Macskás házak

„Ide tehetnéd az íróasztalodat” – mondta Gáll Pista, és a muskátlikkal telerakott ablakra mutatott, melyen beömlött a szeptemberi napfény. A Szamovár utcai ház csak kétszobás volt, de a békés olvasgatás, elmélkedés helyének ígérkezett a zárt, beüvegezett veranda is. A konyha szép volt, tágas kamra tartozott hozzá. A konyhából lépcső vezetett fel a padlásra. A vastag deszkákból ácsolt lépcsőn macska aludt. A kertben két újabb macskával találkoztunk. Ezek unottan üldögéltek, mosakodtak a napon. Kicsi volt a kert, talán száznyolcvan négyszögöl. A cseresznyefákon kívül ma már csak az egres- és a ribizlibokrokra emlékszem. Olcsón, négyszázezer forintért megvehettem volna a házat, de ennyi pénzt kölcsönökből sem tudtam összeszedni. Gáll szívesen jött velem házat nézni, élvezte a szokatlan helyzeteket. Szakonyi Karcsi azonban nevetett: „Úgy akarsz élni, mint egy nyugdíjas mozdonyvezető?” A napfényes verandáról és a macskákról meséltem neki. „Hát igen, igen, de aztán télen a havat is el kell lapátolnod, tudom, amikor Árpádföldön laktunk…” – mondta. – A Szamovár utcai házat napjainkban már csak másfél millióért lehetne megkapni, de én továbbra is ott tartok, hogy négyszázezret sem tudnék összeszedni. Mi maradt a Szamovár utcai házból? Gáll Pista izgatott arca, ahogyan a muskátlis ablak közelében keresgélte az íróasztal helyét, a napfényes veranda képe, ahová akkor barátokat képzeltem, az asztalra boroskancsót, lassan folydogáló délutáni beszélgetéseket, melyek néha az estébe s az éjszakába is átcsúsznak. És megmaradtak a macskák. Az alvó macska a padláslépcsőről, s a két másik, ahogy nyugodtan mosakodtak, nyújtózkodtak a napon, miközben a gazdájuk éppen áruba bocsátotta a házat.

Volt nekem egyszer már egy macskám, de annak is rossz vége lett. Pontosabban a helyzet, hogy nekem macskám van, abbamaradt. Akkoriban egy Balaton-parti faluban laktam az anyámmal. Késő ősszel, talán éppen ilyen ködös novemberi időjárás ült már a nyakunkban, mint most, félnapos sorban állás után vittem haza a kenyeret, amikor mögöttem egy macska elnyávintotta magát. Hátranéztem. Egy tarka, szokatlanul girhes kismacska állt az út közepén. Rám nézett és újra megszólalt: „Miáu… Miáu…” Nehezen értem a macska nyelvet. Továbbmentem. A kismacska mögöttem ballagott, mintha összetartoznánk. Valójában úgy viselkedett, mint egy kutya. Ritkán látni olyan macskát, amelyik ballag a gazdája után… Én ráadásul nem voltam a gazdája, a kis cica csak blöffölt. Olyan látszatot igyekezett kelteni, mintha hozzám tartozna. Közben sovány kismacskaságával, hirtelen támadt hűségével engem is zsarolt érzelmileg. – „Majd csak lemarad valahol” – gondoltam, de esze ágában sem volt. Bejött utánam az udvarra, aztán amikor becsuktam az orra előtt az ajtót, leült a küszöbre és panaszosan miákolt. – „Egy macska jött utánam egész úton” – mondtam magyarázólag anyámnak. Anyám persze megszánta és beengedte. – „Biztosan fázik – mondta –, megmelegszik egy kicsit, és megy a dolgára.” – Csakhogy ennek a kismacskának semmi dolga nem akadt, azon kívül, hogy saját macskaságát, macskaszemélyiségét kiteljesítse. Ahogy kinyílt az ajtó, beugrott, aztán hízelegve anyám lábának dörzsölködött. A konyhában a lehajtott sütőajtón gyújtós száradt. A kismacska felugrott a sütőajtóra és elnyújtózott a gyújtós tetején és melegedett. Ilyenszerű a macska viszonya a világhoz.

Később, amikor anyám Sztálinvárosba ment dolgozni, egyedül maradtam a házban. Alig voltam otthon akkoriban. A keszthelyi gimnázium padsoraiban ültem, aztán hogy valami pénzt is keressek, hetekig napszámba jártam. A konyhai tűzhelybe hetenként egyszer fűtöttem be, amikor vizet melegítettem a tisztálkodáshoz. A macska ilyen körülmények között is maradt. Őrizte a kihűlt tűzhelyet s a házat. Jéghideg, vaksötét éjszakákon is a kapuban várt, és velem szaladt a házig. Étel alig akadt nálunk. A macska egerészett, de az én sült krumplimból, kukoricakásámból, ünnepi szalonnaszeleteimből is örömmel elfogadta a neki juttatott falatokat. A szerencsétlenség akkor következett be, amikor jobbra fordult a sorsunk. Egy havas téli délelőttön megérkezett Bertha Pista, aki Uzsán volt bányász. Nagy hátizsákot és kitömött szatyrokat rakott le a konyha kövére. Krumpli, kis véndő töpörtyűs zsír, sertéscsülök, rántott csirke és két pár kolbász került elő a csomagokból. Nagy nap volt. Én is, a macska is fénylő arccal ünnepeltük rokonunkat. A kolbászok beleszövődtek a tél utópisztikus terveibe. De néhány nap múlva mégiscsak asztalra került egy szál kolbász. Mohón nekiláttam, de abba kellett hagynom az evést, mert a szomszédból kiabáltak. Letettem a kolbászt az asztalra és kimentem. Takács néni a kút mellett állt, közös kutunk volt a telekhatáron, megkért valamire. Már nem emlékszem, hogy mire. De amikor visszamentem a konyhába, minden szál hajam az égnek állt. A macska az asztal tetején állt és ette a kolbászt. Már alig volt belőle egy hüvelyknyi. Kétségbeesetten az asztalhoz ugrottam, hogy megmentsem a maradékot, de a macska a szájába kapta, s a kolbásszal együtt próbált elmenekülni. Már ugrott az asztalról a székre vagy a konyha kövére, amikor elkaptam a farkát. Kirohantam vele az udvarra és két diófa között feldobtam a magasba – „Na, ennek vége” – gondoltam, de a diófa magasából is talpra esett, most már kolbász nélkül, és elfutott. – „Ezt sem látom többet” – gondoltam. De lélekben készülődtem rá, hogy agyoncsapom, ha visszajön.

Másnap este két egér feküdt a küszöbön, amikor hazaértem. Körülnéztem, de a macskát sehol sem láttam. A következő napon négy egeret terített ki a küszöbünkre, de nem mert előjönni. Csak az ötödik napon várt újra a kapuban, s kicsit oldalazva kerülgetett. Nem szóltam hozzá, de nem is bántottam, így, amikor kinyitottam az ajtót, előttem ugrott be a házba.

Érettségi után aztán úgy adódott, hogy nekem is munkába kellett állnom Sztálinvárosban. A macska ott maradt egyedül. A szomszédok szerint fél évig még kerülgette a házat, aztán eltűnt.

Mindez a napokban jutott eszembe, mert hazafelé gyalogolva megpillantottam egy fekete macskát. Növendék diófa alatt ült és figyelte az ághegyen álldogáló rigót. Régi ismerősöm ez a macska, s a másik vörös cirmos is, amelyik ebben a házban lakik, de idáig nem jutott róluk eszembe semmi. Csak most, váratlanul. A Szamovár utcai macskák, az én macskám és Illés Endre macskája is, dr. Csiky Nikolett, aki fizikus volt, és nagy sznob.

Illés Endrének éppen két napja halt meg a macskája, amikor nála jártam, így csak fényképeket mutatott róla. Nagyon jó fotók voltak, Illés Endre maga fényképezte a macskáját. Ahogy Hemingway, a Loire menti kastélyok tulajdonosai, akik külön macskajáratokat építettek a palotáikba, vagy a tengerészkapitányok, akik lehetőség szerint mindig magukkal vittek egy-egy jó képességű macskát, Illés Endre is nagyra tartotta és tartja a macskákat. Ez abból is látszik, hogy a Homokóra című színművénék egyik kulcsszereplőjéről nevezte el a macskáját. Dr. Csiky Nikolett (a macska) szerintem sznob volt. Illés Endre színdarabjából ez világosan kibontakozik. A Homokóra Nikolettje, így bizonyos értelemben a macska is, mindent megunt. Okos és türelmetlen, számító és türelmetlen, unott és türelmetlen. Aztán beesik Haynal Kristóf tegnapi sznob dolgozószobájába. Érdekes lenne kinyomozni, hogy dr. Csiky Nikolett (a macska) csak hasonlósága révén örökölte a darab hősnője nevét, vagy esetleg, személyiségével inspirálta az írót dr. Csiky Nikolett (a darabbeli) személyiségének megformálására. Ez utóbbi nagyon elképzelhető. – Illés Endre egyébként nem egyszerű sznobnak tartotta dr. Csiky Nikolettet (a macskát), mert a következőket mondta róla: „Szeretem a nagyon szép, közömbös mozgást – ezért szeretem szobámban a macskát. Órákig elnézem. A macska a szép mozgást, a nemességet, a függetlenséget, a befolyásolhatatlanságot jelenti. Nem kényszeríthető semmire…”

Bizony, ezért szeretjük a macskát. A macska bármennyire is domesztikálódott, jelképe maradt a függetlenségnek. Részt vesz a ház életében, jelen van, de a szabadságát egyetlen percre sem adja fel. A macska a család és a ház olyan tartozéka, aki bármelyik pillanatban odébbállhat. Jelleme, megfoghatatlansága az érték. A függetlenségi magatartást természetesnek tartjuk a macskánál, tiszteljük érte, de zavarba jövünk, ha egy ember akar macskatermészettel a társadalomban élni. Nem furcsa ez?

A fekete macska ül a diófa alatt, és figyeli a rigót. Hetek óta látom ezt a jelenetet vagy állóképet. Színpadi asszociációkat kelt. Az az érzésem, hogy játék az egész, a macska nem akarja elkapni a rigót, csak úgy csinál, mintha akarná. De a rigó gyanakszik. Átreppen a szomszédos mandulafára. – Bolond ez a rigó, mit képzel erről a macskáról? Ez már nem olyan macska… Finom mozgású, bent alszik a konyhában a tűzhely alatt…

Később aztán, amikor a macskás háztól már messze járok, eszembe jut egy régi regény, Karácsony Benő könyve, a főszereplő Felméri Kázmér, s a malom, ahol minden történik. Békésen együtt élnek a malomban a szelíd madarak és a ragadozók. A nyuszt teljesen megszelídült Felméri Kázmér környezetében. S egy napon mégis, amikor hazaérkezik, meglepetten tapasztalja, hogy a fürj teste élettelen, a csíz s a kakas is elpusztult. A kis nyuszt, mielőtt elment, alapos munkát végzett a malomban.

A feketerigó többet tud a macskákról, mint az emberek? Előfordulhat.