Fejjel lefelé

A lábuknál fogva kampókra akasztották a fehér csirkéket, s a futószalag a húsgyár sötét mélyére ragadta őket. Néhány pillanattal korábban még a teherautóra felhalmozott ketreceikből nézegettek a napsütötte őszi mező felé, közelinek látszott a szabadulás. Bár ezek a csirkék ezen kívül soha nem láttak mezőt, mert a keltetőüzemből a csirkegyárak zárt gyomrába kerültek, s mesterséges fénynél eszegették a mesterséges takarmányt, ami a vitaminokon kívül húslisztet is tartalmazott, más állatok maradványcsontjait és húsát.

A fákkal, növényzettel ékes őszi mező furcsaságát még fel sem fogták egészen, s máris egy kampón lógtak fejjel lefelé. Gyanútlanságuk hirtelen szertefoszlott. Csipogva, jajgatva vergődtek a kampókon. Némelyik rosszat sejtve megfeszítette izmait, és felemelte a fejét a kampó magasságába. Néhány pillanat múlva aztán visszahanyatlott.

– A kábító ütés után kerülnek a nyakmetszőhöz – mondta az egyik kísérőnk.

– Fejbe ütik őket? – hökken meg írótársunk. (Bata Imrével, Bella Istvánnal, Molnár Zoltánnal és Székelyhidi Ágostonnal jártuk a Debrecen környéki termelőszövetkezeteket.)

– Elektromos árammal – magyarázták.

A húsgyár oldalához kerültünk, s kinyílt előttünk egy széles ajtó. Nem léptünk be az ajtón. A napsütötte betonon állva néztük, hogy mi történik a fal túloldalán. Bent egy fehér köpenyes, szép arcú lányt pillantottunk meg. Magas széken ült, olyanszerű alkotmányon, mint a bárszékek, s egy hosszú kést tartott a kezében. A futószalag kampóin eléje érkeztek az elkábított csirkék. Rövid, gyors mozdulattal egyenként a nyakukhoz kapott, és nyissz. Nyissz, nyissz, nyissz. A fehér csirkenyakakból megindult a vér. Lent véres minden. A szép arcú lány felénk pillantott, s ekkor két csirke élve utazott tovább a kampókon. Aztán újra mozdult a késes keze, s nyissz, nyissz a műszak végéig. Ahogy megtudtam, óránként ezerkétszáz csirkének vágja el a nyakát. Ez percenként húsz csirke, ha jól számolom, három másodpercenként végez egy csirkével.

– A futószalag végén ül egy másik dolgozó, s levágja a kimaradtakat – magyarázták.

– A szalagon hogyan ismeri meg az élő csirkéket? – érdeklődtem.

– Egyszerű, amelyikből nem folyik a vér, az élő.

Valóban egyszerű, kábítás, utána a gyors mozdulat, s végül az élők felismerése. Aligha eszem mostanában rántott csirkét. Pedig lehetne, mert van bőven.

Átsétálunk az üzem másik végére. A csomagolóban hideg volt. Kis rekeszekben, műanyag fóliába zárva, mínusz húsz fokra hűtve várakoztak az iménti csirkék a természeti körforgás utolsó állomásaira. A ketreces teherautótól egy óra alatt érkeztek ide, hogy aztán egy kamion belsejében vándoroljanak tovább. Az osztrák és a nyugatnémet exportra adagolt comb- és mellrészek csomagolása színes, a hazai fogyasztásra kerülő apróléké szerényebb. A hűtőházba is bepillantunk, deres a mennyezet és a falak. Belépni senki sem kívánkozik.

Kint a gyárudvaron még álltunk egy kicsit és kérdezősködtünk. – „Mennyire használják ki az üzem kapacitását?” – „Mennyit keres egy lány a szalag mellett?”

Megtudtuk, hogy a szalag mellett a nők kétezer-hétszáz forint körül keresnek, de van, akinek háromezer fölé is felmegy. Lényegesen több csirkét, galambot, aprójószágot is fel tudnának dolgozni, de nem lehet eladni, telített a piac. Ahol nem, ott viszont nem tudnak érte fizetni. – Kifelé menet, még egy pillantást vetve a szerény, barátságos falucska szélén a mezők ölelésében álló korszerű üzemre, eszembe jutott a szóbeszéd: „Van olyan közel-keleti ország, amelyik átvette a csirkeszállítmányokat, aztán utólag közölte, hogy nem hajlandó értük fizetni.”

Távozóban a nagy ajtó előtt is elmegyünk, mely mögött a fehér köpenyes lány serénykedik a késsel. Már becsukták az ajtót, semmit sem látni. Mi tudjuk, hogy ott van a lány, de a fejjel lefelé lógó csirkék még csak gyanakodnak.