Ha van a világon tető

1989–1992
 

 

 

 

Ketyeg az órában a szó

 

 

 

 

82

Mikor már költő lenni nem

Mikor már költő lenni nem,
csak veszi mint a levegőt,
s áll a hiányzó szó előtt,
ijedt állat a síneken,
amikor meg kell, hogy legyen,
mert se a vonat, se a köd,
és csattognak az ütközők,
elmegy a lekésett jelen,
mikor a nyelv, az orr, a szem,
amit megfog, ami zörög,
öt felől robog, ami öt,
minden mulandó egy helyen,
amikor kisüt hirtelen,
s elkiáltja, hogy kisütött.

 

 

 

83

És látják, hogy se föl, se le

Pattog a doboz teteje.
Repül, aminek szárnya van.
Ha most elengedném magam,
vihetném még valamire.
Csak fehér van meg fekete.
A többi az mind szárnytalan.
Ha mégis száll, akkor zuhan.
Vagy zuhannia kellene.
Nem beszél bele senki se.
De amit mond, az is olyan.
Ülnek a zajos kupiban.
Untatja őket a mese.
És látják, hogy se föl, se le.
S ha le, akkor mindannyian.

 

 

 

84

Ketyeg az órában a szó

Akarsz-e olyan lenni, mint?
Ketyeg az órában a szó.
Oda a bástya, a futó.
Ha tetszik, világos megint.
Mintha a színész kikacsint,
hogy a színház is eladó.
Ez itt a szép, az ott a jó,
és minden szinten szinte mind
Mintha robbantották a sínt,
de az ülés folytatható.
El van döntve, hogy mi a ló,
csak fel kell szállni valamint.
Mintha nem ugyanazt a kínt,
és lenne benne ráció.

 

 

 

85

Mikor lejjebb már nem lehet

Kútásók lyukas vödröket.
Állnak alatta és folyik.
Mint mikor az eget merik.
És hazament, aki fizet.
S hogy egyre mélyebb s kerekebb.
S hogy fiaik és lányaik.
Már nem is szólnak föl, ha így.
Már az is élet, hogyha megy.
Föld, levegő, tüzek, vizek.
És valamennyi álmodik.
Csontig? Fenékig? Éterig?
Ki tudhatná, hogy hova lett?
Mikor lejjebb már nem lehet,
minden test fölfelé esik.

 

 

 

86

Szöszög a szélén, mint a pók

Hát kimentek az oroszok.
Megvan a gombhoz a kabát.
Most nézegetheti magát.
Játszhatja az úri szabót.
Ennyi cérnája sose volt.
Sose járta így át meg át.
Ünnep van. Tükör a világ.
Ragyog a tű fokán a bolt.
S mint mikor megtelik a hold,
s látszanak rajta a pacák.
Mire fölfogja a csodát,
csak azt, hogy mennyi-mennyi folt.
Szöszög a szélén, mint a pók.
Nőnek benne a katonák.

 

 

 

87

Hogy belehalt, az hova visz?

Ha ölébe hullik, nem is.
Csak tapogatja, vacakol.
Mintha minden ujja hamis.
Mint aki elfeledte, hol.
Alig jut szóhoz, hogyha szól.
De amit mond, abba se hisz.
Úgy fekszik le, hogy csomagol.
Úgy ébred föl, hogy csupa víz.
Hogy belehalt, az hova visz?
Meddig ér a saját pokol?
Egy korty nyál? Vagy egy korty kumisz?
Semmi más, csak a protokoll?
S most tényleg övé, hogyha jól?
Most nem neki szól a fityisz?

 

 

 

88

Lehet, hogy mégis a tanúk?

Ezek is csak addig, amíg.
Ha valahol fekete lyuk,
abból is az, ami szökik.
S feltehető, hogy van okuk.
Ez jobbra fut, az balra fut.
A többi meg nézi, pedig.
Mint mikor porzik a tejút,
és az eget is kövezik.
Van a törvény, hogy úgy meg így.
S van, hogy sokkal mélyebb a kút.
Egyik végén a bűneik.
Másik végén, aki kijut.
Lehet, hogy mégis a tanúk?
Hogy az igazság létezik?

 

 

 

89

Akkor is csak egy pillanat

Az igazság, mint az idő.
Mintha véletlen lenne csak.
Az találja el, aki lő.
Az hal bele, aki szalad.
Belülről világítanak.
Csak nehezebb a levegő.
Csak meg kell ismerned magad.
Csak újra meg újra kinő.
Kell, hogy legyen valami kő.
Ami addig rajta marad.
A többi tüdő meg erő.
Viszonyítás, tapasztalat.
Akkor is csak egy pillanat.
Vitatható, sebezhető.

 

 

 

90

Elég annyi, hogy féljenek

A foghatatlan dolgozik.
Széket farag meg képzetet.
Nevetség, hogy miért, kinek,
hogy számon kérni volna mit.
Csak a halandó méreget.
Okoskodik, imádkozik.
Ha mégse úgy, hát mégse így.
S ha meg kell, hát meg is lehet.
S mert állattá lesz mindegyik,
az gyorsabb, aki bűnösebb.
S minthogy külön-külön se megy,
közösen is akadozik.
S elég annyi, hogy féljenek,
hogy tudnak róla valamit.

 

 

 

91

A legtöbb csak mintát akar

A legtöbb csak mintát akar,
nézi, megfogja, figyeli,
mintha egyedül, és neki,
s mert elöl-hátul ott a fal.
S mert egyre nagyobb a ricsaj,
és már azt sem, hogy mi a mi,
hirtelen az ösztönei,
s hogy úszik vele a tutaj.
S mert ugyanaz a hivatal,
s merthogy az egészet viszi,
mintha magától, kérdezi,
hogy akkor minek a vihar?
S mert nem éri be annyival,
csinálgatja is, mint aki.

 

 

 

92

A képzelet, hogy benne van

A képzelet, hogy benne van,
s a szél a lábai alatt.
A viszi, amit mondanak,
s a minden szava hasztalan.
A mintha tudná, hogy hogyan,
de amit tesz, torzója csak.
A síró-rívó satupad,
ahogy a mellben megfogan.
A lendület, hogy annyian,
s a hát akkor miben akad?
A tetőtől-talpig nyakak,
s a mennyi magányos roham.
A kikapcsolná boldogan,
s a csat, hogy akkor is szakad.

 

 

 

93

Ki zárja el a tejutat?

Adagolni az örömöt?
Úgy írni, ölni, mintha csak?
Mint egy országház? Mint a csap?
Mintha valami köcsögöt?
Abban is benne, hogyha több?
Ujjaival is lát a vak?
Ki zárja el a tejutat,
ha az egész plafon csöpög?
Minek a pici börtönök,
a sok védtelen mozdulat,
ha belehalni kéne csak,
ha a pillanat az örök?
Miért, hogy akkor is döcög?
Hogy mintha kalapács alatt?

 

 

 

94

Mert nem meri bevallani

Mint aki maga keresi,
mert bűntudat nélkül sehogy,
mert így is, úgy is benne volt,
mert nem lehet, hogy nincs neki.
Ha nem ő, a testvérei,
az anyja, apja, akkor, ott,
szegények, csak, hogy neki jobb,
hazudott, csalt, ölt valaki.
Pontosan nem is, csak ami.
Momentán elég annyi, hogy,
hogy, hogy nehezebben forog,
s bizonyára a bűnei.
S mert nem meri bevallani,
hazudik, csal, és ölni fog.

 

 

 

95

Tehát megérzik a kutyák

Tehát megérzik a kutyák.
Pedig én nem félek. Azaz.
Buldog, komondor, korcs, kuvasz.
Jönnek, mintha uszítanák.
Valaki bűzlik rajtam át?
S mint forró vizet a kopasz?
Vagy nem is számít, hogy ki az?
Csak megy, megy össze a világ?
Tényleg, mitől félek? Ki lát?
Csillagok? Fogak? Behavaz?
Ötvenhat nyár, ősz, tél, tavasz?
Ki ordíthat itt akkorát?
Ördögöt a falra? De hát?
Ha tagadom, nem ugyanaz?

 

 

 

96

Úgy kezdődik, hogy visszaüt

Félek, mert félnek, s nem tudom.
Úgy kezdődik, hogy visszaüt.
Kerülik egymást a betűk,
jár a sorok között a nyom.
Nincs, s merthogy nincs, nem akarom.
Csak hol itt, hol ott, mindenütt.
Ellepi, mint követ a rügy.
Bozsog, mint akna a napon.
Mint a vezércikket, írom.
Gitárok közt egy hegedűt.
Süvít a dallamban az ügy,
fut az utolsó alkalom.
Ki játszik? Milyen hatalom?
Miért vállalom én a bűnt?

 

 

 

97

Mintha nem is a ketrecet

Még mindig s hogy szeressenek.
Mintha a kölyke, kölykei.
Mint aki megengedheti,
hogy erősebb, esetlenebb.
Mintha nem is a ketrecet.
Csak le kellene bontani.
S fognád a rácsot, mint aki.
Mint akinek legnehezebb.
Még mindig a földet s eget.
S épp elég, hogy bevallani.
Hát vigye be, hát hozza ki.
Hát magáért, ha úgy se megy.
Még mindig, mint a többiek.
S megint csak a szilánkjai.

 

 

 

98

A vadász nehéz, nem a nyúl

Ekkora súly. Ekkora súly.
Más ekkora súllyal röpül.
Tele csillagokkal az űr.
Az úr a pokolban is úr.
A vadász nehéz, nem a nyúl.
Mért csak a száj? Mért csak a fül?
Az a golyó, hogy istenül?
Az a titka, hogy nem tanul?
Nyafogni, futni messze, túl?
S ahogy vele tágul a zűr?
Ha tetszik, ha nem, beleül.
Maga van, akárhova nyúl.
És nincs is fölül meg alul.
Csak leng rajta valami tüll.

 

 

 

99

Ezt a mindenki sejti, hogy

Ezt a befejezem napot.
Egy pont ide. Két szó oda.
Mintha madzagon tartana,
de most vele mozoghatok.
Ezt a kutyák meg farkasok.
És nem lehet tudni, hova.
Most minden kezdettől megy a.
S nem számít, hogy benne vagyok.
Ezt a mindenki sejti, hogy.
S mintha csak torka meg foga.
Most én fogom, nem a ciha.
Ki-be cipelem, tollazok.
Ezt a mégis sok, ami sok.
Ezt is magam. Most vagy soha.

 

 

 

100

A kis bajt megeszi a nagy

A kis bajt megeszi a nagy.
A nagyobbat a még nagyobb.
Mit mondjak? Én bizakodok.
Talán egyszer torkán akad.
S hogy ilyen magasan a nap,
ráhúzhatok még egy lapot.
Ha megint veszteni fogok,
fogy az idő, nő a falat.
De én nem vagyok hős! Hacsak.
Csak előbb tízig számolok.
Politikusok, dalnokok,
hírnökök megbocsássanak.
A béka feneke alatt
sokkal kevesebb, ami sok.

 

 

 

101

Mint lánctalp alatt az ima

Folyik a könnye, vétkezik.
Költő, bűnbak és bugyuta.
Mint lánctalp alatt az ima.
Mint ami most következik.
Ki kell bírnia holnapig.
És meg kell bocsátania.
A múlt s a jövő mintha ma.
Mint amiben senki se hitt.
Mindig sietett egy kicsit.
Hispánia? Litvánia?
Úgy vélte, benne a hiba.
És így is, úgy is megölik.
Most örökké élhetne itt.
S nincsen egy önfeledt szava?

 

 

 

102

Mint aki rókát szelidít

Viszi magában a határt.
Nincs is estétől reggelig.
Akkor fölkel, leengedik.
Mindenki tudja, merre járt.
Itt egy futót, ott egy huszárt.
És hegyeit meg völgyeit.
Mint aki rókát szelidít.
És nem ismeri a halált.
De csak az, hogy használ vagy árt.
Csak sebeik meg álmaik.
Meg ahogy egymást hergelik.
S hogy ez a párt vagy az a párt.
Hát egyik sem várja kitárt.
És továbbra is figyelik.

 

 

 

103

Addig ugrál a sok bolond

Ilyenkor titkon arra gond,
ha van a világon tető,
addig ugrál a sok bolond,
s bizonyára elérhető.
S azért a kövön annyi kő,
tömi magába a betont,
mert teher alatt nő, ha nő,
és az a halál, hogy lemond.
Ilyenkor mintha telefont,
és megállt volna az idő,
egy nőt, egy barátot, rokont,
azt hiszi, megbeszélhető.
Ilyenkor akkora erő,
hogy egyedül is nekiront.

 

 

 

Semmi baj, uram, semmi, csak

 

 

 

 

104

Semmi baj, uram, semmi, csak

Mint mikor millió darab.
És csak emléke, élei.
Ha kell, ha nem, bevérezi.
Mindenki önmaga alatt.
Talán ez az a pillanat.
Ha most, ha megállítani.
Ha jelentkezne valaki,
hogy leverte a poharat.
Semmi baj, uram, semmi, csak.
Köszönöm, ahogy kérdezi.
Se az egész, se részei.
Csak jobban hasonlítanak.
S a két szék között ott a pad.
Elölről lehet kezdeni.

 

 

 

105

Milyen könnyű, hogy vétkezem

Mennyi jó ember, istenem.
És mindnek anyja, apja volt.
Nézték a televíziót.
Ültek az értekezleten.
Milyen könnyű, hogy vétkezem.
Hogy a bírám magam vagyok.
Mint a példázatban a pók,
nem tudom, csak elkövetem.
S mennyi lyuk a véletlenen.
Milyen szabályos kartonok.
Micsoda urak, asszonyok.
Milyen ügyes történelem.
Egy cukor? Kettő? Üresen?
Uram, akkor sem ihatok.

 

 

 

106

Még mindenki maga felejt

Mintha egy kanalat leejt.
Álljon fel, uram, egy kicsit.
Mindenki gyorsabban eszik.
Élvezzük a nem várt sikert.
Még megúszhatja a röhejt.
Még senki sem viselkedik.
Malacok, bárányok, bocik.
Együtt a jóval a selejt.
Most még az egész szoba lejt.
Uram, csak lehajol, amíg.
Mintha éppen és mintha itt.
Mintha oszlik valami sejt.
Még mindenki maga felejt.
Még van esély, ha hazudik.

 

 

 

107

Ablakon, ajtón lógna ki

Ó, hogyha egyben látszana,
és benne lenne mind, ami.
Keresgélhetnénk, hol van a.
Jókat lehetne játszani.
Leülne szemben valaki,
mintha keverne, osztana.
Ablakon, ajtón lógna ki.
Vinnénk az egészet haza.
Nevetnénk csak, hogy mekkora.
Két deci, uram? Öt deci?
Súlya sem lenne, csak nyoma.
Ölelhetné, ha szereti.
Fogadnánk, hogy elképzeli.
S hogy nincs olyan fantázia.

 

 

 

108

Uram, ön nagyon messziről

Hogy innen a csúcson? Nahát!?
Uram, ön nagyon messziről.
Mintha fektéből nézne föl,
s megpaskolná a paplanát.
Könyököljön föl legalább.
Tűnődjék el, miért? Mitől?
Hogy van-e innen? Csúcs? Le-föl?
Vagy csak megint kilóg a láb?
S hogy a saját lábára lát?
Mert vagy az álom, vagy a sör.
S észre sem veszi, hogy bedől,
hogy két lába az Ararát?
Feltehető, hogy azon át?
Hogy akkor nem az a gödör?

 

 

 

109

Ahogy esik bele a köd

Ahogy esik bele a köd,
és kívül-belül óceán,
valaki a padlóra köp,
s mennek a többiek után,
ahogy magamagát a lány,
s fekszik a két szikla között,
s jön, jön hófehér paripán,
s az a királyfi, aki jött,
ahogy fel kell rázni előbb,
s az erő habzik, nem a szárny,
s ahány pillanat, annyi csöpp,
ahány recept, annyi talány,
ahogy minden nyirkot kihány,
s minden hülyesége örök.

 

 

 

110

S hallani, hogy mi lenne, ha

Hajlamos rá, hogy csak a jót.
S egyre inkább dühíti a.
Mint mikor egy lyukas rolót,
s nem tudni, kié a hiba.
Minden szava politika,
s letagadná, hogy hazudott.
Szalad benne a karika,
de a szíve az csupa csók.
Addig sarkantyúzza a szót,
már senki sem kérdi, hova.
Szégyellik magukat, holott
nem megy, csak a döglött lova.
S hallani, hogy mi lenne, ha.
Ha befogna még egy csikót.

 

 

 

111

S mint aki törököt fogott

Eddig, ami előtte ment,
most az, ami csak toporog.
Robban az egész regiment,
s mint aki törököt fogott.
Csak a gyerekek s asszonyok.
Csak ők értik a hirtelent.
Egy csipesz itt, egy mosoly ott,
s megvan, hogy kinek, mit üzent.
Egyébként elfogy, annyi szent.
Lyukas zászlók meg abroszok.
S mert mindenkinek mást jelent,
még jőni kell, mert jőni fog.
Hiába kavics, könny, homok,
ha se Kelemen, se cement.

 

 

 

112

Vannak, persze, a madarak

Csak amikor nekiszalad,
ráteszi a marék habot,
csak a csalóka máz alatt,
csak magán kívül valahogy.
Kevergeti a zavarost,
feszít, mint égbolton a csat,
mert e jelben is győzni fog,
mert magamagát nézi csak.
Vannak, persze, a madarak,
akik nem olvasnak lapot.
Honnan tudnák, hogy ki a nagy,
s uram bocsá’ a legnagyobb?
S pláne, hogy ami kibugyog,
micsoda mélységből fakad?

 

 

 

113

Már bizonyos, hogy ki az úr

Hogy oldódik lassan a görcs,
s már nem megy át az utca túl,
még nem tudható, hogy a bölcs,
vagy csak megállt benne a nyúl.
Mondják, mutatják, hogy tanul.
Ha etetik, az a gyümölcs.
Amiből egy van, az a húr.
Ami épp olyan, az a törzs.
S talán csak, mert egyre idős,
s folyton nő a lyuk az azúr,
már minden lyukból minden ős,
már ott a sor, ahova nyúl.
Már bizonyos, hogy ki az úr,
s hogy ugyanaz a felelős.

 

 

 

114

Mennyi ember Delphoiban

Ez a sok mérges és erős.
S hogy mindegyik bizonytalan.
Már mintha tudnám, hogy hogyan.
Már idegesít, hogy előz.
Megölte, de nincs meg a hős.
Hát ebben, abban, aki van.
S hogy megint vannak annyian,
már kellene egy, aki győz.
Semmi, csak kicsapott a gőz.
Már ülök is vissza, uram.
Mennyi ember Delphoiban.
És már mindenki maga főz.
Bocsásson meg, hogy ismerős.
De én nem ismerem magam.

 

 

 

115

Most, hogy kapott annyi időt

Hogy egy rókáról mennyi bőrt.
Mi kell azon kívül, ami?
Egy nappali? Egy éjjeli?
Hogy kiben fordul meg előbb?
Vastagabb lesz rajta a föld?
Van aki okosabb, aki?
Vagy átugorja? Megeszi?
Kimegy, mint aki be se jött?
Most, hogy kapott annyi időt,
az egész tejutat neki?
Most be kell bizonyítani?
Most megfogta a törököt?
S eszébe se, hogy beledög?
Hogy szeme, foga, sebei?

 

 

 

116

A jaj, hogy egy meg egy az egy

Az oroszlánt, bennem akit.
Uram, mikor hogy lehetett.
No nem, már nem embereket.
S nem direkt, ahogy némelyik.
Persze, könnyebb, ha jóllakik.
Más állatot is etetek.
A nagyobbik rész neki megy.
Együtt koplalunk holnapig.
Nem, nem uram, nem csak a hit.
Próbák, véletlen, ketrecek.
A jaj, hogy egy meg egy az egy.
S hogy késsel, villával eszik.
A hazugság, hogy hátha így.
Az ölés, mikor ölelek.

 

 

 

117

Mintha egyszerre két madár

Itt és most és én, ugyebár,
beszorulva két ha közé,
vagy mi közé, mint a madár
kifeszített szárnya közé,
mint, mint aki dönthetne már,
hogy mi felé, ha mi felé,
s mi felé ne, ha ugyebár,
ha valaki eldöntené,
mintha egyszerre két madár,
se egyiké, se másiké,
de most mindkettő, most akár,
most megölne, ha á, ha bé,
csak bólintsak, csak rajtam áll,
csak foszlik éppen semmivé.

 

 

 

118

S orrán-száján ömlik a rost

Őrült malomkövek, ha most.
Két önmagam között, ha én.
Ha eldobom a papirost.
Ha csak úgy a másik felén.
Ha a malom mint őrlemény.
És ugyanaz marad a koszt.
Jaj istenem, jaj mennyi fény.
De ostoba, aki kifoszt.
De irigylem a sok okost.
A szeget mindig a fején.
Egyik kever, a másik oszt.
És egyre több lesz a szegény.
Beleöntik a tetején.
S orrán-száján ömlik a rost.

 

 

 

119

S ha csak a fülek látszanak

Olyannyira készülni rá,
hogy elrontani tudni csak,
rogyni a pillanat alá,
látni, hogy millió darab,
s mint a halotton a sisak,
mintha valami tartaná,
miközben elnyel az iszap,
kimondani még, hogy iá,
eltűnődni, hogy mit, hová,
hogy honnan ez a sok vacak,
s ti-ti tá-tá, tá-tá ti-tá,
miért nem az a nap a nap,
s ha csak a fülek látszanak,
ki csikorogja, hogy naná!?

 

 

 

120

Amikor folyton leesik

Szavakat? Most? Arra? Ami?
Amikor folyton leesik?
S azzal telik, hogy keresik?
S hogy nem lehet kimondani?
Anyám utolsó szavai?
Segítsetek? Félek? Ne itt?
S ahogy mindenki hazudik,
mert képtelen segíteni?
A napi betevő krimi?
A hajsza? A mámor? A sikk?
A pénz, ahogy főzik, sütik?
A tömérdek okosjani?
Hogy tenni több, mint költeni?
S hogy költeni is lenne mit?

 

 

 

121

Mintha az esze kereke

Ahogy csavarodik bele,
s viszi magával a kaput,
uram, mintha egy kerge tyúk,
mintha a világ közepe.
Mintha többé se ki, se be.
Csak az a nagy fekete lyuk.
Meg jaj, ha így, meg jaj, ha úgy,
meg inkább nem, mint nélküle.
Mintha az esze kereke.
S nem tudná, hogy előtte fut.
Cipeli inkább a batyut,
csak ne kelljen szégyellnie.
Jaj, uram, nem bírok vele.
Megöl, amíg pokolra jut.

 

 

 

122-124

Hát várnak majd addig, uram

Mészöly Miklósnak

 

I.

Hát akkor? Hát akkor mi van?
Egy mosolyt még? Egy lepedőt?
A csomag az ajtó előtt.
A naccsága a kocsiban.
Talán a paraplét, uram.
Nocsak, a kávé is kifőtt.
Egy kortyot még? Egy kis időt?
Egy sort? Míg, úgymond, ellovan?
Persze, persze, hogy komolyan.
Itten még húsok, levegők,
tejutak, tücskök, heverők.
És külön is mindannyian.
Hát várnak majd addig, uram.
Föl csak nem jön az a ripők.
 

II.

Mintha egy mozgó barikád.
Öt érzék adja föl, igen.
S mind az öt működik tovább,
mintha nem történt volna sem.
És hol ez, hol az beüzen,
hogy itt van már a Hortobágy.
Patkány szalad az üvegen.
Ketyeg a vizes nagykabát.
Mindennaposak a csodák.
S uram, mintha nem is velem.
Csak az ízét, csak a szagát.
Tengeri csata biliben.
S oda lesz, amíg nevetem.
De hát tud-e jobbat? De hát?
 

III.

Mintha eldob egy kavicsot,
s utána megy, hogy keresi.
Ennyi csak. Aztán újra dob.
Aztán egyszer csak nem leli.
Talán ez az egy út, ami.
Habár ezt is csak úgy, ahogy.
Tudnivaló, hogy nincs neki,
s hogy erre-arra kanyarog.
Igen, uram, rajta vagyok.
S mintha már, mintha, mint aki.
A legsötétebb, hogy ragyog,
s egyre könnyebb elveszteni.
Lenne végre egy alibi,
s már ez is magától kotyog.

 

 

 

125

Mintha lehajolt volna csak

Amikor már nem érdekes
csak előbb-utóbb megakad,
úgy tesz hirtelen, mintha tesz,
mintha lehajolt volna csak,
mintha nem is a pad alatt,
csak meglenne, amit keres,
itt a kalap, hol a kalap,
a kaszája is egyenes,
mintha megint valamihez,
csak megőrültek, s újra csak,
szemet mereszt, fület hegyez,
fogak, falak, falak, fogak,
s mintha mindenki okosabb,
és az lesz megint, ami lesz.

 

 

 

Mint a tölcsérben a golyó

 

 

 

 

126

Mint mikor titkon valaki

Ahogy a száját beeszi
a csont és a sajgás közé,
s inkább nyelné, mint ejtené,
s úgy is csak félig mondja ki,
mint mikor régi versei,
s az egész cső visszafelé,
a pillanat is senkié,
a kegyelem is egyszeri,
mint mikor titkon valaki,
de nem lehet tudni, mivé,
s úgy fordul a tükör elé,
hogy ki akarja játszani,
mint mikor már nem kérdezi,
csak hirtelen megértené.

 

 

 

127

Még mindig, amit mondanék

Megint egy napnyi haladék.
Jön a szemetes. Nő a púp.
Elölről kezdi a kakukk.
Szagosodnak a nünükék.
Még semmi sincsen veszve. Még.
Még velem fut az alagút.
Sors bona nihil aliud.
Jöhet az újabb vereség.
Még mindig, amit mondanék.
A talán most, a mintha úgy.
A csak van vége, hogyha lyuk.
A lehetetlen, ha kerék.
A legalább egyik fejét.
A megint zárják a kaput.

 

 

 

128

Mint a csillagos ég, ha ki

Rakosgatom innen oda,
onnan ide mindennapi
tárgyaimat, mintha oka,
mintha figyelne valaki.
Ki kellene borítani.
Ülnek a kövön, hogy hova.
De mind egyszerre önti ki.
És ugyanaz a skatulya.
Semmi, csak a kezem nyoma.
Akárki befejezheti.
Paraszt, úr, írnok, katona.
Se sora, se határai.
Mint a csillagos ég, ha ki.
És nem találom meg soha.

 

 

 

129

Ha benned van már az egész

Mit viszel magaddal, ha már
mint lépcsőházi nevetés,
mint mikor nyitva a határ,
ha benned van már az egész?
Hova lesz a világ, ha kész,
és futsz, mert visszakiabál,
és ahány ablak, annyi rés,
de sehol, amit mondanál?
Miért megy akkor is, ha áll,
ha csupán csak integetés,
bent a titokzatos kvazár,
kint a csillaggal teli prés?
Mire föl a nehézkedés,
ha röpülsz már mint a madár?

 

 

 

130

Most kellene hozzá erő

Most, hogy mélyebb a levegő,
s a pornak is tüdeje van,
s fele gázzal elérhető,
ami úgy is bizonytalan,
most, hogy nincs fék a kocsiban,
s ha van, akkor mellőzhető,
s a sebességem a szavam,
a némaságom a tető,
most, hogy emelkedik a kő,
de amit emel, súlytalan,
s van hely, de alig van idő,
s mintha követnének, olyan,
most bizony szépen, pontosan,
most kellene hozzá erő.

 

 

 

131-134

S mindent ezen a csöpp helyen

A hetvenöt éves Csorba Győzőnek

 

I.

Kihagy egy-egy lépcsőfokot,
megáll a szíved, úgy szalad.
Bevallhatod, kimondhatod,
most fogják el a madarat.
Semmi, csak sokkal súlyosabb.
Mintha te vernéd a dobot,
de amit versz, az is te vagy,
s az egészet csak gondolod.
Mint lyukas tüdőhólyagok,
ahogy átüt rajtuk a nap.
Fönt is, lent is igazi ok,
de foltos minden okozat.
Hová, ha fokról-fokra csak?
S ha úgy se? Miért? Mi van ott?
 

II.

Ahogy ki-kicsúszik a kéz,
és fogja mégis mialatt.
Idő, idő, ki fia vagy?
Minek az egészbe a rész?
Micsoda kancsal ölelés,
ha akkor is csak magadat?
Ha számodra csak egy kalap.
Csak véghetetlen etetés.
Mit érzés, illem, józan ész,
hatalom, hit, tapasztalat,
kint s bent a világnyi kacat,
a sok kis madzagon a méz?
Minek a hideg lüktetés,
ha ugyanaz a folyamat?
 

III.

Ha most befogom a fülem,
ha a szememet becsukom,
elszalad a nyúl a havon,
a havon túl van a verem.
Ha a fedőt megemelem,
beköszönnek az ablakon,
csak lesz valami alkalom,
hogy szemközt, hogy személyesen.
Ha megakad a nyelvemen,
akkor sem hibáztathatom,
mondják, hogy átok súlya nyom,
de nélküle sem, vele sem.
S mindent ezen a csöpp helyen.
Egyedül, rögtön és nagyon.
 

IV.

A szó és az elnémulás,
a szűkülő partok között
mindig szállong valami köd,
mindig beszél valaki más.
Mintha csárdában két dudás,
egyik kiment, másik bejött,
a tömeg az ajtó előtt,
s nem számít, csak a folytatás.
Mint aki másnak vermet ás,
s annyi csak, hogy ki üt előbb,
nem hetven, hanem hetvenöt,
és ez is, az is mintha száz.
Csak egy hajszálnyi csúsztatás,
s mintha nem lennének idők.

 

 

 

135

Mintha a szelet a kalap

S hogy ez az év, hogy az a nap,
s hogy időt csak térben, hogy a.
Se teteje, se ajtaja,
mintha a szelet a kalap.
S mert folyton utána szalad,
ahány lépés, annyi soha.
Lüktet a gyűrűben a fa,
öli a percet az adat.
S mintha létezne pillanat,
s abban is, hogy innen oda,
mérete, határa, foka,
címeket ad a mozinak.
Fölkel. Lenyugszik. Játszanak.
De örökké csak a nyoma.

 

 

 

136

Mint a tölcsérben a golyó

Ki tartja össze, hogyha szét?
Mint a tölcsérben a golyó,
hajtja a saját kerekét,
és egyre mélyebben a szó.
Fogja, ami megfogható.
Ereszti neki, ami még.
Mintha a gravitáció,
de külön bolygó, külön ég.
Mintha sehol a közepét,
s ahol éppen, ott lenne jó.
Mintha addig érne a vég,
hogy egy bújó meg egy hunyó.
S mert vissza nem fordítható,
körről-körre ez is elég.

 

 

 

137

Nem fogja, csak viszi a szél

Már megint, hogy többet beszél.
Mintha valahol kiakad.
Nem fogja, csak viszi a szél.
És sem a hordó, sem a csap.
S ahogy hirtelen odafagy.
Megüti az eget a dér.
Megy le a torkában a nap.
Jön fel arcára a fehér.
S ahogy valaki enni kér.
Mint egérút a fű alatt.
Ennyi? S hogy akkor újra fél?
Látja magában a kutat?
S hogy már mindenki tudja, csak
mindenki jobb a többinél?

 

 

 

138

Mért képzelem, hogy rajtam áll?

Milyen anyaméhben bolyong
élet s halál között, ha már
se ajtó, se köldökzsinór,
csak a fal, ami ki-be jár?
Miért kegyetlenebb, ha fáj,
mint ez a gyógyszeres sehol?
Melyik sarokban a halál,
ha úgy cselekszünk, mintha jól?
Anyám! Édesanyám! Ki szól?
Ha a nyelvbe botlik a száj?
Mekkora súly? Merre sodor?
Mért képzelem, hogy rajtam áll?
Milyen anya? Apa? Ki vár?
Ki szül meg? Kinek? Hol a hol?

 

 

 

139

Csak aki nagyon hallana

Sipos Lászlónak

 
Bújnak előlem a szavak.
Kő van. Vége van. Éjszaka.
Kinyitva minden ablaka,
viszi a függönyt a huzat.
Csak aki nagyon hallana.
Szárnyat képzelek, tejutat.
Égnek a nyelven a lyukak.
Nő a halotton a ruha.
Pedig örökre láttalak.
Volt ege, földje, Krisztusa.
Kabátja zsebében gyufa.
Behoztuk a virágokat.
Most megint forog a szoba.
Mondanám, de sehol se vagy.

 

 

 

140

Mint a közös lovon a seb

A személyes időn belül
a még személyesebb terek.
A szem, a száj, az orr, a fül,
az indulat, a képzelet.
A röghöz kötött végletek.
S az egész, ahogy elröpül.
Mint a közös lovon a seb.
Mint a semmi között az űr.
A véletlen, hogy sikerül.
A mondat, amit keresek.
A kimondani, hogy legyűr.
A fölfogni, hogy vele egy.
A senkit sem váltani meg.
Az élni menthetetlenül.

 

 

 

141

Mint a végtelenben a fék

Keresztben az úton, mikor.
Szélétől széléig, ha még.
Csak amíg megmozdul a por.
Belép a szemembe az ég.
Mint a végtelenben a fék.
Egyszerre itt és most, ahol.
Kicserélni a kerekét.
Hallgatni, hogy a vize forr.
Készülődni, hogy eltipor.
Megsimogatni, hogyha szép.
Érezze, hogy rajta a sor.
És nem igaz, hogy nem elég.
S hogy én is tudom a mesét.
Hát ne hazudjon annyiszor.

 

 

 

142

Mintha a levegő velem

Beszívni és benn tartani.
Újra beszívni s újra benn.
Mintha egy szárny dobogna fenn,
s kicsit a plafonnak neki.
Az égboltnak szorítani,
hogy mégse olyan hevesen.
Eljátszani, hogy két lebeny.
Figyelni, ahogy fékezi.
Érezni, hogy ütései.
S hogy efféle a végtelen.
Ha úgy veszem, ahogy veszem,
már nem is annyira veri.
Mintha tudnék segíteni.
Mintha a levegő velem.

 

 

 

143

Mint a semmin a heveder

Van a sínpár, hogy megfelel.
S hogy ráadásul meg akar.
S hogy ott mindig van annyi hely,
s idő, mely ápol s eltakar.
Vagyis, hogy kurta és kapar.
S van, hogy naprendszer, és hogy el.
Mint mikor a templomi kar,
s valaki külön énekel.
Nehézkedik és viszi fel.
És se a tető, se a fal.
Valami kristály, kőpehely.
S hogy előbb-utóbb belehal.
A többi hiúság, ipar.
Mint a semmin a heveder.

 

 

 

144

Azt mondják, hogy valami nő

Takáts Gyulának

 
Nem az eredmény, csak a kő,
amit közben fel-felemel,
átugrik, mintha nem is ő,
ül a tövében, mintha fel.
Nem a történet, csak a hely,
s hogy megint elkövethető.
Fogja a percet, vár, figyel,
a pillanatban a jövő.
S minthogy mindenre van idő,
most visszafelé indul el.
Azt mondják, hogy valami nő,
de magától is énekel.
Csak néz, amikor égre kel,
és mozog vele a tető.

 

 

 

145

És semmit sem akar, csak át

Most így ír verset, hogyha ír.
És fél, mert vádolja magát.
És egyre több lesz a papír.
S ugyanaz marad a világ.
És semmit sem akar, csak át.
Csak úton lenni, mint a hír.
Egy kis sót, egy kis paprikát.
S hogy ne ússzon rajta a zsír.
Aztán úgy is jön a radír.
Kinyitanak a patikák.
Az mar nagyobbat, aki bír.
Az jajgat, akit húz az ág.
S milyen kevés, amit bevált.
Mily égető arcán a pír.

 

 

 

146

Jelen vagyok, hát ne keress

Megszületett az unokám.
Mondhatnám, ez benne a vers.
Volt, nincs. Semmi a semmihez.
Két sejt átjutott a falán.
Jövök-megyek, mint a. Nem ám!
Csak néz a sok ügyeletes.
Mennyi? Ki sózta be? Mi lesz?
Nóta? Oly sok viszály után?
S akkor az angyal a szobán.
Persze, csak utólag. De ez.
Ahogy egy kozmikus lemez.
Nem is tudom, csak jár a szám.
Igen? Legjobb rím a talán.
Jelen vagyok, hát ne keress.

 

 

 

147

Mikor a tenger süllyed el

Két pillanat között a hely,
s hogy mozgott és árnyéka volt.
Képzeljetek el egy hajót,
mikor a tenger süllyed el.
Két semmi egymásra tüzel,
és beszélgetnek a golyók.
Ennyi ha volt. A többi sróf,
rettegés, robbanás, röhej.
Mit tudott, aki legközel?
S a már-már benne? Fák? Rigók?
Mért magát mondta, aki szólt?
Meg lehetett volna? Kivel?
Mért villog a parton a jel?
Ki válaszol, ha hallgatok?

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]