A kéményseprő

Bogdán Benedek a kovácsház konyhájában állt a tükör előtt és borotválkozott. Hosszan szappanozott, aztán az ajtófélfára akasztott szíjon megfente a kést, s a hüvelykujja megkeményedett bőrével megpróbálta az élét. Amikor alkalmasnak találta, az arcának feszítette, és szép hosszú tisztásokat vágott a szakállerdőben. Jolán asszony, a kenyeréről és lekvárjairól híres mesterné az asztal és a tűzhely között tett-vett, terített, igazított. Közben lopva nézte az urát, aki bizony ötven már elmúlt, de még mindig szálegyenes, mutatós arcú szikár férfi volt.

Bogdán Benedek a szappanozás, késfenés szüneteiben újra és újra kipillantott az ablakon, és ahogy minden reggel tette, megjártatta a szemét a falu felett. A kovácsház dombon állt, s az ablakából messzire lehetett látni. Ha kitekintett, látta a völgyet, melyen a falu főutcája a kisebb-nagyobb dombokhoz igazodva kanyargott végig. A főbb épületeket, a templomot, iskolát s a boltot, ami a vendéglővel egy tető alatt működött. A konyhát és a kovácsházat csak érzékelte magán, mint egy kabátot, tudta, hogy mögötte áll az asztal és a tűzhely, jobbról a szoba és a kamra ajtaja, balról egy másik elbarnult ajtó nyílik, melyen a padlásfeljáróhoz lehet jutni, de a lépcső alól a régi kovácsműhelybe is, ahol tíz évig izzította a vasat, formálta az anyagot, kocsikat vasalt, lovakat patkolt, laposvasakat köszörült. A lovak, szekerek fogyása és a megszerezhető nyugdíj reménye miatt már két éve a gépállomáson dolgozott, de még mindig többre tartotta magát a környéken mindenkinél. Az apja műhelyében tanulta ki a kovácsmesterséget, s önálló kovácsként végigdolgozott már két falut, amikor felment Budapestre, és a műszerész szakmát is kitanulta. Tizenegy évig dolgozott a varrógépgyárban, később az akkumulátorgyárban, s csak akkor tért vissza vidékre, amikor ólommérgezést kapott. Nagyon jó mechanikus vált belőle, s a környék elromlott óráit, varrógépeit és szecskavágóit is megjavította.

Bogdán Benedek minden reggel megborotválkozott, megmosdott, tiszta inget húzott, s vasalt ruhában, kalaposan indult el a gépállomásra. Bent két overallt és ingeket tartott, ezeket hetente kétszer hazahozta és kimosatta a feleségével. Olajos, mocskos ruhában még traktort sem tudott javítani. Megszokott valamikor egy stílust, és ahhoz ragaszkodott.

A mesterné már belepottyantott a serpenyőbe egy kanál zsírt, szalonnát szelt köréje, de még a platni szélén óvta a lángtól. Várta az alkalmas pillanatot. Nézte közben az urát, ahogy mosdik, fújtat, törölközik, tiszta inget húz. A csodálata a hosszú várakozás alatt átváltott gyanakvásba. Fél éve suttogták a faluban, hogy Bogdán Benedek bejárogat Gönczinéhez. Miért is ez a nagy mosakodás? Egy óra múlva újra koszos, olajos, rozsdalepte lesz. Soha nem lehetett tudni, hová megy, ugyanolyan vasalt, tiszta ember volt, akár a műhelybe, akár a kocsmába indult. Betérhetett közben Gönczinéhez is. De mindig ilyen volt. Amikor megismerte, ezért is szerette meg. Nemcsak magas, szikár, mutatós ember, de tiszta inges, kalapos is. Így szokta meg. Tiszta, finom ember. A népek csak beszélnek a faluban. Jólesik nekik kikezdeni a felettük állókat. – Amikor Bogdán Benedek az ingjét is betűrte a pantalló derekába, a mesterné ügyes mozdulattal a platni közepére csúsztatta a serpenyőt. Gyorsan feltört három tojást, hegyibe verte. Amikor felsistergett a tojás alatt a szalonna, hátranézett. Bogdán Benedek a szemöldökét igazgatta a tükör előtt és az arcát nézte. A mesternének ekkor újra eszébe jutott Göncziné, nem is bírta magában tartani, amit gondolt:

– Nagyon piperkészed magadat. Úgy öltözöl, mintha nem is arra a szutykos gépállomásra mennél. Csoda, hogy Gönczinével együtt nyelvére vett a falu?

– Göncziné – legyintett a mester –, butákat beszélsz, Jolán.

Asztalhoz ült, s a serpenyőből megette a szalonnás rántottát. Ivott rá egy pohár vizet, megsimogatta a felesége haját, aztán kilépett a konyhaajtón az udvarra. Nem sietett. Állt néhány pillanatig, körülhordozta pillantását a kerten, a fák gömbölyödő gyümölcsein, aztán lassú léptekkel kisétált az udvarból.

 

*

 

A mesterné kilesett az ura után a konyhaajtón. Ahogy a szikár férfi fess alakját megpillantotta, azonnal tudta, egyetlen szó sem igaz a híresztelésekből. Visszahúzódott a konyhába, s egy régi gyermekkori éneket dúdolgatva előkészítette és felrakta az ebédet. A gépállomáson adtak üzemi kosztot, de a férje azt nem ette meg. Minden délben hazasétált, kényelmesen megebédezett, aztán visszament. Amikor az étel a lassú tűzön már készülődött, kiszaladt az istállóba, megsimogatta a tehenet, az ólakban megnézte a nyulakat, az udvaron a kacsákat, csibéket. Felkötötte a köténye sarkát, és a sarlóval éppen az udvar végébe indult csalánt vágni, amikor megérkezett a postásnő. Biciklijét a léckapunak támasztotta, aztán nagy táskáját maga elé billentve a ház felé indult. A levelek között válogatva szólogatott befelé:

– Jó napot, Jolán néni, a gyerekek írtak a városból… Vastag levél.

– Hozta isten, Kamilla – mondta a mesterné, s elgondolkodott egy pillanatig, hogy vajon miért nénizi őt a postáskisasszony, amikor idősebb nála. Ötvenen túl volt már, vénlány maradt, de szőke haját kibontva, a vállára engedve hordta. Nadrágban járt, és rúzsozta magát. Igaz, nem nagyon, mert azt még a plébános úr sem nézte jó szemmel. Ahogy átúsztak fölötte az évek, Kamilla egyre többet settenkedett a templomban. Litániára járt, segített tisztán tartani az egyházi ruhákat és a templomot. Csak éppen gyónni és áldozni nem látta senki.

A mesterné a sarlót a tornác lépcsőjére tette, aztán sietve bontogatni kezdte a levelet.

– Magának sem lehet könnyű az élete, Jolánka…

– Nekem? – nézett fel a mesterné csodálkozva a levélből.

– Amiket beszélnek… Ezt a Gönczinét nem tudom meddig tűri meg a falu…

– A Gönczinét?… Van annak férje. Mi dolga vele a falunak?

– Beteg ember, örül, ha az asszony nem teszi ki a szűrét a házból… Sajnálják magát a faluban, Jolánka. Megmondom úgy, ahogyan van, sajnálják.

– De miért?

– Bejár a Bogdán úr Gönczinéhez.

A mesterné dacos lett.

– Nem jár be. Nem mondom, Bükkösön voltak nőügyei, de a család pénzéből soha nem költött rájuk egyetlen fillért sem. Itt én semmi ilyent nem tapasztaltam, nagyon is mértékletes az uram. Persze, rigolyái vannak. Győzöm kiszolgálni, még a lábát is én mosom meg a lavórban. Magának könnyű, kisasszony, csak felül erre a biciklire, és ide lebeg, oda lebeg, nem kell férfival vesződnie.

A postásnő hirtelen elkomorodott:

– Nekem csak magamra van gondom és a jó istenre – mondta, és kifelé indult a táskájával. De a léckapuból még visszafordult: – Egyébiránt a mester urat pénteken világos délben látták bemenni a Gönczinéhez! – kiáltotta a tornác felé, aztán biciklire ült és elkarikázott.

„Hazudik” – gondolta a mesterné, aztán felemelte a sarlót a lépcsőről, és elindult csalánt vágni. – „És ha nem hazudik?” – tűnődött el, amikor megtelt a köténye csalánnal. A léckapuban egy fekete ember állt, és kiabált befelé:

– Be szabad menni?

Lippert Sanyi volt, a pécsi kéményseprő.

– Jöjjön csak, mester – kiabált ki a kapuhoz.

Lippert mondott valami vicceset, aztán munkához látott. Először a szoba és a konyha kéményét pucolta ki, aztán a műhely nagy füstelszívójába is belepiszkált. A mesterné fél pohár szilvapálinkával várta a konyhában. Lippert belekóstolt, kortyolgatta, dicsérte, aztán hosszú torokköszörülés után újra megszólalt:

– Mesterasszony, bajban vagyok. Beteg a feleségem… Asszony nélkül vagyok már fél éve. Nem tud itt a faluban valakit, akiben lenne hajlandóság…?

A mesterné haragosan összevonta a szemöldökét:

– Beteg szegény felesége, és maga ilyeneken töri a fejét?! Hát, Lippert Sanyi, mondhatom… Mondhatom maga is…

A kéményseprő gyorsan lehajtotta a maradék pálinkát, aztán bocsánatkérően megszólalt:

– Bocsánat, mesterasszony, már bánom, hogy mondtam. Nem is akartam, csakhogy a Bogdán mesternek olyan jó híre van… Járatos ilyesmiben…

– Járatos? – kérdezte vészjóslón az asszony.

– Nem, nem úgy értem – mondta a kéményseprő, és a tornác felé hátrált.

A mesterné szeme nagyot villant, kiugrott a kéményseprő után a tornácra.

– Várjon csak!… Mintha… Mintha eszembe jutott volna valami… Göncziné. A templom és az iskola között van a házuk. Jó napot – mondta, és otthagyta a csodálkozó kéményseprőt.

 

*

 

Bogdán Benedek néhány nap múltán ebédjét elfogyasztva, elégedetten ballagott vissza a gépállomásra. Sodort cigarettájának éppen a végén járt, amikor a templom előtt dobszó állította meg. A kisbíró vékony, fontoskodó hangon rikácsolt: „Közhírré tétetik! Először: Az állami gazdaság krumpliföldjét kolorádóbogár ellen szerdai napon DDT-vel beporozzák. Kérjük, hogy a földeket háziállatokkal kerüljék el, mert azok megdögölhetnek. Másodszor: A községi tanács belvízvédelmi okokból ároktisztítást rendel el. Mindenki köteles a háza előtti árkot öt napon belül, július huszadikáig kipucolni. Harmadszor: A körzeti vándormozi a községi tanácson át értesíti a lakosságot, hogy szombaton technikai okok miatt az Új barázdát szánt az eke helyett a Boldog aratás kerül vetítésre. Negyedszer: A községi tanács értesíti a község lakóit, hogy a horhason túl az esti vonat elgázolt egy tehenet. A hús kimérése délután kettőkor kezdődik a kocsmában.” – Nagy dobpergés fejezte be a híradást. Az első hírnél még csak szállingóztak az emberek, de az utolsónál legalább húszan álltak már a kapukban és a járda szélén. Az elgázolt tehén esete és a két-három kilónyi marhahús, amihez hozzá lehetett végre jutni, felizgatta az embereket. Bogdán Benedek eközben elővette a dózniját, és megpödört egy újabb cigarettát. De fél szemmel Göncziék házát figyelte. Az ablakot, a függönyt, hogy mozdul-e, s legvégül a kaput. Valamilyen jelet végül kaphatott, mert elégedett pöfékeléssel indult tovább a gépállomás felé.

 

*

 

A mesterné a nagyteknőben mosott az udvaron. Kintről biciklicsengetés hallatszott. Felnézett. A postásnő éppen a kerítéshez támasztotta a biciklijét. Bejött a léckapun és nagyon szigorú, fontoskodó képet vágott.

– Jó munkát, Jolán néni! Sok piszkul?

– Mit hozott, Kamilla, megint levelet? – kérdezte a mesterné, s a kezéről letörölgette a habot.

– Adófelszólítás. Tértivevényes, itt tessék aláírni. Tollat is adok.

A mesterné szép, gyermekes betűivel aláírta a papírt, aztán bizalmatlanul forgatta a kezében az iratot. Két kapocs tartotta össze, nem lehetett belelátni.

– Már azt hittem, hogy maguknak is a Göncziné ügyében jön, amikor osztályoztam a postát, de aztán láttam, hogy csak adópapír.

A mesternét ebben a pillanatban az adó jobban nyugtalanította, mint Göncziné. Elnézően legyintett, ahogy a férjétől látta:

– Hagyják már azt a szegény Gönczinét.

– Szegény…? Több dolgom van vele, mint az egész faluval. Jönnek a hivatalos levelek, idézések!

A mesterné alig figyelt, az adófelszólítást forgatta a kezében. A postásnő ekkor gyanút fogott:

– Jolán néni nem tudja, hogy mi történt?

A mesterné értetlenül nézett rá. A postásnő ekkor hátralökte a táskáját, s hosszú szőke sörényén is igazított a kezével:

– Ahogy a plébános úr mondja, a kárhozat utolérte a falut.

– A kárhozat? – csodálkozott a mesterné.

– Lippert Sanyi, a pécsi kéményseprő bujakórt kapott a Gönczinétől.

Erre a hírre összerezzent a mesterasszony.

– Amikor észrevette magán, elment az orvoshoz, de ott hozzá sem nyúltak, mindjárt tovább küldték a bőr- és nemibeteg gondozóba. Lippert Sanyi megemlítette Gönczinét. Berendelték az asszonyt, és elmondatták vele, hogy kivel, hogyan. Göncziné meg diktálta nekik a neveket. Ezen a héten már másodszor járt a városban, mert mindig újabbak jutnak az eszébe. A gondozóból pedig küldik a leveleket. Mindenkit berendelnek, akivel Gönczinének dolga volt. Gyógykezelik a férfiakat. A Gencsi Jóskának, az állami gazdaság főmérnökének már hétfőn megjött az idézése.

– Hat elemije van, de erre van esze! – csóválta meg a fejét gondterhelten a mesterasszony.

– Kedden hat legény kapott idézést és Vida, a szülői munkaközösség elnöke. Szerdán Gajdos. Hű, annak a felesége… Összetört a fején egy tányérat. Az asszonynak is be kellett menni. Idáig kihordtam huszonhármat, és még egyre jönnek a papírok.

– Szörnyű – mondta sápadtan a mesterné.

A postásnő maga elé billentette a táskáját és belekotort.

– Most viszem a borbélynak, Ring Pistinek, Dancsnak…

– Ring Pistinek? De hiszen az még gyerek, iskolába jár.

– Gönczinének kedden jutott eszébe, hogy gyerekeket is tanítgatott. Hat fiút vallott be idáig az orvosoknak, de tegnap azt mondta a faluban, lehet, hogy eszébe jut még valaki.

– A szégyentelen… Ki mer menni az utcára?

– Ki az… Tegnap azt mondta a boltban, hogy ő világ életében tiszta, egészséges asszony volt, csak egy hónapja valami zsírosat evett a mohácsi vásárban, attól kaphatta.

Ekkor dobszó hallatszott az utca szögletéből. Mindketten kiszaladtak a kapuba. Halkan, de jól érthetően jutott fel hozzájuk a kisbíró rikácsoló hangja: „Közhírré tétetik! Először: A községi tanács felhívja a falu lakosságának a figyelmét, hogy vasárnap délután a nemi viselkedéssel kapcsolatos vetített képes előadást tart dr. Lucc István városi főorvos elvtárs a kultúrházban. Az érdeklődőket nagy számban várjuk!”

– Nem elég az erkölcstelenség, még ki is tanítják a népeket erre a dologra! – méltatlankodott a mesterné.

– Na megyek, mert ha meglát valaki, még azt gondolják, maguknak is idézést hoztam. Már bújnak előlem az emberek – mondta a postásnő, és átvetette a lábát a biciklijén.

– Az adó is elég baj – ingatta a fejét a mesterné, s a felszólítást szorongatva, rossz érzésekkel nézett a postásnő után.

Délben, amikor Bogdán Benedek nagy nyugalommal kanalazta a levest, a mesterné a tányérja mellé csúsztatta az adófelszólítást.

– Ezt hozta a postásnő – mondta.

Bogdán Benedek nyugodtan evett tovább.

– Fel sem bontod?

– Evés közben nem. Majd ha ettem.

– Idézéseket is hordoz a Kamilla Göncziné ügyében.

– Megint a Göncziné – legyintett a mester, aztán egy fehér damasztszalvétával megtörölte a száját.

– Téged is láttak oda bemenni. Ha beidéznek, én elválok tőled!

– Biztosan dolgom akadt ott. Talán a szecskavágón igazítottam.

– Bükkösről a nőügyeid miatt kellett eljönnünk.

– Miért? Elvettem feleségül valamelyiket? Nem vettem. Téged vettelek el, mert te egy olyan asszony vagy, amilyen nincs több. Finom a főztöd, a házban tisztaság van, s a lelked szép. Te vagy a mesterné. Tisztelnek, irigyelnek a faluban. Mit akarsz még? – mondta Bogdán Benedek, aztán szalonnát szedett a főzelék tetejére, és evett tovább. A mesterné pedig állt a tűzhely mellett és csodálattal nézte a férjét.

Bogdán Benedek ebéd után pödört egy cigarettát, rágyújtott, aztán kényelmes szipákolás közepette feltépte az adópapírt.

– Mennyi? – kérdezte a felesége.

– Sok – mondta a mester, aztán letette az asztalra, és kiment a tornácra. A kertet nézte.

A mesterné két hétig várta, hogy a férje is megkapja az idézést. Eleinte a gyomra is összerándult, amikor megpillantotta a postásnőt, de a második héten kezdett büszke lenni a férjére. Bogdán Benedek később sem kapott idézést.

 

*

 

Augusztus közepe táján, éppen csabagyöngyét szedegetett a lugasról, amikor nyílott a léckapu, és belépett rajt Göncziné nagyobbik lánya.

– Csókolom, Jolán néni – mondta, és tanácstalanul körülnézett az udvaron.

– Szervusz, Marika, mi járatban vagy? – kérdezte gyanakodva a mesterné.

– A mester urat keresem, elromlott a varrógépem.

– Jól van, lányom, majd megmondom az uramnak.

– De én szeretném vele megbeszélni – mondta a lány erőszakosan, és elindult a műhely felé.

A mesternének olyan érzése támadt, hogy a lány üzenetet hoz az anyjától. Hirtelen letette a füles kosarat, és bement a konyhába. Óvatosan kinyitotta a padlásfeljáró ajtaját, ahonnan a műhelybe is át lehetett menni. Hallgatózott. Suttogtak. Mintha azt kérdezte volna a lány, hogy „mikor gyün már”. Aztán hangosabb lett a beszéd:

– Singer, nagyon jó gép volt idáig.

– Lehet, hogy csak meg kell olajozni.

– De szaggatja a cérnát. Kedvem lenne varrni. Mikor tudna jönni, mester úr?

– Hát most hirtelenjében nem is tudom…

– Legjobb lenne, ha csütörtökön jönne este nyolc felé, akkor már édesanyám is otthon van.

A mesterné lángvörös arccal ment vissza az udvarra. Most már biztos volt benne, hogy a lány üzenetet hozott. Tovább szedegette a szőlőt, s alig tudott a lányra mosolyogni, amikor az nagyot köszönve átment az udvaron. Szedegette a szőlőt, s közben terveket eszelt ki. Elhatározta, hogy nem hallgat többet a bizonytalan pletykákra, csütörtökön este maga győződik meg az igazságról.

 

*

 

A mestené leereszkedett a dombról, megkerülte a falu főutcáját, s a patak partján, a kertek alatt közelítgette Göncziék házát. A szérűskertjük a patakig futott, alul nem is kerítették. Bement, megkerülte a kazalt, aztán lapulva végigment az ólak, az istálló és a pajta előtt. Hevesen dobogott a szíve, szégyellte magát, hogy más portáján ólálkodik, de a féltékenység tovább hajtotta. A lugas mellett a házig ment, s egy nagy ciprusbokor mögül benézett a konyhába. Már égett a villany. Gönczi és a kisebbik lány az asztalnál ült és evett. Göncziné tököt szeletelt egy nagy késsel, s a levágott darabokat a disznók moslékjába dobálta. Percekig állt a ciprusbokor mögött, aztán csalódottan, majd egy kis örömmel a szívében, hogy tévedett, elindult vissza a szérűskert felé. De ekkor Göncziné a moslékosvödörrel kilépett az udvarra és az ólak felé tartott. A mesterné összerezzent, a falhoz lapult, majd gyorsan behúzódott a pajtába. Visszafojtott lélegzettel várta, hogy Göncziné léptei elhaladjanak a pajta előtt. S ekkor neszeket hallott a szénapadlás felől. Zizegett a széna, s egyszer csak Gönczi Marika fojtott hangját hallotta:

– Jaj, mester úr… Drága, te drága…

Aztán csend lett. A mesterné úgy érezte, megnyílik alatta a föld, és elsüllyed. Kimenni még nem mert, bent pedig szenvedett. Ráadásul a lány kacarászni kezdett:

– Na, hol birizgál már megint… Rám sem nézett egy hónapig, most meg nyomban újra kezdené.

– Nem lehetett. Nagy volt anyád miatt a felfordulás – hallotta a mesterné az ura hangját.

– Ha így elhanyagol, férjhez megyek.

– Ráérsz még.

– A Pigler Jenő már az apámmal is beszélt. Szép szakmája van, villanyszerelő. Jaj, mester… Ahj… Drága… Drága mester…

– Kapsz majd tőlem szép stafírungot – suttogta a kovács.

A mesternének ez már sok volt. Azt is felháborítónak tartotta, hogy Bogdán Benedek nagyapa létére húszéves lánnyal bujálkodik, de hogy a család pénzéből még stafírungot is ígér neki, ezt már nem bírta elviselni. Bosszút szomjazott a szíve. Először arra gondolt, hogy cirkuszt csinál. De hová lenne akkor a tekintélye a faluban, amit mesternéként élvez? És pont Göncziné házában… Ki hinné el, hogy nem Gönczinével történt a dolog? Hallgatott, s amíg azok odafent mocorogtak a szénában, óvatosan elhúzta a létrát és elfektette a földön. – „Most gyere le, vén bakkecske” – gondolta, s óvatosan kilopakodott a fal mellé. Senkit sem látott az udvaron, így folytatta az útját a szérűskerten át hazafelé. Közben hangosan beszélt: „Ezért nem kapott ez idézést a városból… Nem az asszonyhoz járt, hanem a lányához… A szégyentelen… Ez a lány is… Vénember kell neki, pedig szép arcú, melles, hátulja is van… Nem lehet az ember elég vigyázatos. Ki gondolná, hogy ez a lány csak úgy besétál az udvaromba és elviszi az uramat… Ki gondolná?”

A mesterné alighogy hazaérkezett a kovácsházba, szomorúan csomagolni kezdett. Elhatározta, hogy beköltözik a városba a lányához.

 

*

 

Csütörtökön este tíz óra tájban sántikálva hazaérkezett Bogdán Benedek. Nagy keservesen felmászott a tornác lépcsőjén, aztán benyitott a konyhába.

– Csak nem ért valami baleset? – csodálkozott a mesterné, s elégedetten látta, hogy a férje alig tud a bal lábára lépni.

– Megcsúsztam a kombájn tetején, és leestem a műhely kövére. Csúnyán bedagadt a bokám – mondta Bogdán, és a nadrágszárát felemelve mutatta a dagadást.

– Jó hogy mondod a kombájnt, még azt hittem volna, hogy a Gönczi Marika varrógépéről estél le.

– Te vetted el a létrát? Nahát!… Azt hittem, Göncziné volt. Irigy.

– Tudod meddig élek én veled, vén bakkecske? Holnap reggelig!

Bogdán Benedek leült az asztal mellé és felsóhajtott.

– Félig már összecsomagoltam, holnap reggel beköltözöm a gyerekekhez – mondta a mesterné, s közben a régi szokott mozdulattal megterítette az asztalt, tányérra merte a kolbászos, szalonnás lecsót.

Bogdán Benedek belekanalazott az ételbe, aztán elégedetten bólintott:

– Idén ez a legjobb lecsó, amit főztél.

– Már szóltam a Bodó bácsinak, hogy fogjon be reggel, és vigye ki a csomagjaimat az állomásra. Te meg csak vesződj itt egyedül a tehénnel, tyúkokkal, kacsákkal. Vágd nekik a csalánt!

– Nem olyan komoly dolog ez, Jolán – mondta a mester a kanál mellől.

– És a stafírung?

– Csak ígértem neki. Ígérni szabad, semmibe sem kerül.

– Akkor is itt hagylak – szögezte le a mesterné, és kedvetlen mozdulatokkal leszedegette a terítéket.

Bogdán Benedek ivott egy pohár vizet, cigarettára gyújtott, és bement a szobába. A díványra ült, bal cipőjét levetette, s fájós, dagadt lábát feltette egy székre. Megfontolt, komoly arccal szétnyitotta a Szabad Nép-et és olvasgatni kezdett.

A konyhában a mesterné már a kanalakat csomagolta. Elhatározta, hogy mindent elvisz, amit az édesanyjától örökölt. A tálakat is. De aztán megállt a keze, s a kanalakat nézve eltűnődött. Nem lehet azért akármilyen az ő férje, ha még egy húszéves lánynak is kell. Ha most elköltözik, a Gönczi Marika még képes rá, és beleül a kovácsházba. Hát ezt azért nem! Hirtelen elhatározta, hogy nem hagyja magát. Gönczi Marikát majd csak elveszi a Pigler gyerek, s akkor végre nyugalom lesz.

A kanalakat visszatette a fiókba. A lavórban ecetes vizet kevert, beleáztatott egy törülközőt, aztán kicsavarta. A borogatással benyitott a szobába, s az urához lépett. Nézte néhány pillanatig a daganatot, aztán a sérült bokát beletekerte a törülközőbe.

A mester közben az újságja mellől odapillantott, de nem szólt semmit.