Márika

Öt napja küszködött már a forgatással, s kezdte bánni, hogy elvállalta. A föld teteje fagyott volt, alatta meglehetős, de amikor elérte az ötven centiméteres mélységet, a kövekkel nehezen boldogult. Az apraját kidobálta a mezsgyére, a nagyobbakat pedig felrakta a forgatott föld tetejére. A vörös homokkő néhol padkolban húzódott a föld alatt, s nem is lehetett leásni hatvan centire. Némelyik kő, ha mozdult is, egyedül nem bírta kiemelni az árokból, és elő kellett kiabálnia a présházból Mayer urat.

Kedvetlenül állt az árokban, s nézte a vékony hóval fedett szőlőket, mezsgyéket, az elővöröslő rézsűket, támfalakat. Elhagyottnak látszott a hegyoldal, szinte lakatlannak. De azért néhol füstölt a kémény, s fent Vaséknál a kutya is vonyított. Megköthették. Az előleget, amit Mayer úrtól az ősz elején felvett, rég elköltötte. Az üveg is üres volt már a lábánál, pedig messze volt még a dél. A pénzen kívül az italt is kikötötte, amikor megegyeztek. Reggel, kezdéskor egy deci pálinka, s egész napra két liter bor. Az első napon épp hogy csak belekapott a munkába, elfogyott a bor. Elszundított az árokban. Megfázította a veséjét, s egy hétig feküdt otthon. Mayer úr azóta nem adta ki reggel az egész italt. Kezdéskor csak a pálinkát, kilenc óra után az első liter, s ebéd után a második liter bort. – Szili Rudolf kedvetlenül felemelte a csákányát és belevágta a földbe. Az árok alján kibontogatott egy újabb követ, aztán nagy nyögések közepette felemelte s a frissen forgatott föld tetejére kihömbölítette. Utána hosszan, reményvesztetten állt. Remegett a keze, szúrt a háta, s asztmásan szedte a jéghideg levegőt. – „Nem való ez nekem… Beteg vagyok… Mi az ördögnek vállaltam el?… De el kellett… Valahogyan a telet túl kell élni…” – mondogatta maga elé, s közben a présházra pillantott. Eszébe jutott Páhi Lajos. Két éve még Páhié volt ez a pince, de aztán hirtelen meghalt. Ötven sem volt. Két hónap múlva a felesége is elhalt. A gyerekek még a szüretet sem várták meg, eladták Mayer úrnak a birtokot. Mayer úr Veszprémből járt át a hétvégeken, de amióta nyugdíjba ment, munkák idején naponta kijárt. Szili Rudolf sóvárogva nézte a pincét, a présházból nyíló befűtött szobát. – „Minek az ilyen embernek pince, aki két pohár bornál soha nem iszik többet?” – tűnődött magában. S ekkor, mintha csoda történt volna, kinyílt a présház ajtaja, s Mayer úr magas alakja bukkant elő. Állt néhány pillanatig a lépcső tetején, aztán megszólalt:

– Nem fázik, Szili?

– Fagyos az idő, de mit csináljunk…

– Na, jöjjön be, melegítse meg a kezét.

Szili elengedte a csákány nyelét, felült az árok szélére, aztán kimászott belőle. Amikor felegyenesedett, visszapillantott az üres üvegre.

– Az üvegemet is vigyem? – kérdezte.

– Miért hozná?

– Üres.

– Üres? Tizenegy óra sincs, és már megivott egy üveg bort?

– Ha nem iszom, nincsen a kezemben erő.

– Na, jöjjön már.

A szobában meleg volt, de a tűz már ellobbant a kályhában. Szili melléje térdelt, felpiszkálta a parazsat, aztán venyicsét és karóvégeket dobott rá. Amikor életre keltek a lángok, a platni fölé tartotta a kezét és melengette. Mayer az asztalnál ült, és egy Malligand-készülékkel babrált.

– Mi csak a cukorfokot szoktuk mérni – szólalt meg Szili, és körülnézett a szobában. A polc alatt, melyen a főzéshez szükséges edényeken kívül konzervek, kénlapok, akonadugók hevertek a kenyér és a zsírpapírba csomagolt szalonna szomszédságában, megpillantott három üveg pálinkát. Egy bontott cseresznye volt, amiből reggelente kapott, a másik kettő tele üveg kisüsti szilva.

– Az is elég – mondta Mayer.

– Mayer úr mégis megméri az alkoholfokot…

– Az más, én az üzletben megszoktam a rendet.

– Magát legalább nem tudják becsapni.

– Dehogynem, csak én tudom, mennyivel csaptak be, az itteni gazdák pedig nem.

Szili toporgott a tűz mellett, kipillantott a párás ablakon át a venyicsehalomra. Kicsit balra, a szőlő felé lejtett a halom. Ez a lejtés éppen beleillett a terveibe.

– Ej, de jót tenne most egy pohárka pálinka – szólalt meg Szili.

– Aztán összeesik itt és hívhatom az orvost.

– Nem ad?

– Nem. Reggel kapott egy decit, ahogy megegyeztünk, s azóta már egy liter bort is megivott. Október végére ígérte a forgatást, de nem bír vele. Egy hét múlva karácsony, és a felénél sem tart.

– Beteg ember vagyok ám én, Mayer úr… Nagy bajom van… Szív, tüdő…

Mayer a sapkája sültje alól Szilire pillantott. Felpuffadt arcú embert látott maga előtt. Lila volt a bőre, mintha megfagyott volna. Szeme véreres, zavaros. Alázatot igyekezett színlelni, de bent ült a szemében a farkas. Mayer érezte, hogy ez az ember mindenre képes.

– Hát nem bánom – szólalt meg –, egy nagy pohár bort még adok. Aztán ebéd után megkapja az újabb litert.

– Nagyon szépen köszönöm, Mayer úr… Ledolgozom majd, tavasszal megkapálom a barackfák alját.

– Csak ezt csinálja meg, amit elvállalt – mondta Mayer, aztán felállt és elindult a pincébe borért.

Amint becsukódott Mayer mögött az ajtó, Szili Rudolf hirtelen lehajolt, s a polc alól kiemelte az egyik üveg szilvapálinkát. Gyorsan az ablakhoz lépett, kinyitotta, s az üveget a lejtős venyicsehalmon lecsúsztatta a hóba. Mire Mayer visszajött a pincéből, már újra a kályha mellett állt és a kezét melengette.

Mayer félliteres üveget tett az asztalra, aztán megtöltött belőle egy kétdecis poharat.

– Az isten áldja meg, Mayer úr – mondta Szili, és az asztalhoz lépett.

– Várjon – mondta Mayer, aztán leszelt egy kis darab kenyeret és szalonnát tett rá. – Ezt egye meg előbb, utána ihat.

– Nem vagyok éhes, Mayer úr, csak szomjas.

– Ezt megeszi, és utána kap inni – mondta Mayer, s a kétdecis poharat odább tette az asztalon.

Szili Rudi beletörődött a helyzetbe. Kedvetlenül elrágcsálta a szalonnát és a kenyeret, aztán egy hirtelen mozdulattal felkapta a poharat, s a két decit egyetlen hajtásra kiitta.

– Nagyon köszönöm, Mayer úr…

– Tegnap itt járt nálam egy illető, csodálkozott, hogy maga forgat nálam. Igaz, hogy a börtönt is megjárta?

– Igaz, Mayer úr… Ki volt az az asszony, nem a Berényi Mariska? Azt láttam itt elmenni a plébános úr szőleje mellett.

– Nem, egy férfiember mondta. Miért ült?

– Tavaly lopásért. Benyomtam egy pinceajtót, és elvittem tíz liter bort.

– És előtte?

– Ilyesmikért.

– Legelőször is?

– Nem, akkor gyilkosságért.

Mayer összerezzent. Szili észrevette és elmosolyodott.

– Ne féljen, Mayer úr, már nincs bennem erő. Nem tudok megölni senkit.

– A munkájával én meg vagyok elégedve, csak lassan halad – mondta Mayer, és sápadtan az üveg után nyúlt. Teleöntötte a kétdecis poharat, és Szili elé tette.

– Hány éves maga? – kérdezte aztán.

– Negyvenhat vagyok, Mayer úr, áldja meg az isten a jóságáért – mondta Szili, és újra felemelte a poharat. Hosszan ivott.

– Azt hittem, idősebb nálam.

– Amin én keresztülmentem… Nem lehet csodálni. Szép állásom volt a vasútnál, már tolatásvezető voltam Dombóváron, amikor a baj bekövetkezett. Mire aztán kiengedtek a börtönből, a feleségem összeállt egy sásdi emberrel. Nem volt hová mennem. Pedig szép tiszta otthonunk volt, vasutasház, kis kerttel.

– És… miért ölte meg azt az embert?

– Féltékenységből… Talán egy kicsit italos voltam.

– Értem.

– Folytatom a munkámat, Mayer úr… – Szili az ajtó felé lépett, aztán megállt és az asztalra nézett. – Ezt a kis bort már nem érdemes tartani – mondta, s az üvegből kitöltötte a maradékot.

– Egészségére – mondta Mayer.

– Meghálálom, mindjárt hozok be venyicsét meg karóvéget, a tűzre.

– Ne fárassza magát, a délutáni vonattal úgyis elmegyek.

Szili kiódalgott a házból, s a venyicserakáshoz kanyarodott. A pálinkásüveg derékig ült a hóban. Gyorsan elfektette, és havat kotort rá, aztán felnyalábolt egy öl venyicsét és bevitte a házba.

Délután kihajtotta az árkot, aztán belekapott a következő szelvénybe. Nehezen ásta le magát hatvan centire. Többet állt, nézelődött, mint dolgozott. A délutáni bora már elfogyott. Nem érezte, hogy különösebb értelme lenne a munkájának, éppen hogy csak kaparászott a gödör fenekén. Várta, hogy Mayer elinduljon a vasútra. De nem indult. Három óra tájban eleredt a hó. Ekkor kimászott a gödörből és bekopogott a házba. A gazda a pincéből bukkant elő.

– Mayer úr, megeredt a hó… Hazamegyek begyújtani…

– Menjen csak, én is indulok a vasútra. Isten áldja.

Szili bizonytalan léptekkel nekivágott a hólepte hegyi útnak. Kilométernyire lakott a Páhi-pincétől, egy szerényebb vincellérhajlékban. Kis szoba-konyhából állt az otthona. Elhagyott épület volt, egerek és gyíkok tanyája. Hat éve költözött bele, s a régi ágyban, a régi szalmazsákon, amit hajdani lakói hátrahagytak, hajtotta pihenésre a fejét. Sokszor persze, ha italhoz jutott, az egész napot átaludta. Később, két év múltán szerzett bele egy asztalt, széket és tűzhelyet is. Kulcsa nem volt a háznak amikor elfoglalta, utána sem csináltatott. Nyitva állt éjjel-nappal, de értelme sem volt csukni.

Már a szobában térdelt a csikósporhelt előtt és a tüzet élesztgette, amikor eszébe jutott a szilvapálinka. Sötétben akart visszamenni érte, de a havazás megijesztette. A nagy hó alatt, különösen ha feltámad a szél, és fujátok épülnek a ház köré, nem találja meg az üveget. Kipillantott az ablakon. A hó erősen esett, s az alkony is éppen a hegyre ereszkedett. Jól megrakta a tüzet, aztán felvette a kabátját, és nekivágott a hegyoldalnak.

A Páhi-pince alatt percekig állt az úton, s csak akkor merészkedett a házhoz, amikor biztos volt benn, hogy Mayer úr már elindult a vasútra. A venyigehalmot könnyen megtalálta, de a friss hópaplan alatt percekig nyúlkált, mire gémberedett ujjai az üveghez értek. Megkönnyebbült. Kihúzta az üveget a hó alól, felegyenesedett és sietve lecsavarta a kupakját. A kavargó hóesésben szájához emelte az üveget, és mohó kortyokban nyelte a pálinkát. Az ital először égette a torkát, gyomrát, aztán felpezsdítette. Hirtelen úgy érezte, hogy valamilyen nagyszerű dolog történt vele, szinte csoda. Lihegett az elégedettségtől. Néhány hópelyhet is beszippantott közben, s ünnepi érzések közepette botorkált ki a hegyi útra. Az úton újra belekortyolt az üvegbe, s arra gondolt, hogy a pálinka felét el kellene tenni karácsonyra. Lassan, botladozva lépdelt a hóesésben, s az üveget újra és újra a szájához emelte. A téli hidegek idején mindig szomjasabb volt, mint nyáron. Az orvosnak is mondta, de az nem értette. Most is szomjas volt. Nyelte a pálinkát, s kezdte sejteni, hogy nem marad belőle karácsonyra. Kicsit elszomorodott, de aztán emlékezetében megjelent a másik pálinkásüveg képe. Még a polcot is föléje tudta képzelni. – „Valahogyan majd, valahogyan majd azt is…” – gondolta, s ekkor már a beosztás és takarékoskodás minden kötelmétől megszabadulva, boldogan kortyolgatott a pálinkából. Könnyűnek és erősnek érezte magát, s hallotta, hogy jönnek a csengős szánok, mint gyermekkorában a sárréti hajtóvadászatok idején. Újra szájához kapta az üveget, és megitta az összes pálinkát. Még tett néhány lépést előre, aztán megállt. Az volt az érzése, hogy a háza előtt áll, csak be kell menni a kapun. De látta, hogy nincs ott a háza, csak a hó kavargása tévesztette meg. Melege lett, elnehezedett a lába. Kitapogatott egy támfalat, és ráült. Régi, legénykorában szeretett dalt kezdett dudorászni: „Ej, haj, gyöngyvirág, teljes szegfű, szarkaláb, bimbós majoránna…” – Közben úgy érezte, minden érvénytelen, az utolsó tizenöt évet csak álmodta. Újra otthon volt, Dombóváron a vasutasházban, s Márika éppen friss ágyneműt húzott. Jó szaga volt az ágyneműnek. Szélszaga, napszaga. S ott ült Márika is az ágy szélén, szép vastag combjai kilátszottak a szoknyája alól. Fehér szoknyában, a sok nagy dunyha és a vánkosok mellett. Minden fehér volt. S Márika nevetése távoli szánkók csilingelését idézte.

Harmadnap, amikor elállt a hó, Mayer úr nagy hátizsákkal kászálódott le a délelőtti vonatról. Már a falu szélén hallotta, hogy fent a hegyen vonyítanak a kutyák. Útközben találkozott a pappal, az is a szőlejébe igyekezett. Elfelejtette betömni a pince szellőzőjét, és attól tartott, hogy a vihar telehordta hóval. Az öreghegyi úton megpillantották a kutyákat. Vasék kutyája, egy farkas és egy korcs feküdt a hóban, félkörösen. Előttük a támfalon hólepte alak ült. A pap odalépett, lesöpörte az arcáról a havat. Szili Rudolf volt. Szoborként ült a kutyák félkörében, de amikor a pap hozzáért, lezuhant a támfalról, és a megfagyott test nagyot reccsent a földön.