Szilveszter, délben

Várunk valakire… Vagy talán keresünk valakit? Az autó először Debrecenben áll a pártbizottság előtt. Kísérőnk izgatottan beszalad, aztán bent is marad. Mi kiszállunk, tanulmányozzuk az épület stílusát, aztán szemközt egy palánkot, a várakozó autókat, a sofőrök türelmét. Kísérőnk előkerül és közli, hogy akire várunk, nem tud kijönni, mert még tart, és éppen ő beszél. Nem értjük. Mi tart, ki beszél? Még várunk egy kicsit, aztán elgurulunk egy közeli nagyközségbe. Az impozáns tanácsháza után ítélve, akár kisváros is lehet. Itt állunk tovább. Kísérőnk beszalad az épületbe, hogy visszatelefonáljon Debrecenbe és megkérdezze valakitől, hogy… Nem tudjuk, mit. Várunk. Az épületet tanulmányozzuk, aztán az utcaseprő munkáját, s végül egy cigánycsaládot, akik az épülettel szemközt, a padon ülnek és várnak valamire. Talán Godot-ra, az autóbuszra vagy csak arra, hogy múljon az idő. Múlik. A cigánycsalád nagyon konszolidált, tiszta, szinte kispolgári módon normális. Hogy kitöltsük valamivel az időt, elmesélem írótársaimnak, amit Delhi egyik egyetemén a cigányokról hallottam. Az ottani kutatások szerint a törökök befogták a cigányokat teherhordásra, s magukkal sodorták őket Európába. Szétszóródtak, és nem találtak vissza Indiába. Az újabb időkben feltámadt bennük a honvágy, és egy jelentős csoport hazatelepült. De az évszázadok során a két kultúra annyira eltávolodott egymástól, hogy Indiában már nem tudtak beilleszkedni. Félnomád vándoraivá váltak az óhazának is. De az Európában maradottak továbbra is figyelnek Indiára, s a háborúk, például a pakisztáni háború idején nagyszabású gyűjtéseket rendeztek a régi haza javára.

Kísérőnk egy pillanatra előkerül, és suttogva közli, hogy már csak percek kérdése, és bejut a tanácselnökhöz. Mielőtt megkérdeznénk, hogy mit akar a tanácselnöktől, eltűnik. Elnyeli a sárga épület. Bella Pista ekkor kiszáll a kocsiból, és elindul sört inni. Jobbra fordul, aztán tanácskozik egy járókelővel. Végül balra eltűnik egy oldalutcában. Mi várakozunk. Mire vajon? – Én is kiszállok, és elindulok Bella után. Már jön is vissza. Félúton találkozunk.

– Sikerült?

– Csak egy üdítőt ittam. De gyere, nézz be ebbe az eszpresszóba.

Visszamegyünk, megállunk a pult mellett. Tanácstalankodom, mintha nem tudnék az italok között dönteni. Ez a nap, úgy látszik, kedvez az abszurd helyzeteknek. Dél van, pontosabban néhány perc múlva fél egy lesz. Kint süt az őszi nap, kedvező feltételeket teremtve a betakarításhoz és más munkálatokhoz is. Az eszpresszó tele van kapatos emberekkel. Szól a zene. A sarokban a zongorista és a dobos buzgón munkálkodik. A hangulat szilveszteri. A vendégek között sok a cigány, de bőven akadnak tősgyökeres alföldi magyarok is. Nagy a jókedv, némelyik asztalnál szinte féktelen. A zongorista beleizzad a mulatozó nép szórakoztatásába. Egy pillanatra eszembe jut, hogy a közeli almáskertekben tanulmányaikat megszakítva debreceni diákok szüretelik a gyümölcsöt, mert helyben nincsen munkáskéz. De nincs időm végiggondolni a látottakat, mert a gyanakvó pillantások után néhány imbolyogva felálló figura közeledése is jelzi, hogy itt én Bellával együtt persona non grata vagyok.