Légszomj

Írni akartam költőbarátomról, akivel valamikor együtt érettségiztünk. A beszélgetés előtt néhány fényképet készített róla egy fotóművész. Lámpákat kapcsolt be, villogtatott, s egyszer csak valamelyik masinája kivágta a biztosítékot. Az alkonyati órán világítás nélkül maradtunk. A költő elment a szomszédba, és kölcsönkért egy kettes létrát. Felállítottuk az előszobában, s a költő felmászott rajt a biztosítékokhoz. Kicserélte a hibásat. Nagy létra volt. Amikor a költő eljutott a biztosítékokig, felette még legalább másfél méternyire volt a mennyezet. Ezek a méretek akkor megdöbbentettek, s irigyelni kezdtem a költő egyszobás lakását, melyhez a konyhán és előszobán kívül légtér is tartozott. Én akkor már egy kétszobás, négyzetméterre semmivel sem nagyobb lakótelepi lakásban éltem, mint a költő, de ha felemeltem a karomat, ujjaim hegyével elértem a szobák mennyezetét.

Most, hogy hetenként jelennek meg hirdetések, felhívások és parancsok, hogy ne az utcát fűtsük, csukjuk be az ablakokat és ne nyissuk ki, még a konyháét sem, mert az energiapazarlás, a költő jut eszembe, ahogy a létra magasában egyensúlyozott, szerelt, s a mennyezet még mindig másfél méternyire volt a fejétől… Mennyi levegő, mennyi lehetőség a térben… Akár mutatványokat végezhetett volna fent, mint a cirkuszi légtornászok. A lakásban naponta elég volt egyszer szellőztetni…

A mai korszerűen képzett mérnökök kicsi alapterületű, minimális légterű lakásokat terveznek és építenek fel. A szerencsés lakók, akik nagy nehezen hozzájutottak egy ilyen betonsilóhoz, időnként kinyitják egy kicsit az ablakot. Ekkor a tervezőmérnökök kor-, esetenként évfolyamtársai, akik véletlenül éppen energetikusok vagy közgazdászok lettek, ránk pirítanak, hogy az utcát fűtjük.

Nemrég az egyik képeslapban láthattunk egy lakótelepi fotót. A falsíkon szinte az összes bukóablak nyitva volt. Aláírták, hogy az utcát fűtjük. A fényképész és az újságíró beérte a látvánnyal. Erre volt szükségük a sztorihoz. Ha bemennek a házba, percek alatt kiderült volna, hogy a bukóablakok konyhák ablakai, s a konyhákból főzés közben ki kell ereszteni a gőzt, a hagyma- és ételszagot. De nem vállalták ezt a fáradságot.

Ha mindez szóba kerül, az érdekelt szakemberek fejében beindul az egyes számú lemez, ami így kezdődik: „Nyugaton ugyanilyen alapterületű és belmagasságú lakásokat építenek a munkáskerületekben… Tavaly itt járt egy nyugatnémet (dán, norvég, amerikai) küldöttség, és megnézte a Füredi úti lakótelepet. Lelkesedtek érte. Kiderült, hogy a mi lakásaink belmagassága három centiméterrel nagyobb, mint a nyugati szabvány (mert nálunk kispórolták a szintek közötti hangszigetelést), elismerésüket fejezték ki.” Csak arról nem esik szó, hogy az ilyen skatula lakásokban mindenütt elfogy a levegő, bárhol építik fel ezeket. Nyugaton is lehet fuldokolni.

A levegőnek az oxigéntartalma mindössze 20 százalék. Ezen kívül 0,03 százalék szén-dioxidot, 78 százalék nitrogént és 1 százalék nemesgázt tartalmaz. Eleinte. De ahogy fogy az oxigén, növekszik a szén-dioxid, és ahogy a szobában, teremben sokasodnak az emberek, egyre több lesz a cigarettafüst. Az embernek ülő helyzetben percenként 12, járás közben 16 liter a levegőszükséglete. Így a nemcsak alapterületre, de légköbméterre is kicsi lakásokban gyorsan elfogy a levegő.

A mérnök, közgazdász, sokszor még a politikus is azt hiszi, hogy a lakótelepi ember azért nyitja ki az ablakot, mert bent nagy a meleg, és ki akarja engedni. De nem ezért nyitja ki! Azért nyit ablakot, mert a betonketrecekben elfogy a levegő. Nehezen lélegzik, az asztmásabb típus fuldoklik. – Ez alapvető különbség! Nem meleget enged ki, hanem levegőt enged be! A levegő beengedését most egyre szigorúbb hangú hirdetmények tiltják. Ahogy olvasom a felhívásokat, az alacsony betonmennyezet alatt a légszomj, a tiszta levegő utáni vágy még jobban kínoz, mint a korábbi időkben.