Három az ötödiken

243 szonett
 

 

 

 

Kő a tollpihén

1986–1989
 

 

 

 

1

Mindenki hallott valamit

Ó jóddal teli pajzsmirigy
csurog rólam az őszi kert
ha az Úristen itt lakik
könyvelheti a szép sikert
a saláta máris kikelt
meg sem áll jövő tavaszig
ahány tökmag annyi a terv
pedig nyár óta nem esik
mindenki hallott valamit
ráteszi hát amit lehet
hát meghasad hát túlfolyik
összekeni a verseket
s nem tudni hogy ki a beteg
csak vacogok és ver a víz.

 

 

 

2

Csúszkál benne a hasadás

Gombhullás béraláfutás
ősz itt is ott is tele van
mindenki másnak vermet ás
temeti magát lombosan
alul a tátikák hogyan?
ráütve foly’ arany tojás
egy sor arany egy sor zuhany
mindenki sor mindenki más
csúszkál benne a hasadás
akárha emlék meg higany
harminchét fok identitás-
zavara negyvenfokosan
futna de megint messze van
se tű se cérna csak a láz.

 

 

 

3

Ahány irány annyi haza

Ég a kőbánya katlana
kemény és üres a világ
aki amit fordítana
mind magához méri magát
ragyognak a galaktikák
mint a táguló korona
szalad a nép amerre lát
ahány irány annyi haza
de sehol emlék hogy hova
csak a csákány meg a lapát
az anyag édes mosolya
a fényes égi pocsolyák
s az indulat hogy odavág
s hogy nem fájt ennyire soha.

 

 

 

4

Ősz van és megannyi hátha

A naprakész fű ó igen
befeküdt rögtön a tájba
attól lett olyan amilyen
se barna se nagyon sárga
húzza a fenyőt magára
de ellöki az mérgesen
ennyi a színen a dráma
tanulság nélkül nélkülem
de hát ezt is csak képzelem
ősz van és megannyi hátha
teli tüdő a végtelen
mézlik az Úristen lába
s mintha a mellemen járna
s meg-megállna a szívemen.

 

 

 

5

Magasan száll az egyszeregy

Álló órák tere csak egy
holnaputánról itt maradt
robbanószerkezet ketyeg
az is sumákol ki-kihagy
nem tudom hát hogy hány a nap
amikor feléje megyek
ősz van kopognak a szavak
magasan száll az egyszeregy
ha van Úristen most lehet
fekszik a rakéták alatt
akkora mint az emberek
nyomogatja a gombokat
s örökké tart a pillanat
mert nem hiszem amit hiszek.

 

 

 

6

Ahogy botorkálsz magadig

A mentők arca babaarc
csak kifordítva viselik…
hova tart ez a két sor itt
miközben majdnem belehalsz
tehát a mentők és az arc
ahogy botorkálsz magadig
és gőgicsél és csücsörít
nem is sejtve hogy mit akarsz
s ahogy benne van a kudarc
de szirénázva kerülik
csak találd meg a rímeit
s az utolsó szóig kitarts
a többi tégla meg habarcs
mély lélegzet aprócska hit.

 

 

 

7

Aki többet tud az van itt

Korszak múlik el kapkodunk
a második az most a sikk
tüsténkedik a harmadik
s mind a négyen magunk vagyunk
ami történik már a múlt
aki többet tud az van itt
s mintha ősz volna megtelik
madarakkal a vándorút
senki sem akar háborút
csak még egy kicsit hazudik
és azért lő mert lelövik
s hogy reszkessenek a tanúk
s mindenki lesi a kaput
mert megölelne valakit.

 

 

 

8

Az idegekben a salak

Az akarat mi összefog
s a mozgásra serény anyag
a többé nem hibázhatok
s a közben mindig kiszakad
a világgá nőtt pillanat
mikor úgy érzem meghalok
s a sejtjeimben a savak
a leláncolt galaxisok
a koccanás után a sokk
s a fölvillanó bűntudat
a mennyi mentség mennyi ok
s a nem találom magamat
az idegekben a salak
s a már akkor is én vagyok.

 

 

 

9

Aki le-föl velem zuhan

Ha nem volna valami súly
akár a keljfeljancsiban
rögzítve rejtve legalul
ahol a tudat vége van
ahol az érzés megfogan
s mint őszi szekér fölborul
hogy visszabillentsem magam
ugyanoda gyanútlanul
s ha nem lendülnék rajta túl
mert tudnám hogy miért hogyan
lennék-e önként olyan Úr
aki le-föl velem zuhan?
vagy feküdnék csak súlytalan
s kelnék fel mozdulatlanul?

 

 

 

10

Mint a lélegzet annyi csak

Kibogozni mi összeköt
hogy felelősen légy szabad
matatja a határokat
a lassú novemberi köd
ki tudja hogy mi volt előbb
hisz ami kisüt az a nap
és az Úristen sem te vagy
okosan szedd a levegőt
tíz évszázad vagy tizenöt
mint a lélegzet annyi csak
a felejtés lyukas kalap
s egyetlen hely van a között
ha marad rá elég időd
megtalálhatod magadat.

 

 

 

11

Futok az árnyékom után

Kilátszik a szóból a szám
ha égbolt akkor az a kék
s mintha anyámmal játszanék
futok az árnyékom után
ül a pitarban szépapám
s mikor kimondom a nevét
le-föl reped a hasadék
amit úgy nevezek hazám
s ordítok hogy ez nem az ám
de közben kihűl az ebéd
s összeáll a tájban a kép
ahogy a himnuszt hallanám
s krumpli terem a körtefán
de vacsorára sem elég.

 

 

 

12

A világnak négy sarka volt

A térképen Belső-Somogy
a szívben a hely és idő
ahonnan így-úgy mérhető
hogy ki vagyok ha az vagyok
egyébként ég föld állatok
szülők törvények temető
a saját közös tekenő
amely akkor sem úgy mozog
boldogok voltunk boldogok
soha annyi fölös erő
olyan közel volt a jövő
hogy nevettünk ha csillogott
a világnak négy sarka volt
és mind a négy elérhető.

 

 

 

13

Abban is leginkább Vése

Szőkedencs Somogyszob Csurgó
Marcali Nagyatád Vése
s újra mert elöl is Vése
Szőkedencs Somogyszob Csurgó
húzza a verset a forgó
ontja a szálat a cséve
most leszek az aki mégse
életem fele a hat szó
mindig a másikban volt jó
abban is leginkább Vése
lett végül egyetlen kéve
füstöl alatta a tarló
oltom is fújom is hajhó
mintha a kedvemért égne.

 

 

 

14

Ki simogat láncaival?

Milyen erőszak dönti el
hogy fehér vagyok és magyar
s játszom a madzag végivel
amit kezembe ád a faj
hol a magasabb hivatal
aki az egészért felel
de nem tudja hogy mit akar
hát nem társalog senkivel
miért az idő és a hely
ami örökre összevarr
s letesz a titokhoz közel
hogy nagyobb legyen a zavar
ki simogat láncaival
hogy itt élni és halni kell?

 

 

 

15

A féreg mi belém szorult

Hát igen most és ez a hely
és ez a nyelv és ez a múlt
az önműködő katapult
ami holtan sem enged el
hazudjam hogy nem érdekel?
legyek fantaszta? elvakult?
akárhol érintem a húrt
minden tettemen ott a jel
örüljek hogy összekever
aki előtt nagyobb a pult?
a féreg mi belém szorult
reménykedik hogy áttelel
szégyelljem hogy nem adja fel?
s hogy perceg is a nyomorult?

 

 

 

16

Csak be kellene vallani

Szédíti a statisztika
hogy azzá lehetne aki
csak be kellene vallani
meg kellene tanulnia
de tohonya meg Ugocsa
meg Amerikát képzeli
s mire a kocsmát szétveri
se hite se bűntudata
terítik rá hogy Ázsia
hogy Isten és úgy kell neki
mindenki megkereszteli
betuszkolja a moziba
s látja hogy ott is csak maga
s hogy sírni kell mert élvezi.

 

 

 

17

Mintha elölről kezdeném

Március mennyi költemény
vizesruha a bokrokon
végigfut a hazán a hon
csattog a drótnélküli fény
mintha elölről kezdeném
anyám nevét kiáltozom
jaj torkom jaj forradalom
mekkora kő a tollpihén
s az utcákon is mintha én
megvan csak ki kell mondanom
ország bukhat el egy ragon
világokat szül a remény
most minden mozdulat enyém
most átlépek árnyékomon.

 

 

 

18

Ne siessen ha elkövet

Lesz hogy megint gyönge leszek
zavarba hozok valakit
aki nagy gépen utazik
jobban teszi ha megijed
én erősen is tévedek
kerülöm a csihi-puhit
de a levegő ekrazit
a türelem meg sistereg
ne siessen ha elkövet
úgy is arrébb megyek kicsit
ezek nem azok a kocsik
magától jár a szerkezet
s ha nem tudja hogy mit tegyek
számoljon előbb háromig.

 

 

 

19

Szemmel tart már annyi király

Szemmel tart már annyi király
ha kell ha nem csipegetek
elhízok mint egy rendelet
tele velem az ispotály
minden kormányzat kitalál
engem lát a legközelebb
elkövetik bűneimet
és itt hagynak a kapunál
talán az egész rajtam áll
addig mozog amíg eszek
de engemet ne nézzenek
tudom én hogy hol a határ
ha a sereg kapitulál
megmentem én a nemzetet.

 

 

 

20

Leesett a májusi hó

Ó mindenható technika
leesett a májusi hó
megint csak rosszabb ami jó
s lobog rajta a pántlika
söpörné az ember fia
visszafújja a rádió
akkora a kertben a szó
vacog benne a dália
te aki mindenek ura
te tudod hogy elrontható   
de ha a baj nyilvánvaló  
minek a mennyei duma?  
s ha úgy is megy a masina
a gondolat mire való?

 

 

 

21

A közöttben is a mögött

A hazugság mi megköti
s az egyre szűkülő körök
a gyorsulás nagy álmai
s az örökös rögtön jövök
a mind silányabb ördögök
s a mégis falra festheti
a közöttben is a mögött
s az egész ami terheli
a mindenség kis bugyrai
s a kegyelem ormán a köd
a már örökké mérgezi
s az így is úgy is az a rög
az itt a tatár a török
s hogy mentsége még sincs neki.

 

 

 

22

Közelebb jöttek a vizek

Belepi az időt a por
közelebb jöttek a vizek
aki könnyen messzire megy
mind elrejtőzött valahol
zörög a sok nehéz bokor
nem tudni ki a bűnösebb
ha valakit megnevezek
a horizontig ér a sor
tehát ez itt a fősodor
s mint a világegyetemet
fogja a hiányzó tömeg
a partot kereső mikor
csak az Úristen nincs sehol
s az történik amit teszek.

 

 

 

23

Állunk a világ közepén

Elszalad ami esemény
de úgy tesz mint aki marad
kihordjuk az asztalokat
s a folyosó is csupa fény
állunk a világ közepén
kisüthetünk akár a nap
de üresek a poharak
és ez is csak egy költemény
van a valóság s van a tény
a köztes űr a gondolat
ordítozunk hát nagyokat
aki hangos az a legény
és senki sincsen a helyén
csak a szótárban a szavak.

 

 

 

24

Csöpög az időből a méz

Egy hajszálon függ az egész
csak percről percre nehezebb
játszik a térrel a tömeg
csöpög az időből a méz
ott a mese ahol a kéz
megírják a recepteket
nyeli az óceánt a csepp
magához ér a tengerész
magasabb körben semmi vész
a világ csakis lendület
mindörökké tart ami megy
az a való ami nehéz
áll a pillanat mint a kés
nőnek a zsebben a kövek.

 

 

 

25

A valóságnak nincs neve

Többé ugyanúgy sohase
de mindig akkor s ugyanott
odaképzelem a napot
ahol lennie kellene
megyek tehát visszafele
mint a legyengült állatok
zizegnek a viszonylatok
látszik a fák lehelete
ami velem tart a mese
s hogy azért is itt maradok
mert ahol a csorda robog
az csak a mese közepe
s a valóságnak nincs neve
csak ősz van tél van hazudok.

 

 

 

26

A nyele a fejsze helyett

Az összecsúszó szerepek
ahogy maga mögé figyel
az elképzelt egyetlenegy
s a szándékba vesző hitel
a tett az idő és a hely
a mint állat a dög felett
s a megint mikor véti el
a minden próba vérre megy
a nyele a fejsze helyett
a majd a mégis a siker
a végleges kísérletek
s a tükörben is Lucifer
a ki játszik hát és kivel?
a hogyan hogyha nem lehet?

 

 

 

27

Mindig az elején szakad

Gyerek-nép játszik válogat
eldönti hogy ki a nagyobb
szégyellhetik a csillagok
hogy nem ragyog a kirakat
mindig az elején szakad
katonák királyok papok
senki sem tudja hogy ki volt
csak odaveszik a csapat
ki ne ütné a másikat
mikor maga is hazudott
jártak benne a robotok
de a játékból kimaradt
most mondhatná hogy ő a nagy
de egész testében vacog.

 

 

 

28

Csak az őrmester változik

Elvágólag a többivel
a sokadik a hányadik
csak az őrmester változik
csak a centiméter fogy el
egy évtized és kétezer
ingek gatyák a plafonig
megbüntetnének valakit
de mindenkitől félni kell
úgy tesz mint aki leszerel
álmodik és igazodik
s növekedik benne a hit
hogy a föld mozog nem a hely
hogy a mindenségért felel
de csak magának tartozik.

 

 

 

29

Összeér a sok kis esély

Belül a mindig kimenők
kívül az ide-oda tér
nyár van és decembert döcög
megáll a csőben a szekér
lovamat egy gondolatért!
üti a szó a levegőt
és ameddig a nyelv elér
országok az óra előtt
s hogy magától forog a föld
csodát művel a szenvedély
az az Úristen ami több
az az okosabb aki él
összeér a sok kis esély
világgá dermed a között.

 

 

 

30

Rakosgatni kínra a kínt

Jó lenne felelőtlenül
valami mélyebb rend szerint
ahogy a csigaház kihűl
s a múló bánat visszaint
cserélgetni a szót a színt
alája állni hogyha dűl
mégis elsőként lenni kint
uralkodni időtlenül
jó lenne mint hason a fül
s várni hogy tele lesz megint
elnézni hogy köröskörül
letagadni hogy labirint
rakosgatni kínra a kínt
s hinni hogy mindenen fölül.

 

 

 

31

Az egész szerkezet folyik

Mint mikor hetekig esik
toronnyá lesz benne a kút
egymáson állnak a tanúk
mindenki tapos valakit
az egész szerkezet folyik
veri a harang a kaput
soha nem volt még ennyi lyuk
ekkora sor a vödörig
a csoda a most meg az itt
önmagába fut a kiút
ami lehetne már a múlt
ami van az következik
s mivel a jövő eltelik
mesélget róla aki tud.

 

 

 

32

Toporog a kör közepén

Ahogy mindörökre szegény
mindig lesz egy-egy foltja is
ha belenyugszik nemezis
ha vakargatja kelevény
toporog a kör közepén
mint aki tudott valamit
drótja van az Úristenig
de amit fölfog költemény
és mintha önmaga helyén
és hinne megint aki hisz
amígnem megreped a víz
sablonná dermed a remény
és elhajlik benne a fény
és mindent akar akkor is.

 

 

 

33

Mostan röpül a kismadár

Szeptember háza kék mozsár
a falakon átüt a mész
idelátszik még az egész
de a részt árnyék töri már
mostan röpül a kismadár
és vers lesz aki idenéz
ragyog mint a bronzban a réz
rímel mint a kései nyár
s minthogy a régi óra jár
körbeér a szívben a kés
megint maradt egy percnyi rés
csak egyre mélyebb a határ
még várat nyerhet aki vár
de álmodozni már kevés.

 

 

 

34

Ahogy a rozsda eszi meg

Talán idő kell nem erő
s magától megindul a hegy
jönnek a lenyelt levelek
kővé lesz megint ami kő
talán csak egy szeges cipő
bot hátizsák meg a hited
s az kell hozzá hogy megteszed
ami mégis megtehető
talán csak annyi a jövő
hogy percről percre közelebb
s ha elveszted a fejedet
a távolság nagyobbra nő
talán úgy is legyőzhető
ahogy a rozsda eszi meg.

 

 

 

35

Hiszen történik a csoda

Hiszen hazamehetsz anyád…
lehet még mikor és hova
mintha ötvennégy éven át
ahogy a gyerek megy haza
hiszen történik a csoda
annyi kell csak hogy megcsináld
ágról ágra ahogy a fa
mintha apád helyett apád
hiszen csak nevét és okát
s mintha magától múlana
hiszen boldogabb a világ
csak körbe kell forognia
hiszen a szerencse fia
hát miért nem adod alább?

 

 

 

36

Furkálja a semmit a szó

Mint a giliszták a talajt
furkálja a semmit a szó
ami egyik percben bazalt
a másikban fölszántható
s hogy ilyen közel a való
mindenki a tilosba hajt
villog a sok kis autó
eszi a kukacot a sajt
s mert a végtelen összetart
ez a lyuk is folytatható
érik bennünk az öntudat
Odüsszeuszban a faló
de aki győzhetne csaló
aki veszít vihart arat.

 

 

 

37

Belepusztul ha megtalál

Húzódj összébb ő is magát
keresi benned ki-be jár
igazoltat a kapunál
bekerít mint a katonák
saját puskádat fogja rád
ha a hátad mögött megáll
s ordít mikor ordítanál
mert akkor sem fér rajtad át
s mintha ő volna a világ
te meg a vékony cérnaszál
sohase tudod hova száll
de jaj ha nem bírod tovább
nem hajtja semmi csak a vágy
s belepusztul ha megtalál.

 

 

 

38

Ott álltunk hogy se be se ki

Ez nem szövetség csak szövet
se képzője se céljai
s mint a szakadt köpönyeget
ki se kell már fordítani
ennyit akartam mondani
közönségesen mintha egy
verset folytatna valaki
mert vitatkozni nem lehet
de kerestem a rímeket
s te sem tudtál veszíteni
s mikor az eső megeredt
ott álltunk hogy se be se ki
hát mért az a bűnös aki
megint a markába nevet?

 

 

 

39

Ami magától megmarad

Mennyi elvetélt gondolat
a fű alatt is kiscsibék
csipog a csillagközi rét
állnak az úton a lovak
de gazdag aki válogat
de véletlen hogy mit miért
összeadva is semmiség
ami magától megmarad
s mennyi tétova áhitat
amikor egyet visszalép
hogy kimondhassa a nevét
de nem talál rá szavakat
s mennyi düh mikor odacsap
hogy elvesztette mindenét.

 

 

 

40

Az ólom marad legtovább

Az ólom marad legtovább
a temető a sejt alatt
megnyúlnak benne az utak
kiveri a hozott virág
magába süllyed a világ
belülről eszi a fogat
mint elemeken az anyag
csak a szavakon szürkül át
a sóhajban is katonák
azé a perc aki szalad
féktelenek és fontosak
megcsinálják a kisbabát
s mintha nem volna ég csak ág
minden vereség súlyosabb.

 

 

 

41

A tüdőben a zúzmara

Ezeregyedszer ugyanaz
a tüdőben a zúzmara
az ágazik de nem igaz
a mért emel ha nincs hova
a köröm és a fog nyoma
az idő és a behavaz
a világ mintha hullana
s az Úristennél a vigasz
a minden elmélet lyukas
s a lenne hit lenne haza
az álmokon a kurtavas
a halott száján a soha
az áll mint Szent Mihály lova
s a lesz majd egyszer nemulass!

 

 

 

42

Nem akarnak veszíteni

S jönnek a szorgos naivak
a strandmester nevezi ki
ez kimenti az belöki
és mindenkire süt a nap
lerakják kis motyóikat
nem akarnak veszíteni
s az Isten sem bogozza ki
ki csapja be a másikat
ha meggondolom ennyi csak
ez is az is túlélheti
s mert mindegyikük elhiszi
a világ mégiscsak halad
aki náluk is okosabb
választhat hogy mi jó neki.

 

 

 

43

Kötözik ami nem ereszt

Méri de ő is benne van
hát elejti hol azt hol ezt
szikrázik millió kereszt
a júliusi satuban
csak pontosan! csak pontosan!
elhinni amit még lehet
simogatja a régi mezt
dől a zuhanyra a zuhany
levetkőznek mindannyian
egyetlen biztos pont a test
kötözik ami nem ereszt
állnak egymás csapdáiban
s minthogy annak is tétje van
már az is győzhet aki veszt.

 

 

 

44

Mintha gyorsan eloltanánk

Körbeégett a papiros
gyerünk te vers a tűzön át
uccu neki! nyolc szótagos
kétütemű toronyiránt
mozogj szonett s te sánta láb
mielőtt a tövig tapos
szakadjon a nincsen-tovább
egéről a negyvennapos
legyen a sor végén kapocs
mintha gyorsan eloltanánk
s robogjon a zörgő doboz
négykerekű paródiánk
s ha nyelvünket eszi a láng
ordítsuk hogy akkor-na-most.

 

 

 

45

Aztán a szegény buta test

Aztán mindennek nekimegy
beleakad lába keze
s mintha búcsúzni jönne be
kirázza a forró hideg
aztán mégis búcsúzni kezd
valaki beszélget vele
s úgy huppan a padlóra le
hogy nem tartozik senkinek
aztán mindenkinek fizet
csattog a kocsma erdeje
az utolsó szó is tele
kimondva amit elkövet
aztán a szegény buta test
ahogy folytatná nélküle.

 

 

 

46

Állnak az idők a hegyen

Szederkényi Ervin halálakor

 
Mint mikor teljesen kiég
s végleges lesz a végtelen
állnak az idők a hegyen
mint rezzenetlen tollpihék
nyitott az ég de semmi kék
nem mozdul meg árnyéka sem
csak a százegynéhány elem
keresi egyszervolt helyét
csak a jéggé dermedt igék
szakadnak át a nyelveken
tüdővé horpad a jelen
porhüvellyé a messzeség
s mint aki abból is kilép
ragyog már tér- s időtelen.

 

 

 

47

Ahogy a verset mondanád

A pillanat mi összeránt
mintha nem is volna idő
csak fényesség meg levegő
meg szélbe-szakadt pántlikák
s ahogy jön szembe a világ
és minden lábon nyúlcipő
s üldözött lesz az üldöző
de nem ismeri föl magát
ahogy a verset mondanád
amikor zuhog mint a kő
s a tejút a lyukas tető
villámlik a szavakon át
ahogy várod a koppanást
de már semmi sem menthető.

 

 

 

48

Miközben húz a csőbe be

Talán holnap holnapután
miközben húz a csőbe be
hogy se széle se közepe
csak az óra lapján a szám
azt is ahogy kimondanám
mintha a szél süvöltene
de a fele mégis zene
de a vége mindig talán
s ahány csillag van a falán
annyi ünnep annyi ige
annyi sistergő hűlt helye
testembe égetett hiány
s úgy tesz mintha én hajtanám
s ölel ha meghalok bele.

 

 

 

49

Csak az a biztos ami nő

Megereszkedett az idő
mint a vemhes tehén hasa
már annak sincsen igaza
aki kapásból visszalő
olyan közel a temető
mintha azt mondanám haza
s dörögne meg villámlana
mert tele van a levegő
csak az a biztos ami nő
s egy a biztosabb az anya
a többi hajlong mint a fa
és minden ága puskacső
s ha megszületik a jövő
éppen olyan lesz mint a ma.

 

 

 

50

Azzá lehetnél aki vagy

Egy-egy álom még ugyanaz
de mint a rebbenő kavics
ha befagy fölötte a víz
és hirtelen kisüt a nap
a valóság egy mozdulat
nézik a filmet a dokik
valahol folyton megtörik
valaki mindig boldogabb
azzá lehetnél aki vagy
hisz csupa most és csupa itt
s ami a jég hátán folyik
benned mossa a partokat
elúsznak a legszebb halak
és nem látsz el az orrodig.

 

 

 

51

Jár mint a nyelvben a világ

Kicsorbulnak a pocsolyák
csupán a költészet örök
nézi az égboltban magát
lebeg az ég és föld között
simogatja hogy eltörött
viheti aki többet ád
alul a hullámzó körök
fölül a védtelen csodák
csak egy sugár hidalja át
nem is tudja hogy összeköt
jár mint a nyelvben a világ
ül mint a résekben a köd
de mindig az egész fölött
mindig valami tisztaság.

 

 

 

52

A vers határán is lovak

Az ötvenéves Ágh Istvánnak

 
A szó szalad a test beszél
a valóság a szó alatt
a vers határán is lovak
a hallgatásban is veszély
az álom az ösztönig ér
óvd Isten a barbárokat
az az erős aki szabad
az a vakmerő aki fél
a naptárban tombol a tél
piros betűsek az utak
annyi ország amennyi zab
és éhesebb ha visszatér
bocsásd meg Uram hogy remél
holott tudja az igazat.

 

 

 

53

Vasat égetnek valahol

Áthajlik a ködön a nap
vasat égetnek valahol
mint tejút a hamu alól
belülről süt a pillanat
kicsi a világ és ugat
ideges mint a kutyaól
messzire tekint aki szól
de továbbra is ott marad
nincs fordulat csak változat
savak a nyálkán házipor
egy szem miért két szem mikor
és tanúja és része vagy
s ahová a szíved szalad
a mennyországban a pokol.

 

 

 

54

Ragyog a hold mint a fogas

Jaj úgy hiányzik az öröm
hogy már a kis bánat is az
tudom hogy fele sem igaz
de csodálatos ami jön
jaj úgy szorongok a jövőn
mint az üvegben a dugasz
ha megfordul bennem a vas
én magamtól is kilököm
jaj akkora a küszöböm
hogy leülsz ha meglátogatsz
ragyog a hold mint a fogas
és előre is köszönöm
jaj kifúrja a könyököm
szólaljon már meg a kakas.

 

 

 

55

Beteljesül a pillanat

Mert választani kénytelen
tudja hogy sose lesz szabad
áll a tétova mérlegen
próbálgatja a másikat
s mint nyakkendőben a vadak
torkára forr a szerelem
nézi a fehér urakat
akik ide sem oda sem
hát akkor el kell döntenem
és minden fillért odaad
csörög az idő a helyen
beteljesül a pillanat
s hogy megint magára marad
már nem olyan reménytelen.

 

 

 

56

Nem volt még ennyire közel

Úgy éli meg hogy vége van
holott csak most kezdődik el
halottakkal a kocsiban
és mozog valamennyi hely
nem volt még ennyire közel
befejezhetné boldogan
ha tetszik ha nem viszi fel
ami az ölébe zuhan
állnak a falnál hogy hogyan?
ki lő? mi van? miért? kivel?
de minden színben annyian
hogy csak az Úristen felel
s inkább élve temeti el
mint vállalja hogy megfogan.

 

 

 

57

Ölel és szétfeszít a kép

Akárha rejtvényt fejtenék
vízszintes és függőleges
apró kockákra hull az ég
és hirtelen értelme lesz
ragyog a tüdőben a szesz
áll a sorok között a szék
augusztus hosszú vége ez
csillagokon jár aki lép
veszíteni is nyereség
olyan tiszta a végleges
szóra a szó kékre a kék
még akármi lehet a vers
dobog a semmiben a perc
ölel és szétfeszít a kép.

 

 

 

58

Én magam elől szaladok

Te bátrabban élsz zárva vagy
nekem menedék a titok
mégis mindent kikotyogok
ha melegebben süt a nap
s ahol a bőröm a lakat
ott is őszinte állatok
én magam elől szaladok
ha kinyitom a kapukat
ennyi az ünnepi csomag
amit cím nélkül föladok
várva a bűnbocsánatot
s hogy holnap visszakapjalak
de ez is ürügy álca csak
mert folytatni kell valahogy.

 

 

 

59

Ahogy a múlthoz odafagy

A csont a hús az üregek
s ahogy alattuk beszakad
a nem tudja hova siet
s a minden egyre távolabb
ahogy a múlthoz odafagy
s beleheli az üveget
az este van de fönn a nap
a képzelet ahogy lemegy
a mindenható részletek
és az egészen a kupak
a lehet hogy nem is beteg
csak keresi a másikat
a végtelen ahogy kihagy
s a nincsen cél csak lendület.

 

 

 

60

Röpül az ásó védekezz

Mégiscsak mélyebb árok ez
bizonytalan partja a perc
beszakad hogyha nem figyelsz
nem ásom ha nem érdemes
ami benne van végleges
csak néha töri meg a vers
de békességet ne keress
nincsen tanúm alibihez
az egész banda ideges
a van a nóta nem a nesz
okosabb lett aki ügyes
röpül az ásó védekezz
ha véletlenül betemetsz
legyen a helyzet hiteles.

 

 

 

61

Viszi a mozdonyt a vonat

Külön is az egész szakad
csak formába rejti magát
viszi a mozdonyt a vonat
fától-fáig érnek a fák
de sehol a másik kabát
csak az újabb alagutak
a tartalom mit belelát
s a végtelen emberi agy
s mert hiányzik valami nagy
elképzeli hogyan tovább
határáig nő a huzat
megakadnak az iskolák
s tele lesz mint lyukkal a zsák
mozgásával a mozdulat.

 

 

 

62

Körülménnyé duzzad a kör

Aztán marad a félelem
a nem is tudja hogy mitől
körülménnyé duzzad a kör
remeg a lábnyom a vizen
mintha nem menne senki sem
csak a háttér a bor a sör
s ordítoznának legelöl
hogy miért nem hogyha igen
s mintha látná mi tartja fenn
s leesne benne a tükör
mindenki más előtt söpör
fizetni kell személyesen
s csodát tehetne hirtelen
de ostoba mint az ökör.

 

 

 

63

Remélni a legjobb üzlet

Január tiszta tekintet
pillákba fagyott alkalom
ülnek a kányák a havon
bekötözzük sebeinket
olyan közeli az ünnep
szikrázik mikor becsukom
s a sötétben is annyi nyom
hallani merre röpülnek
valaki magammal büntet
futkos a vers a hátamon
s hogy mekkora a fájdalom
akkor érzem ha legyintek
remélni a legjobb üzlet
de hogy mit azt még nem tudom.

 

 

 

64

Cincogna a farsangi bál

Lehettél volna február
március mint a mostani
fél tavasz fél tél fél halál
de amit ki kell mondani
telnének a fák ágai
a titokzatos ruhatár
számolnánk az órát ami
az esztendőből visszajár
cincogna a farsangi bál
lámpát kellene gyújtani
tudná az idő ha megáll
hogy melyik falat rúgja ki
s ha az álarc nem igazi
nőhetne rajta a szakáll.

 

 

 

65

Lehetett volna boldogabb

Estében is igazodik
lehetett volna boldogabb
ha elfelejti szárnyait
érzi ahogy erőre kap
de minden méret és adat
nehezedik és változik
elég egy hiú mozdulat
hogy elveszítsen valakit
s mert mindig marad annyi hit
az első ágban megakad
nézi április zászlait
a kitűzött madarakat
ringatja az okos anyag
a következő álomig.

 

 

 

66

Benne van minden krimiben

Mért lenne szomorú hiszen
így is legalább száz kiló
s látszik hogy hisz valamiben
fut alatta a hintaló
azt mondja elment a hajó
de le-föl sétál a vizen
elfeledi hogy mi a jó
nem jó már neki semmi sem
úgy irkál verset mintha nem
s nem ír hiszen annyi a szó
benne van minden krimiben
mert mindig ő a nyomozó
réges-rég kötélre való
ne szomorkodjék az ilyen.

 

 

 

67

Tele sejtekkel a kavics

Fáj hozzá a dereka is
talán csak ennyi a titok
jajgat mint aki újra hisz
hogy mégis van valami jobb
hogy lennie kell mert sajog
tele sejtekkel a kavics
csak el kell zárni a csapot
hogy mindenütt folyjon a víz
csak érezni hogy oda visz
aki maga is nekifog
s hogy jönnek a többiek is
mert mindenkinek sok a sok
kibírni a pillanatot
álmoktól az emlékekig.

 

 

 

68

A másik ember aki bent

A másik ember aki bent
háttal örökké mindenütt
aki egyszer csak oda ült
és megjátssza az idegent
aki valami mást jelent
de valójában sebesült
s úgy ragasztja össze az űrt
mint a kavicsot a cement
aki tudja a végtelent
időt és helyet visszaküld
akit nem az az anya szült
de ugyanaz a test nevelt
a másik ember az se szent
csak nem követi el a bűnt.

 

 

 

69

Valaki magában beszél

Rövidülnek a nappalok
valaki magában beszél
ez elefánt az kisegér
kinek használ ha hazudok
a nyár forró és zárva volt
tudhatnám hogy mi mennyit ér
külön-külön mindenki fél
s hogy együtt is magam vagyok
csak megtalálnám azt a szót
csupa szappan és csupa vér
alatta cirkusz és kenyér
szólnak a finom rádiók
istenem de hosszú a csók
de hirtelen lesz itt a tél.

 

 

 

70

A világ helyett a dolog

A zsírosodó járatok
s a villám két pólus között
a lám mégiscsak átjutott
s a lélegzetben is a rög
az állandó lesz mint a köd
a világ helyett a dolog
a talán éppen most ütött
s a jaj ha netán győzni fog
a többé soha úgy ahogy
s a hol lehet ha itt dönög
az elképzelni hogy mozog
s a nőni rajta mint a tök
a menekülő ösztönök
s a hiszen mindenről tudott.

 

 

 

71

A két pont között a jelen

Mondjuk hogy a közérzetem
tehát a világon a lyuk
ahová a vér összefut
s befeszül a történelem
a két pont között a jelen
az öntudatban ami jut
a jelenthetném hogy akut
az éppen olyan amilyen
a kire tartozik ha nem
az én vagyok az ok s az út
a nem a kibicek s tanúk
a ne szórakozzék velem
a fél évszázada nyelem
a tükröt tartok mint a kút.

 

 

 

72

Figyelni csak az őröket

Bevallani félelmedet
ha az értelem megtagad
ijedt állatként lenni nagy
figyelni csak az őröket
úgy érezni a végtelent
hogy kifelejted magadat
állni a méterrúd alatt
elviselni az ütleget
s mint aki sose vétkezett
nem tudni hogy ki fia vagy
várni hogy megszólítanak
hogy valójában emberek
megtartani az életet
elfogadni halálodat.

 

 

 

73

Rácsok között a térzene

Valaminek a vége volt
valaminek az eleje
az ezt ez azt fogta vele
de egyikhez sem tartozott
csak fordítottak egy lapot
fedőt tettek a küblire
megegyeztek hogy nincs mese
és bevették az altatót
járt mint a csöveken a drót
rácsok között a térzene
helye nem volt csak ideje
mondta a mégis mondhatót
megélt minden dimenziót
és egy álomba halt bele.

 

 

 

74

Valaki ráz egy lepedőt

Butikos lány a divatot
követem a pontos időt
szemre a többiek előtt
a valóságban ugyanott
egyetlen biztos pont vagyok
nem is érzem hogy szédülök
csak körbeér bennem a föld
és minden létező nagyobb
én úgy élek hogy meghalok
de a pillanat az örök
valaki ráz egy lepedőt
és villognak az ablakok
engem az mozgat ami fog
az tart vissza hogy röpülök.

 

 

 

75

Fut a tétova gondolat

Az akácosból ki-kicsap
veri június a habot
azt gondolja amit mutat
nem érdekli mit akarok
az újságban is csapatok
zümmög a szó mögött a nap
mindenki okosabb nagyobb
lepipálja a másikat
talán ez az a pillanat
amiről legtöbbet tudok
elemek lúgok sók savak
ahány részecske annyi fog
tobzódik a fehér titok
fut a tétova gondolat.

 

 

 

76

Elképzelni hogy soha még

A pillanatban benne van
mint a pohár vízben az ég
csak körül kell írnom magam
meg kell jelölnöm a helyét
kimerevedni mint a kép
ülni a bezárt moziban
bevallani hogy szanaszét
hogy nincs is rá pontos szavam
csak a miért mennyi hogyan
fölötte mint valami gép
kételkedni bizonyosan
illesztgetni részhez a részt
elképzelni hogy soha még
s tudni hogy akkor sem olyan.

 

 

 

77

A valóság helyett a kép

Ül a sárga nő a falon
mint a világon a pecsét
a valóság helyett a kép
az ok helyett az alkalom
csinálhatom csodálhatom
megérinthetem a kezét
csak kimondom hogy jaj de szép
és úgy lesz ahogy akarom
Úristen micsoda viszony
földje is ege is beszéd
szitál a fű a ló a gép
belepi a havat a nyom
hogy hova vezet nem tudom
de nélkülem egyet se lép.

 

 

 

78

A nincs sehol de mégis itt

Mindig az ami kimarad
a torony oldalán a lift
miközben fönt-lent döngetik
és azt hiszed hogy benne vagy
a szavakba szakadt szavak
a döbbenet hogy megtelik
márciusok októberig
és hogy megint árnyéka csak
a kint is bent is az a nap
a fény ahogy beszögezik
s a végtelen alatt a csík
a nem tudod de föl ne add
a szebb a jobb a szabadabb
a nincs sehol de mégis itt.

 

 

 

79

Valaki néz a rácson át

Írják a kövek a jövőt
olvassák a múltat a fák
akkora marad a világ
amekkorára megnövök
de azt sem tudom hogy mi köt
mi oldja bennem el magát
mint a ketrecben a libák
ülök a verssorok között
nehezedek és röpködök
valaki néz a rácson át
talán enni és inni ád
talán csak méri az időt
s egyre gyorsabban jár a föld
egyre ritkábbak a csodák.

 

 

 

80

Egy kődarab alatt az ég

Többet mint amit lehetett
talán ez lett volna a szép
a látványos merényletek
a letagadott vereség
egy kődarab alatt az ég
a folyton táguló lehet
s a megvalósult buborék
a fölfogható képzelet
hogy itt állok és így teszek
és hogy a mindenség a tét
s a visszatérő üzletek
a fal tövében a misék
s hogy imádkozni illenék
de csak mentséget keresek.

 

 

 

81

A jövő oldalán a szárny

Sűrűsödik a végtelen
a pillanatot hozza rám
perceken múlik centiken
átüt az anyag a ruhán
méregetem mennyi a hány
hogyan adjam föl hogyha nem
de amit nyerek logikán
elvesztem a képzeleten
egy halálom egy életem
a jövő oldalán a szárny
ha mozdulok az a jelen
ha elvétem az az irány
s távolodok magam után
mintha tudnám hogy mi legyen

 

 

 

Ha van a világon tető

1989–1992
 

 

 

 

Ketyeg az órában a szó

 

 

 

 

82

Mikor már költő lenni nem

Mikor már költő lenni nem,
csak veszi mint a levegőt,
s áll a hiányzó szó előtt,
ijedt állat a síneken,
amikor meg kell, hogy legyen,
mert se a vonat, se a köd,
és csattognak az ütközők,
elmegy a lekésett jelen,
mikor a nyelv, az orr, a szem,
amit megfog, ami zörög,
öt felől robog, ami öt,
minden mulandó egy helyen,
amikor kisüt hirtelen,
s elkiáltja, hogy kisütött.

 

 

 

83

És látják, hogy se föl, se le

Pattog a doboz teteje.
Repül, aminek szárnya van.
Ha most elengedném magam,
vihetném még valamire.
Csak fehér van meg fekete.
A többi az mind szárnytalan.
Ha mégis száll, akkor zuhan.
Vagy zuhannia kellene.
Nem beszél bele senki se.
De amit mond, az is olyan.
Ülnek a zajos kupiban.
Untatja őket a mese.
És látják, hogy se föl, se le.
S ha le, akkor mindannyian.

 

 

 

84

Ketyeg az órában a szó

Akarsz-e olyan lenni, mint?
Ketyeg az órában a szó.
Oda a bástya, a futó.
Ha tetszik, világos megint.
Mintha a színész kikacsint,
hogy a színház is eladó.
Ez itt a szép, az ott a jó,
és minden szinten szinte mind
Mintha robbantották a sínt,
de az ülés folytatható.
El van döntve, hogy mi a ló,
csak fel kell szállni valamint.
Mintha nem ugyanazt a kínt,
és lenne benne ráció.

 

 

 

85

Mikor lejjebb már nem lehet

Kútásók lyukas vödröket.
Állnak alatta és folyik.
Mint mikor az eget merik.
És hazament, aki fizet.
S hogy egyre mélyebb s kerekebb.
S hogy fiaik és lányaik.
Már nem is szólnak föl, ha így.
Már az is élet, hogyha megy.
Föld, levegő, tüzek, vizek.
És valamennyi álmodik.
Csontig? Fenékig? Éterig?
Ki tudhatná, hogy hova lett?
Mikor lejjebb már nem lehet,
minden test fölfelé esik.

 

 

 

86

Szöszög a szélén, mint a pók

Hát kimentek az oroszok.
Megvan a gombhoz a kabát.
Most nézegetheti magát.
Játszhatja az úri szabót.
Ennyi cérnája sose volt.
Sose járta így át meg át.
Ünnep van. Tükör a világ.
Ragyog a tű fokán a bolt.
S mint mikor megtelik a hold,
s látszanak rajta a pacák.
Mire fölfogja a csodát,
csak azt, hogy mennyi-mennyi folt.
Szöszög a szélén, mint a pók.
Nőnek benne a katonák.

 

 

 

87

Hogy belehalt, az hova visz?

Ha ölébe hullik, nem is.
Csak tapogatja, vacakol.
Mintha minden ujja hamis.
Mint aki elfeledte, hol.
Alig jut szóhoz, hogyha szól.
De amit mond, abba se hisz.
Úgy fekszik le, hogy csomagol.
Úgy ébred föl, hogy csupa víz.
Hogy belehalt, az hova visz?
Meddig ér a saját pokol?
Egy korty nyál? Vagy egy korty kumisz?
Semmi más, csak a protokoll?
S most tényleg övé, hogyha jól?
Most nem neki szól a fityisz?

 

 

 

88

Lehet, hogy mégis a tanúk?

Ezek is csak addig, amíg.
Ha valahol fekete lyuk,
abból is az, ami szökik.
S feltehető, hogy van okuk.
Ez jobbra fut, az balra fut.
A többi meg nézi, pedig.
Mint mikor porzik a tejút,
és az eget is kövezik.
Van a törvény, hogy úgy meg így.
S van, hogy sokkal mélyebb a kút.
Egyik végén a bűneik.
Másik végén, aki kijut.
Lehet, hogy mégis a tanúk?
Hogy az igazság létezik?

 

 

 

89

Akkor is csak egy pillanat

Az igazság, mint az idő.
Mintha véletlen lenne csak.
Az találja el, aki lő.
Az hal bele, aki szalad.
Belülről világítanak.
Csak nehezebb a levegő.
Csak meg kell ismerned magad.
Csak újra meg újra kinő.
Kell, hogy legyen valami kő.
Ami addig rajta marad.
A többi tüdő meg erő.
Viszonyítás, tapasztalat.
Akkor is csak egy pillanat.
Vitatható, sebezhető.

 

 

 

90

Elég annyi, hogy féljenek

A foghatatlan dolgozik.
Széket farag meg képzetet.
Nevetség, hogy miért, kinek,
hogy számon kérni volna mit.
Csak a halandó méreget.
Okoskodik, imádkozik.
Ha mégse úgy, hát mégse így.
S ha meg kell, hát meg is lehet.
S mert állattá lesz mindegyik,
az gyorsabb, aki bűnösebb.
S minthogy külön-külön se megy,
közösen is akadozik.
S elég annyi, hogy féljenek,
hogy tudnak róla valamit.

 

 

 

91

A legtöbb csak mintát akar

A legtöbb csak mintát akar,
nézi, megfogja, figyeli,
mintha egyedül, és neki,
s mert elöl-hátul ott a fal.
S mert egyre nagyobb a ricsaj,
és már azt sem, hogy mi a mi,
hirtelen az ösztönei,
s hogy úszik vele a tutaj.
S mert ugyanaz a hivatal,
s merthogy az egészet viszi,
mintha magától, kérdezi,
hogy akkor minek a vihar?
S mert nem éri be annyival,
csinálgatja is, mint aki.

 

 

 

92

A képzelet, hogy benne van

A képzelet, hogy benne van,
s a szél a lábai alatt.
A viszi, amit mondanak,
s a minden szava hasztalan.
A mintha tudná, hogy hogyan,
de amit tesz, torzója csak.
A síró-rívó satupad,
ahogy a mellben megfogan.
A lendület, hogy annyian,
s a hát akkor miben akad?
A tetőtől-talpig nyakak,
s a mennyi magányos roham.
A kikapcsolná boldogan,
s a csat, hogy akkor is szakad.

 

 

 

93

Ki zárja el a tejutat?

Adagolni az örömöt?
Úgy írni, ölni, mintha csak?
Mint egy országház? Mint a csap?
Mintha valami köcsögöt?
Abban is benne, hogyha több?
Ujjaival is lát a vak?
Ki zárja el a tejutat,
ha az egész plafon csöpög?
Minek a pici börtönök,
a sok védtelen mozdulat,
ha belehalni kéne csak,
ha a pillanat az örök?
Miért, hogy akkor is döcög?
Hogy mintha kalapács alatt?

 

 

 

94

Mert nem meri bevallani

Mint aki maga keresi,
mert bűntudat nélkül sehogy,
mert így is, úgy is benne volt,
mert nem lehet, hogy nincs neki.
Ha nem ő, a testvérei,
az anyja, apja, akkor, ott,
szegények, csak, hogy neki jobb,
hazudott, csalt, ölt valaki.
Pontosan nem is, csak ami.
Momentán elég annyi, hogy,
hogy, hogy nehezebben forog,
s bizonyára a bűnei.
S mert nem meri bevallani,
hazudik, csal, és ölni fog.

 

 

 

95

Tehát megérzik a kutyák

Tehát megérzik a kutyák.
Pedig én nem félek. Azaz.
Buldog, komondor, korcs, kuvasz.
Jönnek, mintha uszítanák.
Valaki bűzlik rajtam át?
S mint forró vizet a kopasz?
Vagy nem is számít, hogy ki az?
Csak megy, megy össze a világ?
Tényleg, mitől félek? Ki lát?
Csillagok? Fogak? Behavaz?
Ötvenhat nyár, ősz, tél, tavasz?
Ki ordíthat itt akkorát?
Ördögöt a falra? De hát?
Ha tagadom, nem ugyanaz?

 

 

 

96

Úgy kezdődik, hogy visszaüt

Félek, mert félnek, s nem tudom.
Úgy kezdődik, hogy visszaüt.
Kerülik egymást a betűk,
jár a sorok között a nyom.
Nincs, s merthogy nincs, nem akarom.
Csak hol itt, hol ott, mindenütt.
Ellepi, mint követ a rügy.
Bozsog, mint akna a napon.
Mint a vezércikket, írom.
Gitárok közt egy hegedűt.
Süvít a dallamban az ügy,
fut az utolsó alkalom.
Ki játszik? Milyen hatalom?
Miért vállalom én a bűnt?

 

 

 

97

Mintha nem is a ketrecet

Még mindig s hogy szeressenek.
Mintha a kölyke, kölykei.
Mint aki megengedheti,
hogy erősebb, esetlenebb.
Mintha nem is a ketrecet.
Csak le kellene bontani.
S fognád a rácsot, mint aki.
Mint akinek legnehezebb.
Még mindig a földet s eget.
S épp elég, hogy bevallani.
Hát vigye be, hát hozza ki.
Hát magáért, ha úgy se megy.
Még mindig, mint a többiek.
S megint csak a szilánkjai.

 

 

 

98

A vadász nehéz, nem a nyúl

Ekkora súly. Ekkora súly.
Más ekkora súllyal röpül.
Tele csillagokkal az űr.
Az úr a pokolban is úr.
A vadász nehéz, nem a nyúl.
Mért csak a száj? Mért csak a fül?
Az a golyó, hogy istenül?
Az a titka, hogy nem tanul?
Nyafogni, futni messze, túl?
S ahogy vele tágul a zűr?
Ha tetszik, ha nem, beleül.
Maga van, akárhova nyúl.
És nincs is fölül meg alul.
Csak leng rajta valami tüll.

 

 

 

99

Ezt a mindenki sejti, hogy

Ezt a befejezem napot.
Egy pont ide. Két szó oda.
Mintha madzagon tartana,
de most vele mozoghatok.
Ezt a kutyák meg farkasok.
És nem lehet tudni, hova.
Most minden kezdettől megy a.
S nem számít, hogy benne vagyok.
Ezt a mindenki sejti, hogy.
S mintha csak torka meg foga.
Most én fogom, nem a ciha.
Ki-be cipelem, tollazok.
Ezt a mégis sok, ami sok.
Ezt is magam. Most vagy soha.

 

 

 

100

A kis bajt megeszi a nagy

A kis bajt megeszi a nagy.
A nagyobbat a még nagyobb.
Mit mondjak? Én bizakodok.
Talán egyszer torkán akad.
S hogy ilyen magasan a nap,
ráhúzhatok még egy lapot.
Ha megint veszteni fogok,
fogy az idő, nő a falat.
De én nem vagyok hős! Hacsak.
Csak előbb tízig számolok.
Politikusok, dalnokok,
hírnökök megbocsássanak.
A béka feneke alatt
sokkal kevesebb, ami sok.

 

 

 

101

Mint lánctalp alatt az ima

Folyik a könnye, vétkezik.
Költő, bűnbak és bugyuta.
Mint lánctalp alatt az ima.
Mint ami most következik.
Ki kell bírnia holnapig.
És meg kell bocsátania.
A múlt s a jövő mintha ma.
Mint amiben senki se hitt.
Mindig sietett egy kicsit.
Hispánia? Litvánia?
Úgy vélte, benne a hiba.
És így is, úgy is megölik.
Most örökké élhetne itt.
S nincsen egy önfeledt szava?

 

 

 

102

Mint aki rókát szelidít

Viszi magában a határt.
Nincs is estétől reggelig.
Akkor fölkel, leengedik.
Mindenki tudja, merre járt.
Itt egy futót, ott egy huszárt.
És hegyeit meg völgyeit.
Mint aki rókát szelidít.
És nem ismeri a halált.
De csak az, hogy használ vagy árt.
Csak sebeik meg álmaik.
Meg ahogy egymást hergelik.
S hogy ez a párt vagy az a párt.
Hát egyik sem várja kitárt.
És továbbra is figyelik.

 

 

 

103

Addig ugrál a sok bolond

Ilyenkor titkon arra gond,
ha van a világon tető,
addig ugrál a sok bolond,
s bizonyára elérhető.
S azért a kövön annyi kő,
tömi magába a betont,
mert teher alatt nő, ha nő,
és az a halál, hogy lemond.
Ilyenkor mintha telefont,
és megállt volna az idő,
egy nőt, egy barátot, rokont,
azt hiszi, megbeszélhető.
Ilyenkor akkora erő,
hogy egyedül is nekiront.

 

 

 

Semmi baj, uram, semmi, csak

 

 

 

 

104

Semmi baj, uram, semmi, csak

Mint mikor millió darab.
És csak emléke, élei.
Ha kell, ha nem, bevérezi.
Mindenki önmaga alatt.
Talán ez az a pillanat.
Ha most, ha megállítani.
Ha jelentkezne valaki,
hogy leverte a poharat.
Semmi baj, uram, semmi, csak.
Köszönöm, ahogy kérdezi.
Se az egész, se részei.
Csak jobban hasonlítanak.
S a két szék között ott a pad.
Elölről lehet kezdeni.

 

 

 

105

Milyen könnyű, hogy vétkezem

Mennyi jó ember, istenem.
És mindnek anyja, apja volt.
Nézték a televíziót.
Ültek az értekezleten.
Milyen könnyű, hogy vétkezem.
Hogy a bírám magam vagyok.
Mint a példázatban a pók,
nem tudom, csak elkövetem.
S mennyi lyuk a véletlenen.
Milyen szabályos kartonok.
Micsoda urak, asszonyok.
Milyen ügyes történelem.
Egy cukor? Kettő? Üresen?
Uram, akkor sem ihatok.

 

 

 

106

Még mindenki maga felejt

Mintha egy kanalat leejt.
Álljon fel, uram, egy kicsit.
Mindenki gyorsabban eszik.
Élvezzük a nem várt sikert.
Még megúszhatja a röhejt.
Még senki sem viselkedik.
Malacok, bárányok, bocik.
Együtt a jóval a selejt.
Most még az egész szoba lejt.
Uram, csak lehajol, amíg.
Mintha éppen és mintha itt.
Mintha oszlik valami sejt.
Még mindenki maga felejt.
Még van esély, ha hazudik.

 

 

 

107

Ablakon, ajtón lógna ki

Ó, hogyha egyben látszana,
és benne lenne mind, ami.
Keresgélhetnénk, hol van a.
Jókat lehetne játszani.
Leülne szemben valaki,
mintha keverne, osztana.
Ablakon, ajtón lógna ki.
Vinnénk az egészet haza.
Nevetnénk csak, hogy mekkora.
Két deci, uram? Öt deci?
Súlya sem lenne, csak nyoma.
Ölelhetné, ha szereti.
Fogadnánk, hogy elképzeli.
S hogy nincs olyan fantázia.

 

 

 

108

Uram, ön nagyon messziről

Hogy innen a csúcson? Nahát!?
Uram, ön nagyon messziről.
Mintha fektéből nézne föl,
s megpaskolná a paplanát.
Könyököljön föl legalább.
Tűnődjék el, miért? Mitől?
Hogy van-e innen? Csúcs? Le-föl?
Vagy csak megint kilóg a láb?
S hogy a saját lábára lát?
Mert vagy az álom, vagy a sör.
S észre sem veszi, hogy bedől,
hogy két lába az Ararát?
Feltehető, hogy azon át?
Hogy akkor nem az a gödör?

 

 

 

109

Ahogy esik bele a köd

Ahogy esik bele a köd,
és kívül-belül óceán,
valaki a padlóra köp,
s mennek a többiek után,
ahogy magamagát a lány,
s fekszik a két szikla között,
s jön, jön hófehér paripán,
s az a királyfi, aki jött,
ahogy fel kell rázni előbb,
s az erő habzik, nem a szárny,
s ahány pillanat, annyi csöpp,
ahány recept, annyi talány,
ahogy minden nyirkot kihány,
s minden hülyesége örök.

 

 

 

110

S hallani, hogy mi lenne, ha

Hajlamos rá, hogy csak a jót.
S egyre inkább dühíti a.
Mint mikor egy lyukas rolót,
s nem tudni, kié a hiba.
Minden szava politika,
s letagadná, hogy hazudott.
Szalad benne a karika,
de a szíve az csupa csók.
Addig sarkantyúzza a szót,
már senki sem kérdi, hova.
Szégyellik magukat, holott
nem megy, csak a döglött lova.
S hallani, hogy mi lenne, ha.
Ha befogna még egy csikót.

 

 

 

111

S mint aki törököt fogott

Eddig, ami előtte ment,
most az, ami csak toporog.
Robban az egész regiment,
s mint aki törököt fogott.
Csak a gyerekek s asszonyok.
Csak ők értik a hirtelent.
Egy csipesz itt, egy mosoly ott,
s megvan, hogy kinek, mit üzent.
Egyébként elfogy, annyi szent.
Lyukas zászlók meg abroszok.
S mert mindenkinek mást jelent,
még jőni kell, mert jőni fog.
Hiába kavics, könny, homok,
ha se Kelemen, se cement.

 

 

 

112

Vannak, persze, a madarak

Csak amikor nekiszalad,
ráteszi a marék habot,
csak a csalóka máz alatt,
csak magán kívül valahogy.
Kevergeti a zavarost,
feszít, mint égbolton a csat,
mert e jelben is győzni fog,
mert magamagát nézi csak.
Vannak, persze, a madarak,
akik nem olvasnak lapot.
Honnan tudnák, hogy ki a nagy,
s uram bocsá’ a legnagyobb?
S pláne, hogy ami kibugyog,
micsoda mélységből fakad?

 

 

 

113

Már bizonyos, hogy ki az úr

Hogy oldódik lassan a görcs,
s már nem megy át az utca túl,
még nem tudható, hogy a bölcs,
vagy csak megállt benne a nyúl.
Mondják, mutatják, hogy tanul.
Ha etetik, az a gyümölcs.
Amiből egy van, az a húr.
Ami épp olyan, az a törzs.
S talán csak, mert egyre idős,
s folyton nő a lyuk az azúr,
már minden lyukból minden ős,
már ott a sor, ahova nyúl.
Már bizonyos, hogy ki az úr,
s hogy ugyanaz a felelős.

 

 

 

114

Mennyi ember Delphoiban

Ez a sok mérges és erős.
S hogy mindegyik bizonytalan.
Már mintha tudnám, hogy hogyan.
Már idegesít, hogy előz.
Megölte, de nincs meg a hős.
Hát ebben, abban, aki van.
S hogy megint vannak annyian,
már kellene egy, aki győz.
Semmi, csak kicsapott a gőz.
Már ülök is vissza, uram.
Mennyi ember Delphoiban.
És már mindenki maga főz.
Bocsásson meg, hogy ismerős.
De én nem ismerem magam.

 

 

 

115

Most, hogy kapott annyi időt

Hogy egy rókáról mennyi bőrt.
Mi kell azon kívül, ami?
Egy nappali? Egy éjjeli?
Hogy kiben fordul meg előbb?
Vastagabb lesz rajta a föld?
Van aki okosabb, aki?
Vagy átugorja? Megeszi?
Kimegy, mint aki be se jött?
Most, hogy kapott annyi időt,
az egész tejutat neki?
Most be kell bizonyítani?
Most megfogta a törököt?
S eszébe se, hogy beledög?
Hogy szeme, foga, sebei?

 

 

 

116

A jaj, hogy egy meg egy az egy

Az oroszlánt, bennem akit.
Uram, mikor hogy lehetett.
No nem, már nem embereket.
S nem direkt, ahogy némelyik.
Persze, könnyebb, ha jóllakik.
Más állatot is etetek.
A nagyobbik rész neki megy.
Együtt koplalunk holnapig.
Nem, nem uram, nem csak a hit.
Próbák, véletlen, ketrecek.
A jaj, hogy egy meg egy az egy.
S hogy késsel, villával eszik.
A hazugság, hogy hátha így.
Az ölés, mikor ölelek.

 

 

 

117

Mintha egyszerre két madár

Itt és most és én, ugyebár,
beszorulva két ha közé,
vagy mi közé, mint a madár
kifeszített szárnya közé,
mint, mint aki dönthetne már,
hogy mi felé, ha mi felé,
s mi felé ne, ha ugyebár,
ha valaki eldöntené,
mintha egyszerre két madár,
se egyiké, se másiké,
de most mindkettő, most akár,
most megölne, ha á, ha bé,
csak bólintsak, csak rajtam áll,
csak foszlik éppen semmivé.

 

 

 

118

S orrán-száján ömlik a rost

Őrült malomkövek, ha most.
Két önmagam között, ha én.
Ha eldobom a papirost.
Ha csak úgy a másik felén.
Ha a malom mint őrlemény.
És ugyanaz marad a koszt.
Jaj istenem, jaj mennyi fény.
De ostoba, aki kifoszt.
De irigylem a sok okost.
A szeget mindig a fején.
Egyik kever, a másik oszt.
És egyre több lesz a szegény.
Beleöntik a tetején.
S orrán-száján ömlik a rost.

 

 

 

119

S ha csak a fülek látszanak

Olyannyira készülni rá,
hogy elrontani tudni csak,
rogyni a pillanat alá,
látni, hogy millió darab,
s mint a halotton a sisak,
mintha valami tartaná,
miközben elnyel az iszap,
kimondani még, hogy iá,
eltűnődni, hogy mit, hová,
hogy honnan ez a sok vacak,
s ti-ti tá-tá, tá-tá ti-tá,
miért nem az a nap a nap,
s ha csak a fülek látszanak,
ki csikorogja, hogy naná!?

 

 

 

120

Amikor folyton leesik

Szavakat? Most? Arra? Ami?
Amikor folyton leesik?
S azzal telik, hogy keresik?
S hogy nem lehet kimondani?
Anyám utolsó szavai?
Segítsetek? Félek? Ne itt?
S ahogy mindenki hazudik,
mert képtelen segíteni?
A napi betevő krimi?
A hajsza? A mámor? A sikk?
A pénz, ahogy főzik, sütik?
A tömérdek okosjani?
Hogy tenni több, mint költeni?
S hogy költeni is lenne mit?

 

 

 

121

Mintha az esze kereke

Ahogy csavarodik bele,
s viszi magával a kaput,
uram, mintha egy kerge tyúk,
mintha a világ közepe.
Mintha többé se ki, se be.
Csak az a nagy fekete lyuk.
Meg jaj, ha így, meg jaj, ha úgy,
meg inkább nem, mint nélküle.
Mintha az esze kereke.
S nem tudná, hogy előtte fut.
Cipeli inkább a batyut,
csak ne kelljen szégyellnie.
Jaj, uram, nem bírok vele.
Megöl, amíg pokolra jut.

 

 

 

122-124

Hát várnak majd addig, uram

Mészöly Miklósnak

 

I.

Hát akkor? Hát akkor mi van?
Egy mosolyt még? Egy lepedőt?
A csomag az ajtó előtt.
A naccsága a kocsiban.
Talán a paraplét, uram.
Nocsak, a kávé is kifőtt.
Egy kortyot még? Egy kis időt?
Egy sort? Míg, úgymond, ellovan?
Persze, persze, hogy komolyan.
Itten még húsok, levegők,
tejutak, tücskök, heverők.
És külön is mindannyian.
Hát várnak majd addig, uram.
Föl csak nem jön az a ripők.
 

II.

Mintha egy mozgó barikád.
Öt érzék adja föl, igen.
S mind az öt működik tovább,
mintha nem történt volna sem.
És hol ez, hol az beüzen,
hogy itt van már a Hortobágy.
Patkány szalad az üvegen.
Ketyeg a vizes nagykabát.
Mindennaposak a csodák.
S uram, mintha nem is velem.
Csak az ízét, csak a szagát.
Tengeri csata biliben.
S oda lesz, amíg nevetem.
De hát tud-e jobbat? De hát?
 

III.

Mintha eldob egy kavicsot,
s utána megy, hogy keresi.
Ennyi csak. Aztán újra dob.
Aztán egyszer csak nem leli.
Talán ez az egy út, ami.
Habár ezt is csak úgy, ahogy.
Tudnivaló, hogy nincs neki,
s hogy erre-arra kanyarog.
Igen, uram, rajta vagyok.
S mintha már, mintha, mint aki.
A legsötétebb, hogy ragyog,
s egyre könnyebb elveszteni.
Lenne végre egy alibi,
s már ez is magától kotyog.

 

 

 

125

Mintha lehajolt volna csak

Amikor már nem érdekes
csak előbb-utóbb megakad,
úgy tesz hirtelen, mintha tesz,
mintha lehajolt volna csak,
mintha nem is a pad alatt,
csak meglenne, amit keres,
itt a kalap, hol a kalap,
a kaszája is egyenes,
mintha megint valamihez,
csak megőrültek, s újra csak,
szemet mereszt, fület hegyez,
fogak, falak, falak, fogak,
s mintha mindenki okosabb,
és az lesz megint, ami lesz.

 

 

 

Mint a tölcsérben a golyó

 

 

 

 

126

Mint mikor titkon valaki

Ahogy a száját beeszi
a csont és a sajgás közé,
s inkább nyelné, mint ejtené,
s úgy is csak félig mondja ki,
mint mikor régi versei,
s az egész cső visszafelé,
a pillanat is senkié,
a kegyelem is egyszeri,
mint mikor titkon valaki,
de nem lehet tudni, mivé,
s úgy fordul a tükör elé,
hogy ki akarja játszani,
mint mikor már nem kérdezi,
csak hirtelen megértené.

 

 

 

127

Még mindig, amit mondanék

Megint egy napnyi haladék.
Jön a szemetes. Nő a púp.
Elölről kezdi a kakukk.
Szagosodnak a nünükék.
Még semmi sincsen veszve. Még.
Még velem fut az alagút.
Sors bona nihil aliud.
Jöhet az újabb vereség.
Még mindig, amit mondanék.
A talán most, a mintha úgy.
A csak van vége, hogyha lyuk.
A lehetetlen, ha kerék.
A legalább egyik fejét.
A megint zárják a kaput.

 

 

 

128

Mint a csillagos ég, ha ki

Rakosgatom innen oda,
onnan ide mindennapi
tárgyaimat, mintha oka,
mintha figyelne valaki.
Ki kellene borítani.
Ülnek a kövön, hogy hova.
De mind egyszerre önti ki.
És ugyanaz a skatulya.
Semmi, csak a kezem nyoma.
Akárki befejezheti.
Paraszt, úr, írnok, katona.
Se sora, se határai.
Mint a csillagos ég, ha ki.
És nem találom meg soha.

 

 

 

129

Ha benned van már az egész

Mit viszel magaddal, ha már
mint lépcsőházi nevetés,
mint mikor nyitva a határ,
ha benned van már az egész?
Hova lesz a világ, ha kész,
és futsz, mert visszakiabál,
és ahány ablak, annyi rés,
de sehol, amit mondanál?
Miért megy akkor is, ha áll,
ha csupán csak integetés,
bent a titokzatos kvazár,
kint a csillaggal teli prés?
Mire föl a nehézkedés,
ha röpülsz már mint a madár?

 

 

 

130

Most kellene hozzá erő

Most, hogy mélyebb a levegő,
s a pornak is tüdeje van,
s fele gázzal elérhető,
ami úgy is bizonytalan,
most, hogy nincs fék a kocsiban,
s ha van, akkor mellőzhető,
s a sebességem a szavam,
a némaságom a tető,
most, hogy emelkedik a kő,
de amit emel, súlytalan,
s van hely, de alig van idő,
s mintha követnének, olyan,
most bizony szépen, pontosan,
most kellene hozzá erő.

 

 

 

131-134

S mindent ezen a csöpp helyen

A hetvenöt éves Csorba Győzőnek

 

I.

Kihagy egy-egy lépcsőfokot,
megáll a szíved, úgy szalad.
Bevallhatod, kimondhatod,
most fogják el a madarat.
Semmi, csak sokkal súlyosabb.
Mintha te vernéd a dobot,
de amit versz, az is te vagy,
s az egészet csak gondolod.
Mint lyukas tüdőhólyagok,
ahogy átüt rajtuk a nap.
Fönt is, lent is igazi ok,
de foltos minden okozat.
Hová, ha fokról-fokra csak?
S ha úgy se? Miért? Mi van ott?
 

II.

Ahogy ki-kicsúszik a kéz,
és fogja mégis mialatt.
Idő, idő, ki fia vagy?
Minek az egészbe a rész?
Micsoda kancsal ölelés,
ha akkor is csak magadat?
Ha számodra csak egy kalap.
Csak véghetetlen etetés.
Mit érzés, illem, józan ész,
hatalom, hit, tapasztalat,
kint s bent a világnyi kacat,
a sok kis madzagon a méz?
Minek a hideg lüktetés,
ha ugyanaz a folyamat?
 

III.

Ha most befogom a fülem,
ha a szememet becsukom,
elszalad a nyúl a havon,
a havon túl van a verem.
Ha a fedőt megemelem,
beköszönnek az ablakon,
csak lesz valami alkalom,
hogy szemközt, hogy személyesen.
Ha megakad a nyelvemen,
akkor sem hibáztathatom,
mondják, hogy átok súlya nyom,
de nélküle sem, vele sem.
S mindent ezen a csöpp helyen.
Egyedül, rögtön és nagyon.
 

IV.

A szó és az elnémulás,
a szűkülő partok között
mindig szállong valami köd,
mindig beszél valaki más.
Mintha csárdában két dudás,
egyik kiment, másik bejött,
a tömeg az ajtó előtt,
s nem számít, csak a folytatás.
Mint aki másnak vermet ás,
s annyi csak, hogy ki üt előbb,
nem hetven, hanem hetvenöt,
és ez is, az is mintha száz.
Csak egy hajszálnyi csúsztatás,
s mintha nem lennének idők.

 

 

 

135

Mintha a szelet a kalap

S hogy ez az év, hogy az a nap,
s hogy időt csak térben, hogy a.
Se teteje, se ajtaja,
mintha a szelet a kalap.
S mert folyton utána szalad,
ahány lépés, annyi soha.
Lüktet a gyűrűben a fa,
öli a percet az adat.
S mintha létezne pillanat,
s abban is, hogy innen oda,
mérete, határa, foka,
címeket ad a mozinak.
Fölkel. Lenyugszik. Játszanak.
De örökké csak a nyoma.

 

 

 

136

Mint a tölcsérben a golyó

Ki tartja össze, hogyha szét?
Mint a tölcsérben a golyó,
hajtja a saját kerekét,
és egyre mélyebben a szó.
Fogja, ami megfogható.
Ereszti neki, ami még.
Mintha a gravitáció,
de külön bolygó, külön ég.
Mintha sehol a közepét,
s ahol éppen, ott lenne jó.
Mintha addig érne a vég,
hogy egy bújó meg egy hunyó.
S mert vissza nem fordítható,
körről-körre ez is elég.

 

 

 

137

Nem fogja, csak viszi a szél

Már megint, hogy többet beszél.
Mintha valahol kiakad.
Nem fogja, csak viszi a szél.
És sem a hordó, sem a csap.
S ahogy hirtelen odafagy.
Megüti az eget a dér.
Megy le a torkában a nap.
Jön fel arcára a fehér.
S ahogy valaki enni kér.
Mint egérút a fű alatt.
Ennyi? S hogy akkor újra fél?
Látja magában a kutat?
S hogy már mindenki tudja, csak
mindenki jobb a többinél?

 

 

 

138

Mért képzelem, hogy rajtam áll?

Milyen anyaméhben bolyong
élet s halál között, ha már
se ajtó, se köldökzsinór,
csak a fal, ami ki-be jár?
Miért kegyetlenebb, ha fáj,
mint ez a gyógyszeres sehol?
Melyik sarokban a halál,
ha úgy cselekszünk, mintha jól?
Anyám! Édesanyám! Ki szól?
Ha a nyelvbe botlik a száj?
Mekkora súly? Merre sodor?
Mért képzelem, hogy rajtam áll?
Milyen anya? Apa? Ki vár?
Ki szül meg? Kinek? Hol a hol?

 

 

 

139

Csak aki nagyon hallana

Sipos Lászlónak

 
Bújnak előlem a szavak.
Kő van. Vége van. Éjszaka.
Kinyitva minden ablaka,
viszi a függönyt a huzat.
Csak aki nagyon hallana.
Szárnyat képzelek, tejutat.
Égnek a nyelven a lyukak.
Nő a halotton a ruha.
Pedig örökre láttalak.
Volt ege, földje, Krisztusa.
Kabátja zsebében gyufa.
Behoztuk a virágokat.
Most megint forog a szoba.
Mondanám, de sehol se vagy.

 

 

 

140

Mint a közös lovon a seb

A személyes időn belül
a még személyesebb terek.
A szem, a száj, az orr, a fül,
az indulat, a képzelet.
A röghöz kötött végletek.
S az egész, ahogy elröpül.
Mint a közös lovon a seb.
Mint a semmi között az űr.
A véletlen, hogy sikerül.
A mondat, amit keresek.
A kimondani, hogy legyűr.
A fölfogni, hogy vele egy.
A senkit sem váltani meg.
Az élni menthetetlenül.

 

 

 

141

Mint a végtelenben a fék

Keresztben az úton, mikor.
Szélétől széléig, ha még.
Csak amíg megmozdul a por.
Belép a szemembe az ég.
Mint a végtelenben a fék.
Egyszerre itt és most, ahol.
Kicserélni a kerekét.
Hallgatni, hogy a vize forr.
Készülődni, hogy eltipor.
Megsimogatni, hogyha szép.
Érezze, hogy rajta a sor.
És nem igaz, hogy nem elég.
S hogy én is tudom a mesét.
Hát ne hazudjon annyiszor.

 

 

 

142

Mintha a levegő velem

Beszívni és benn tartani.
Újra beszívni s újra benn.
Mintha egy szárny dobogna fenn,
s kicsit a plafonnak neki.
Az égboltnak szorítani,
hogy mégse olyan hevesen.
Eljátszani, hogy két lebeny.
Figyelni, ahogy fékezi.
Érezni, hogy ütései.
S hogy efféle a végtelen.
Ha úgy veszem, ahogy veszem,
már nem is annyira veri.
Mintha tudnék segíteni.
Mintha a levegő velem.

 

 

 

143

Mint a semmin a heveder

Van a sínpár, hogy megfelel.
S hogy ráadásul meg akar.
S hogy ott mindig van annyi hely,
s idő, mely ápol s eltakar.
Vagyis, hogy kurta és kapar.
S van, hogy naprendszer, és hogy el.
Mint mikor a templomi kar,
s valaki külön énekel.
Nehézkedik és viszi fel.
És se a tető, se a fal.
Valami kristály, kőpehely.
S hogy előbb-utóbb belehal.
A többi hiúság, ipar.
Mint a semmin a heveder.

 

 

 

144

Azt mondják, hogy valami nő

Takáts Gyulának

 
Nem az eredmény, csak a kő,
amit közben fel-felemel,
átugrik, mintha nem is ő,
ül a tövében, mintha fel.
Nem a történet, csak a hely,
s hogy megint elkövethető.
Fogja a percet, vár, figyel,
a pillanatban a jövő.
S minthogy mindenre van idő,
most visszafelé indul el.
Azt mondják, hogy valami nő,
de magától is énekel.
Csak néz, amikor égre kel,
és mozog vele a tető.

 

 

 

145

És semmit sem akar, csak át

Most így ír verset, hogyha ír.
És fél, mert vádolja magát.
És egyre több lesz a papír.
S ugyanaz marad a világ.
És semmit sem akar, csak át.
Csak úton lenni, mint a hír.
Egy kis sót, egy kis paprikát.
S hogy ne ússzon rajta a zsír.
Aztán úgy is jön a radír.
Kinyitanak a patikák.
Az mar nagyobbat, aki bír.
Az jajgat, akit húz az ág.
S milyen kevés, amit bevált.
Mily égető arcán a pír.

 

 

 

146

Jelen vagyok, hát ne keress

Megszületett az unokám.
Mondhatnám, ez benne a vers.
Volt, nincs. Semmi a semmihez.
Két sejt átjutott a falán.
Jövök-megyek, mint a. Nem ám!
Csak néz a sok ügyeletes.
Mennyi? Ki sózta be? Mi lesz?
Nóta? Oly sok viszály után?
S akkor az angyal a szobán.
Persze, csak utólag. De ez.
Ahogy egy kozmikus lemez.
Nem is tudom, csak jár a szám.
Igen? Legjobb rím a talán.
Jelen vagyok, hát ne keress.

 

 

 

147

Mikor a tenger süllyed el

Két pillanat között a hely,
s hogy mozgott és árnyéka volt.
Képzeljetek el egy hajót,
mikor a tenger süllyed el.
Két semmi egymásra tüzel,
és beszélgetnek a golyók.
Ennyi ha volt. A többi sróf,
rettegés, robbanás, röhej.
Mit tudott, aki legközel?
S a már-már benne? Fák? Rigók?
Mért magát mondta, aki szólt?
Meg lehetett volna? Kivel?
Mért villog a parton a jel?
Ki válaszol, ha hallgatok?

 

 

 

Ez a semmi, két semmi közt

1992–1994
 

 

 

 

Ágról ágra száll a felhő

 

 

 

 

148

Mintha aknagránát esne

Kőlapok között az este,
zsong a semmi, mint a méhes,
nem találok az egészhez,
ezt is, azt is csak helyette.
Mintha mind a szárnya lenne,
milliónyi csöpp a fényes,
ez bemézez, az bevérez,
űr se, jaj se fogja egybe.
Száll a súly a részletekbe,
annak is a pereméhez,
átszakítja, annyi ég lesz,
minden ég tüzes kemence.
Mintha aknagránát esne,
s készülődnék lefekvéshez.

 

 

 

149

Ott a cirkusz, ahol hagytuk

Itt a vége, hogy nevessünk.
Itt a kezdete, hogy sírjunk.
Úgy öleltük meg, hogy eltűnt.
Úgy maradt meg, hogy kibírtuk.
Most derül ki, hogy ki, mit tud.
Szétigézni annyi sok bűnt.
Káricálni, mint a vak tyúk.
Felböfögni, hogy megettük.
Nos, ki nyelte le a nagy tűt?
Hol a nyúl, hogy megkopasszuk?
Röpködnek a tiszti kesztyűk.
Ott a cirkusz, ahol hagytuk.
Nincs katarzis, csak nagyobb cúg.
Csapkodja az ajtót bennünk.

 

 

 

150

Jaj, agyában mennyi hangya

Egytől egyig belerokkant.
Húzogatja oda-vissza.
Mintha semmi, csak a hossza.
S el lehetne vágni hosszant.
Mintha most, ha nagyot rikkant.
S annyi csak, hogy kifordítja.
S ott van, ott a bélés csíkja.
Rácsok fogják össze roppant.
Mint a rácson át a sírhant.
Mintha rögtön apja, anyja.
Jaj, agyában mennyi hangya.
Jaj, ölébe ahogy pottyant.
Már nem is fut el, ha robbant.
Majd megőrül, úgy akarja.   

 

 

 

151

Minthogy éppen ketté válik

Minthogy éppen ketté válik,
mint a ganétól a tőzeg,
s azt hiszik, hogy attól nőnek,
hogy egyre messzebb a másik,
minthogy mindent szakadásig,
s még erősebb az erősebb,
s lépten-nyomon annyi hőstett,
hogy a tétje nem is látszik,
minthogy az összes hibáit,
és a legrosszabb is győzhet,
s folyton az, hogy most előz meg,
most jutunk el Kánaánig,
minthogy csak a partja számít,
mért akarják az egészet?

 

 

 

152

Nő a közte, mint a hólyag

Mennyi önjelölt utótag.
Mennyi így meg úgy, ha hogyha.
Mintha nem, hogy darabokra.
Nő a közte, mint a hólyag.
Mennyi antedatált holnap.
Bontva visszakapott posta.
El se küldi, meg se hozza.
Arra csönget, hogy hazudnak.
Mennyi cső meg árva sors csak.
Kapkolódás, ócska puska.
Annyi vér se, hogy megússza.
Annyi bér se, hogy bolond vagy.
Mennyi széthasadt atommag.
Csernobil, büdös zakuszka.

 

 

 

153

Ezt az összetörött arcot

Ezt az összetörött arcot.
Jaj, közötte mennyi emlék.
Mint hiányos mozaikkép.
Mintha kenyeret dagasztok.
Mintha járnám a sok partot.
Régi álmokon taposnék.
Úgy csodálnám meg Velencét,
mint beteljesült kudarcot.
Jaj, ez orca, jaj, de fenn volt.
Mennyi oszlop, mennyi festék.
Megtanultuk, mint a leckét.
Állt magában, mint a mennybolt.
Most, ha ejtene csak egy szót,
hallanám is, ahogy megy szét.

 

 

 

154

Inkább át a falon megy ki

Mint az újra nyelt szögesdrót,
lopva visszanyomott rigli,
nem, hogy ki lehetett bírni,
azt se, soha már, hogy megvolt.
Áll a folyton elszalasztott,
ott az ajtó, itt a kibli,
ezt kitenni, azt becsukni,
és fokozni kell a tempót.
Jár a közte végleg elfogy,
börtön ajtaján a cirkli,
inkább át a falon megy ki,
százszor megzabálja, semhogy
Ezt is, ezt a hogyha naplót,
mintha nyugtát kéne írni.

 

 

 

155

Ugrálnak a sitten túlra

Ők is folyton önmagukba.
-tól -ig, mint a cellamorze.
Fennen, mintha bennük verne.
Mintha nem, hogy ők is újra.
Mintha éppen nulla, nulla.
Annak is a másik vége.
Köpnek egyet az egészre.
Ugrálnak a sitten túlra.
Mintha egy fekete lyukba.
S vénebb isten nem is élne.
Annyi tökfej elcseszélte.
Legjobb, hogyha meg se tudja.
Mintha senki sem tanulna,
minden ág az égig érne.

 

 

 

156

Futni, mintha strucc ha volna

Most corinfar, most seduxen.
Most be szépen a homokba.
Futni, mintha strucc ha volna.
Várni, mintha állna minden.
Mintha meg lehetne innen.
Mintha nem magába bújna.
Mintha annyi csak, hogy fújja.
Mint a pont, ha visszabillen.
Mintha meg se halna közben.
Csak becsukna bent a bicska.
Lüktetni, hogy mennyi kint a.
Összefogni így sem, úgy sem.
Mint az égő vas a szívben.
Mintha nem az ég dobogna.

 

 

 

157

Vénségemre, mint az igric

Csűrös Miklósnak

 
Vénségemre, mint az igric,
arról kéne, ami történt,
rímbe szedni résztvevőként,
elsiratni, ahogy illik.
Énekelni, mint a stiglic,
röpködni az égen önként,
hisz, ha elfújta az önkényt,
jobb megköszönni a nincs mit.
Választani végre egy színt,
ordítani kéne, mint még,
két pofára, hogy kitessék,
bennem is van annyi még, mint.
Ugrálni, hogy jaj, de jó kint,
s menni be a csőbe tüstént.

 

 

 

158

Mintha itt a Kossuth utcán

Egy homályos arc a függöny.
Mintha Szent, mint első István.
Mintha itt a Kossuth utcán,
s gondolta, hogy akkor feljön.
Dél van, épp a kávét főzöm.
Nézzük egymást, mintha tudnám.
Háborúba menni kell tán?
Jobb a kávé? Több a gőzöm?
Kit kereshet? Melyik ősöm?
Azt se tudom, van-e puskám.
S jönnek ők is, Gyula, Koppány.
Végítélet? Képzelődöm?
Sétafikálgatnak itt fönn,
s futhatok, ha kész a botrány.

 

 

 

159

Hát hová, ha nincs hová, ha?

Hát hová, ha nincs hová, ha?
Mért megy el, ha itt marad mind?
Már a képzelet is sántít?
Bárhová fut, csak a lába?
Föl talán Lengyelországba?
Földibb Júliák után, mint?
Mint vitéz Balassi Bálint?
Ifjúságba? Bratankába?
Át a versek ormán, hátha?
Hátha Mars vagy Pallas ráint?
El megint az óceánig?
Ottan aztán meg sem állva?
Esztergomba? Kínhalálba?
Önmagától önmagáig?

 

 

 

160

Egyre többször az apámat

Egyre többször az apámat.
Mintha ő tartaná bennem.
Áll közöttem rezdületlen.
Nézi, ahogy ordibálnak.
Néha, mint a mozgó ágak.
Égre írja, amit éppen.
Ellebben, ha észrevettem.
Nem dicsér meg, nem hibáztat.
Hallgatok, mint akit várnak.
S engedik, hogy befejezzem.
Minden irány egyenesben.
Minden idő ráadás csak.
Mintha a huszadik század.
Fogjuk a nagy semmit ketten.

 

 

 

161

Két tekintet közt a hinta

Semmiből, hogy jár-e vissza,
nem tudom, de abból élek.
Pultra tenni az egészet,
állni ott és várni, mintha.
Két tekintet közt a hinta.
Végtelen helyett a végek.
Zsebre vágni, hogyha téved.
Játszani, hogy semmi titka.
Mintha mindent visszaadna,
s rajtam állna, hogy mesélek.
Lassan zárni rá a széfet,
eltűnődni, mennyi kulcsa.
Megcsinálni, mintha ő, ha.
Újra kezdeni, ha kész lett.

 

 

 

162

Ágról ágra száll a felhő

Egy tojásból egy világot.
Álmodik a több-ha-kettő.
Mint mikor sül a tepertő,
sisteregnek a virágok.
Nézik a nagy sárga lábost.
Este lemegy, reggel feljő.
Minden fához külön erdő.
Mindenütt halk koppanások.
Mintha az égen a bádog.
S nincsen kas, de fenn az ernyő.
Ágról ágra száll a felhő.
Réce csipog, csirke hápog.
Mindig addig, ami már volt.
Kék tojáshéj a jövendő.

 

 

 

Mintha a nyakamban kő

 

 

 

 

163

Mint az eget tartja a nap

Tartani a semmit a nagy.
Nem enni, nem inni, nem ü.
Mint hiányzó szót a betű.
Mint az eget tartja a nap.
Tudni, hogy amit tartanak,
csak étel, ital meg ürü.
Ami magától, az a mű.
Ami miért nem, az a csak.
Mint a küszöbön a csomag.
Mint az ürüléken a fű.
Ha megérti belehülyü.
Ha belenyugszik, úgy marad.
Nevetni, milyen ingatag.
Sírni, hogy milyen egyszerű.

 

 

 

164

Ha összekötök annyi fényt

Ha összekötök annyi fényt,
mondjuk, egy ablakkal, ahogy
kötéllel egy kéve zabot,
a formával a költeményt.
Ha nem érdekel, hogy miért,
csak megszorítom, mint a hold,
s merthogy nyakig benne vagyok,
lehet érezni a reményt.
Ha a valóság végeként
elkapom a pillanatot,
s élvezem, amit gondolok,
az anyagban a leleményt.
Ha kitalálom a mesét,
már nem is olyan nagy dolog.

 

 

 

165

Ahogy a legszebb álmokat

Ahogy nekifeszül a mély,
és telnek benne a lyukak,
s még el sem múlik a veszély,
itt-ott máris kisüt a nap.
Ahogy örökre nyitva hagy,
s az ajtót is viszi a szél,
nem kell dönteni, de szabad,
mert a vesztes is belefér.
Ahogy a csúcsáig fölér,
és az alja is ott marad,
és szétveti a szenvedély,
de működik rajta a csap.
Ahogy a legszebb álmokat,
s nem emlékszik és nem remél.

 

 

 

166

Örökké, hogy egy mozdulat

Fönt, fönt a kupola alatt,
s hogy valamit megigazít,
mintha rajta állna, hogy itt,
hogy kilopják a vasakat.
Lent, lent a futóbogarak,
fürgén, mert akkor is esik,
mintha a padló tükreit,
bennük látszik, hogy hol a nap.
Középen, ahol megy a nagy,
középen föl-le jár a lift,
az a perc, hogy kikerülik,
az a hely, hogy elbújjanak.
Örökké, hogy egy mozdulat,
s hogy mindig elforog, amíg.

 

 

 

167

Mintha minden valami gömb

Ahogy csúszik alóla ki,
s fogja a semmit odafönt,
mintha minden valami gömb,
csak bele kéne ugrani.
S mintha biztatná valaki,
hogy mielőtt a kör lecsöng,
hogy attól göröngy a göröngy,
s a halál is csak az, ami.
S mintha lehetne hallani,
ahogyan a csontban a csönd,
ahogyan az űrben a gyöngy,
ahogyan mind elengedi.
S mintha, ahol a sarkai,
ott hallgatódzna, aki dönt.

 

 

 

168

S hogy semmi válik semmivé

S hogy a félelem nincs hova,
s akkor is valami felé,
s mintha azzal segítené,
s hogy sokkal könnyebb futnia,
s hogy legyen hihető oka,
s merthogy a cél az ördögé,
s hogy önáltatás, hogy Niké,
s hogy a győzelem is csak a,
s hogy mégis mekkora csoda,
s hogy az nehéz benne, a lé,
s hogy éppen kieresztené,
s hogy nincsen benne logika,
s hogy mindig ott, mire oda,
s hogy semmi válik semmivé.

 

 

 

169

Ha csak azt, hogy egy év alatt

Ha csak azt, hogy egy év alatt,
s tulajdonképpen semmi se,
csak unalmasabb a mese,
lassabban telik el a nap.
Ha csak azt, ami ott marad,
mert már a víz se viszi le,
s hogy nincsen meg a teteje,
csak ki van írva, hogy szabad.
Ha csak azt, mennyire szalad,
s hogy folyton nő a tömege,
s mert együtt gyorsulunk vele,
állandó a cseppen a hab.
Ha csak azt, hogy egy pillanat,
az egésznek csak a helye.

 

 

 

170

Mintha a nyakamban a kő

Mintha a nyakamban a kő,
és hiába kepesztetek,
és csak, hogy egyre több vizet,
és hogy a mindenség tüdő,
és semmi, hogy tér és idő,
s hogy honnan jön és hova megy,
s hogy valahol a többiek,
és iszap van és levegő,
mintha mikor fejemre nő,
s hogy szétrepesztem az eget,
és ami voltam és leszek,
most hirtelen minden erő,
mintha mikor átélhető,
s nyilvánvaló, hogy elveszett.

 

 

 

171

Mekkora UFO ez a hely?

Mindig akkor veszteni el,
ha az egészet fogja már.
Mekkora UFO ez a hely,
hogy önmagától föl-le száll?
Hol az ég, hogy fantáziál?
A levegő, hogy venni kell?
Ki muzsikál a vályunál?
Van-e, aki ítélni mer?
Hova lesz a sok kis siker?
Miért, hogy akkor is zabál?
Miért szalad a többivel,
ha nincsen, csak saját halál?
Mért tágul a világ, ha fáj?
A történet kit érdekel?

 

 

 

172

Még mindig könnyebb veszteni?

Még mindig lenne valami?
Egy-egy kúpcserép? Egy tejút?
Amit, hogy ne csöpögjön úgy,
meg kéne igazítani?
Még mindig jobb a tegnapi
udvari bolondon a púp?
Mint várni az útilaput,
s hogy magamagát felköti?
Még mindig vannak csöppjei,
amitől félnek a tanúk?
S mert percről percre nő a lyuk,
lehetne ürgét önteni?
Még mindig könnyebb veszteni,
mint nyitva hagyni a kaput?

 

 

 

173

Mintha nem nézné, hogy megöl

Mintha a fölöttem lakó
szaladgálna le-föl, le-föl,
megáll mellemben a csikó,
menekül a patkó elől.
Mintha egy isteni ököl
szorításában a rugó,
bordáim között is kitör,
galaxissal sem fogható.
Mintha valami riadó,
s az enyém lenne ez a kör,
félhetek, futhatok a jó,
ordíthatok, hogy mire föl?
Mintha nem nézné, hogy megöl,
csak azt, hogy micsoda bunyó.

 

 

 

174

Azt akarom mondani, hogy

Kérem, én nem készültem, én.
Csak jöttem, és benne vagyok.
Én csak ezt a pillanatot.
Semmi pardon, semmi remény.
Ezt is csak a legelején.
S csupán magamnak, hogy nagyobb.
Hogy miközben adok, kapok,
legyen hátul valami fény.
Kérem, én tudom, hogy kemény.
S hogy miattam senki se fog.
Idők vannak, fokozatok.
S akkor mindenki a helyén.
Kérem, én csak elkezdeném.
Azt akarom mondani, hogy.

 

 

 

175

Én azelőtt fák és füvek

Én azelőtt fák és füvek,
végtelen voltam, kapcsolat,
ahol a fény és a meleg,
világgá szédül az anyag.
Engem nem fogott, hogy megyek,
de bennem keringett a nap,
húzták egymást a részletek,
a megoszlás volt a tudat.
Nekem annyi volt, ami egy,
hogy viszonyítsam magamat,
sejtről-sejtre ha lehetek,
milyen az egész, ha szabad.
Én nem akartam képzetet,
csak éreztem, hogy szétszakad.

 

 

 

176

Igen, egészen eltörött

Igen, egy hajszálon, uram.
Az innen és onnan között.
A se itt, se ott ahogyan.
Az itt is, ott is, ami köd.
Igen, egészen eltörött.
De mintha éppen most, olyan.
Ragasztok, foltozok, kötök.
Külön-külön is annyi van.
Igen, el kéne okosan.
Fogni a, szépen, mielőtt.
Mintha én volnék a lovam.
Mintha nem is menekülök.
Igen, ez se több, az se több.
De azt képzelem, hogy magam.

 

 

 

177

S hogy a között között a köz

S hogy a között között a köz,
s mindenütt a mellékesek,
s hogy napról-napra keskenyebb,
s hogy csak a széle örökös,
s hogy mindig az egész ködöz,
s hogy asszonyok és gyerekek,
s hogy ők is, mert megáll a hegy,
és jön valami üstökös,
s hogy amíg beledögönyöz,
s hogy ordíthatok, üthetek,
és mintha egy kis szeletet,
s hogy a valóság, az közös,
s hogy nincs is, csak oda kötöz,
s hogy ez öl meg, a képzelet.

 

 

 

178

Mindig csak egy-két emberen

Mindig csak egy-két emberen,
legtöbbször egyen múlt, ahogy,
de mintha ő is, jobb, ha jobb,
csak hagyta volna, hogy tegyem.
Mindig csak addig, hogy nekem,
hogy valami közvetlen ok,
mert viszik, mert attól mozog,
mert az én bűnöm, hogyha nem.
Mindig csak az iszom, eszem,
hogy szeretek és meghalok,
s hogy annyi mindent gondolok,
hogy kell, hogy valaki legyen.
Mindig csak, hogy most és velem,
s hogy vége, mert magam vagyok.

 

 

 

179

Mindig a másik mondja ki

Makay Idának

 
Az a néhány ember, aki.
S mert el van varázsolva mind.
Épp oly esendő s árva, mint.
Az is önmagát keresi.
Mind kívül történik, ami.
S hogy örökké valami csínyt.
Meg-megakad alkalmasint.
Együtt szeretné hallani.
Mindig a másik mondja ki.
Csak rá kell hordani a színt.
Megmozdul benned, mintha kint.
Nincsenek is határai.
Mind ugyanazt kerülgeti.
Egyedül van, ha kitekint.

 

 

 

180

Én mindig azon a lyukon

Én mindig azon a lyukon,
lyukon nézek ki, s odakinn,
odakinn van minden nagyon,
nagyon tele van a kabin,
kabin, hiába fut a rím,
rím elöl is! csak álmodom
álmodom, hogy valami csíny,
csíny csupán, hogy nincs semmi nyom,
nyom, hogy átmentek a falon,
falon, önmagukon, krimin,
krimin ! s egyedül mozgatom,
mozgatom mindet, s oly kicsiny,
kicsiny a rés, hogy szemeim,
szemeim inkább behunyom.

 

 

 

181

A koponyám csúcsáig ér

Nagy sivatagi oszlopok.
Felettük üres és fehér.
Roszog a fogam közt a tér,
csigolyáimban a homok.
Emelkedem és szikkadok.
A koponyám csúcsáig ér.
Ami lehetne a tenyér,
valami malomkő forog.
Szemem mögött is csillagok.
Milliónyi szikra a vér.
Macska szájában az egér,
a sajgó boltozat vagyok.
Azt hiszem, összeroppanok.
Viszi a tüdőmet a szél.

 

 

 

182

Ez a hatalmas felület

Ez a hatalmas felület,
a mondjuk, hogy teli tüdő,
a kívül-belül levegő,
a most ráteszek egy követ.
Ez a lüktető mintha-egy,
a fújható, kibökhető,
az egyszerre ható erő,
a sose tudni, mi helyett.
Ez a külön minden szemet,
a veszett férfiban a nő,
ez az összegyűrt lepedő,
ez a szonett hátán szonett.
Ez a mintha én meg te meg,
ez az éppen itt az idő.

 

 

 

183

Ez a semmi, két semmi közt

Ez a tekercsek, huzalok,
tocsogó szövetek, gyökök,
a folyton beleakadok,
ez a lehettem volna több,
ez a magától működök,
ez a látszólag ugyanott,
mint töklevél alatt a tök,
ez a tök forog? nap forog?
ez a lüktető csillagok,
ez a mulandó mintha köd,
ez a fejre is állhatok,
ez a semmi, két semmi közt,
ez a remegés, ami köt,
ez a mind, amit mozgatok.

 

 

 

184

S hogy néha azt se, melyik az

S a nagy hazug, s a nagy igaz,
s hogy fent, a többiek felett,
s egymáshoz sokkal közelebb,
mint kicsi gazhoz kicsi gaz,
s hogy néha azt se, melyik az,
csak azt, hogy ők, s hogy odalett,
s merthogy ilyenkor nehezebb,
összecsúszik benned a vas,
s mintha éppen olyan magas,
s hogy igazság, s hogy becsület,
s hogy nincsenek is méretek,
csak egy arasz meg egy arasz,
s hogy mindig lesz annyi vigasz,
s megöleled vagy megeszed.

 

 

 

185

S hogy öt kenyeret, s öt halat

S hogy öt kenyeret, s öt halat,
s több mint ötezer jóllakik,
s nem is az, hogy ebből a hit,
s hogy kosárszám mennyi marad,
s nem az, hogy mekkora halak,
s kenyerek, s hogy a bűneik,
s hogy már csak a csoda segít,
s mert mocorognak, alszanak,
s nem, hogy kétezer év alatt,
s hogy a legjobb, ha mind eszik,
s hogy persze, akadnak, akik,
s hogy nem is biztos benne, csak,
s nem, hogy nincsenek rá szavak,
s talán a legkönnyebb, ha így…

 

 

 

186

S akkor egy csillag egy magon

Parti Nagy Lajosnak

 
Bevallom, a halban is az,
hogy fejbe vágom, hámozom,
le nyálka, pikkely és uszony,
s a gerincben megráng a vas.
Legalább te ne riogass.
Jó, a követ is fölmosom.
Nem, én nem fogok egy halon.
Igen, a fülem is halas.
Tökéletes, de nem igaz.
Töröm magam, jár a malom.
S akkor egy csillag egy magon.
Kiderül, hogy lyukas a kas.
Jó, jó, én csak egy bogaras.
De mért jobb, ha gondolkodom?

 

 

 

187

S ha nélküle akkor se megy

Ha létezne akkora cet,
hogy az egész hajó bele,
s mindenki menne Ninive,
csak Jónás nem érkezne meg.
Ha a halban mindenkinek
meg kellene esküdnie,
se nappala, se éjjele,
amíg hiányzik az az egy.
Ha bűnösök és kibicek
izgulnának, kiúszik-e,
s hogy benne van-e az ige,
amiről a többi hebeg.
Ha nélküle akkor se megy,
véget érhetne a mese.

 

 

 

188

Még minden elképzelhető

Fölül, legfölül a fenyő.
Alul a gyermek. Mire vársz?
Kiment az ablakon a ház.
Jön be a hideg levegő.
Ül a széken a kicsi nő.
Matat a múltjában az ács.
Mert ahány ház annyi szokás.
És elkezdődött az idő.
Ragyog középen a mező.
Csöngetnek, de valaki más.
Mint mikor az ősrobbanás.
Még minden elképzelhető.
Nézi a fát a csecsemő.
Meg van írva, amit csinálsz.

 

 

 

189

Dől a távcsőből a remény

Ott, ahol elhajlik a fény,
csillagok feküsznek hanyatt,
ott van a hiányzó anyag
a lyukas semmi közepén.
Dől a távcsőből a remény,
hogy akkor, hogy lám, hogy nocsak,
hogy tizenkettő egy tucat,
és idő csak, meg lelemény.
Nézem az eget, mintha én,
én fognám a sugarakat,
s hogy össze van, s hogy az a nap,
hogy melyik ág akad belém.
Hogy minden a másik felén,
csak innen viszi a huzat.

 

 

 

Most, hogy vége a diktatúr

 

 

 

 

190

Nézik, hogy meddig ér a szád

Mindenütt azok a pofák.
Százötven? Kétszáz? Ötezer?
Mint mikor eget fényezel,
s mindig az Isten látszik át.
Nézik, hogy meddig ér a szád.
Füled. Szemed. Hogyan? Kivel?
Ezer arc, s ugyanaz a fej.
Egymást porozzák, mint a fák.
Gyökér vagy? Lomb vagy? Nagykabát?
Mind-mind éppen azt veszi fel.
Bekapcsolsz? Hallgatsz? Élvezel?
Alattuk nyikorog az ágy.
Nyilván, hogy tágul a világ,
de hát miért kisebb a hely?

 

 

 

191

Most, hogy vége a diktatúr

Most, hogy vége a diktatúr,
s ki lehet borítani a,
már oda se néz, hogy hova,
már magától is kiborul.
Most, hogy egyszerre annyi úr
és mindenki demokrata,
akkora szemeteskuka,
ha tetszik, ha nem, beletúr.
Most, hogy a legszebb hang a durr,
s ahány röf, annyi pocsolya,
se az ól, se a disznaja,
csak érzi, ahogy kiszorul.
Most, hogy benne van piszokul,
mintha már nem is mosdana.

 

 

 

192

Az a legjobb, ha hazudik

Naná, majd a bálványait!
Inkább az életét, ha még.
Mennél inkább eresztenék,
annál inkább kapaszkodik.
Meg is öli magát, amíg.
Csak az maradjon, a fakép.
Maga sem tudja, hogy miképp.
Az a legjobb, ha hazudik.
Mindenki belehal kicsit,
mikor kimondja a nevét.
Annyi a halotti beszéd,
nőttön-nőhet benne a hit.
Naná, hogy akkor is merít,
ha üres a lyukas fazék.

 

 

 

193

Süt a fehér macska foga

Hol lehet még valami, ha.
Mind ott kotorászik, ahol.
Mintha külön szíve s agya.
Mint a repedésben a por.
Mintha csak egy üres gyomor.
S be kellene zabálnia.
Fut a falak mentén az orr.
Süt a fehér macska foga.
S most mintha most, s mintha maga.
Húzza a topogást a sor.
Akárhová megy a hasa,
a végtelen ég a szatyor.
S mert nem lehet tudni, mikor,
tegnap is, ma is jobb, ha ma.

 

 

 

194

Tudja, hogy nincsen semmi baj

Akit az Isten meg akar,
annak előbb eszét veszi.
Annyi étel, ital, hatal,
senki sem hinné, hogy veri.
Tobzódnak a zsigerei,
minden pattanást elvakar.
Ha a szelet kiengedi,
nagyobb, mint a kínai fal.
Ijedt halandókon ural,
a saját apja sem meri.
Csak vigyorog, mikor csikar,
és a gatyája megteli.
Érzi, hogy milyen isteni.
Tudja, hogy nincsen semmi baj.

 

 

 

195

Lehet, hogy most ez a Gulág?

Lehet, hogy csak a butaság
meg az ész harca, ami itt?
Hogy az egész azért folyik,
hogy ki harap, és mekkorát?
Hogy az igazság csak kabát?
Felvehetik hol úgy, hol így?
S aki nagyobbat hazudik,
az sétálhat benne tovább?
Lehet, hogy most ez a Gulág?
Csak elküldték az őreit?
S mivel ugyanúgy működik,
tele vannak a latrinák?
S hogy nincsen út, csak rajta át?
S hogy akkor egymásra kenik?

 

 

 

196

Mind hasonlít valakire

Mind hasonlít valakire.
Az is lehet, hogy ugyanaz.
Vagy kettő van, vagy egy lyukas.
S annyi csak, hogy ki fogja be.
Mindnek van egy alibije.
Akárhányszor szól a kakas.
Mind a máséban kanalaz,
de magától nő a hite.
Mind az ablakon jönne be,
mert a küszöb nagyon magas.
Mind esküszik, hogy nem igaz.
Csak a kukac esett bele.
Mind azon, hogy mennyi hülye.
S hogy a többi milyen ravasz.

 

 

 

197

Már föl is áldozza magát

Süketebb is, nem csak butább.
Érzelmesked és dicseked.
Mintha nem tudná, mire megy.
Mintha megfoghatná saját.
Mintha tele van a világ.
Mint mindenkiben az az egy.
Távolodik és kireped,
de azért sem cserél gatyát.
Mintha nem az az apparát.
Mintha Mohamedhez a hegy.
Oly nagy benne a szeretet,
már föl is áldozza magát.
Szagolgatja, amit csinált.
Nem több, de sokkal büdösebb.

 

 

 

198

Micsoda bugyrok elhaló

Micsoda bugyrok elhaló.
Mily menthetetlen görbület.
Mint a függönyben a roló.
Mint aki sose érti meg.
Mint. Mint aki beérkezett.
Mint az üres trójai ló.
Mintha se apja senkinek.
Mint halott szájából a szó.
Mint mikor megtagadható.
Mikor már nem is mos kezet.
Mint hidak fölött a folyó.
Mint akik összeillenek.
Mintha most jönne, ami megy,
s ami se nem megy, lenne jó.

 

 

 

199

Ők a mese végén a könny

Ahogy lett egyre öregebb
az egész, és külön-külön,
kelés nőtt a fenekükön,
mindegyik magába esett.
S mint a kukac, ha csupa seb,
mintha a nyelvükön köröm,
elfogyott, égett odafönn,
megfagyott bennük az üveg.
Folytak a gennyes szövegek,
csúszkáltak a könyökükön,
s hogy abban is legyen öröm,
a tenyerük, az viszketett.
Akkor is élnek, hogyha meg,
ők a mese végén a könny.

 

 

 

200

Azért asszony, merthogy viszik?

Mitől, hogy megmerevedik?
Hideg lesz, nyirkos és nehéz?
Tegnap még lüktető kelés,
ma meg ketyegő ekrazit?
Miért, hogy mind a láncait?
Amikor szaladhatna, és?
Mire a békén a kötés,
ha átüt rajta a licit?
Azért asszony, merthogy viszik?
Él, mert a hátában a kés?
Kinek a kezében a kéz?
Hol a kapu a küszöbig?
Ott a vége, ahol a híd?
Csak a mese, hogy átkelés?

 

 

 

201

Ahogyan rád szakad a ház

A képzet, hogy a csontodig.
Holott mindegyik csontja más.
S merthogy magához, mind vigyáz.
Azt hányja ki, amit eszik.
Nem a hadak, szemben akik.
A fokról fokra mint a frász.
A legyőz, megöl, megaláz.
Nem a lecke, a most, a mit.
Ahogy egyszer csak leesik.
S hogy felülről is egy rakás.
Hogy azért vagy csak, hogy kimássz.
Ahogy keresed a bilit.
Hogy olyan nincs is, hogy kibic.
Ahogyan rád szakad a ház.

 

 

 

202

S hogy feküdt a kertben, ami

S hogy feküdt a kertben, ami,
s legtöbbször sietve evett,
s közben is mindig az eget,
s nem is, hogy tudni, tartani,
s nem, hogy hívatlan álmai,
s hogy egyedül a többiek,
s hogy inkább ma egy verebet,
s hogy el kellene dönteni,
s nem, hogy kunyhóból néze ki,
s hogy hidegebb vagy melegebb,
s egyszerre csak elege lett,
s hogy akkor fektéből neki,
s nem, hogy addigra valaki,
s hogy így akármit megtehet.

 

 

 

203

Ez az indigós lihegés

Ez az indigós lihegés,
egyikről a másikra át,
ahogy lassacskán a szobát,
és mint a darálót a kés.
Ez a kilátszik a tömés,
de a fogai akkorák,
hogy nincs is étel, csak ha rág,
ez a szájában az egész.
Ez az intenzív soha és,
ezek a sehol se dumák,
ahogy oda lesz a világ,
s lüktet egymásban a kelés.
Ez a se a szív, se az ész,
ahogy csinálják a csodát.

 

 

 

204

S hogy még egy kicsi türelem

S hogy egymást nyírták ki, mikor.
S hogy haláluk is idegen.
S hogy életük is tiszta sor.
S hogy egy szavukat sem hiszem.
S hogy ugyanolyan hidegen.
S hogy föl is írják valahol.
S hogy halálom és életem.
S hogy ez a vége, ez a kor.
S hogy nagy a szél, és fúj a por.
S hogy aki bújik, aki nem.
S hogy én leszek, mint annyiszor.
S hogy hunyjam csak be a szemem.
S hogy még egy kicsi türelem.
S hogy velük együtt elsodor.

 

 

 

205

Ó én szeretném, ha szeret

Költők költője, körbe kör,
kutya a farkát, kéz kezet,
mint holdvilágnál zsebtükör,
halottban az emlékezet.
Maradtam, ami lehetek,
ökörcsordában egy ökör,
tudjuk egymásról, ki a leg,
kinek a képén több a bőr.
Valaki mindig ki-kitör,
s jön, hogy bikák meg tehenek,
és önmagát csinálja föl,
de aztán többé ő se megy.
Ó én szeretném, ha szeret,
de bámulom csak messziről.

 

 

 

206

Végigmegy rajtam, mint a tű

Csak előmászott a tetű,
nyomja a csengőt, mosolyog,
várja, hogy örülni fogok,
hiszen meglepetésszerű.
S merthogy annyi a keserű,
s hogy akadtak pillanatok,
s ne is beszéljünk róla, hogy,
hogy vele együtt él a mű.
S mert ugyanonnan nő a fű,
s hogy éppen erre utazott,
s ha egyszer erre, itt vagyok,
végigmegy rajtam, mint a tű.
De éppen olyan gömbölyű,
szinte már nem is hagy nyomot.

 

 

 

207

Ez az eszelős cicoma

Ez a hisztize, nyafoga,
ez a civilizált nyerő,
ez a papást-mamást kofa,
ez a finnyás mindenevő,
ez az akkor bújik elő,
ez a véletlen se, hova,
ez a homokosban a nő,
ez a mindenképp a bika,
ez az egészet viszi a,
ez a részekben a velő,
ez az eszelős cicoma,
ez a mikor fejemre nő,
ez a még mindig jobb, ha ő,
ez az esküszöm, hogy soha.

 

 

 

208

Helyben csúszkálna a higany

Ha meg lehetne pontosan,
s mindnek közepe, szélei,
csak bemondanánk, mennyi van,
s el lehetne felejteni.
Kossuth lenne vagy Görgey,
helyben csúszkálna a higany,
s mert emlékezne valaki,
reménykednénk mindannyian.
Mennyi idő, mennyi arany,
s hogy megmérni és gyűjteni,
senki sem tudná biztosan,
csak tenné, ami jó neki.
Ki lenne írva a mai,
s nagyon szégyellhetném magam.

 

 

 

209

Ide mindig kell egy atya

Ide mindig kell egy atya,
s mindig van egy atya, aki,
mintha az ő gyermekei,
éppen akkor esik haza.
Mindig annyi lánya, fia,
rengeteg a dolga neki,
mire így-úgy elrendezi,
kiderül, hogy mindent maga.
Itt mindig rosszabb a java,
a többi meg ijesztgeti,
egyik fele Infantili,
másik fele Agresszia.
Itt jól fel kell kötnie a,
ha valaki azt képzeli.

 

 

 

210

S mert győznek folyton a kicsik

S mert győznek folyton a kicsik,
moszatok, kvarkok, vírusok,
minden, ami nagyobbodik,
azt képzeli, hogy még nagyobb.
Villog a sok stafétabot
egyik lyuktól a másikig,
soha ennyi élő halott,
mikor a halottat viszik.
S mert eresz alatt is esik,
méregetik a hézagot,
igen a vége elveszik,
de csak idő kérdése, hogy.
S mert alapjában boldogok,
bármikor újra kezdhetik.

 

 

 

211

A csillagok tüzes dugók

Vár az ember valami jót.
Talán csak annyit, hogy elég.
Nyitva felejti a szemét.
Nyeli a sok dilibogyót.
A csillagok tüzes dugók.
Kihúzzák és ömlik a kék.
A küszöbéig ér az ég.
De belepusztul, hogy kifolyt.
Örökké a mi lesz, mi volt.
Zsebből az igaz meg a szép.
A gyorsuló mókuskerék.
A temetetlen hírhozók.
Lesni, hogy honnan jön a drót.
Elszalasztani, ami épp.

 

 

 

212

Két hasáb közt a harmadik

Két hasáb közt a harmadik.
S merthogy ugyanaz a halom,
akármerre vezet a nyom,
mindig az egészet viszik.
Mindig nagyobbak egy kicsit.
Sajog a pára a vason.
Mindig utolsó alkalom.
Vagy kettő van, vagy most ölik.
Mindig az erősebb iszik.
Kint vagy bent, kívül a malom.
Akármelyik végét fogom,
magamhoz fogok valakit.
Mindig azt képzelik, hogy így.
S annyi csak, hogy hasogatom.

 

 

 

213

És most megint, hogy mi közöm?

És most megint, hogy mi közöm,
s hogy lehet-e szemlélni csak,
s hogy akik nem a tribünön,
s hogy az-e a másik csapat,
s hogy akkor mit, ha adogat,
s hogy miért, hogy visszaütöm,
s hogy miközben bunda alatt,
s hogy meddig még a bőrömön,
s hogy ez is, hogy a versbe jön,
s hogy egyáltalán, és ragad,
s hogy ami egy külön-külön,
s hogy annyi-e, ha hány darab,
s hogy csak a kard árnyéka, vagy?,
s hogy ki zavarja a köröm?

 

 

 

214

Érzem, hogy valaki figyel

A hatvanöt éves Fodor Andrásnak

 
A tenger nem az. Nézni kell.
Most félek benne. Folytatom.
Bejön a halántékomon.
Hihetetlen, hogy mennyi hely.
Mindenki akkor kezdi el.
Csapkod magában, mert nagyon.
Annyi a száj a habokon,
hogy ez is, az is visszanyel.
Érzem, hogy valaki figyel.
Mintha millió Balaton.
Ha a szememet becsukom,
a halálverejték kiver.
Miért jöttem ilyen közel,
ha azt hiszem, hogy álmodom?

 

 

 

215

Mintha a számhoz tartanám

Minthogy az egész nehezebb,
több szóval kellene, lazán.
Annyi mozdulatot, ahány,
annyi hallgatást, ami megy.
Minthogy egyszerre neve lett,
nyelvet a papucsa után.
Mintha magamnak mondanám,
és pörögne a képzelet.
Minthogy ugyanaz a szöveg,
lesni az ajkát, hogy talán.
Hogy könyökén vagy oldalán,
hogy nekiszalad a gyerek.
Minthogy vérzik, mint az üveg,
mintha a számhoz tartanám.

 

 

 

216

Uram, ezek nem emberek

Nem volt közénk való, csak egy.
Valami költő. Kölcsey?
Nem, mi nem a barátai.
Csak figyeltettük. De ezek.
Ez mind félvak és gyermeteg.
És egytől-egyig azt hiszi.
Írt egy verset is. Valami.
Ez írta a Himnuszt? Lehet.
Uram, ezek nem emberek.
Nagy baj, ha komolyan veszi.
Hagyni kell őket játszani.
Jobb, ha megoszlik a tömeg.
Aztán úgy is megdöglenek.
El lehet róluk mondani.

 

 

 

A között helyett a közel

 

 

 

 

217

Mint mikor egy nyárőszi nap

Mint mikor egy nyárőszi nap,
s valaki a falon benyúl,
s egy eleven halotti ujj
megérinti a hátadat.
Mint mikor a talpad alatt,
s meg kell állni váratlanul,
hova, hova, naccságos úr?
s elveszik a papírokat.
Mint mikor nem az a vonat,
de a kalauz belefúj,
és egyszerre valami túl,
az öntudatod foglya vagy.
Mint mikor még mindent szabad,
de már senki sem szabadul.

 

 

 

218

Ahogy mennek el a hajók

Előbb az előttem valók,
aztán az utánam jövők.
Ahogy mennek el a hajók,
ahogy tengerré lesz a föld.
Ahogy lépek egyet előbb,
aztán megállok ugyanott.
Ahogy ott hagynak a menők,
és hallom is, hogy maradok.
Előbb, hogy mindenki halott,
aztán, ahogy a perc kiköt.
Mintha egy görög darabot,
s az a vége, hogy ott ülök.
Ahogy csipkedi, csöppre-csöpp.
Tisztul szememben a homok.

 

 

 

219

Az a fényes szárny a seben

Az a keskeny rés vagy perem,
amelyen át egyszer, ahol,
amelyen vissza a mikor,
innen pedig a sohasem.
Az a kis lyuk a tömegen,
ahová az összes motor,
ahonnan csak a füst, a por,
a kiköpöm vagy lenyelem.
Az a fényes szárny a seben,
az akkor is, az annyiszor,
a világméretű pokol,
az a sejtek közepe menny.
Az a sehol sincs mindenem,
az itt is, most is, valahol.

 

 

 

220

A repedés a sarkamon

A sejtek mögött a dobok.
A múló homály az agyon.
A ködön át a nap, ahogy.
A most uralkodj magadon.
A mozgásban az irgalom.
A minden irány én vagyok.
A talán ezen a nyomon.
A csak ismétlek, másolok.
A lapát, hogy az új a jobb.
A repedés a sarkamon.
A több az élet, mint a jog.
Az esendők vagyunk, bizony.
A vége, hiába tudom.
Az eleje, hiába fog.

 

 

 

221

A folt, ahogy kerülgeti

A kihagyások rései.
A mindig átjut a hiány.
A nyereg Szent Mihály lován.
A folt, ahogy kerülgeti.
A mehetne, de nincs aki.
A mind elszalad a zsivány.
A köpönyeg eső után.
Az előbb-utóbb jaj neki.
A csak egyszer is lenne ki.
A kivan, s akkor belehány.
Az egy az isten: az arány.
A folyton összekeveri.
A halál élő falai.
A lyuk a semmi kukacán.

 

 

 

222

A hely színei, ahol él

A hely színei, ahol él,
a fehér kékben az ecset,
a sárga, ahogy megered,
a zöldben a tengeri szél.
A barna, ahogy beleér,
az ég, hogy sokkal közelebb,
az emelkedik, mintha egy,
a hirtelen valami dél.
Az idő, hogy mennyi szeszély,
a szivárványban a szegek,
a valóság fölött a hegy,
az elnyeli mindet a mély.
A véletlen, hogy nem cserél,
a fény, hogy akkor melyiket?

 

 

 

223

A között helyett a közel

A között helyett a közel,
az úgy élni meg, mintha te,
a nem törődni, hogy megy el,
az önfeledt mindent bele.
A fogható vetülete,
az attól fal, hogy létezel,
a tehát itt a vége, de,
a mindig marad annyi hely.
A percről-percre tenni fel,
a hagyni, hogy összenyom-e,
a ha ugyanaz a delej,
a hova lett a közepe.
A mindörökké sohase,
a nincs, de nem emlékezel.

 

 

 

224

A nyelv van benne legalul

A nyelv van benne legalul,
a mondat, ahogy magadat,
ahogy elválik, belehull,
ahogy összeáll, aki vagy.
Ahogy az egész kosarat,
és mint az ég, ha kiborul,
ahogy pislognak a lyukak,
és alatta is magyarul.
Ahogy görögül, angolul,
úgy, ahogy a testben az agy,
a szem, a fül, az orr, az ujj,
ahogy először megakad.
Ahogy anyád a szavakat,
s a semmi hozzá igazul.

 

 

 

225

Ahogy a tükör megremeg

Ahogy a fényben a vizek.
A ragyog a szemem, olyan.
A külön-külön parttalan.
Az itt is, ott is könnyezek.
Ahogy a tükör megremeg.
A meg sem próbálom magam.
Homérosz? Petrarca? Arany?
Ahogy a cseppekben a csepp.
Ahogy lassan mindenemet.
A végtelenre a zuhany.
A hánykolódhatok, hogyan.
A jaj nekem, ha elveszett.
Ahogy egyszer egyetlenegy.
A mind, mikor árnyéka van.

 

 

 

226

Két szó között az egyenes

A homályos tükrön a karc,
marad utoljára a vers,
két szó között az egyenes,
a hirtelen emberi arc.
A mozdulat, hogy megfizetsz,
az orra-szája csupa hab,
a nem mondhatsz, csak igazat,
az az az igaz, ami lesz.
A rímek és a vonalak,
a vágások fölött a heg,
a legnehezebb, ami megy,
a mind mulandó képe csak.
A most, a hátha, a minek,
a ránc ritmusában a dac.

 

 

 

227

A célok helyett a helyek

Az utak, hogy tüzet viszek.
A perc, hogy csak addig ne, míg.
A menny, ahogy nehezedik.
A pokol, ahogy fűtenek.
A végtelen, hogy meg lehet.
A második, a harmadik.
A félelem, hogy valakik.
A lobogásban a meleg.
A hólyagok, hogy senkinek.
A kályhától a falakig.
A fújják csak, de nem viszik.
A célok helyett a helyek.
A jaj, megint csak egy meg egy.
A kezemtől a kezedig.

 

 

 

228

Ahol az altatás után

Ahol az altatás után,
s inkább benne még, ott, ahol
kivágom a fejem alól,
s fogja a párnát az a lány,
ahol már megszólítanám,
de elsötétül, amikor,
de hallom, hogy fölém hajol,
s jó reggelt kíván délután,
ahol minden fény a haján,
és fölpofoz, és visszaszól,
s ágytól-ágyig ér a komoly,
s botrány az eufóriám,
ahol újra szül az anyám,
s ahol meghalok majd, ahol.

 

 

 

229

A lehetett volna, ha hol?

Kis Pintér Imrének

 
A lehetett volna, ha hol?,
s a programozott porcikák,
a mindenség, ez a privát,
s a mesebeli egy akol,
a folyton összemaszatol,
s az ahogy tisztázza magát,
a mintha drótot húzna át,
s a sose tudod, hogy mikor,
a dimenziókban a por,
s az akkor is roszog, de hát,
a most megint hogyan, ha jól,
s a hárommal tele a kád,
a miért, ha nincsen tovább,
s a kit, ha nem álmodozol?

 

 

 

230

Talán választott városom

Talán választott városom,
a máris életem felét,
az ahol, a most, a miképp,
a még inkább, ha elhagyom.
Talán a nyom a talpamon,
a tejutak, a szanaszét,
az ahány város, annyi Pécs,
az elereszthet, de fogom.
Talán, hogy arany és uszony,
a mint a halszemben az ég,
a biztos talánban a szép,
a mennyi nő, mennyi torony.
Talán a firka a falon,
az igen s nem közt a beszéd.

 

 

 

231

Mennyi csont és bőr egy helyen

Ki fekszik bennem, istenem?
Hordják a törött székeket.
Minden zajra fölébredek.
Minden sóhaját ismerem.
Mennyi csont és bőr egy helyen.
Derekában is mennyi szeg.
Hol itt, hol ott karcolja meg.
Sose fordul együtt velem.
De élvezi, hogy figyelem.
És milyen könnyen feledek.
Mintha kívül is lenne egy,
s én volnék benne, aki nem.
Ki ez a lábam és fejem?
Melyik állat verekedett?

 

 

 

232

Én tudom, hogy a számon át

Mint mellemben a nyírfaág,
megfeszül a csillagos ég,
ha most egyet sóhajtanék,
belém szakadna a világ.
Én nem akartam ekkorát,
csak érzem minden levelét,
s közben is annyi a beszéd,
le-föl hajladoznak a fák.
Én tudom, hogy a számon át,
és nincs olyan, hogy messzeség,
attól függ, hogy mi az ebéd,
melyik hólyag bírja tovább.
Én nem csodálkozom, de hát
ki vesztette el az eszét?

 

 

 

233

A kezem, ahogy ott hagyom

Akkor inkább az unalom.
A helyben forgó nyári ég.
Millió fűszálból a rét.
Feküdni a múló napon.
A kezem, ahogy ott hagyom.
A lassú hullám, hogy ne még.
Egy régi Rippl-Rónai-kép.
Egy öregasszony, nem tudom.
Akkor mint az imamalom.
Hogy legalább a szövegét.
Érezni, hogy leáll a gép.
Csodálkozni ugyanazon.
Akkor inkább a monoton.
Ahogy önmagát veri szét.

 

 

 

234

Tehát a bal szemem a jobb

Tehát a bal szemem a jobb,
a jobbon nyolc-tíz fekete,
kocsonyában békapete,
fel-felszálló (rossz rím, de) pont.
Mintha bámulnám a plafont,
s hirtelen kifehérlene,
hogy lám, mennyi apró legye,
hogy behálóz (ez is) a pók.
Mintha messzi madárrajok,
madárrajoknak a helye,
esne az ég folyton le, le,
s szállna (lásd fent) épp annyi folt.
Mintha attól homályosod,
hogy önmagát nézem vele.

 

 

 

235

Mint a sötéttel a szoba

Az 50 éves Varga Lajos Mártonnak

 
Mint a sötéttel a szoba.
Egyszer csak itt van, tele van.
Most addig tegyük le? Hova?
Ha akkor sem ereszt, hogyan?
Ez a se kocsim, se lovam.
S mégis mint a búcsúfia.
Mit nézzek? Húzzam ki magam?
Úgy is azon megyünk haza.
Van feje, tora, potroha.
Szárnya! Már kívül is zuhany.
Eresszem meg? Ásó-kapa?
Azé, aki bizonytalan?
Fölkapcsolom  én boldogan.
De hát mikor érünk oda?

 

 

 

236

Mintha kezdetétől a reccs

Mikor már majdnem végleges,
mindig ejt valami hibát,
mintha egy másik síkon át,
s odaszólnának, hogy mi lesz.
Mintha már semmi, csak a stressz,
a súlytól mozogna a láb,
egy pontra szakad a világ,
s jaj annak, aki befejez.
Mintha kezdetétől a reccs,
a vége csinálná magát,
s azért lennének makulák,
mert akkor forog a lemez.
Mintha nem, hogy tökéletes,
csak együtt döcögjön tovább.

 

 

 

237

S hogy akkor mihez, ha se már?

S hogy van-e valami szabály,
s hogy hozom-e vagy viszem-e,
s hogy miért könnyebb, ha muszáj,
s hogy vele-e vagy ellene,
s hogy lényeges-e, hogy mije,
s hogy csak apály-e meg dagály,
s hogy legfeljebb a mérete,
s hogy abban mekkora halál,
s hogy akkor mihez, ha se már,
s hogy mintha rohannék vele,
s hogy mint a cipőmön a sár,
s hogy a vége az eleje,
s hogy akkor miért fújja le,
s hogy ki az, aki reklamál?

 

 

 

238

Emitt a mérleg, ott a súly

Amennyi öröm, annyi kín.
Emitt a mérleg, ott a súly.
Egy ötlettől megittasul.
Ragyog, mint sejt alatt a sín.
Ülni a pácban, mintha kinn.
Érezni, hogy beleborul.
Megfogni, akárhova nyúl.
Elképzelni, hogy trambulin.
Most attól, hogy milyen kicsiny.
Most mérleg nyelve közt az ujj.
Most antianyag, hogyha hull.
Most legnagyobb lyuk a rutin.
Nevet a hülyeségein.
Belepusztul, hogy viszonyul.

 

 

 

239

Mintha nem, hogy Szarajevó

Jobban rettegni a saját,
mint attól, ami tudható,
vágni magad alatt a fát,
s hogy kiesik szádból a szó.
Ösztönösen futni a jó,
leskelődni függönyön át,
mintha nem, hogy Szarajevó,
éppen elég, hogy a világ.
Mintha annyi, hogy odaát,
s ropog a képen a golyó,
mossa föl a vért a család,
s ha tetszik, kikapcsolható.
Mintha, hogy még egy altató,
s akkor reggelig legalább.

 

 

 

240

Ó én gyávább is lehetek

Ó én a bátrakat nagyon,
engem ölni is meg lehet,
homokhegy tövében a nyom,
én magamtól is elveszek.
Ó én tapsolok, mint a seb,
és azonnal bestoppolom,
kérem, én néha istenek,
túlteszek a halálomon.
Ó én sose huzakodom,
csak csinálgatom a helyet,
ha most sem ütöttek agyon,
akkor úgy is megy, ami megy.
Ó én gyávább is lehetek,
de az igazat nem tudom.

 

 

 

241

Majd az ötödik temetés

Majd az ötödik temetés.
Amikor J. A. önmaga.
Se barátja, se rokona.
Helyére árvul az egész.
Majd, ha mint Arany meg Vitéz.
Vörösmarty vagy Katona.
Eleven sír lesz a haza,
s oda lát mind, ahova néz.
Majd ha egyszerre nyúl a kéz,
és ugyanaz a koponya.
Száz év? Százötven év? Soha?
Se magyar már? Se szenvedés?
Majd ha kihal a mai rész,
és kit temetnek, nem hova.

 

 

 

242

Mennyire szégyellte, ha félt

Mennyi mindenről nem beszélt,
s mindig csak utólag, holott
akkor is azt mondta, ha szólt,
a végső percekig remélt.
Mennyivel több, amit elért,
mint amit lassan fölfogott,
mire kioldta a bogot,
elfelejtette, hogy miért.
Mennyit jajgatott semmiért,
amikor minden veszve volt,
lógtak rajta a madzagok,
állt a lyuknál, mint a herélt.
Mennyire szégyellte, ha félt,
s hogy akkor inkább hallgatott.

 

 

 

243

Egy hajszál a pillanaton

Jó, három az ötödiken.-
Akkor is, ha abbahagyom.
Kétszáznegyvenhárom igen,
és ugyanannyi nem tudom.
Egy hajszál a pillanaton.
S kilenc éve, hogy leveszem.
A mozdulatban a viszony,
az eredményben a sosem.
A mind benne a többiben.
Az ahány, annyi alkalom.
Az újra s újra a kezem,
mint valami után a nyom.
Ahogyan hasad az atom,
s odaragad a végtelen.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]