti ki.

És ugyanaz a skatulya.

Semmi, csak a kezem nyoma.

Akárki befejezheti.

Paraszt, úr, írnok, katona.

Se sora, se határai.

Mint a csillagos ég, ha ki.

És nem találom meg soha.

129

Ha benned van már az egész

Mit viszel magaddal, ha már

mint lépcsőházi nevetés,

mint mikor nyitva a határ,

ha benned van már az egész?

Hova lesz a világ, ha kész,

és futsz, mert visszakiabál,

és ahány ablak, annyi rés,

de sehol, amit mondanál?

Miért megy akkor is, ha áll,

ha csupán csak integetés,

bent a titokzatos kvazár,

kint a csillaggal teli prés?

Mire föl a nehézkedés,

ha röpülsz már mint a madár?

130

Most kellene hozzá erő

Most, hogy mélyebb a levegő,

s a pornak is tüdeje van,

s fele gázzal elérhető,

ami úgy is bizonytalan,

most, hogy nincs fék a kocsiban,

s ha van, akkor mellőzhető,

s a sebességem a szavam,

a némaságom a tető,

most, hogy emelkedik a kő,

de amit emel, súlytalan,

s van hely, de alig van idő,

s mintha követnének, olyan,

most bizony szépen, pontosan,

most kellene hozzá erő.

131-134

S mindent ezen a csöpp helyen

A hetvenöt éves Csorba Győzőnek

I.

Kihagy egy-egy lépcsőfokot,

megáll a szíved, úgy szalad.

Bevallhatod, kimondhatod,

most fogják el a madarat.

Semmi, csak sokkal súlyosabb.

Mintha te vernéd a dobot,

de amit versz, az is te vagy,

s az egészet csak gondolod.

Mint lyukas tüdőhólyagok,

ahogy átüt rajtuk a nap.

Fönt is, lent is igazi ok,

de foltos minden okozat.

Hová, ha fokról-fokra csak?

S ha úgy se? Miért? Mi van ott?

II.

Ahogy ki-kicsúszik a kéz,

és fogja mégis mialatt.

Idő, idő, ki fia vagy?

Minek az egészbe a rész?

Micsoda kancsal ölelés,

ha akkor is csak magadat?

Ha számodra csak egy kalap.

Csak véghetetlen etetés.

Mit érzés, illem, józan ész,

hatalom, hit, tapasztalat,

kint s bent a világnyi kacat,

a sok kis madzagon a méz?

Minek a hideg lüktetés,

ha ugyanaz a folyamat?

III.

Ha most befogom a fülem,

ha a szememet becsukom,

elszalad a nyúl a havon,

a havon túl van a verem.

Ha a fedőt megemelem,

beköszönnek az ablakon,

csak lesz valami alkalom,

hogy szemközt, hogy személyesen.

Ha megakad a nyelvemen,

akkor sem hibáztathatom,

mondják, hogy átok súlya nyom,

de nélküle sem, vele sem.

S mindent ezen a csöpp helyen.

Egyedül, rögtön és nagyon.

IV.

A szó és az elnémulás,

a szűkülő partok között

mindig szállong valami köd,

mindig beszél valaki más.

Mintha csárdában két dudás,

egyik kiment, másik bejött,

a tömeg az ajtó előtt,

s nem számít, csak a folytatás.

Mint aki másnak vermet ás,

s annyi csak, hogy ki üt előbb,

nem hetven, hanem hetvenöt,

és ez is, az is mintha száz.

Csak egy hajszálnyi csúsztatás,

s mintha nem lennének idők.

135

Mintha a szelet a kalap

S hogy ez az év, hogy az a nap,

s hogy időt csak térben, hogy a.

Se teteje, se ajtaja,

mintha a szelet a kalap.

S mert folyton utána szalad,

ahány lépés, annyi soha.

Lüktet a gyűrűben a fa,

öli a percet az adat.

S mintha létezne pillanat,

s abban is, hogy innen oda,

mérete, határa, foka,

címeket ad a mozinak.

Fölkel. Lenyugszik. Játszanak.

De örökké csak a nyoma.

136

Mint a tölcsérben a golyó

Ki tartja össze, hogyha szét?

Mint a tölcsérben a golyó,

hajtja a saját kerekét,

és egyre mélyebben a szó.

Fogja, ami megfogható.

Ereszti neki, ami még.

Mintha a gravitáció,

de külön bolygó, külön ég.

Mintha sehol a közepét,

s ahol éppen, ott lenne jó.

Mintha addig érne a vég,

hogy egy bújó meg egy hunyó.

S mert vissza nem fordítható,

körről-körre ez is elég.

137

Nem fogja, csak viszi a szél

Már megint, hogy többet beszél.

Mintha valahol kiakad.

Nem fogja, csak viszi a szél.

És sem a hordó, sem a csap.

S ahogy hirtelen odafagy.

Megüti az eget a dér.

Megy le a torkában a nap.

Jön fel arcára a fehér.

S ahogy valaki enni kér.

Mint egérút a fű alatt.

Ennyi? S hogy akkor újra fél?

Látja magában a kutat?

S hogy már mindenki tudja, csak

mindenki jobb a többinél?

138

Mért képzelem, hogy rajtam áll?

Milyen anyaméhben bolyong

élet s halál között, ha már

se ajtó, se köldökzsinór,

csak a fal, ami ki-be jár?

Miért kegyetlenebb, ha fáj,

mint ez a gyógyszeres sehol?

Melyik sarokban a halál,

ha úgy cselekszünk, mintha jól?

Anyám! Édesanyám! Ki szól?

Ha a nyelvbe botlik a száj?

Mekkora súly? Merre sodor?

Mért képzelem, hogy rajtam áll?

Milyen anya? Apa? Ki vár?

Ki szül meg? Kinek? Hol a hol?

139

Csak aki nagyon hallana

Sipos Lászlónak

Bújnak előlem a szavak.

Kő van. Vége van. Éjszaka.

Kinyitva minden ablaka,

viszi a függönyt a huzat.

Csak aki nagyon hallana.

Szárnyat képzelek, tejutat.

Égnek a nyelven a lyukak.

Nő a halotton a ruha.

Pedig örökre láttalak.

Volt ege, földje, Krisztusa.

Kabátja zsebében gyufa.

Behoztuk a virágokat.

Most megint forog a szoba.

Mondanám, de sehol se vagy.

140

Mint a közös lovon a seb

A személyes időn belül

a még személyesebb terek.

A szem, a száj, az orr, a fül,

az indulat, a képzelet.

A röghöz kötött végletek.

S az egész, ahogy elröpül.

Mint a közös lovon a seb.

Mint a semmi között az űr.

A véletlen, hogy sikerül.

A mondat, amit keresek.

A kimondani, hogy legyűr.

A fölfogni, hogy vele egy.

A senkit sem váltani meg.

Az élni menthetetlenül.

141

Mint a végtelenben a fék

Keresztben az úton, mikor.

Szélétől széléig, ha még.

Csak amíg megmozdul a por.

Belép a szemembe az ég.

Mint a végtelenben a fék.

Egyszerre itt és most, ahol.

Kicserélni a kerekét.

Hallgatni, hogy a vize forr.

Készülődni, hogy eltipor.

Megsimogatni, hogyha szép.

Érezze, hogy rajta a sor.

És nem igaz, hogy nem elég.

S hogy én is tudom a mesét.

Hát ne hazudjon annyiszor.

142

Mintha a levegő velem

Beszívni és benn tartani.

Újra beszívni s újra benn.

Mintha egy szárny dobogna fenn,

s kicsit a plafonnak neki.

Az égboltnak szorítani,

hogy mégse olyan hevesen.

Eljátszani, hogy két lebeny.

Figyelni, ahogy fékezi.

Érezni, hogy ütései.

S hogy efféle a végtelen.

Ha úgy veszem, ahogy veszem,

már nem is annyira veri.

Mintha tudnék segíteni.

Mintha a levegő velem.

143

Mint a semmin a heveder

Van a sínpár, hogy megfelel.

S hogy ráadásul meg akar.

S hogy ott mindig van annyi hely,

s idő, mely ápol s eltakar.

Vagyis, hogy kurta és kapar.

S van, hogy naprendszer, és hogy el.

Mint mikor a templomi kar,

s valaki külön énekel.

Nehézkedik és viszi fel.

És se a tető, se a fal.

Valami kristály, kőpehely.

S hogy előbb-utóbb belehal.

A többi hiúság, ipar.

Mint a semmin a heveder.

144

Azt mondják, hogy valami nő

Takáts Gyulának

Nem az eredmény, csak a kő,

amit közben fel-felemel,

átugrik, mintha nem is ő,

ül a tövében, mintha fel.

Nem a történet, csak a hely,

s hogy megint elkövethető.

Fogja a percet, vár, figyel,

a pillanatban a jövő.

S minthogy mindenre van idő,

most visszafelé indul el.

Azt mondják, hogy valami nő,

de magától is énekel.

Csak néz, amikor égre kel,

és mozog vele a tető.

145

És semmit sem akar, csak át

Most így ír verset, hogyha ír.

És fél, mert vádolja magát.

És egyre több lesz a papír.

S ugyanaz marad a világ.

És semmit sem akar, csak át.

Csak úton lenni, mint a hír.

Egy kis sót, egy kis paprikát.

S hogy ne ússzon rajta a zsír.

Aztán úgy is jön a radír.

Kinyitanak a patikák.

Az mar nagyobbat, aki bír.

Az jajgat, akit húz az ág.

S milyen kevés, amit bevált.

Mily égető arcán a pír.

146

Jelen vagyok, hát ne keress

Megszületett az unokám.

Mondhatnám, ez benne a vers.

Volt, nincs. Semmi a semmihez.

Két sejt átjutott a falán.

Jövök-megyek, mint a. Nem ám!

Csak néz a sok ügyeletes.

Mennyi? Ki sózta be? Mi lesz?

Nóta? Oly sok viszály után?

S akkor az angyal a szobán.

Persze, csak utólag. De ez.

Ahogy egy kozmikus lemez.

Nem is tudom, csak jár a szám.

Igen? Legjobb rím a talán.

Jelen vagyok, hát ne keress.

147

Mikor a tenger süllyed el

Két pillanat között a hely,

s hogy mozgott és árnyéka volt.

Képzeljetek el egy hajót,

mikor a tenger süllyed el.

Két semmi egymásra tüzel,

és beszélgetnek a golyók.

Ennyi ha volt. A többi sróf,

rettegés, robbanás, röhej.

Mit tudott, aki legközel?

S a már-már benne? Fák? Rigók?

Mért magát mondta, aki szólt?

Meg lehetett volna? Kivel?

Mért villog a parton a jel?

Ki válaszol, ha hallgatok?