Szürke Vince

A lába körül már örvénylett a víz. Nem akart félni, mégis borzongás szaladt végig a testén. A falujára igyekezett gondolni és a folyóra. Takács Ferenc képzeletben a Marcal partján ült, és a vízbe lógatta a lábát. A víz már felmelegedett az aratás utáni kánikulában, s lustán örvénylett a lótuszvirágok nagy levelei alatt. A túlparton tehenek legeltek, őrzőjük valahol hűsölt. A régi nyár emléke megnyugtatta, de ahogy a víz emelkedett és elérte a derekát, nem tudott többet a Marcalra gondolni. Tudta jól, hogy egy szűk betongödörben ül, ami hajszálra olyan, mint a harckocsi belseje, mellette Rétfalvi, a parancsnok, mögötte a lövegirányító és a töltőkezelő, Colos és Balogh Sanyi. A levegőt oxigéntartályból kapja egy szűk csövön át, s a feje felett a medencében nyolc méter vastagon áll a víz.

Tíz másodpercenként megnyomott egy gombot. Ilyenkor kint felvillant a zöld lámpa, s ebből a medence szélén figyelő tiszt tudta, hogy lent rendben folyik a munka. Takácsnak ez a harmadik árasztásos gyakorlata volt, de a bezártságot és a mindent elborító vizet nem tudta megszokni. Amikor a harckocsizókhoz került, attól félt, hogy egyszer, ha rosszra fordulnak a dolgok, bent ég a tankban. „Vaskoporsó” – mondogatta az apja, és a kilőtt T–34-esek történetét, melyek a háború után hosszú ideig a Marcal-híd közelében álltak, újra és újra elmesélte. A katonák bent égtek a harckocsikban, némelyikből csak egy csizmafejbe bújtatott üszkös lábszár maradt. – Ha meglátott egy harckocsit, az első hónapban mindig a csizmafej jutott eszébe, s az égett emberhús szaga, amit a nagybátyjai érzékletesebben tudtak felidézni, mint az apja. Amikor aztán kijutottak a terepre, és simán ment a vezetés, megszokta a harckocsiját, akárcsak a civil életben a nagy böhöm teherautókat. De azt még az első hetekben sem sejtette, hogy páncélos létére víz alatt kell majd kuksolnia, mint egy búvárnak. Félt a víz alatt. Gyorsan megértette, ahhoz, hogy megsüljön a tank belsejében, mint egy grillcsirke, ki kell törni a háborúnak. A vízbe fulladáshoz azonban elég egy hibás cső, oxigénpalack vagy fegyelmezetlen, rosszul végrehajtott mozdulat.

Szabályos időközökben leadta a kint várakozó tisztnek a jelzést, s közben igyekezett megszabadulni a félelem szorongató érzésétől. Bőm Évára gondolt, megkísérelte felidézni a száját, nevetését. De a lány arca ezekben a percekben elmosódott. A víz már a válláig ért, és úgy érezte, szorítja, alig kap levegőt. Számolásba kezdett, de csak húszig jutott el. Nem tudott másra gondolni, csak a vízre, ami hirtelen teljesen elborította. Már víz alatt ült, de a harckocsi imitált belseje még nem telt meg a csapóajtóig, s addig nem lehetett kinyitni. Ült a víz alatt, és kínjában egy gyermekkori kiszámolóst kezdett az agyán végigfuttatni: „Apacuka fundaluka, fundakávé kamanduka, apcuk, fundaluk, fundakávé kamanduk… Ki kell bírnom… Apcuk, fundaluk… Ha nehéz is, ennek a gyakorlatnak sikerülni kell… Fundakávé, kamanduk… Mert ha nem, még képesek visszavonni a szabadságos papíromat… Apacuka, fundaluka… És akkor lemaradok a nővérem lakodalmáról… Fundakávé kamanduka…”

Végre megtelt a betongödör vízzel, és nekiláthattak a kerek vasfödél kinyitásának. Nehéz volt felemelni. Alig várta, hogy a betoncsapdából kiszabaduljon és letéphesse arcáról a légzőberendezést. De nem szabadott kapkodni. Csak fegyelmezett, pontosan kiszámított mozdulatokkal, egyenként lehetett menekülni. Az ülésen állva kitapogatta a tetőnyílás peremét, aztán elrugaszkodott. Utoljára a parancsnok hagyta el a harckocsi belsejét.

A nyolc méter mély víznek már a felső harmadában úszott, amikor visszapillantva látta, hogy a parancsnokkal valami baj van. Kicsúszott a medencébe, de Balogh Sanyi fogta a karját és húzta magával felfelé. A vaslétrához tempózott és elindult rajt. Elfogyott az ereje. Remegett a lába, s a markolása meglazult. Szerencsésen felérkezett, a többiek szorosan követték. Ekkor vette észre, hogy a medence szélén néhány őrnagy és alezredes társaságában egy csomó hülye civil áll. A korlátnak támaszkodtak és nézték a nyolc méter mély vizet, a gyakorlat végét, ahogy felsorakoztak s levegőre szomjasan vártak a parancsra. Attól félt, hogy Rétfalvi összeesik és nem tud jelenteni. Nem értette Rétfalvit. Mindig azt mondta, hogy ő nem fél, mi több, élvezi az egész hepajt. S most alig állt a lábán. Nagyon kikészült, de akaraterővel tartotta magát. Megvárta a vezényszót, s csak akkor tépte le az arcáról a légzőberendezést. Valamennyien kapkodó sietséggel szabadultak meg a készüléktől. – „Ezeket is jókor ette ide a rosseb… Legalább szóltak volna, hogy a végén bemutatóvá fajul a dolog” – gondolta Takács, s amennyire izmai és idegrendszere lehetővé tették, feszesen, nyugalmat színlelve állt a helyén. Rétfalvi kicsit akadozó lélegzettel, de hibátlanul jelentette a gyakorlat végrehajtását. Később az öltözőben hallották, hogy a medence szélén álldogáló bámész civilek írók voltak.

 

*

 

Két átszállás után érkezett meg Budapestre, s a Nyugati pályaudvarról azonnal átment a Délibe. Reménykedett a csatlakozásban, de kiderült, hogy este hat után már nem megy vonat Celldömölk felé, így meg kellett várnia az éjfél utáni újságvonatot. Eléggé letörte ez a helyzet. Bement a gyorsbüfébe, és evett egy pirított májat, aztán sört ivott. Járkált egy darabig az utcán, de nem vonzották különösebben sem az emberek, sem a kirakatok. Lélekben már otthon volt, és reménykedett valamiben. A szituációt, amibe néhány óra múlva belekerül, végig sem merte gondolni. Mozit keresett a budai utcákon, s amikor végre talált egyet, nem értette, hogyan kerül újra a pályaudvar szomszédságába. Már ment a film, de a jegyszedőnő beengedte. Leült a sötétben, s azonnal érzékelte, hogy a nézőtéren elég kevesen vannak. Az utolsó előtti sorok egyikében, ahol helyet keresett magának, egyedül ült. A vásznon fiatal lányok énekeltek, aztán nagy tököket emeltek fel a földről és előrevitték. A tököket a falu vénje vagy talán a párttitkára késével megjelölte. Egy tököt lefejeztek, aztán felszeletelték és kirakták a napra. Ezek után egy szerény faháznál, melynek a tetejét nagy falevelek fedték, tovább énekeltek és körbekínáltak valamit, amibe mindenki belecsippentett és bekapta. Néhány ember felállt és kiment a moziból. Takácsot érdekelte volna, hogy mit csipegetnek. Talán másfél órája evett, de újra megéhezett. A lányok körbetáncoltak egy asztalt, melyen gyümölcsöstálak álltak és kancsók. Egy nagyon öreg ember öntött magának a kancsóból, nem lehetett tudni, mit, aztán megitta, és ő is körbetáncolta az asztalt. A lányok továbbra is ott voltak, de már csak ringatóztak. Néhány ember újra kiment a moziból. Takács is ásított. Szívesen nézett volna valamit, amiben városok vannak, éttermek, bárok, szép lakások és szép nők. Autók fékeznek, esetleg üldöznek valakit… De ez adódott. – Nézte az asztalon álló kancsókat, s azon tűnődött, hogy mi lehet bennük. A lányok még mindig a csípejüket ringatták, s az öregember úgy ugrált az asztal körül, mint egy bakkecske. Ekkor egy újabb öregember érkezett szamár- vagy öszvérháton. Nagyon izgatott volt, s a főembernek, akiről nem lehetett pontosan tudni, hogy kicsoda, jelentette, hogy beérett a zab, köles vagy az árpa. Ezt a szövegből sem lehetett pontosan megérteni. Valami beérett. S ekkor sarlót, apró, gyereknek való kaszát ragadtak az öregek, a táncosok és elindultak a mezőre.

Takács Ferenc gyomrában ekkor jelentkezett a furcsa szorítás, amiről nem lehetett még tudni, hogy csak az éhséget jelzi vagy már a telítettséget. Mindenesetre felállt és kiment a moziból. – „Basszátok meg az anyátokat!” – mondta hangosan, aztán körülnézett, hol ihatna valamit, ami kimossa a gyomrából a művészi élményt. Bekanyarodott a Nagyenyed utcába, és hamarosan talált egy borozót. Lement a lépcsőkön, és a pénztárnál befizetett két deci villányi vörös borra. Gyorsan megkapta, s a fal melletti pulthoz húzódva belekortyolt. Amikor felnézett, egy harmincas nő mosolygott rá.

– Van pénzed, Tibi? – kérdezte.

– Feri – mondta Takács.

– Itt lakom egész közel. Ha utazol, neked is megéri, a vonatodat is eléred. Egész közel van a kéglim.

– Kösz…

– Nem csíped a szőkéket? Láttam, van pénzed…

– De, csak el vagyok tiltva. Orvosilag…

– Trippered van?

– Nem. Asztmás vagyok, nem szabad lihegnem.

– Na nézz oda! A végén kiderül, hogy egy rohadt strici vagy.

– Csak sofőr, de egy fél konyakra szívesen meghívlak.

– Kösz, most nem érek rá piálni. Egyetlen fuvarom volt egész este. Elnéztelek, Tibi.

– Feri.

– Nem érdekes. A konyakot majd egyszer megiszom, ha nem leszel eltiltva – mondta és odábblépett.

Takács megitta a bort. A villányiból szívesen lenyelt volna még két decit, de úgy érezte, jobb, ha távozik. Átkelt az aluljárón, végigment a Déli pályaudvar üzletsorán egész a parkoló végéig, aztán visszasétált. A becsukott virágbolt előtt megállította egy szatyros férfi:

– Lenni barát? – kérdezte.

– Barát – mondta Takács, és érdeklődve nézett a barna öltönyös emberre.

A férfi egy pici televíziót húzott elő a szatyrából, majd visszadugta és mosolygott:

– Originál príma televízió. Pici forint… Ajándék mamuska…

– Köszönöm, nincs pénzem – mondta Takács.

– Málenkij, pici forint… Originál televízió…

– Szkolko forint?

– Dve tüszicsi – mondta a férfi, de az ujjain is mutatta a kétezrest, aztán külön a nullákat.

Takács körülnézett, s amikor semmi gyanúsat nem észlelt, a szatyor fölé hajolt. Ekkor az idegen férfi is körülnézett, aztán újra kiemelte a televíziót a szatyorból. Nézegették. Takácsnak tetszett. Arra gondolt, hogy nászajándék is lehetne belőle. Az elmúlt őszön, amikor a hadsereg teherautóival a mezőgazdaság segítségére siettek, ötezret szedett össze mellékesen. Háromezret akart adni a nővérének, s a maradék kétezret költögette.

– Talán megveszem – mondta az idegen férfinak, és keresgélni kezdett a zsebeiben. A pénzt nem egy zsebben tartotta, hanem szétrakva az összesben, még a szatyorban, sapkabélésben is. Két zsebből összekaparta a kétezret és átnyújtotta. Átvette a televíziót, aztán kezet fogtak. A szatyrába süllyesztette, s mire felnézett, az idegen férfi már eltűnt.

Még mindig volt egy órája a vonat indulásáig. Körbesétálta a várótermet, nézegette a pénztárakat, aztán leült egy kanapéra. Csaknem elaludt, amikor melléje ült egy fehér nadrágos, jó mellű lány. Ásított, aztán megszólalt:

– Te nem vagy álmos?

– De – mondta Takács.

– Ha rühelled ezt a helyet, tudok egy jobbat a számodra. Én is veled leszek. Ötszáz…

Takács ásított.

– Sokallod? – kérdezte a fehér nadrágos lány.

– Nem, több is lehetne…

– De előre kell – mondta a lány.

– Világos – mondta Takács –, másként én bele sem kezdenék.

– Szóval öt…?

– Kevés, inkább nyolcszáz – mondta Takács.

– Mi nyolcszáz?

– Hát a dolog, a lé…

– Nyolcszázat akarsz fizetni?

– Én? Hát te kínáltad fel a dohányt.

– Mondtam, hogy ötszáz.

– Szép lány vagy, de ötszázért nem vállalom. Nyolcszáz.

– Nem értem… Mi nyolcszáz? Én fizessek nyolcszázat? – kérdezte a fehér nadrágos lány.

– Csak ha akarsz, nyuszi – mondta Takács, és a lányra mosolygott.

– Te hímringyó, szétrúgatom a tökeidet! – mondta a lány sziszegve, aztán felállt, és a retiküljével Takács arcába vágott. Takács csodálkozva nézett a lány után, de aztán, amikor a karcolásból kiserkent vért megérezte az ujjai végén, úgy gondolta, jobb lesz megkeresni a celldömölki vonatot. Sietve kiment a peronra és végigjárta a vágányokat. Sötét ablakokkal, de már bent állt a celldömölki szerelvény. A postakocsi mellől visszanézett a kivilágított váróteremre. Éppen négy rövid zekés fiú lépett be az ajtókon. Körbejárták a kanapét, ahol ült, aztán szétszéledve szinte razziát tartottak. – „Szép világ” – gondolta Takács, aztán felszállt a vonat közepe táján az egyik kocsiba.

Hajnalban, amikor a táskájában cigaretta után kotorászott, levelek akadtak a kezébe. Rágyújtott, aztán széthajtogatta őket. Először a nővére levelét olvasta el, majd az anyjáét.

 

 

Összehajtogatta a levelet és kibámult a hajnali derengésbe. Nem látott semmit. Az ablak piszkos volt, a táj még csak foltokban sejlett fel a homály szigetei között. Bőm Évára gondolt. A régi Bőm Évára, akinek még nem volt gyereke. Most látta az arcát, nevetését, vállára omló szőke haját.

Lassan szétnyitotta az anyja levelét. Szép, hosszúkás betűkkel írt, tollal és tintával, ahogy gyerekkorában megszokta.

 

 

Csüggedten nézett maga elé. Bőm Évát még mindig szerette, de Lutz Pistával és a gyerekkel nem tudott mit kezdeni. Dönteni szeretett volna, hogy így, vagy úgy. De nem tudott határozni, csak üldögélt a piszkos hajnali vonatban, és szomorúan szívta a cigarettáját. A szép régi Bőm Évát szerette, s attól félt, hogy az új, megváltozott Bőm Évába beleképzeli majd a régit. Kíváncsi is volt, milyen lehet most Bőm Éva. Azóta sem látta, hogy férjhez ment Lutz Pistához, csak a győzelmi jelentések jutottak el hozzá. Háromszobás lakás, a Wartburgot kicserélték egy Zsiguli kombira, színházban jártak Budapesten, s végül, hogy meglett a gyerek, és pontosan olyan, mint az anyja. Milyen lehet most Bőm Éva? Megcsúnyult, vagy még szebb, mint régen? Körömig szívta a csikket, aztán elnyomta a földön.

Tüskeváron átszállt egy autóbuszra, s reggel hét óra után nagy keservesen hazaérkezett. A ház tele volt emberekkel, asszonyok sürgölődtek az udvaron, tornácon és a konyhában is. Az apja és a szomszéd éppen a bútorokat hordozta ki a nagyszobából. Csak székek maradtak a fal mellett.

– Itt lesz a tánc és az udvaron – mondta az apja, aztán karon ragadta és hátravonszolta a műhelybe. A műhely egy szűk kamra volt a ház végében, de befért egy vastag fából ácsolt asztal, satuval az egyik szélén, villanyköszörűvel a másikon. A polcokon szerszámok sorakoztak. Az apja kinyitott egy kis rozsdás ajtajú szekrényt, amiben valamikor finomabb holmikat őrizhettek, s a fúrók és villáskulcsok közül kiemelt egy üveget és két poharat.

– Szilva, hatvanfokos… Katona vagy, neked már szabad.

Megtöltötte az apró poharakat, aztán koccintásra emelte a sajátját. Takács fáradtan, álmosan, de meghatottan állt az apjával szemben. Koccintottak, félig lehúzták.

– Na, milyen? – kérdezte az apja.

– Isteni, megmenti az életemet – mondta, s a maradékot is lehajtotta.

– Én főztem, kétszer van lepárolva. Finomított.

– Azért ilyen jó – bólintott Takács, és érezte, hogy az éjszakai hányattatások után a pálinka tényleg rendbe teszi. Megpezsdült a gyomrában a sav, arcába, szemébe visszatért az erő.

– A nővéred elkapkodja az életét, de megcsináljuk neki rendesen.

– Így is kell, apám, ő tudja, mit akar. Hol van most?

– A konyhában anyáddal rendezkedik.

Takács visszament az apjával a házba, aztán mindenkit sorra ölelt, az anyját, Irént, a keresztmamákat, sógor néniket. Irénnek átadta a televíziót, aztán a konyha sarkában állva teleette magát frissen sült csirkecombokkal. Fáradt volt, de csak Irén hátsó kis szobájában talált menedéket. Leheveredett a díványra, és elaludt.

Arra ébredt, hogy valami csiklandozza az arcát. Kinyitotta a szemét. Szőke hajsátort látott maga felett és egy szép lányarcot. A látomás leereszkedett hozzá és szájon csókolta.

– Jó estét, Franci – mondta.

Bőm Éva volt. Takács kinyújtotta a kezét, szinte átnyúlt az időn, eseményeken, átkarolta a lányt és magához szorította. Szájuk újra összetapadt. A lány aztán hirtelen kibontakozott az öleléséből és mosolyogva megszólalt:

– Az előbb az csak egy baráti puszi volt, hogy felébresszelek. Képes lennél átaludni Irén lakodalmát.

Takács mély álomból ébredve csodálkozva nézte a dívány szélén üldögélő Bőm Évát. Még szebb volt, mint régen, csak nőiesebb, teltebb. Mellei hívogatóan domborodtak, szája húsában fiatalsága feszült.

– Mit csinálsz te itt? – kérdezte Takács.

– Anyukádnak és Irénnek segítek a konyhában. Irén mondta, hogy a szobájában alszol. Éppen készült, hogy felkeltsen, mert elmúlt már dél. Aztán én jöttem helyette.

Takács kinyújtotta a kezét és megsimogatta a lány mellét. Bőm Éva egy pillanatig hagyta, aztán a kezére ütött, és mosolyogva megszólalt:

– Hogy élsz ott a katonák között?

– Prímául – mosolygott Takács –, csak egy kicsit ellustulok.

– Hogy-hogy?

– Örökké csak heverészünk…

– Korán keltek, vagy nem?

– Hát… Elég korán… Kilenckor bejön a napos tiszt és megkérdi, ki mit kér reggelire. Összeírja, aztán az ügyeletes tisztek virágmintás tálcákon behozzák. Fél tíz felé kijövünk az ágyból. Mire az ember megmosakszik, megborotválkozik, már tizenegy óra van. Addigra megjön a posta és az újságok. Délig olvasgatunk, de akinek van kedve, az kimegy az udvarra sétálni…

– Jaj Franci, te semmit sem változtál. Igaz, hogy tankban is ültél?

– Többször is.

– Csak ültél bent, vagy lőttél is vele?

– Én vezetem.

– Nahát… És milyen a belseje?

– Mint egy autónak, csak tágasabb, hogy a ládák is beférjenek.

– Milyen ládák?

– A sörösládák. Bent nagy a meleg, és sört adnak védőitalnak.

– Az ülések, kényelmesek?

– Leginkább a bordó ülés.

– Bordók az ülések?

– Csak a parancsnoké. Az bordó bársonnyal van bevonva. A vezető ülése kék, a lövegirányítóé sárga, a töltögetőé pedig szürke.

– El szabad ezeket mondanod?

– Nem szabad, de te úgysem beszélsz róla senkinek.

– Barátot találtál ott? – kérdezte Bőm Éva, s közben simogatta a fiú kezét.

– Többet is.

– De olyan igazit, akivel minden titkodat megoszthatod?

– Olyan csak egy van, a Szürke Vince.

– Ott ismerkedtetek meg a kaszárnyában?

– Nem, kint a mezőn… Éppen egy háromnapos gyakorlat vége felé jártunk. A Börzsöny aljában egy ritkás cseres közelében üldögéltem a földön, és eszegettem a konzervemet. Lehullott egy kis morzsa. Valami moccant a lábamnál. Odanéztem, hát egy szürke kis mezei egér nézett rám vissza. Szép hosszú bajsza volt, és billegtette. Szeretett volna egy kenyérmorzsát bekapni, de nem mert közelebb jönni. Törtem a kenyérből és az orra elé tettem. Óvatosan belerágott, aztán elugrott. Én úgy csináltam, mintha ott sem lenne, ettem tovább. Visszajött és újra belerágott a kenyérbe. Így falatozgattunk a mezőn. A végén aztán elkaptam az egyik fülét és bevittem magammal a harckocsiba. Most ott lakik az egyik üres ládában.

– Na, ezt már nem hiszem el – nevetett Bőm Éva.

– Pedig igaz. Szürke Vince ott lakik a harckocsiban, és nagyon bátor katona lett belőle.

– És mit eszik ott?

– Viszünk neki kenyérmorzsát, sajtot, a lóistállóból zabot lopunk neki.

– Lovak is vannak a páncélosoknál?

– Hát persze, ha nem indul be egy tank, lovakat fognak eléje és berántják.

– Te, csúnya hazudós – mondta Bőm Éva, aztán Takács fölé hajolt és leheletfinoman megcsókolta a száját.

– Elváltok? – kérdezte Takács.

– Úgy látszott, de mégsem.

– Mi volt a baj?

– A baj az első nap elkezdődött. Nem voltam szűz, és ezen Lutz csodálkozott.

Takács Bőm Éva száját nézte, de a szavakat, melyek kihullottak belőle, már nem értette. Időben messze járt. Tüskeváron lekésték az utolsó autóbuszt. Fogták egymás kezét, s lassú léptekkel sétáltak át a mezőn. Néha megálltak csókolózni. Amikor bealkonyult, az útmenti fák s bokrok árnyai fenyegetőnek tűntek. A lány ekkor egészen hozzásimult. A folyó közelében, egy réten ültek le pihenni. Sötétedés után is tikkasztó volt a meleg. Ültek és nézték a fekete semmit. Moccanatlan volt a táj, csak a távoli faluban ugattak a kutyák. Egymásba kapaszkodtak, hogy felállva folytassák útjukat, de ölelkezés lett belőle. Bőm Évának a fáradtságtól vagy az izgalomtól forró volt a teste. Levetkőztek és úgy ölelkeztek tovább. Utána meztelenül, ruhájukat a hónuk alá csapva lesétáltak a folyóhoz és megfürödtek. Bőm Évát többet nem engedték el egyedül Ajkára, a zongoratanulást is abbahagyta. Titokban találkozgattak a kertek alatt, elhagyott pajtákban, néha a fűszerüzlet raktárában is. Egy pillanatra eszébe jutottak a liszteszsákok s a kék nadrágja, melynek a térdét nem lehetett többet kiporolni.

– Azt mondta, hogy kiveri belőlem az igazságot. Tudni akarta, hogy kivel – mondta Bőm Éva.

– Megmondtad neki?

– Nem. Ehhez semmi köze.

– Szegénykém, másként is alakulhatott volna az élet…

– Aztán terhes lettem, és többet rám sem nézett, elkezdett nőzni. Amikor anyuékat látogattam, odahordta a nőket a lakásunkba.

– Szereted?

– Most békülni akar. Írt egy levelet. Délután érkezik, eljön velem a lagziba, aztán vasárnap délután visszavisz minket Ajkára. Azt írja, hogy vett nekem egy csodás aranyláncot medáliával. Csak az arany öt deka.

– Ha ilyen súlyos, vágni fogja a nyakadat.

– Dehogy, te csacsi. Az arany szépen mutat a bőrön. Felkérsz majd táncolni?

– Persze, alig várom az estét.

– Na akkor kelj fel és borotválkozz, öltözz. Én is hazamegyek átöltözni. Rendben akarok lenni, mire a Pista befut. Puszi – mondta nevetve, aztán felállt és kiment a szobából.

Takács nagy nehezen megborotválkozott, megmosdott és átöltözött. Tele volt a ház emberekkel, állandóan rányitottak. Galambszínű öltönyében a sok fekete és barnaruhás vendég között úgy nézett ki, mint egy teniszjátékos, aki véletlenül idetévedt. Attila rokonsága is megérkezett már, mind az öt testvér, asszonyok, bácsik. Kiderült, hogy Attila a legfiatalabb, s csak őt taníttatták egyedül. Attila az utolsó pillanatban érkezett meg, már éppen indulni kellett a tanácsházára.

Az emberek megtöltötték a házat, dél óta a szobák s a tornác minden sarkában evett és ivott valaki. A kínálgatás már délelőtt elkezdődött, az öreg Takács és két régi bajtársa jártak körbe a szilvóriumos üvegekkel, s töltögettek az újonnan érkezett rokonoknak. Délig elfogyott öt liter szilvapálinka. A komolyabb falatozás az egyházi esküvő után kezdődött. Az egyik nagy szobában, a tornácon, de még az udvaron a lugas alatt is asztalokat terítettek meg. Akinek nem jutott hely, leült a lépcsőkre, vagy várakozott a megürülő székekre. Az asszonyok először húslevest hordtak körbe, aztán a rántott csirke, csirkepörkölt, töltött hús, majd a kacsa- és malacsültek következtek. A jó somlai bor már mindenütt az asztalokon állt, s az örömapa és segítőtársai egy csapra vert hordóból állandóan pótolták a hiányt. A rántott csirkét és a töltött húsokat az asszonyok nagy kék vejdlingokban az udvaron is körülhordozták, így az is falatozhatott, aki még nem jutott asztal közelébe. Végül a kalács, az aprósütemények és a mézédes torták következtek, amitől még az edzettebb gyomrú gyerekek is kidobták a taccsot.

A zenekar közben már játszott. A nagyobbik szoba sarkába vették be magukat szerszámaikkal, de a tornácra is kivezettek egy hangszórót. Nem lehetett tudni, ki ajánlotta ezt az ajkai zenekart az öregeknek, de szerencsétlenebb bandát aligha lehet elképzelni. Öten voltak, dob, gitár, tangóharmonika, szaxofon és hegedű. Nem lehetett őket beatzenekarnak tekinteni, de a szalon, a népi vagy a jazz kategóriába sem illettek bele. Mindent játszottak kotta nélkül, és mindent más ütemben, ritmusban, mint ahogyan az megíródott. Hangosak voltak, s a harmonikás sajnálatosan énekelt is.

A hangulat már vacsora előtt túlbuggyant a falakon és az udvaron is. Jutott belőle a szomszédoknak s az utca túloldalán álló házak lakóinak is. De ezen az estén az emberek nem siettek a lefekvéssel, meleg májusi alkony ereszkedett a falura. A közeli szomszédok segédkeztek a lagziban, s közben persze ettek, ittak, s később énekeltek is bőven, s akik nem voltak hivatalosak, azok a kapuban vagy az utca túloldalán álltak és beszélgettek.

Takács a főasztalnál ült a nővére közelében, és kedvetlenül eszegette a ropogós malacsültet. Nagyokat nyelt rá a somlai óborból, s néha magán érezte az anyja figyelmeztető tekintetét. Így is egyre gyakrabban nyúlt a pohár után. A vacsoráról hiányzott Bőm Éva. A templomban még ott volt, de már sírásra hajló arccal, aztán eltűnt. Amikor felbomlott a vacsoraasztal, és megkezdődött a tánc, Irén is megkérdezte: „Hol van a Bőm Évi?” De Takács sem tudta. Arra gondolt, hogy Lutz nem engedte el.

Takács megtáncoltatott egy-két rokonlányt, aztán az Attila famíliájából egy szeplős kis vakarcsot. A lányka hátrafeszítette a fejét, előre a hasát, és nagyon rátarti, hetyke képet vágott. Már éppen le akarta ültetni, amikor megszólalt:

– Tik hány hódasok vótatok?

– Volt egy kevés – mondta mosolyogva a fiú.

– Nekünk negyvenhét hódunk vót.

– A kuglófot is szereted? – kérdezte Takács.

– Aztat nem ettem.

– Egyél egyszer – mondta a fiú, és mosolyogva a helyére kísérte.

Este kilenckor kisírt szemekkel megjelent Bőm Éva. Egyedül érkezett. Irén a pártfogásába vette, vigasztalta, megetette egy kis töltött hússal, aztán két pohár somlait is belediktált. Csakhamar táncra kerekedett a helyi rokon fiúkkal, aztán egy-két Attila-atyafi karján is megfordult. Takács várt. Csak akkor kérte fel, amikor látta, hogy a lány segélyt kérően feléje tekintget. A rossz zenére is a régi összeszokottságukkal táncoltak.

– Mi történt? – kérdezte Takács.

– Idáig vártam Lutzot, de hiába. Most már átjöttem, mert nem akarom az Irént megbántani.

– Biztosan közbejött neki valami.

– Ami szokott. Hentereg még egy jót valamelyik nőjével, mielőtt minket hazavisz.

– A kocsi is bedögölhetett. Tízig biztosan megérkezik.

– Gondolod?

– Megírta, hogy jön, nem?

– De, megírta – mondta Bőm Éva reménykedve, s Takács válla felett az ajtó felé tekintgetett.

Takács úgy érezte, bárhogy történtek is a dolgok, Bőm Éva szereti a férjét, legalábbis ragaszkodik hozzá. Szégyellte magát, hogy belekeveredett az ügyükbe, de a szíve is sajgott, mert a lányt még mindig szerette. Elhatározta, hogy lemond róla, túlteszi magát az egészen. De amint ezt elhatározta, ösztönösen belekapaszkodott a lányba, és tánc közben magához szorította. Már éppen bele akart csókolni a nyakába, amikor Attila rokonságából egy bajszos atyafi lekérte.

Elkullogott a táncolók közül. Irén asztalánál ivott egy pohár somlait, aztán kiment az udvarra. Nagy volt a ramazuri, a fiatalabbak ugráltak a zenére, a lábuk alatt felkeveredett a por. A lugas alatt egy ismeretlen pár csókolózott, a tornác végén egy bajszos ember könyékig nyúlkált az egyik vendég menyecske szoknyája alá. A pincelejáró környékét s a pajta falát már körülpisálták, némelyik vécéből kiszorult ember oda is szart. Igazi lakodalmi hangulat uralkodott el a korábban csendes Takács-ház udvarán. A fiatal katona ekkor elhatározta, ha valaha megnősül, nem tart lakodalmat. Nem lesz sem ajkai zenekar, sem részeg rokonság. Csak a szülők és a két tanú. Ebéd és vége. Aztán arra gondolt, hogy ez is sok. Kár belekeverni a szülőket. Meg kell nekik írni fél év múlva, hogy házasságot kötött. Ha a szülők előre tudják, nem lehet megúszni az ökörsütést. Mérgesen nézegetett körbe az udvaron. Mindenkinek jókedve volt, csak neki nem. Szinte vágyott vissza a laktanyába.

Kisétált a kapu elé, beszélgetett a szomszédokkal. Amikor befutott a bányászjárat, örömmel kezelt le Sümegi Lacival, régi barátjával, aki a bauxitnál karbantartó lakatos volt. Behívta egy pohár borra, amit Sümegi az öltözéke miatt nem akart elfogadni, de végül szívesen ment. A konyha sarkában álldogálva megettek két csirkecombot, és megittak rá néhány pohár bort. Sümegi már nős volt, az első gyermeke is megszületett. Sietett haza. Takács szíve felmelegedett a rövid beszélgetéstől, s jobb kedvvel ment vissza a táncolók közé.

Bőm Éva várta. Szabálytalanul ment már a tánc, berúgtak az emberek. A zene bömbölt, a harmonikás is bömbölt, obszcén nótákat harsogott a násznép közé. Felkérte Évát, körbelépdelték a szobát.

– Tíz már rég elmúlt és nem jött meg ez a piszok – mondta Bőm Éva.

– Még jöhet.

– Te is itt hagysz ezekkel a részegekkel…

– Gyere, igyunk mi is egy kortyot – mondta Takács. Irén asztalához mentek, leültek. Irén még táncolt, csak a mama ült az asztalnál.

– Egy kis süteményt adhatok, lányom? Linzer…

– Köszönöm, Takács néni – mondta Éva, és megevett két linzert.

A fiúnak olyan érzése támadt, hogy az anyja megenyhült Bőm Éva iránt, vagy megsajnálta. Ittak egy pohárral, a mamával is koccintottak, aztán visszamentek táncolni.

– Elrontottam az életemet – mondta Éva, és Takácshoz simult.

– Mindenki elrontja – mondta a fiú, s látta, hogy Éva még mindig az ajtót figyeli fél szemmel.

Táncoltak, nézték egymást. Bőm Éva szemében lassan oldódott a keserűség. Dac kezdett gyülekezni a szeme bogarában. Egyszer csak a fiú füléhez hajolt és suttogva megszólalt:

– Bosszuljuk meg a Lutzot. Menjünk be Irén szobájába.

– Megjöhet közben a férjed…

– Már nem jön meg.

– Szólj azért Irénnek, hogy hazamész megnézni a gyereket, aztán sietsz vissza. Én előre megyek Irén szobájába.

Takács átküzdötte magát az izzadó, mulatozó emberek sokaságán, s amikor eljutott Irén szobájáig, megkönnyebbült. Belépett, kitapogatta a kapcsolót és felgyújtotta a villanyt. Ahogy a fény végigömlött a szobán, megrökönyödött. A szobában két részeg atyafi aludt kalapostól, ruhástól. Egyik a díványon, másik a szőnyegen. – Bőm Éva finom léptei már a folyosón kopogtak. Az ajtóban ő is meghökkent:

– Mi van itt?

– Két részeg.

– Kik ezek?

– Még nem láttam őket.

Éva hozzábújt, megcsókolta.

– Oltsuk el a villanyt? – kérdezte a fiú.

– Inkább menjünk ki a szérűskertbe vagy a mezőre…

Egymás kezét fogva kiosontak a házból, aztán a léckapun át az udvarból is. Nagy volt a kert, s a végében, közel a patakhoz egy fóliasátor állt. Tapogatózva bementek a fóliasátorba, átölelték egymást és hosszan csókolóztak. Már csaknem ledőltek a földre, amikor a fiú lába elakadt valami gazban. Leguggolt és meggyújtott egy szál gyufát. A melegház tele volt zöldségekkel. Újhagyma, retek és saláta zöldellt az ágyásokban, kétoldalt paradicsom piroslott. A kihunyó fényben Takács egy ládákra dobott kabátot és kötényt is megpillantott. Ezeket leterítette a salátaágyás és a paradicsomsorok közé. Amikor felegyenesedett a sötétben, semmit sem látott Bőm Évából csak érezte a kisugárzását. Már izzott, mint egy kályha. Átölelték egymást, csókolóztak, aztán Évi kilépett a bugyijából. Takács benyúlt a szoknyája alá, s az erotikus boldogságon kívül egy olyan érzés is hatalmába kerítette, hogy valahonnan nagyon távolról hazaérkezett. Bőm Éva le akart dőlni a földre, de a fiú alig hallhatóan megszólalt:

– Elpiszkolódhat itt.

Izgatottan kihámozta a lányt a szoknyájából, s maga is nekivetkőzött. Azonnal érezte, hogy Évinek régen lehetett része ölelkezésben. Izzott, felolvadt, megvadult, égnek emelte a lábát, s végül csaknem elszállt a fóliasátorral együtt. Amikor megnyugodtak, halkan megszólalt a lány.

– Paradicsomos lett a fenekem.

– Salátán fekszünk, nem?

A lány megtapogatta maga alatt a földet és újra megszólalt:

– Ez paradicsom.

– Úgy látszik odább csúsztunk. Primőr… Primőr… Bemenjünk?

– Még ne – mondta Bőm Éva, és csókolgatni kezdte régi szerelme száját, orrát, arcát, beleharapott a fülébe, s egyszer csak azt vették észre, hogy újra vágtatnak a szerelem vad paripáin ülve.

Amikor Bőm Éva belépett a szobába a táncolók közé, Irén azonnal odasietett hozzá.

– Megjött a férjed, nagyon mérges volt, hogy nélküle eljöttél a lakodalomba. Mondtam neki, hogy hazaugrottál, most otthon keres. Legjobb, ha táncolsz, mondjuk az Attilával.

Irén odaintette újdonsült férjét és a karjaiba nyomta Bőm Évát.

– Táncolj vele. Mindjárt itt lesz a férje, meg akarja ölni.

Attila egész este nem ivott többet fél liter bornál, így eléggé meghökkent, és nem értette, hogy miért éppen neki kell felfogni egy ismeretlen férj gyilkos dühét. De aztán látta, hogy Éva szép nő, és nem érezte kellemetlennek a feladatát.

Közben Takács is megérkezett. Alig lépett be a szobába, az apja elkapta a csuklóját és a sarokba húzta. Suttogott:

– Megjött a Lutz Pista. Részeg. Autóval rohangászik le-föl a faluban. Szép dolog a lovagiasság, de ha egy mód van rá, ne verekedj. Ezek bicskások. Az apja és a nagyapja is megszúrt valakit, igaz, búcsúkor. De ha mégis úgy adódik, inkább te szúrj.

– Édesapám… Más időket élünk már…

– Nem, nem. Csak figyeld a kezét. Ha a zsebéhez nyúl, jön a kés.

– Nem lesz itt semmi. S nekem amúgy sincs közöm az egészhez.

– Nincs? – csodálkozott az apja. – Hát akkor igyunk egy kis somlait.

Ittak. Még le sem tették a poharat, beviharzott az ajtón Lutz Pista. Körülnézett és fenyegetően odalépett Attilához és Bőm Évihez. Elkapta az asszony karját, és megállította a táncban.

– Mit csinálsz itt, te büdös kurva?! – ordított Lutz.

A zenekar hirtelen elnémult.

Bőm Éva kirántotta a karját Lutz markából és megszólalt:

– Mondd még egyszer!

– Amíg én dolgozom, hol járkálsz, te nyavalyás ribanc? – ordított Lutz.

Bőm Éva kicsit hátralépett, és lendületből úgy pofonvágta a férjét, hogy az nekiesett a szaxofonosnak. Lutz Pista feltápászkodott és megvadult. Elkapta Bőm Évi haját, lerántotta a földre és belerúgott. Attila ekkor ellökte az asszonytól Lutz Pistát és fenyegetően ökölbe szorította a kezét. Lutz már részeg volt, de nem egészen. Takács látta, ahogy a kezét lassan a zsebébe csúsztatja és hirtelen kirántja a kést, Attila ellen indul. Ellépett az apja mellől, s oldalról, nem éppen fer módon, leütötte Lutz Pistát. Végigzuhant a földön, a kés kiesett a kezéből. Takács felvette, becsukta, zsebretette.

– Menj haza és zárkózz be – mondta Bőm Évának. – Attila elkísér… – aztán a szemével intett a barátainak, és Attila rokonainak is. Azok lehajoltak, elkapták Lutzot és kivitték az autójába. A zenekar tust húzott, folytatódott a mulatás. Az egyik alföldi ember odament Takácshoz, és hosszan mondogatta, hogy ilyen szép magyaros lakodalomban még soha nem járt.

Lutz egyszer csak magához tért az autójában és elkezdett le-föl rohangászni a faluban. Elment a vasúton túl az erdőig, aztán vissza. Bőgette a motort. Lassan felverte az egész falut. A helyi rendőr kiállt az út szélére a tárcsájával és integetett neki, de Lutz csaknem elütötte. A rendőr mérgében végigpanaszkodta a falut, s egyszer csak eljutott a lakodalmas házig. Behívták mindjárt, s az éjfél előtti töltött káposztából ő kapta az első tányérral. Az utolsó kanalaknál tartott, amikor nagy csattanás hallatszott az utcáról. Mindenki kiszaladt. Kiderült, hogy Lutz Pista nekirohant egy akácfának. A fa derékba tört, az autó eleje és a motor tönkrement, de Lutz Pistának semmi baja nem lett. Kiszállt, és ordítozni kezdett, hogy pert indít a tanács ellen, mert az út közepére ültették az akácfákat. Irén is kiment, és karon fogta Lutz Pistát:

– Pista, most készült el a töltött káposzta, gyere, egyél velünk.

Lutz Pista megcsókolta Irént, és engedelmesen elindult vele a házba. A tornácon azonban megtorpant.

– Te nem tudod, hol van a feleségem?

– Otthon van, Pista, a kislányával, a szüleinél.

– De itt láttam az előbb.

– A legjobb barátnőm volt. Meghívtam és eljött egy órácskára. Ezen nem szabad fentakadni, te egy modern műszaki ember vagy.

– Igaz, én modern ember vagyok.

Leültek, ettek. A helyi rendőr is nekilátott egy újabb tányérnak. Közben azért mérgesítette Lutz Pista viselkedése, és odaszólt neki:

– Mit szólnál, ha elvenném a jogosítványodat?

– Lajos, nyald ki a seggemet – mondta a részeg Lutz.

– Nana! Nana, én…

Irén odahajolt a rendőrhöz.

– Hagyd, Lajos, örüljünk, hogy összetörött az autója, és most éppen eszik.

A töltött káposztának nagy volt a sikere, a zenészek is ettek. Rájuk is fért, mert már be voltak rúgva. Újra megtöltötték az üvegeket és kancsókat, s bőven öntöttek mindenkinek. Főleg arra vigyáztak, hogy Attila rokonságának a poharában mindig legyen bor. Koccintgattak, ittak, némelyik atyafi a konyhába is kilépett egy kupa pálinkára, aztán folytatódott a mulatozás. A hegedűs már külön muzsikált a kisebbik szobában. Az ütősök, fúvósok viszont nekivadultak. A verekedés után Takács elég sokat ivott. Nehezen tudta elviselni, hogy a lány, akit ő szeret, és az is szereti őt, asszonyként egy másik férfival él. Ivott, ivott és merengett.

A menyasszonytáncra összeszedte magát, felkérte Irént, és a harmadik ezrest, ami a televízióból maradt, bedobta a tálcába. Amikor odament, tele volt már egy véka ötszázasokkal.

A lakodalomról az utolsó emléke meglehetősen elmosódott. Lutz Pista az asztalra borulva aludt, két öregember csűrdöngölőst járt a szoba közepén, aztán a harmonikás felugrott a szaxofonos nyakába, és körbelovagolva ordítozott és zenélt.

 

*

 

Nyár vége volt, éjjel kettőkor verték fel. Colos a pofájába üvöltözött, hogy riadó van. Kiugrott az ágyból, magára kapkodta a ruhát és lerohant. Negyven perc múlva már a harckocsiban ült és indítózott. Mozgásba lendültek. A kapuban kapták a parancsot, hogy a vasútra menjenek, bevagonírozni. Felgördült a rampán. Pedig a platós kocsitól félt. Éjszaka még soha nem állt fel vagonra. A srácok fent álltak már és mutatták az irányt. Kiékelték a harckocsit, aztán berendezkedtek a várakozásra. Sokszor délig vagy másnapig vártak a szerelvényen, mire kiderült, hogy csak gyakorlatról van szó, és lemászhatnak tankostól. Most azonban, amikor az utolsó ék a helyére került, elindult a teherszerelvény. A tisztek rém fontoskodó képet vágtak, már-már úgy látszott, mintha kitörhetne valamiféle háború.

A Duna közelében vagoníroztak ki, s még mielőtt magukhoz térhettek volna a sok hajcihő után, megkapták a támadási parancsot. A tiszt nem látszott vidámnak, mert az ellenség, akit ki kellett vetniök állásaiból, a Duna-holtág túloldalán fészkelte be magát egy füzesben. Elméletileg. Ez annyit jelentett, hogy át kellett csobogniuk valahogyan a Dunán. Délelőtt tíz óra volt, s egy darabka sajton kívül még nem ettek semmit. Nekihajtottak a Dunának, parancs szerint lövöldöztek, a töltőkezelő minden lövés után bemondta az összeget is, amibe a lövés került: „Háromezer… Háromezer…”

Takács a part előtt öt méterrel becsukta a kis ablakot, és óvatos gázadással beleereszkedett a Dunába. Elmerültek. Nyugtalankodott, de ez volt a lakodalom óta az első nap, amikor Bőm Éva még nem jutott eszébe. Nem is félt. Mindegy volt neki az élet. Amikor mélyebbre ért, s a harckocsi süppedni kezdett az iszapban, több gázt adott, és szépen haladtak előre. Már úgy látszott, hogy simán átmásznak a túlsó partra, amikor akadozni kezdett a motor. Kevesellte a levegőt, vagy vizet kapott? Nem lehetett megállapítani, mi történt vele. Kicsit visszavette a gázt, aztán belenyomott, majd gázfröccsöket adott a motornak. Elvonszolódtak a meder közepén túlra, de végül leállt a motor. Ültek a víz alatt, s az első pillanatokban senki sem tudta, hogy mit kell vagy mit lehetne csinálni. A parancsnok aztán elrendelte a harckocsi elárasztását. Jól ment minden, sokkal jobban, mint a gyakorlatokon. Takács félelmet sem érzett. Fütyült az egészre. Észre sem vette, hogy megtelt a belső tér. A parancsnok lökte meg, hogy álljon már fel. Az ajtó persze most is nehezen nyílt. Elrugaszkodott, s ahogy felfelé emelkedett a víz mélyéről, érezte, hogy egyre több a fény. A víz felszínén úszott néhány métert, aztán megállt a vízben, és várta, hogy mindenki előbukkanjon. Amikor a parancsnokot is megpillantotta, kitempózott a partra. Melléje ültek a többiek is. Beszélgetni csak ordítva lehetett, mert az átkelést tűzfüggönnyel fedezték. Dörögtek az ágyúk, és mozgott alattuk a föld.

– Hála isten, megúsztuk – mondta Rétfalvi.

Ekkor Takácsnak eszébe jutott Szürke Vince, az egér. Sapkáját fejére tette és beugrott a Dunába. A robbanások között sprintelve úszott a harckocsihoz. Pár méterrel odább, egy vízből kinőtt berekfa ágán remegve, megpillantotta Szürke Vincét. Odatempózott, levette a sapkáját, és mint egy csónakot, felkínálta az egérkének. Szürke Vince azonnal beleugrott.

Takács a parton gatyára vetkőzve ült. Körülötte száradtak katonaruhái. Szürke Vince már megszárította a bundáját, s a kincstári holmik tetején üldögélve nyalogatta a mancsát.

– Egyszer egy lány megkérdezte, hogy a laktanyában találtam-e igazi barátot. Azt mondtam, csak egyet, a Szürke Vincét – mondta Takács.

Az egér felnézett, de az egészből nem értett semmit. Takács Ferencnek ekkor már újra eszébe jutott Bőm Éva, a lány haja, arca, s a boldogság, amit lénye jelenthet valakinek. Nézte az egeret, s úgy érezte, kicsúszik a kezéből a világ. Csak egy egér marad az egészből: Szürke Vince.