Semmi baj, uram, semmi, csak

104

Semmi baj, uram, semmi, csak

Mint mikor millió darab.

És csak emléke, élei.

Ha kell, ha nem, bevérezi.

Mindenki önmaga alatt.

Talán ez az a pillanat.

Ha most, ha megállítani.

Ha jelentkezne valaki,

hogy leverte a poharat.

Semmi baj, uram, semmi, csak.

Köszönöm, ahogy kérdezi.

Se az egész, se részei.

Csak jobban hasonlítanak.

S a két szék között ott a pad.

Elölről lehet kezdeni.

105

Milyen könnyű, hogy vétkezem

Mennyi jó ember, istenem.

És mindnek anyja, apja volt.

Nézték a televíziót.

Ültek az értekezleten.

Milyen könnyű, hogy vétkezem.

Hogy a bírám magam vagyok.

Mint a példázatban a pók,

nem tudom, csak elkövetem.

S mennyi lyuk a véletlenen.

Milyen szabályos kartonok.

Micsoda urak, asszonyok.

Milyen ügyes történelem.

Egy cukor? Kettő? Üresen?

Uram, akkor sem ihatok.

106

Még mindenki maga felejt

Mintha egy kanalat leejt.

Álljon fel, uram, egy kicsit.

Mindenki gyorsabban eszik.

Élvezzük a nem várt sikert.

Még megúszhatja a röhejt.

Még senki sem viselkedik.

Malacok, bárányok, bocik.

Együtt a jóval a selejt.

Most még az egész szoba lejt.

Uram, csak lehajol, amíg.

Mintha éppen és mintha itt.

Mintha oszlik valami sejt.

Még mindenki maga felejt.

Még van esély, ha hazudik.

107

Ablakon, ajtón lógna ki

Ó, hogyha egyben látszana,

és benne lenne mind, ami.

Keresgélhetnénk, hol van a.

Jókat lehetne játszani.

Leülne szemben valaki,

mintha keverne, osztana.

Ablakon, ajtón lógna ki.

Vinnénk az egészet haza.

Nevetnénk csak, hogy mekkora.

Két deci, uram? Öt deci?

Súlya sem lenne, csak nyoma.

Ölelhetné, ha szereti.

Fogadnánk, hogy elképzeli.

S hogy nincs olyan fantázia.

108

Uram, ön nagyon messziről

Hogy innen a csúcson? Nahát!?

Uram, ön nagyon messziről.

Mintha fektéből nézne föl,

s megpaskolná a paplanát.

Könyököljön föl legalább.

Tűnődjék el, miért? Mitől?

Hogy van-e innen? Csúcs? Le-föl?

Vagy csak megint kilóg a láb?

S hogy a saját lábára lát?

Mert vagy az álom, vagy a sör.

S észre sem veszi, hogy bedől,

hogy két lába az Ararát?

Feltehető, hogy azon át?

Hogy akkor nem az a gödör?

109

Ahogy esik bele a köd

Ahogy esik bele a köd,

és kívül-belül óceán,

valaki a padlóra köp,

s mennek a többiek után,

ahogy magamagát a lány,

s fekszik a két szikla között,

s jön, jön hófehér paripán,

s az a királyfi, aki jött,

ahogy fel kell rázni előbb,

s az erő habzik, nem a szárny,

s ahány pillanat, annyi csöpp,

ahány recept, annyi talány,

ahogy minden nyirkot kihány,

s minden hülyesége örök.

110

S hallani, hogy mi lenne, ha

Hajlamos rá, hogy csak a jót.

S egyre inkább dühíti a.

Mint mikor egy lyukas rolót,

s nem tudni, kié a hiba.

Minden szava politika,

s letagadná, hogy hazudott.

Szalad benne a karika,

de a szíve az csupa csók.

Addig sarkantyúzza a szót,

már senki sem kérdi, hova.

Szégyellik magukat, holott

nem megy, csak a döglött lova.

S hallani, hogy mi lenne, ha.

Ha befogna még egy csikót.

111

S mint aki törököt fogott

Eddig, ami előtte ment,

most az, ami csak toporog.

Robban az egész regiment,

s mint aki törököt fogott.

Csak a gyerekek s asszonyok.

Csak ők értik a hirtelent.

Egy csipesz itt, egy mosoly ott,

s megvan, hogy kinek, mit üzent.

Egyébként elfogy, annyi szent.

Lyukas zászlók meg abroszok.

S mert mindenkinek mást jelent,

még jőni kell, mert jőni fog.

Hiába kavics, könny, homok,

ha se Kelemen, se cement.

112

Vannak, persze, a madarak

Csak amikor nekiszalad,

ráteszi a marék habot,

csak a csalóka máz alatt,

csak magán kívül valahogy.

Kevergeti a zavarost,

feszít, mint égbolton a csat,

mert e jelben is győzni fog,

mert magamagát nézi csak.

Vannak, persze, a madarak,

akik nem olvasnak lapot.

Honnan tudnák, hogy ki a nagy,

s uram bocsá’ a legnagyobb?

S pláne, hogy ami kibugyog,

micsoda mélységből fakad?

113

Már bizonyos, hogy ki az úr

Hogy oldódik lassan a görcs,

s már nem megy át az utca túl,

még nem tudható, hogy a bölcs,

vagy csak megállt benne a nyúl.

Mondják, mutatják, hogy tanul.

Ha etetik, az a gyümölcs.

Amiből egy van, az a húr.

Ami épp olyan, az a törzs.

S talán csak, mert egyre idős,

s folyton nő a lyuk az azúr,

már minden lyukból minden ős,

már ott a sor, ahova nyúl.

Már bizonyos, hogy ki az úr,

s hogy ugyanaz a felelős.

114

Mennyi ember Delphoiban

Ez a sok mérges és erős.

S hogy mindegyik bizonytalan.

Már mintha tudnám, hogy hogyan.

Már idegesít, hogy előz.

Megölte, de nincs meg a hős.

Hát ebben, abban, aki van.

S hogy megint vannak annyian,

már kellene egy, aki győz.

Semmi, csak kicsapott a gőz.

Már ülök is vissza, uram.

Mennyi ember Delphoiban.

És már mindenki maga főz.

Bocsásson meg, hogy ismerős.

De én nem ismerem magam.

115

Most, hogy kapott annyi időt

Hogy egy rókáról mennyi bőrt.

Mi kell azon kívül, ami?

Egy nappali? Egy éjjeli?

Hogy kiben fordul meg előbb?

Vastagabb lesz rajta a föld?

Van aki okosabb, aki?

Vagy átugorja? Megeszi?

Kimegy, mint aki be se jött?

Most, hogy kapott annyi időt,

az egész tejutat neki?

Most be kell bizonyítani?

Most megfogta a törököt?

S eszébe se, hogy beledög?

Hogy szeme, foga, sebei?

116

A jaj, hogy egy meg egy az egy

Az oroszlánt, bennem akit.

Uram, mikor hogy lehetett.

No nem, már nem embereket.

S nem direkt, ahogy némelyik.

Persze, könnyebb, ha jóllakik.

Más állatot is etetek.

A nagyobbik rész neki megy.

Együtt koplalunk holnapig.

Nem, nem uram, nem csak a hit.

Próbák, véletlen, ketrecek.

A jaj, hogy egy meg egy az egy.

S hogy késsel, villával eszik.

A hazugság, hogy hátha így.

Az ölés, mikor ölelek.

117

Mintha egyszerre két madár

Itt és most és én, ugyebár,

beszorulva két ha közé,

vagy mi közé, mint a madár

kifeszített szárnya közé,

mint, mint aki dönthetne már,

hogy mi felé, ha mi felé,

s mi felé ne, ha ugyebár,

ha valaki eldöntené,

mintha egyszerre két madár,

se egyiké, se másiké,

de most mindkettő, most akár,

most megölne, ha á, ha bé,

csak bólintsak, csak rajtam áll,

csak foszlik éppen semmivé.

118

S orrán-száján ömlik a rost

Őrült malomkövek, ha most.

Két önmagam között, ha én.

Ha eldobom a papirost.

Ha csak úgy a másik felén.

Ha a malom mint őrlemény.

És ugyanaz marad a koszt.

Jaj istenem, jaj mennyi fény.

De ostoba, aki kifoszt.

De irigylem a sok okost.

A szeget mindig a fején.

Egyik kever, a másik oszt.

És egyre több lesz a szegény.

Beleöntik a tetején.

S orrán-száján ömlik a rost.

119

S ha csak a fülek látszanak

Olyannyira készülni rá,

hogy elrontani tudni csak,

rogyni a pillanat alá,

látni, hogy millió darab,

s mint a halotton a sisak,

mintha valami tartaná,

miközben elnyel az iszap,

kimondani még, hogy iá,

eltűnődni, hogy mit, hová,

hogy honnan ez a sok vacak,

s ti-ti tá-tá, tá-tá ti-tá,

miért nem az a nap a nap,

s ha csak a fülek látszanak,

ki csikorogja, hogy naná!?

120

Amikor folyton leesik

Szavakat? Most? Arra? Ami?

Amikor folyton leesik?

S azzal telik, hogy keresik?

S hogy nem lehet kimondani?

Anyám utolsó szavai?

Segítsetek? Félek? Ne itt?

S ahogy mindenki hazudik,

mert képtelen segíteni?

A napi betevő krimi?

A hajsza? A mámor? A sikk?

A pénz, ahogy főzik, sütik?

A tömérdek okosjani?

Hogy tenni több, mint költeni?

S hogy költeni is lenne mit?

121

Mintha az esze kereke

Ahogy csavarodik bele,

s viszi magával a kaput,

uram, mintha egy kerge tyúk,

mintha a világ közepe.

Mintha többé se ki, se be.

Csak az a nagy fekete lyuk.

Meg jaj, ha így, meg jaj, ha úgy,

meg inkább nem, mint nélküle.

Mintha az esze kereke.

S nem tudná, hogy előtte fut.

Cipeli inkább a batyut,

csak ne kelljen szégyellnie.

Jaj, uram, nem bírok vele.

Megöl, amíg pokolra jut.

122-124

Hát várnak majd addig, uram

Mészöly Miklósnak

I.

Hát akkor? Hát akkor mi van?

Egy mosolyt még? Egy lepedőt?

A csomag az ajtó előtt.

A naccsága a kocsiban.

Talán a paraplét, uram.

Nocsak, a kávé is kifőtt.

Egy kortyot még? Egy kis időt?

Egy sort? Míg, úgymond, ellovan?

Persze, persze, hogy komolyan.

Itten még húsok, levegők,

tejutak, tücskök, heverők.

És külön is mindannyian.

Hát várnak majd addig, uram.

Föl csak nem jön az a ripők.

II.

Mintha egy mozgó barikád.

Öt érzék adja föl, igen.

S mind az öt működik tovább,

mintha nem történt volna sem.

És hol ez, hol az beüzen,

hogy itt van már a Hortobágy.

Patkány szalad az üvegen.

Ketyeg a vizes nagykabát.

Mindennaposak a csodák.

S uram, mintha nem is velem.

Csak az ízét, csak a szagát.

Tengeri csata biliben.

S oda lesz, amíg nevetem.

De hát tud-e jobbat? De hát?

III.

Mintha eldob egy kavicsot,

s utána megy, hogy keresi.

Ennyi csak. Aztán újra dob.

Aztán egyszer csak nem leli.

Talán ez az egy út, ami.

Habár ezt is csak úgy, ahogy.

Tudnivaló, hogy nincs neki,

s hogy erre-arra kanyarog.

Igen, uram, rajta vagyok.

S mintha már, mintha, mint aki.

A legsötétebb, hogy ragyog,

s egyre könnyebb elveszteni.

Lenne végre egy alibi,

s már ez is magától kotyog.

125

Mintha lehajolt volna csak

Amikor már nem érdekes

csak előbb-utóbb megakad,

úgy tesz hirtelen, mintha tesz,

mintha lehajolt volna csak,

mintha nem is a pad alatt,

csak meglenne, amit keres,

itt a kalap, hol a kalap,

a kaszája is egyenes,

mintha megint valamihez,

csak megőrültek, s újra csak,

szemet mereszt, fület hegyez,

fogak, falak, falak, fogak,

s mintha mindenki okosabb,

és az lesz megint, ami lesz.