Gyámoltalan Ferike

Állunk a gondolák között a hosszú sorban, s lassan araszolgatunk a pénztár felé. A péntek délutánok fáradtsága a bevásárlás során ideges türelmetlenséggé „nemesül”. Az udvariasság lekopik az emberekről, s a rövidebbnek látszó sor felé törekvést a külső szemlélő akár tülekedésnek is vélhetné. De nincs külső szemlélő, mindenki belül van itt, legbelül persze a pénztárosok és az eladók. Az emberek ilyenkor már csak kontúrokat látnak, arc- és kabátvázlatokat, s közeli ismerősök köszönés nélkül sodródnak el egymás mellett. Én is csak egy „sorban” állok a pénztár előtt, s az arcokból, karakterekből semmit sem érzékelek. Valószínűleg az sem rögződne agyamban, hogy férfi vagy nő áll előttem a sorban, ha eseménytelenül véget ér a bevásárlásunk.

De megtorpan a sor, a pénztárnál vita támad. A pénztárosnő egy öregasszonyt pirongat: „Mamikám, miért rak ennyi mindent a kosarába, ha nincs pénze… Bonbon, konyak, teasütemény…” – Az öregasszony motyog valamit, nem halljuk, csak a pénztárosnőt: „Akkor hogyan került a kosarába?! Hiába viszi vissza, már be van ütve a gépbe. Most levonhatom a következőből…”

Az öregasszony visszaszégyenkezik a konyakkal, bonbonnal, teasüteménnyel, s hosszan tanácstalankodik, mert nem tudja, melyik polcon van a helyük. Leteszi valahová, és visszamegy. A sor áll, aztán kicsit mozdul. Csakhamar újra vita támad. Egy negyvenes férfi sokallja a számlát. Kiemel az üvegek közül néhány tábla csokoládét, s kijelenti, hogy azt nem ő tette a kosarába, utálja a csokoládét. A pénztárosnő most már ingerült: „Ki tette bele, talán én?! Telerakják a kosarukat, amikor aztán fizetni kell, meggondolják magukat!” A férfi hajthatatlan, visszahozza a csokoládét a polcra. Morog.

Többen belenéznek a kosarukba, s csodálkozva kiemelnek belőle egy-egy üveget, kakaós csomagot. Az előttem álló magas, gyászruhás nő is így cselekszik. Nagy, csontos kezével visszatesz a polcra egy csomag nápolyit, és érdeklődve körülnéz. A gyászruhás nő előtt egy átlagosan vakolt harmincas hölgy áll, szőke, tíz év körüli kisfiával. A kisfiú az anyjához simul, de aztán ellép mellőle és a gondolák között sompolyogva apróbb csínyeket követ el. Leemel a polcról egy-egy csomagot és óvatosan beleteszi valamelyik gyanútlan vásárló kosarába. A gyászruhás nő most már résen van, figyeli a kisfiút és a kosarát. Amikor megkapja az újabb csomag kakaót, megragadja a kisfiú karját és megszólal:

– Miért nem anyád kosarába rakod?

– Nem én voltam – mondja a kisfiú, és az anyjára pislog segélykérően.

– Engedje el a kisfiamat – szólal meg a hölgy erélyesen.

– Ez már a második csomag, amit a kosaramba rak – mondja a gyászruhás nő, és elengedi a kisfiú karját.

– Kizárt dolog, az én Ferikém jól nevelt és gyámoltalan.

Ennyiben marad a szóváltás. A kisfiú újra az anyja szoknyájához simul, s mi lassan csoszogunk a pénztár felé. Már éppen azt számolgatom, hogy hányan vannak még előttem, amikor elcsattan egy pofon. A gyászruhás nő lekent egyet a szőke kisfiúnak. Dühösen kiemel a kosarából egy kis üveg cseresznyepálinkát, és felmutatja.

– Ez már a harmadik csomag, amit a kosaramba rak a fia.

– Hogy merészeli, az én fiamat?! Tudja mit csinálok magával?! – kiabál az átlagosan vakolt harmincas hölgy.

– Mindjárt maga is kap egyet – mondja a gyászruhás.

– Micsoda, hogy maga engem, minket megüt? Tudja ki az én férjem?!

– Na, ki? – kérdezi a gyászruhás.

A harmincas hölgy a szája sarkába harap, hirtelen meggondolja magát, és nem mondja meg, ki a férje. Hallgat egy pillanatig, aztán mielőtt visszafordul a pénztár felé, kicsúszik még a száján egy rövid mondatocska:

– Ennek következményei lesznek.

Az emberek összesúgnak. Kíváncsi figyelem kíséri a szőke kisfiút és a harmincas hölgyet. Ki lehet a férje? Valaki mögöttem sejteni véli, hogy már látta egyszer a hölgyet a férjével. Autóból szálltak ki. De hol, milyen autóból?

Engem inkább az érdekelne, hogy ki lehet a gyászruhás nő férje.

Végre eljutok a pénztárig, s ahogy kosaramat a lejtős polcra teszem, csodálkozva látom, hogy a tetején egy kétdecis Cherry brandy van. Soha az életben nem ittam még ilyen édes moslékot. Riadtan megfogom az üveg nyakát. A pénztárosnő elkeseredetten rám néz:

– Ugye azt akarja mondani, hogy a Cherryt nem maga tette a kosarába?

– Semmit sem akarok mondani, asszonyom, én itt élek Magyarországon…

Kifizettem a Cherryt, s közben azon tűnődtem, ha majd a szőke kisfiú harmincéves lesz, s kellően előre jutott a pályáján, az „árut”, amit éppen senki sem akar megvenni, hogyan csempészi bele az embertársai kosarába.